HETEDIK FEJEZET

melyben már a zöld szemű szörny is gyanús - Ki kinek akar a körmére nézni? - Tindolini, a szárnyasok hóhéra - ,,Örülök, hogy lebukott, huhh, de örülök!" avagy egy jól időzített indulatszó bombasztikus hatása

Balikó Gyöngyi bizalmatlanul pillogott a Boldizsár nevezetű bringára.

- Na, ülj föl a vázra! - biztatta Cseke Ádám.

- Megbír ez egyáltalán? - Mintha vékonyka ágat mustrálgatna.

- Holtbizti! Gyerünk!

- Hát jó!

Hát jónak éppen nem volt jó, mert Boldizsár öreg fémváza húsba vágóan kemény, viszont haladni haladtak vele.

Haza! Haza!

Hamar! Hamar!

Ezt lüktette fejükben a vér, mikor ráéreztek a gyors ereszkedés szédületére. Ezt kattogtak Boldizsár öreg küllőcsontjai is, meg a szél is ezt suttogta bokrokban, koronák tetején lóbintálva.

Gyorsan! Gyorsan!

Gyorssann!

A madarak is nagy zajgásba kezdtek, félrevágva a kétfejű guringázó szörnyeteg útjából, ami csak úgy dobálja kerekeivel a kavicsokat, kődarabokat.

- Kri-kri-kri! Klii-jő! Sohse tudhatjuk, ki jő! - kiáltozott elsőröpös gyermekeinek a tűzpiros sapkájú, fekete bársonykabátos harkálymama. - Erre gyerrtek! cserregte a fölriasztott tüskebujkáló, a madarak legapróbbika a nála is apróbbaknak. - Gyorrsabb irramban! Gyorrsabb irramban! - pirregte riadozó kicsinyeinek a berki tücsökmadár, s még beljebb vezette őket a bozótosba.

Valószínű azonban, hogy az összes erdőlakónál rémültebben nézték volna Csekéék robogását a saját szüleik.

Boldizsár úgy száguldott már, hogy egy motor sem különben, ugyanakkor minden ízében csörömpölt, nagyjából olyasformán, mintha az egybeillesztett csavarok, lapok, csapok most ordítanának végső búcsút egymásnak.

A két gyerek meg üdvözült arccal, kócosan, kedvben kifényesedve ült a szilaj vasparipán. Még a fejükben forgó gondok is elcsitultak, könnyűvé és vidámmá tette őket valami megnevezhetetlen öröm.

Gyöngyi apró sikkantásokkal nyugtázta a zökkenőket.

Cseke bele-beletaposott a pedálba, mihelyt enyhült a lejtő - tartani akarta a sebességet. Hisz ebben gyökeredzett az örömük, hogy cselekszenek, és hogy gyorsan cselekszenek. Na és persze hogy ők maguk, önállóan, merészen vágnak neki valaminek. Hogy minek? Még nem is tudják igazán. Inkább érzik a próba nagyszerűségét

De beszélni még nem beszélnek róla. Robogó motorkerékpáron se szoktak cseverészni az utasok. Csak a Sugordó fennsíkjára érve váltanak néhány szót, visszapillantva a Besenyő iránt:

- Hű, de jól jöttünk!

- Ez semmi. Most kapaszkodj!

Megint lefelé zörömbölnek. A Kalabucsszállásig. Hanem itt már gyűlik a baja Cseke lábizmainak. Emelkedik az út, igaz, szép sima aszfaltút, de keményen emelkedik.

Ráadásul kikerültek az árnyékból. A júniusi nap szinte perzseli őket.

- Most lenne jó az a víz, amit a pimasz barátaid kiöntöttek! - nyelvel Gyöngyi, és persze még szomjasabb lesz a gondolatra.

- Vagy az, amit te zuhintottál rájuk! - vág vissza Ádám. S nevetnek, lám, mennyi innivaló volna - ha való volna. Így viszont maradt a remény, hogy egyszer majdcsak szerencséjük lesz valami forráshoz vagy patakhoz. Cseke-D'Artagnan elszántan gyötörte a lábizmait az újabb és újabb kapaszkodókon. Most Boldizsár csendesedett, ő viszont egyre buzgóbban zihált. Ott, ahol Dancsháza felé kanyarodott az út. Gyöngyi leszállt: zsibbad a lába.

- Juj! Mintha vöröshangyák mászkálnának benne! Két tenyérrel dörzsölte, masszírozta, s néma váddal tekintgetett a zöld biciklivázra.

- Van itt egy átvágás a Jaksahalálán! - mutatott aztán apró, lazítgató tánclépések közben a szemközt meredő hegyoldalra. - Ha itt föl tudnánk menni, utána vagy hat kilométert guringázhatnánk lefelé. Persze... csak ha bírod... - Megpróbáljuk - állt rá Cseke negyedpercnyi habozás után, a Jaksahalála becenevű meredeket méregetve.

Szó! ami szó, Himalája nagyságúnak tűnt ez a hegyes tornyú kilátóval koronázott magaslat. De hát az a ,,csak ha bírod" nagyon megzsongott a fülében. Mi az, hogy bírja! Ő ne bírná? Egyetlen esete lehet a nem bírásnak: ha Boldizsár sem fogja majd a legmeredekebbjét. S akkor esetleg vinni kell. Ő, Cseke Adám azt is bírni fogja.

- Megpróbáljuk! - ismétli a mélyebb vastagabb hangján. - Visszaülhetsz!

Gyöngyi gonddal fölemeli az út menti buckáról a vastag, madaras mappát. Borítójáról egy kék begyű sárga madár néz a világba, széttárt szárnyai ragyogó kárminpirosak Ádám ilyet még nem látott.

Mégse kérdez rá.

Sietősen fordítja a Jaksahalála felé a kormányt. S ekkor fölzúg mögöttük egy teherautó. Nagy Ifa kocsi dugja elő az orrát a kanyarból.

- Stoppolom! - Gyöngyi már el is feledte a zsibbadást. Szökkent az útra, lengetett kétségbeesetten, mintha legalábbis egy haldokló sürgős kórházba szállításáról volna szó.

Hosszúképű, hunyori szemű ember hajolt ki a pilótafülkéből. Szakasztott olyan, mint Baracs, a híres színész.

Az orra, az álla, a szája.

- Hová, gyerekek? - kérdezte a magasból, vidor jóindulattal.

- Zöldberénybe. Ha lenne olyan kedves.. - Gyöngyi könyörgő pillantása akár az egész karosszériát megolvasztaná.

- Jöhettek. Azt az ócskavasat is feldobhatjátok. A hosszúképű sofőr könnyedén hátraintett, aztán mutatóujjával följebb bökte a homlokába lógó haját, mint aki tiszteleg.

Gyöngyi a bicikliülésre állva mászott a platóra, aztán Ádám emelte, ő meg felhúzta Boldizsárt. A fiú maga már könnyedén fölhúzódzkodott, Gyöngyi lelkes ráncigálása inkább akadályozta ebben. Viszont a segítőkészséget becsülni kell, a lányokét pláne, s így Cseke egy köszt is odasziszegett behuppantában.

A huppanás azért volt, mert a pilóta csodálatos érzékkel pontosan meg tudta állapítani, melyik az a másodperc, amikor már csak befelé eshet a kapaszkodó stopposgyerek. Úgy látszik, ezt külön tanítják a jószívű sofőrök főiskoláján.

Az Ifa teljes svunggal megindult Dancsháza irányában.

Letelepedtek a csaknem üres raktérben. Boldizsárt nem számítva, mindössze egy csomó gömbvas meg egy ismeretlen rendeltetésű míniumpiros gépezet zörgedezett a teherautón.

- Jaj de jó! Legalább tanácskozhatunk - dőlt neki a kocsioldalnak, nyújtogatta a lábait Gyöngyi.

- Tehát? - nézett rá fürkésző mélybarna szemével Ádám.

A kis szőke élénken gesztikulálva sorolgatta a gyanús dolgokat.

- Első figyelemre méltó momentum: az anyu féltékenysége. ,,A zöldszemű szörny csak kacag az étken" ahogy Shakespeare vagy másvalaki írta. Addig nyaggatta aput, míg csak ki nem bökte a dolgot. Jelzem, akkor én hallgatóztam. Már az első féltékenységi jelenetektől kezdve azt tettem, az ember lánya tartsa szemmel a szüleit, nem igaz? Hát már ez hiba volt aputól. Titkot mond el, de úgy, hogy hagyja kihallgatni a beszélgetést.

Az tény, hogy anyu ettől megnyugodott. Pedig ez is lehetett volna hazugság, nem igaz? Na...

- És aztán? - kíváncsiskodott Cseke, az órájára nézve.

Háromnegyed kettő volt.

- Második figyelemre méltó momentum - Zsibrita néni célozgatása. Ez egy visszeres lábú öreglány, trombitózusa vagy mi a csuda baja van neki, ott lakik a folyosó végében, mellettünk - Gyöngyi a körmével vázlatot karcolt a kocsi padlójára -, és sehová se jár, csak mihozzánk. Szomszédolni... Anyu otthon van gyesen a kisöcsémmel - ja, még nem is mondtam Picioszit, egy édes kis fekete kölyök, csupa apu -, szóval, néha neki is van ideje, beszélgetni. Traccsparti így-úgy... Aztán jöttek azok a bizonyos célozgatások. ,,Balikó úr ma is csak reggel jött haza?" ,,Hogyhogy megint reggelig odamaradt a kedves férje, Balikóné?" Féltékennyé tette anyut, szabályosan. Szóval: apu végül pontról pontra elmesélte -hogy áll a kerecsenhistória, milyen fontos ez, természeti, nemzeti érték ésatöbbi ésatöbbi...

Farkast emlegetnek, s a kert alatt előz - valahogy így módosíthatnánk a régi szólásmondást. Balikó Oszkár Skodája ugyanis az elbeszélésnek ennél a pontjánál érte utol az Ifát, a Dancsháza utáni hosszú völgyrétben. De Gyöngyiék is annyira belemelegedtek a beszélgetésbe, s Balikó is annyira figyelte az előzésre alkalmas pillanatot, hogy az emlegetett nem vehette észre az emlegetőjét és fordítva.

A további események egyébként azt igazolták, hogy a sors nem mindig olyan pocsék rendező, amilyennek elkönyveljük. Ha ugyanis ekkor a Balikók meglátják egymást... nyilván sok minden másképp történik...

Na de egyelőre maradjunk a való tényeknél!

Skoda előz.

Ifa hagyja, mert a hosszúképű rendes, vidám, udvarias pilóta; tudja, hogy a- szabad kezet mindig célszerűbb előzékeny integetésre használni, mint fenyegető ökölrázásra. Most is int, gyakorlott elegánsan, Balikó Oszkár meg köszönömöt jelez a kezével. Szép, békés helycsere a völgyúton.

Gyöngyi pedig mit sem sejtve mesél tovább:

- Életemben nem jövök rá, hogyan leste ki Zsibritáné, mikor tér haza jó apám. Vagy folyton az ablakban lóg, kezében a lakónévsor, és húzza a strigulákat, vagy van valami tizedik érzéke, amivel megérzi: most házbeli lépked az utcán. A csoda tudja... Tény, hogy egy újabb traccspartin - Gyöngyi huncut szeme villant, gúnyos grimasszal kísérte a szót - megint előhozta az apu kimaradását. ,,Asszonykám, adj egy kis kimenőt..." énekelte a galád. ,,Oszt adott neki, szomszédasszony, mi?"

Nem kellett hallgatózni, olyan erős hangja van Elvira néninek, tele vele a lakás. Szóval anyunak ez már sok volt. És ekkor elköpte...

- Mit?! - értetlenkedett Cseke az autó kanyarodásától oldalra dőlve.

- Elmondta, ha így jobban tetszik, na... Hogy igenis az ő férje nemzeti vagyont őriz, nézze meg Elvira néni a plakáton, itt van ni: kerecsensólyom eszmei értéke ötvenezer. Dunsztja sincs persze az öreglánynak, mi az, hogy eszmei érték meg nemzeti vagyon. Csak azt mondta ráz ugyancsak megkérik az árát. Szegény anyu meg volt olyan buta, hogy elmagyarázta neki, mit, miért és hogyan.

Újabb hirtelen fékezés. Boldizsár előrelendül, nekicsapódik az ismeretlen rendeltetésű piros gép piros hajtókarjának. Adám feddő pillantást vet rá, mint egy rosszalkodó gyerekre.

Aztán egy kört karcol a padlóra. A bicska hegyével.

De a vonalvégek nem érnek össze.

- Tehát mindenütt zárt az ismertség köre - az utóbbi két szót megnyomja, majd a bicskával a résre bök -, csak a Zsibrita néni felől nem? Anyukád nem mondta neki, hogy ez titok?

- Hisz éppen ez az. Mondta. Rosszabbat nem is tehetett volna. Ahogy én ismerem... igyekezett minél hamarabb továbbadni a titkot. Az olyan, másképp szétpukkadna. Fogadok rá, hogy kifecsegte az első jöttmentnek. Cseke az állán dobol a mutatóujjával. Hát ez így cikis.

Sok jöttment van még egy olyan kisvárosban is, mint Zöldberény. Tisztázni kell, mikor vette a hírt a néni, s kik jártak azóta nála. Gyöngyi pontosan emlékszik: öt nappal ezelőtt volt a nagy kimagyarázás. A néninek Kanadában él egy fia, ha annak megírta, meg se kaphatta még a levelet. Orvost nem hívtak hozzá, annak tőlük telefonálnának. Odajáró barátnőjéről nem tud.

- Marad a postás, a villanyszámlás, a gázóraleolvasó - sorolja Ádám.

- Nem számos - legyint Gyöngyi. - Mostanság egyik se volt aktuális. Hacsak a postás nem hozott neki valami levelet - a nyugdíját már jóval előbb megkapta, azt tudom.

- Honnét tudod?

- Olyankor vetet velem pár doboz tereferét. Azt szereti nassolni.. Édesszájú a nyanya... De engem meg nem kínálna egy sütivel! Nem azért mondom, mintha hiányozna, csak hogy lásd, milyen.

Adám látta ugyan Zsibritáné milyenségét, mégis erősen töprengett: hátha rossz nyomon járnak.

- Te, Gyöngyi! És a többi madarász mind megbízható? Hisz bárki elmondhatta a feleségének, ugyanúgy, mint apukád.

A kislány összeráncolta homlokát. Most ő spekulált hosszasan. Közben mutatóujjával göndörítgette szöszke fürtcsomóját.

- Hm. A Panyenka Gyuri még nem is nős. A Simon Laci bácsi olyan hallgatag fajta, nem hinném. Gyurkóék viszont babát vártak, emiatt nem is járt éjszakai őrségbe az utóbbi két hónapban.

- A Simon családot eszerint nem zárhatjuk ki; Úgy értem, mint hírforrást, akiktől megtudhatták az adatokat.

Gyöngyi bólintott. De lehet, csak az autó zötyögése billentette meg a fejét. Egy sorompó állította meg őket.

Gyöngyi kikandikált a ponyva alól. Már látni lehetett a közelgő vonat füstjét, hallani a zakatolását.

A sofőr hátrakukkantott.

- Minden rendben?

- Ojjé! - mosolygott rá Gyöngyi. - Prímán megy ez a kocsi.

- Meghiszem azt! - A pilóta a príma kocsi pilótafülkéjéből előhalászott egy zacskó ropogós cseresznyét. Egyetek, srácok! Saját termés. Na, ne kéressétek magatokat. Én már teleettem magam - eddig, ni.

A tikkadt utazók alig-alig titkolt mohósággal vették át az ajándék gyümölcsöt. Csodálatosan finom, kemény húsú, sötétpiros cseresznyeszemek voltak a zacskóban.

A magokat előbb csak úgy vaktában lődözték az útra, de Gyöngyi hamar kijelentette, hogy ez így nem célszerű.

Ettől kezdve kétoldalt tüzeltek, a füves, bokros oldalakba, a kőrisek, tölgyek lábához.

- Pár év múlva cseresznyefasor lesz itt!

- A biciklisták megállnak, jól belaknak - fantáziáltak felüdülve.

- Cseresznyefogytán a madaras mappával kezdett szemezni a fiú.

- Megmutatom. De csak ha tiszta a kezed. Tessék megtörölni. Mert ez az én féltett kincsem.

- Mi az a címlapján? ,

- Sose találnád ki! Tullió-dititizi-tektiktok úr! Nagyon szép madár, ugye? Képzeld csak: úgy álmodtam össze a sárgarigóból, a kékbegyből meg a hajnalmadárból. De tényleg álmodtam. Sokat madarásztunk apuval aznap - aztán éjszaka álmomban leröpült elém ez a tollas szivárvány. Szerencsére nem felejtettem el, milyen. Megrajzoltam, kifestettem: most már ő a címermadaram.

Belül, a mappa vastag lapjain igazi madarak is sorakoztak.

- Látod, ez a bajszos sármány: Zizi-zizirr. Ez a zöldike-pintyőke: Gyürrürürü. Ő pedig Trüititi, a kékcinke. Na és itt van Purrpnrrgurrg urr úr - más szóval Gyuri, a gyurgyalagok gyöngye. Hát nem csodálatosak?

Csekének inkább az volt csodálatos, hogyan tudta ilyen élethűen megrajzolni-festeni a madarakat.

- De hisz madárrajzolónak készülök. Pici korom óta. Bizony. Csak madaras könyveket fogok rajzolni. Mért? Ha van egy Csapody Vera, aki szebbnél szebb virágos könyveket rajzol, mért ne lehetne egy Balikó Gyöngyi, aki meg szebbnél szebb madarakat örökít meg? Na ugye! - mondta kis szünet után, mintegy befejezett tényként könyvelve el a nagy ábrándot.

- Én az énekükről nevezem el őket. A latin nevük olyan ízetlen. De ahogy dalolnak, amit mondanak! Ha hallanád például, hogyan bugyborékolnak tavasszal a gyurgyalagok... Ja, és persze azt se felejtsük el, amit legújabban kikutattak, hogy a mi gyönge emberi fülünk csak egy részét hallja meg a madáréneknek. Képzeld, le kell lassítani a fölvételt, hogy érzékelni tudjuk a teljes hangskálájukat. Ha volna egy kis zenei érzékem, ezekből komponálnék szonátákat. Például: poszáta-szonáta. Vagy: fülemüle-koncert.

Gyöngyit teljesen elragadta a hév.

Szárnyalt, mint a rajzlapra festett madárkái.

Ádám kinézett a kocsi alól hátraszaladó útra. Az autóponyva keretében zöldellt a Szikora-domb. Alján, a Bánomkert szőlőiben apró alakok mozogtak. Már egész közel jártak Zöldberényhez.

A domb fölötti égen gyors röptű madarak cikáztak nyári boldogságban.

- Ha tudnád, milyen remek érzés... - szólalt meg a lány.

- Micsoda? - A táborban befogunk egy madarat. Mondjuk, a cserregő nádiposzátát. Olyan leheletvékony hálóval. A szíve ott verdes a tenyeremben. Meggyűrűzzük - ilyen pici kis alumínium gyűrűt a lábára - aztán huss! hadd röpüljön. Fölséges érzés. Így fölemeled a kezed... repülj, kisaranyos, tiéd a világ. Egyszer királynőt játszottam még kicsi koromban, vagy két éve - akkor az volt a szerepem, hogy mindenfélékét adományoztam a derék alattvalóimnak, a jóknak, a hűségeseknek. Hát, tudod, hasonló örömet éreztem a madaraimmal is...

- Én... - Cseke Ádámnak is volt egypár szép élménye állatokkal, igaz, nem madarakkal - szóval én is... - akarta mondani. Gyöngyi azonban fölkiáltott:

- Megvan!

- Mi van meg?

- A tapétázóember. Az járt nála, mert ő is szépíteni akarta a lakását. Nálunk olvasta a címét az újságban. És tegnapelőtt - öklével nagyot ütött a térdére - igen, járt nála a pasas!

- Láttad?

- Csudát. Anyunak mesélte. Ettől nem tudtam nyugodtan hallgatni az Amanda Lear-felvételeimet. Nagyon bírom a hangját. Te melyik együttest szereted...? Ja, ez most nem" számít. Szóval: lehet, hogy a tapétásnak elmondta. Tudja, szivikém - neki mindenki szivi -, tudja, szivikém, ezt, a szegény Balikónét sajnálom itt a szomszédban. Van elég baja a két gyerekkel, pláne a nagyobbik, a Gyöngyike, megéri a pénzét, akkora a szája, csak hallaná... na és akkor ott van neki a férje, hát, az, képzelje szivikém, elszerződött madarásznak éjszakára. Na hallja, szivikém - Gyöngyi remekül utánozta az öreges hangot -, én a világ összes ötvenezer forintos madaráért se engedném az erdőben éjszakázni a férjemet. Ha ugyi meg nem halt volna szegény párom májzsugorodásban, hetvenhétben...

- Na, hihető? - kérdezte most már a saját kislányhangján. - Elmesélte és megkönnyebbült. Ez Elvira néni!

- Valahogy így lehetett. - A vészmadarak vezetője imbolyogva is elég egyenes nyilat rajzolt a karckör nyílásába, - Ez tehát a tapétázó felé mutat. De vajon ő-e a tettes vagy más, akinek elmondta.

- Ó! - csapott a biciklivázra Gyöngyi. Boldizsár csengője sértődötten csördült.

- Mire alapozod? - feszült meg a fiú.

- A megérzésemre. Tudod, nekem olyan erős az intuícióm, mint... mint... szóval a legtöbbször beválik.

Szívdobbantóan villant a tábla: Zöldberény.

Hazaértek.

A pilóta a főtéren megállt. Hátrakopogott, hogy leszállhatnak. Köszönték a fuvart meg a cseresznyét, A hosszúképű nevetett, intett, továbbhajtott.

- Jaj de jó, itt lakunk kétszáz méterre! - örvendezett Gyöngyi. - Ott, az a nagy sárga ház. Ahol a halászcsárda van. Siessünk!

Úgy beszélték meg, Gyöngyi kikeresi az újságból a tapétás hirdetését, aztán szalad vissza.

- Körmére nézünk annak a gyanús, alaknak, oké? - visszhangzottak Cseke agyában az elhadart szavak. Ott álldogált a Balikó Oszkár feliratú ajtó előtt, a folyosón.

Eltéblábolt a másik ajtóhoz is. Nézte a zománcozott táblácskát: özv. Zsibrita Kázmérné.

Ebben a percben Cseke úgy érzi, rossz nyomon járnak. S hogy kár, igazán kár embereket gyanúsítgatni.

Gyöngyi nyilván téved... Zsibriták meg tapétázók...

Ugyan... Kár a gőzért.

Lefelé ballag a lépcsőházban. Ha Gyöngyi utánajön, megmondja neki - tervezget, ujjait végighúzva az érdes vaskorláton.

A körömre nézések persze nem mindig sikerülnek úgy; ahogy azt elképzeli az ember.

Balikó Oszkár például az autóscsárda mellett elmentében megpillantott egy elegáns nyugati kocsit. Régi rossz ismerőse szállt ki belőle: Tindolini, az ornitológusok között általános utálatnak örvendő, régóta számon tartott madárvadorzó. A szárnyasok kerek fejű, köpcös üzére két keshedt szőke külföldivel karattyolt nagyban.

Miért, miért nem,- Balikó Oszkár is azt hitte magáról,hogy jók a megérzései. Talán a lányától tanulta. Ki tudja? A szülők sem vonhatják ki magukat gyerekeik hatása alól. Elég az hozzá, hogy fekete szakállas barátunk meg mert volna esküdni: ez a fickó a tettes, a keshedt szőkék pedig a külföldi bűntársai, és tán épp most kötik az üzletet, itt, az autóscsárdában isszák az áldomást.

Odakanyarodott a fekete Cadillac mellé. Majd adok én neked áldomást, te vadorzó Tindolini! Kiszállt, s illik, nem illik beleskelődött az idegen járgányba.

Ahá! Ott az a táska. Igazított a szemüvegén. Igen, igen! Felül lyukacsos. És ugyan miért? Kézenfekvő! Hogy a benne levő kissólymok levegőhöz jussanak!

Intett a kis Pikónak - se holt, se eleven nem volt már szegény az autókázástól meg a vele járó rókázásoktól -, várjon rá. Guszti megpróbált biztatóan visszamosolyogni, de nagyon halványan sikerült. Örült, hogy állnak. Azon nyomban elterült a hátsó ülésen, mint egy halálos beteg.

Balikó pedig akcióba lépett. Be a csárdába. Ahá, ott vannak a sarokasztalnál.

- Majd a körmére nézünk ennek az orvmadarásznak - mormogta szinte ugyanakkor, fél három tájt, mikor huncut szemű lánya ugyanezt kiáltotta Csekének a tapétázóra vonatkozóan.

Az előjelek biztatóak voltak. Rendőr is tartózkodott a helyiségben, egy pohár vörös bor és egy piros ruhás, molett szőke hölgy társaságában. A katonás tartású, pirosas arcú törzsőrmester egyik keze a poháron, másik a hölgy nyakán nyugodott.

- Törzs elvtárs! Elnézést, tisztelt hölgyem, csak egy pillanat... Itt van ez a Tindolini, törzs elvtárs.

- Ha Tindolini, hadd tintázzon! ,- tréfálkozott a széles orrú, középkorú törzsőrmester. - Na jó, hadd hallom, mi a hibuci. Bár előre megmondom, nem vagyok szoliban, hanem...

Az utolsó szavaknál gerlebúgáshoz hasonló pillantást vetett a szemrevaló, mosolygós, molett szőkére. Balikó tudván tudta, hogy gerlebúgáshoz hasonló pillantás nem létezik, mégis ez az érzése támadt. Viszont annyit máris nyert, hogy a törzs, mint hatósági közeg, nyilván szíves-örömest imponálna szíve szőke választottjának. Erre a motívumra építette hát kurta vádbeszédét.

Alaposan lefestette Tindolinit - a madarak kalmárja, a védett szárnyasok hóhéra, zugpiacra szállító pernahajder. Még a csalisípokat is elősorolta: hogyan csalja kelepcébe a párkereső hímeket, a nőstények hangját híven utánozva. Szóval nem volt hatástalan a beszéd.

A piros ruhás szőke előbb csak fintorított, aztán apró rángások futottak végig az arcán.

A kerek fejű köpcös a sarokasztalnál egyszerre csak azt vette észre, hogy Balikó Oszkár integet neki. Nocsak, itt az a pimasz kocamadarász, akivel már volt némi nézeteltérése. De ami volt, elmúlt. Őneki csak ne integessen egy vendéglátóipari létesítményben ez a két lábon járó palimadár.

Nem is akart odajönni semmi áron. Mi dolga vele? Hagyja békén! Legalább itt és most.

De az csak integet. Egyre feltűnőbben. Asztaltársai is észreveszik már!

Mondott hát valamit a keshedt figuráknak, s jött az az ajtó felé. Akkor lépett mögé a törzsőrmester a középoszlop mögül.

- Kövesse feltűnés nélkül.. Ne engem, szakikám, ezt a fekete férfit, aki hívta. Így, ni. Fürgén, gyorsan.

Most pedig - künn álltak már a forró délutáni fényben - ki a farbával Lédererné, mi van a kosárban? A régi bűnügyre utaló nóta, no meg a rendőr-egyenruha-megrázó hatást tett Tindolini úrra. Aztán a molett hölgy baljós sziszegése végképp megremegtette idegeit:

- Szégyellje magát, csalisípos madárhóhér, huhh!

Hát akkor ezek mindent tudnak - nyílt ki a gondolat a kerek kobakban. Bénultan állt. Így lebukni!.. Már csak az enyhítő körülményeket keresgélte a huhogás után.

- Jaj, törzsőrmester úr! Az uhut úgyis utálja minden madár. Tessék elhinni, még jobb is, ha az ilyet külföldre viszik...

- Madárhóhér, huhh! - ismételte a szőkeség. Tindolini feje lekókadt.

Nagy fogás volt, azt meg kell adni. A kerecsenfiókákat nem ő lopta el. Viszont uhufióka csücsült a levegőzős táska mélyén!

- Szerencséje, hogy nem vagyok szoliban... - kacsintott szíve hölgyére a rendőr - másképp most azonnal előállítanám a kapitányságra. Így csak az adatait veszem fel, és a baglyát veszem el. Az ám, fölhappolta már érte a dohányt? Na, ne hamukázzon! Mitől domborodik úgy a mellkasa, vadorzókám?

Tindolini nagy színész volt, de most hasztalan ripacskodott. A jobb belső zsebében megtalálták a tizenötezer frankot.

- Csak... csak... előleg... - dadogta.

- Örülök, hogy lebukott, huhh, de örülök! - A molett szőke megsemmisítő pillantást lövellt az orvmadarászra.

Majd elfordult, s örök bizonytalanságban hagyta Tindolinit afelől: valóban mindent tudtak róla Balikóék, vagy csak azért huhult rá a nő, mert ez a szokása.

- Nem is olyan fekete ez a nap! - fütyörészett, ült be a Skodába, rakta maga mellé a fekete táskát az uhukával a diadalmas madarász. Indított s hátraszólt: Egy uhu eszmei értéke is ötvenezer ám, Guszti.

- Mi az? Hogy? Megvannak a sólymok? - riad fel kis Pikó a hátsó ülésen. Pici, pelyhes, tollatlanul is vígan röpködő kerecsenekkel álmodott épp.

Balikó arcvonásai újra elzordulnak a szakálltömeg alatt. Hát már örülni se hagyják az embert? Egy percre se? Muszáj azonnal a bajosabb dolgokra gondolni?! - Nem, öcsikém, azok speciel nincsenek meg. De ha teljesen fölébredsz, megnézheted, mi van ebben a motyóban. Itt, az első ülésen. - S dudorászni kezdett egy ősrégi nótát, aktuálisan átalakítva: - Tindolini, mi van a táskában?