ÖTÖDIK FEJEZET

melyben kár a benzinért - Megeshet, hogy az embert átverik, na de ilyen aljasul! - Az ikrek felderítő útra vállalkoznak - Kelepce és ellenkelepce - ,,Szépen szőrzik és dalol a fülemüge" - A testőrök parancsnoka tiszteleg, de már ott csörtet a bokrosban a rossz hír

- Látszik, hogy álmos vagyok. Már ezt se veszem észre... - dörmögte Balikó Oszkár. Belerágicsált a bajuszába. Bajuszrágásra pedig csak nagy mérgelődések idején került sor a csupa szőr férfiúnál.

Hát most épp elegendő oka volt rá.

Talán ha száz métert szaladt a lejtőn horpadt sárhányójú (ki kéne kalapáltatni, de mikor?!) Skodájával, mikor a piros villogás megköszöntötte. Kifogyóban a benzin, a fűzfánkuruttyoló rézangyalát!

Most mi legyen?

A Besenyő-szikla, a sólyomfészkes magtölgy meg Zöldberény nagyjából úgy helyezkedik el, mint egy egyenlő oldalú háromszög három csúcsa. A magtölgyig még futja a motortápból, de onnan aztán hogy keveredik haza?

A sólyomfészek táján bőviben csak a csont-, szőr- és tollmaradványok találhatók; viszont nincs egy fia benzinkút se a közelben.

- Majd bolondok lettek volna odafészkelni a sólymok! - nevet a saját képtelen ötletén Balikó. - Nincs -más hátra, mint előre! - biztatja magát kedvenc gyerekkori szólásával. A szavak pedig az útirány-változtatást kísérik: nem a Kamocsa-hegynek tart, hanem Zöldberénynek. A kisváros szélén pirosló benzinkút jelenik meg lelki szemei előtt. Addig csak pislogjon ez a ,,tankcsapda" - lehetett volna annyi esze, hogy időben rákezdjen, már reggel, s akkor nincs ez a kalamajka.

Ámbár a dolog nem olyan vészes - fűzi tovább gondolatait a madarász. Tegnap estefelé fölrakták a magtölgyre a ,,körfűrészt". Egy kerek, a faderekat körülölelő vaslemezt becéztek így. Aki azt meg akarja mászni, létrával jöjjön meg mindenféle vágószerszámokkal. Ezt ugyan jól kiokoskodta Zoli bácsi.

Úgyhogy a sólymok felől nyugodtan mehet most tankolni. Kicsit hosszúnak tűnik az út, nekiereszti jobban a motort, de hát mások is kocsikáznak errefelé, lassítani kell, várni, lesni az előzésre alkalmas pillanatot.

Megint bekapcsolja a rádiót, mely a hallgatóknak válaszol éppen. ,,A lakásszövetkezet vezetőségének hibái..." No, Oszkártól mondhatják, a többit nem is érti, inkább álmosítja a monoton hang.

Végre előbukkan a szép kis tábla: Zöldberény.

S a bájos kis benzinkút is föltűnik pár száz méterrel odébb.

Míg a türkizruhás, asszonyhajú férfi tüsténkedik, Balikó Oszkárnak eszébe döbben: elfelejtett betelefonálni a főnökének. Márpedig ez a Garabuczi, mióta aligalovez - vagyis az alumíniumigazgatósági alosztály vezetője - lett, ugyan berzenke fickó. Keresztbe nyeli le, ha utólag kéri ki a szabadnapot. - ,,Balikó kartárs igazán tudhatná... Elvégre és utóvégre..."

- Ej, mi az a néhány utca? Beugrom, elkéredzkedek dörmögi szakállába a madarász. Aztán megint rágcsálni kezdi a bajuszát, mert lelki szemei előtt megjelenik a szőrszálhasogató Garabuczi kartárs holdvilágképe.

Tőle kéredzkedni nem éppen leányálom.

Fizet, indít, aztán végül is jobbra fordul a keresztútnál. Célszerűbb az ilyesmit telefonon elintézni. Mit magyarázkodjon, töltse leülésekkel a drága időt...

Igen. Otthonról fog betelefonálni.

Balikó Oszkár fütyörészve fékez a régi építésű, vastag falú, hámló vakolatú ház előtt, melyen ez áll: Ilia tér 7.

Ebben az épületben még fontos események fognak lezajlani. Sőt egynémelyik már le is zajlott.

Ám ne vágjunk a dolgok és Balikó Oszkár elébe.

A zömök madarász szaporán üget a folyosó vége felé. Megáll az utolsó előtti ajtónál. Már-már becsönget - ez megint az álmosság átka -, de gyorsan észbe kap. Elvigyorodik, míg kiveszi a muskátlicserép mögül a kulcsot.

- Még majd csengetek, és megkérdem, itthon vagyok-e - dörmögi a szakállába. Kineveti saját magát: Még az állótükörbe is belevicsorít. - Haha, te, te!...

Megy hát a telefon Garabuczi kartársnak.

Na végre. A nagyfőnök a vonalban.

- Igazán sajnálom. Családi ügy. Csak a mai nap. Természetesen, holnap majd utolérem magamat... - hadarja meglehetős kínban a szöveget. - Természetesen, Garabuczi kartárs.

Az aligalovez alig-alig hajlandó kimondani a boldogító igent.

S még elvárja, hogy megköszönjék. Az ördögbe a Garabucziakkal! Az ilyennek meg se mondhatja, hogy madarászkodás a hobbija, a szenvedélye... Egy csoportvezetőnek a hivatali munka legyen a hobbija. Esetleg gyűjtsön alumínium tárgyakat, azt még lehet, mert szakmába vág... de madarak... Egyszerűen méltatlan a vállalat felelős beosztású dolgozójához - hallja lelki füleivel Balikó. Eh! - legyint nagyot a levegőbe, s pakolni kezd.

Bedob egy Centrum feliratú tasakba néhány kockasajtot , fél zacskó meggyet meg a tegnapi kenyér durcáját. A felesége nyilván sétál a picivel. Ír egy cetlit: ,,Ria! Itt jártam, puszi Picioszkárnak - Apátok."

Na, gyerünk! - lódul a tasakkal kifelé.

Majdnem összeütközik a postással.

- Távirat, Balikó úr!

A postás fekete keretes szemüveget visel, de a hangja is olyan gyászkeretesnek tűnik. Hogy a csudába ne.

Annyi rossz hírt hordozott már szerte így, zöld táviratborítékba csomagolva, mindig megilletődötten adja át őket.

Köszön is el gyorsan, mint aki némi bűntudatot érez a szertehordott balhírek miatt.

Balsejtelmekkel tépi Balikó is a táviratot.

,,Beteg eedesanyja biztonsaagba helyezeese veegett
suergoesen joejjoen maariahaazaara
kitelepíteesi bizotsaag"

Balikóban megáll az ütő.

Édesanyja beteg? Ráadásul kitelepítés?!

Reggel aggódva figyelte a híreket a mária-völgyi árvízhelyzetről, de akkor még szó se volt kitelepítésről.

Hát ennyire rosszul állnak a dolgok? Talán épp az izgalom ment édesanya szívére. Tán megint felszökött a vérnyomása... ajajaj!

Balikó Oszkár jó fiú. Szerető gyermek. Gondolkodás nélkül ugrik a tele gyomrú Skodába.

Aztán - ami belefér: irány Máriaháza...

Még egy gondolatot küld a magtölgyet őriző vaslemez felé. A többi már az elöl haladó és szembejövő kocsiké, a kanyarokkal tarkított hegyi utaké, ereszkedőké. A Sebes-Karáé meg a sok esőé, ami így megduzzasztotta gyerekkorának kedves, gyors folyóját.

Majd száz kilométeres autóútnak néz elébe. Gondterhelt arccal, összehúzott szemmel ül a volánnál. A robogás közben újra meg újra felbukkan édesanya látomásszerű képe. Furamód az esküvői ruhás, fátyol keretezte arca is. Összemosódik a legutóbb látott, ráncok szabdalta arcával. Hogy tud egy arc ennyit változni. És hogy tudott mégis ilyen nemes és szép maradni?!

Mária-völgy efelé közeledve teherautók karavánját kell kerülgetnie. Szemből üresen jönnek, arrafelé homokzsákokat, hosszú hullámlemezt szállítva robognak.

Nagy nehezen csak elvergődik szülőfalujáig. Messziről látja a Kara-híd körüli teherautó-konvojt meg az embertömeget a gáton. Még a piszkosszürkén kavargó vizet is látja ott túl, persze csak képzeletben. De hisz látott ő ilyen áradást elégszer, nem nehéz maga elé idéznie.

A tanácsház közelebb esik, mint Balikóék Juhász utcai háza. Ott leparkol, beugrik, keresi a kitelepítési bizottságot.

Meglepett arcok. Álmélkodó szavak:

- De hisz nincs is kitelepítés!

- Miért lenne bizottság?

- Erősítjük a gátakat, minden férfi ott gürcöl... nem is lesz szükség elhurcolkodásra.

- Még csak az kéne, Oszkár fiam! - érkezik a harcsabajszú, gondbarázdás arcú tanácselnök. - Mindig ezek a rémhírek. Ej ej!

Balikó tanácstalan a kezében gyűrögetett távirattal.

Valami balsejtelem még jobban összeszorítja a torkát.

Zavartan elköszön. Arca bíbor a fekete szakáll alatt.

Lerobog a Juhász István utcába. Reménye győzködi a kétségeket. S valóban: édesanyja gyomlál a virágoskertben. Örömében felkiált:

- Fiam! Épp rátok gondoltam, hogy tán aggódtok..

- Igen, édesanya. Nagyon aggódtunk. Mi... minden rendben? Jól vagy?

- Persze. De gyere. Készítek valamit. Sütők egy kis...

- Nem, nem. Csak épp megnéztelek. Máris mennem kell - szakítja félbe Oszkár. - Örülök, hogy jól vagy.

Megcsókolja anyja homlokát. Ki a kapun, be a Skodába.

A távirat, miközben a kormányhoz kap, lehull a gázpedálra tett lába mellé.

- Az alávalók! - sziszegi Balikó. Megtáncoltatja a kilométermutatót. Belead mindent.

Repeszt a kocsi. Már ahol repeszthet.

Mert a teherautók nem akarnak fogyni. Sereglenek az árvízhez. Visszafelé még nehezebben haladhat.

Lám, az ilyeneket hívják vegyes érzelmeknek. Anyának semmi baja. Öröm. Az ő betegségére hivatkozva csalták ide az őrhelyről - ez bosszúság, harag, düh, elkeseredés. Így átverni...

Ilyen aljasul! A legszentebb érzelmeit eszközül használva!

Robog Balikó Oszkár a Skodájával.

Robog, de alig-alig reménykedik.

Ha azok a bitangok így kispekulálták az ő ,,eltérítését", biztos, hogy jól kiszámítottak minden egyebet is.

Talán, ha a lemezzel nehezen boldogulnak... még ott érheti őket... Bár úgy lenne...

Balikó Oszkár nem akármilyen legény. Olyan kicsi a bors, de erős típus. Nem fog megijedni, ha két fickót talál is ott.

Visszaemlékszik egy sólyomszabadítására. Pesten történt. A buszra fölszállóban vett észre egy elegánsan öltözött, fehér képű ifjoncot. Baljában dobozok, jobbján fölsapkázott kerecsensólyom. Melléült. Kérdezte, honnét-hová? Mi köze hozzá! - volt a válasz. Na, Balikó mutatta a Madárvédelmi Egyesület igazolólapját. A tag rá se rándított. Szólt hát a buszsofőrnek, s az a legközelebbi rendőrnél tülkölt és megállt. A baj csak az volt, hogy leszállásuk után a rend őre elsőül épp Balikót igazoltatta. Eközben az orvsolymász levette a sapkát a kerecsen fejéről, hogy szélnek eressze a bizonyítékot.

A madár röppent egyet, de Oszkárunk rálépett a szíjára. Egyúttal karon kapta az elinalni készülő fehér képűt is.

Azóta tudja, mekkorákat tud vágni az ember lábikrájába egy kerecsensólyom. Mert a rövid dulakodás alatt a madár csúnyán megvagdosta azzal a félelmetes kampójú fűrészfogas ragadozócsőrével a csizmáját.

- Rég volt - tavaly volt! - fintorít szakállba vesző szájával a madarász. Csak természetes, hogy utóbb egy kis fémgyűrűvel - szabadszárnyra eresztette. Ki tudja, azóta merre szálldos? Hej, nincs is annál remekebb érzés! Visszaadni az égboltot egy madárnak!

- Tessék! Ez mind a tiéd! Röpülj, ahová a kedved tartja!

Hol járhat azóta az a sólyom? Nyilall a szép madár után a gondolat, de most az a fő kérdés: mi van a kamocsai fészekaljjal? Mert hogy e mögött a távirat mögött valami nagy gazság lehet, az nyilvánvaló. Csak annak állhatott érdekében, hogy őt valamilyen ürüggyel eltávolítsa, akinek a kissólymokra fájt a foga. De ki lehet az? És egyáltalán: honnét tud a fészekről? Honnét?

Cseke Ádám pontosan beírt mindent a madarásznaplóba.

Azt is, ami a Mylady-gyanús egyének rádióival, azt is, ami a vizes demizsonjaikkal történt.

Továbbá az ezt követő tigrisüvöltést is.

Meg az üvöltést követő mindennél gyanúsabb csendet.

Mert ahogy abbahagyta, a Mylady Kettő ki se jött a sátorból. A nagy viszont fölkelt a liláskék virágok közül, s könnyed léptekkel odasietett. ,,Arca semmiféle érzelmet nem árult el" - jegyezte Ádám. Aztán hozzágondolta: roppant gyanús ez a színlelt közömbösség.

Kisvártatva elkutyagoltak a forráshoz. Ahogy az ikrek zseniálisan előre látták. A fényképezőgépet magukkal vitték, ami várható volt a rádiólopásos locsolkodás után, s ezt Athosnak, Porthosnak minden zsenialitás nélkül is előre kellett volna látnia. Cseke - jegyzőkönyvön kívül - elismerte, hogy neki magának is.

- Az ikrek - önbüntetésből-e, vagy mert sohase tudnak a fenekükön ülni? - vállalkoztak a felderítő útra.

Vagyis követték a két szőkét. Fától fáig, bokortól bokorig osonva, szederindákban bukdácsolva, csípős csalánba botolva, de követték őket. Két különlegesen kiképzett bulldog szívósságával. Kulacsot is vittek magukkal, álcázás gyanánt: ha netán mégis meglátják őket, hát lássák, hogy vízért mennek a kulaccsal, nem pedig őutánuk, mert ugye ha őutánuk mennének, akkor mért vinnék a kulacsaikat?

Ki volt ez fundálva, hej, mert ravasz, hájjal megkent gyerekek a csokoládéikrek!

Hozták is aztán a vizet a jó kétszáz méterre levő forrásból. Meg a hírt: ezek a csajok csakugyan Myladyk! Furtonfúrt a solymászatról cseverésznek. Kihallgatták őket, naná! És most már a napnál világosabb a bűnösségük.

A kicsi egyre arról fecsegett, melyik szép ruháját veszi majd föl, ha sólyommal a karján végigsétál vasárnap a főutcán. (Nem mondta, hol, így nem tudni, hová valósi, de ez már igazán csak részletkérdés - zihálta Dini.)

A nagyobbik arról mesélgetett, hogyan szoktatják a lovakat a sólymokhoz és fordítva. Mert az ám az igazi, mikor a sólyom megy a levegőben a vad után, a lovas meg gyía, gyía, vágtat-árkon-bokron a sólyom nyomában. Régen szokás volt, hogy nők is részt vehettek az ilyen lovas solymászatokon. Aszongya a nagy: akkor ma mért ne lehetne? Na, szóval egy istállóban ott vannak a lovak. Beeresztenek közéjük egy csapat fekete galambot... Először vadulnak a paripák, de később megszokják a folytonos szárnysuhogást, már a hátukon is megtűrnek egy-egy elpimaszodott szárnyast. Így lassan-lassan hozzászoknak a madarakhoz, s lehet lovon solymászni. Gyía, gyía!

- Képzeljétek, azt mondta: ő is lovon fog. Erre a Mylady Kettő: majd kölcsönadod nekem is, ugye? Most szólj hozzá, D'Artagnan! Ezek már mindent beterveztek. Ja, és egyszer azt mondta a nagyobbik, hogy majd fölveszi a kapcsolatot a főnökkel. Szóval főnökük is van.

- Mellesleg: itt vannak a fotók - ezt már Dani mondta. - Míg vizet merítettek meg ittak, oldalt letették a gépet egy kőre. Mi meg: csiribú, csiribá!

Varázsló mozdulatokat tett. - Holtfotók! Tessék megtekinteni! Nem csalás, nem ámítás! - Élvezettel húzta szét a fekete tekercset. Mint valami harmonikát. - Megnapoztattam egy kicsit őket.

- Konyec filma. Ebből aligha lát valamit a főnökük.

- A Rizshüllő... - vihorászott a kis Pikó.

- Nem vették észre, hogy kiloptátok? - ezt Cseke kérdezte.

- Á! Itt a kő, rajta a Fatime. Itt a kökénybokor. Látod a karomon ezeket a karcolásokat? Fene a töviseit! Innét kinyúlok, behúzom, kirámolok belőle, visszadugom, kész.

- Aztán illaberek - fejezte be Dini.

- Vezéri dicséret mindkettőtöknek. Ez igazi felderítő munka volt. - Ádám a dicséretet megörökítette a naplóban.

A sátornyíláson át bevillogott a nap. Dicsfénnyel koszorúzta a felderítő ikerhősöket.

A hősök pedig ekképp szóltak s egyszerre:

- Flamós vagyok!

Igaz ugyan, hogy nem sokkal előbb már ebédeltek, ám az ilyesmi nem képez akadályt növésben levő fiatalembereknél, ha ennivaló akad.

Az meg volt bőven.

Az ikrek mohón ettek és egymást nézve.

A kis Pikó ímmel-ámmal.

Cseke Ádám azt mondta, jógázik előbb. Kiállt a sátor elé.

Pikó Gusztáv legeslegbelül roppant finoman és fölényesen elmosolyodott. Hát igen. Ha a többiek tudnák, hogy is kezdődött Cseke jógázása... Szerencsére nem is sejtik. Azt a néhány szótagismétlést meg azt a balsikerű meccset rég elfelejtették már a Káldorok. Nyilván azt is, amikor Kati néni Cseke kivételével visszatartotta az osztályt, s tőle szokatlan keménységgel kinyilatkoztatta: aki pedig csúfolni meri Ádámot a dadogásáért, az őelőtte többé meg nem áll.

- Ezt jól jegyezzétek meg ti is! - nézett merően a Viharsarokra: Hapuczi Elemérre és Boros Jóskára.

Az osztály igazán rendesen viselkedett akkor. Egyszerűen nem vették tudomásul, ha pajtásuk szava elakadt, ha csikorogva, nagy keservesen, újra meg újra nekifogva préselte ki ajkai közül a felelet első szótagjait. Amint az elején túl volt, ment már minden, akár a karikacsapás. Hisz Ádám a legjobb fej az osztályban - tudta a leckét, csak a szóformálással gyűlt meg a baja.

Meg az orvossággal.

De ezt akkor még Gusztávunk sem sejtette. Csak azt látta a hetedik b elleni meccsen - ami normális körülmények közt hihetetlen -, hogy Cseke Ádámnak nem megy a foci! Rosszul passzol, pocsékul fejel, a legegyszerűbb labdákat sem tudja megszelídíteni, és a legpompásabb helyzeteket is elpuskázza. Mikor viszont haza akar gurítani a kapusának, a nagy Borosnak - akkora öngólt ragaszt a vinklibe, hogy a hetedik b-sek nem győznek neki gratulálni hozzá.

Ezzel betelt a pohár. Ádám maga kérte a lecserélését.

A kis Ficzere jött be helyette. Sok hasznát nem vették ugyan, viszont nem is hibázott annyit, mint Cseke. Végeredményben egy góllal győzött a nagy rivális, a hetedik b. Nyilvánvaló volt, ha csak valami csoda nem történik, ők lesznek az őszi bajnokok.

Cseke meg Guszti némán poroszkáltak egymás mellett a homályos Hajnal utcán. Hosszú hallgatás után szólalt csak meg a hatodik c osztály levitézlett csodacsatára.

A gyógyszertől lehet... Mást nem tudok gondolni... Olyan ólommadárnak érzem magam tőle. Nem dadogok, igaz... de... Tompa vagyok és lassú, érted, Guszti? Nem kellett volna vállalnom a játékot. Nem lett volna szabad... Ön-góól... ehh!

- Téged gyógyszereznek? - álmélkodott Gusztávunk, úgy is, mint a csapat állandó menedzsere, akinek erről tudni kellett volna, meg úgy is, mint a zöldberényi gyógyszerész csemetéje, aki szakember az ilyesmiben, s emiatt nem ártott volna kikérni a véleményét. - Mit szedsz?

- Grebuzont írt a doktornő.

- Grebuzon... Grebuzon... Nem mondta, lesz-e valami mellékhatása?

- Nem. Csak azt, hogy ettől majd szépen elmúlik.

- Gyere föl, megnézzük! - szaladt előre az ifjú gyógyszerszakértő. - Szinte mindegyiknek van mellékhatása. Majd Guszti bátyád kikeresi a gyógyszerkönyvből.

- Látod, itt van a kutya elásva! - mondta bő tíz perc múlva, a díványon elhenteredve, mutatóujja a harmadik vaskos könyv egyik táblázatán. - Na, ez az. Fenotiazinok... tirirá... tirirá... aszongya, hogy thirirazii zárjelben Grebuzon.. ő az... tarara.. tarara... tram... tramm... aszongya, hogy: ,,a feltételes reflexek reverzíbilisen gátlódnak". Hát ezért voltál béna... Lebénították a reflexeidet ezzel az izémizével. Mennyit szedtél?

- Háromszor felet.

- A rinaldóját! Egy lónak is elég lenne. Egy muraközi lónak is... Persze, a doktornő - Gusztáv gúnyosan elhúzta a száját, mint aki előre tudja a választ - meg se kérdezte, nem focizol-e véletlenül.

Cseke rábólintott, hogy nem bizony.

- Naná, hogy nem! Hát most csak menj haza és aludj, amennyi beléd fér. Holnapig megkonzultálom apuval, mit lehet tenni. Mert jegyezd meg, pajtikám, hogy idézőjel - egy jó gyógyszerész mindig többet ér, mint egy rossz orvos... idézőjel bezárva. Idézet idősb Pikó Gusztávtól.

Aznap késő estig égett a villany a gyógyszerész lakásában. Idősb és ifjabb Pikó Gusztáv egy emberként törték a fejüket a Cseke-problémán.

- Nézd, fiam, ez a kegyetlen igazság. Képtelen vagyok olyan gyógyszert ajánlani, ami az idegrendszert is lenyugtatja meg focihoz való frissességet is megőrzi. A tudomány mai állása szerint...

- Ezt már említetted, apa! - legyintett ifjabb Gusztáv. - Hát, ha így áll a dolog - feküdj csak le. Én még, engedelmeddel, tanulmányozom a szakirodalmat.

- De a rinaldóját, tizenegy óra! - nézett a vén ingaórára a gyógyszerész.

- A barátomról van szó! És a focicsapatunk becsületéről. Ez nem tűr halasztást! - makacskodott a kis Pikó.

Másnap reggel röpke késéssel ért be a matekórára.

Be is szedett egy fát, mert Réz Bertalan sohasem késlekedik az elkésők szigorú feleltetésével. Viszont csöppet se látszott csüggedtnek. Nem is volt az. A szünetben félrehúzódott Csekével az udvar sarkába.

- Ide süss! Megszereztem - súgta ragyogva, és egy csomó sárga gyógyszert adott át a barátjának, gondosan megcímzett borítékban. - Te szerencsefia vagy, öregem, képzeld, az apám pont a dadogás elleni gyógyszerkészítményekből írja a nagydoktori disszertációját. Ez a legeslegjobb. Príma svájci készítmény, Neogranplaxnak hívják - de nem ez a lényeg. Semmi mellékhatás, érted?! Semmi a világon! Ez kell neked. Remélem, reggel nem vetted be azt a - Grebuzont? Okszi. Akkor már nyelheted is. Első nap háromszor kettőt, aztán kétszer kettőt, aztán háromszor egyet, és így tovább. Amint elmúlt ez a... szóbotlásod - nyugi bele, nagyon gyorsan és biztosan -, teljesen elhagyod. Világos?

Ádám az akkori hangulatában akár egy szárított bodobácsot is megevett volna, ha azt mondják, ettől elmúlik a beszédhibája.

Ment engedelmesen a falikúthoz. Fancsali képpel be! kapta az első két sárga tablettát. S a föciórán már nem botlott a nyelve. Egy hét múlva pedig - óriási meccsen, az alsósok üvöltő biztatásától kísérve - három nullra megverték a nyolcadik a-t. Igaz, csak jobb gólaránnyal, de ők lettek az iskolabajnokok.

Cseke gyors gyógyulásának titkát csak idősb Pikó Gusztáv tudja az ifjabbikon kívül. A titok neve: placebo.

Latin szó, azt jelenti: tetszeni fogok. Vagy inkább: használni, hatni fogok. A beteg kap valamilyen tablettát vagy injekciót, ami semmi gyógyanyagot nem tartalmaz. De mert úgy tudja, hogy amit bevett, a legbiztosabb gyógyszer a bajára, mert hisz ebben, hamar be is következik a gyógyulás. És a placebónak - mint Gusztávunk a szakirodalom gondos tanulmányozása nyomán megállapította - abszolúte nincs káros mellékhatása.

Jó atyja ellátta őt kellő mennyiségű sárga tablettával, ő meg borítékolta barátjának a ,,Neogranplaxokat", mint sakkozó a következő lépését.

A diadal, mint elmondtuk, teljes volt. Hanem azért, nehogy mégis visszatérjen egyszer ez a dadogás, idősb Gusztáv rávette a fiát: beszélje rá Csekét egy jógatanárnő meglátogatására, Ádám el is ment oda, ahol egy zöld táblán ott ékeskedett a fölirat: Gyógy-, légző-, jógatorna. Erzsike nénitől aztán megtanulta, milyen a teljes jógalégzés, mikor is egész tüdejével lélegzik az ember. Azóta reggel, délben, este pontosan meghatározott órákban mindig elvégzi a légzőgyakorlatait. Bárhol, még a suliban is, mert Kati néni elintézte, hogy a szórásba beleeső órákról a tanárok kiengedjék.

Persze, mert Kati néni meg van győződve róla, hogy a jógalégzések gyógyították meg Cseke Ádám beszélőkéjét.

A kis Pikó viszont...

Nos, Gusztávunk fensőbbséges derűvel szemléli mindezt; Ugyanis, mint Zoli bácsinak erősítgette egy nappal ezelőtt: ő valóban tud titkot tartani. A Neogranplaxnak elkeresztelt vitamin tablettákról azóta nem esik szó. Még ha kettesben vannak Csekével, akkor sem.

S a barátja sohasem fogja megtudni azt a kis turpisságot, azt a kegyes csalást, amit a Pikók szó szerint ,,megetettek" vele.

A kis szőke vészmadár tűnődve nézte a vezért. Ami azt illeti, ideje lenne, hogy hallgasson rá, s ő is megtanulja ezt a híres légzéstechnikát.

Hisz nem olyan boszorkányos dolog.

Kilégzés - szünet - belégzés - levegő-visszatartás szünet. Aztán újra ugyanígy. Cseke csinálta, ahogy szokta, s ahogy megszokták tőle. A jóga tudománya úgy hozzátartozott már a nyúlánk, vállas fiúhoz, mint egy vezéri kiváltság.

- Vitálkapacitás jeszt! - Csámcsogta Dini, az emelkedő-süllyedő mellkasra mutatva. Csak a vízipólózó Gubiczának volt hasonló izmos felsőteste az osztályban.

- Mi az a vitál-izé? - érdeklődött a kis Pikó, ártatlan képpel, mint akinek halványlila gőze sincs ezekhez a hogy is hívjákokhoz.

- Az, Guszti bá, tudod, a tüdő légbefogadó-képessége, vagyishogy...

Dani-Athos nem folytatta.

Csekének ugyanis - akit szemléltetőeszközül használt volna Guszti bá élettani oktatásához - elakadt a lélegzete.

Legalábbis gyanúsan hosszú szünetet tartott.

Mind a hárman kidugták a fejüket a sátornyílásból.

A sólyomfészek körül semmi rendellenességet nem láttak. Emitt sem. Csak bokrokat meg egy ugrabugra feketerigót.

Hanem a vezér profilján tükröződő harag sejtette, hogy ő bezzeg lát valamit.

Valamit, ami nem kóser!

Melléugrottak.

A Myladyk egy galambot tartottak a kezükben. A nagyobb fogta. A kicsi pedig egy nagy spárgagombolyaggal ügyködött. A galamb kétségbeesetten és némán verdesett, de Mylady Kettő könyörtelenül rákötözte a lábára a spárgát.

Halkan beszéltek. A fiúk nem tudták kivenni a szavakat.

- Mit akarhatnak? - susogta Guszti.

- Nem ebédet főznek, az biztos.

- Emlékezhetnétek - Cseke is suttogott -, Zoli bácsi elmondta, hogyan fogják be az öreg madarakat. Kieresztik a megnyirbált szárnyú galambot. Megmadzagolva.

Aztán, ha a sólyom levágta és lakmározna, elkergetik, levéllel-ággal álcázva kiteszik a csapóhálót. Alatta a galamb.

- Ja, és később a sólyom visszaszáll a zsákmányra...

- ... és meghúzza a tróger a zsinórt, és a háló rácsapódik - himbáltak fejüket mindent értően az ikrek.

- Tudtam én, hogy ezek rosszban sántikálnak - vörösödött Pikó Guszti a fülétől az orráig. Keze ökölbe szorult. Érezte, hogy most nagyon szeretné megmarkolni azokat a Lindáéra hasonlító hajcsimbókokat.

- Azt azért nem hittem, hogy a nagysólymokat is el akarják kapni - morfondírozott a vezér. - Azt azért nem...

Pedig hát most már semmi kétség.

Ott a galamb, fölspárgázva, a kisebbik szőke kezében.

Mylady Egy meg épp előhozza a sátorból (,,rá kellett volna dönteni!" - sziszegi Gusztáv) a kerek, merítőhálóra emlékeztető madárkelepcét. Látni, hogy van egy olyan beállítója, ami fönn tartja, s ahhoz is ott a zsineg, amivel zutty! le lehet csapni.

- Van ezeknek mindenük! - mormogta Dini. - Spéci karó, ahhoz kötik a turbékot, spéci kalapács, amivel a földbe verik.

- A karót vagy a galambot? - Dani nem bírta kihagyni a poént. De mind a hárman úgy néztek rá, mint egy notórius galamb- és sólyomgyilkosra.

- Természetesen megakadályozzuk - szól, ezúttal a vastagabbik hangján, Cseke. Az ikrek máris készek volnának a kirohanásra.

- De csak az utolsó pillanatban. Értitek? Bicskátok van?

- Naná. Vészmadár bicska nélkül?

- Tehát amint kiteszik a galambot, elvágjuk a zsinórt!

- Igenis! - haptákoltak a Káldorok.

A vezér a fejét rázta.

- Nem, srácok: Most mi lépünk sorompóba Gusztival. Ti pedig azalatt visszaadjátok nekik a rádióikat. A szöveget rátok bízom. Hosszú legyen! Füttyjel: akció lefújva. De addig tartsátok szóval őket! Világos?

Dani és Dini kiszámolták, melyikük adja kölcsön a bicskáját Guszti bának arra az egy nyisszentésre. Mert Guszti bá vészmadár volt bicska nélkül. Otthon felejtette.

Aztán, mikor már ott ugrabugrált a cövek körül a csali - egy szép, zöldeskék nyakgyűrűjű postagalamb -, az ikrek eljátszották a nagyjelenetet a lányoknak.

Azaz a világ legbecsületesebb megtalálóit, akik ennek a két árva rádiónak a gazdáit keresik égen-földön.

- Nemdebár...

- Dedebár...

- Zanzibár...

- Ugyebár...

- Erdőben...

- Berdőben...

- Árkon...

- Bokron...

- Megy...

- Mendegél az ember...

Az ikrek élénk taglejtésekkel kísérték szövegüket.

- És mibe botlik?

- Na mibe csetlik?

- Egy rádióba!

- Plusz még egy rádióba!

- Gondoltuk, megkeressük...

- Kerül, amibe kerül, előkerítjük...

- A becsületes elvesztőket.

- Fölteszem, hogy ez a kis Sanyo a kicsikéé.

- Meg merem kockáztatni, hogy ez a nagyobbacska Sokol, khm, amoda tartozik...

- Estha válaszoltok egy nagyon egyszerű kérdésre...

- Arra, hogy, khm: ,,Micsodába micsodált a milyen micsoda?"

- ... már vissza is szolgáltatjuk.

- Nos?

- Tehát?

- Hadd hallom?

- Segítségül: ,,Felhőbe micsodált a milyen rom?"

- További segítés: Arany János verse.

- Kezdősor! Na?! Kapiszkó? Non kapiszkó?!

- Ám legyen. Micsodált - egyenlő: ha-nyat-lott.

- Hát ez bizony nem erős oldalatok!

- ,,Felhőbe hanyatlott a drégeli rom" - Dani élvezettel ütemezte a verset.

Idáig jutottak. A lányok meg, mint a szobrok: néztek, csak néztek morcos-szótlanul. Mondhatni baljósan. Mert arcizmuk se rezdült. A kicsi végül elfordult. Bebújt a sátorba. Dani jónak látta, hogy teljesen halandzsává alakítsa az amúgy is enyhén egyoldalú társalgást.

- Mindőke bren, mityimutty? Kérdem én, hát csakugyan: mindőke bren?

Dini is ráváltott a begyakorlott heccre:

- Huvá morcorgunk, csak így, adalabad, kérdem én, huvá?

- A presztőce úgy egyébiránt ilyenkor nagyon jól kolminál. Pláne vidám Ali baba, ha bab a zaba... ha bab a zaba...

- Nadeviszontellenbenmindazonáltal szépen szőrzik és dalol a fülemüge...

Ekkor hangzott fel a madártrilláktól elütő vidám füttyögetés: a Híd a Kwai folyón dallama szállt, repdesett a zászlós sátor felől. Ez volt a megbeszélt jel: a másik kettő végzett a feladattal. Az ikrek most már_nyeregben érezték magukat. Épp azon voltak, hogy halandzsául megmagyarázzák a néma csajoknak, hogy a rádiót ne bömböltessék, mert ha igen, akkor lesz nemulass...

- Zengettyűitek brumbrumnyákogását viszont szíveskedjetek szüneteltetni, aranypofikák, mert...

A kicsi ekkor robbant elő a sátorból. Egy jókora alumínium kannával. - Nesztek! - süvöltötte, s zúdította nyakukba a jéghideg forrásvizet. Olyan zuhatagban, hogy a Káldorok kénytelenek voltak hasra vetni magukat, mint a katonák, ha repülő jön. Aztán gyorsan félrehengergőzve, a bokrok fedezékébe húzódtak a szilaj locsolkodó elől.

Ingüket csavargatva jelentették utóbb Csekének:

- A feladatot végrehajtottuk.

- Mi van, bepisiltetek a bíboros bandájától? - Guszti bá tudott szemtelen is lenni. Víztől csöpögő zöld tréningnadrágjukra mutogatott és vihorászott. Egyébként is hősnek érezte magát, mert a postagalamb lábáról ő vágta le a zsineget, vagyis ő szöktette meg a csalit, és azért ez nem akármilyen haditett, de nem ám...

Cseke arcán elégedettség ült.

- Köszönöm - mondta az ikreknek. - Csavarkózzatok ki teljesen. - Összecsukta a bicskát, amivel néhány perce szétmetélte a hálócsapda húzózsinórját. Igaz, galamb nélkül ennek nincs semmi jelentősége, de ha már Guszti kikönyörögte magának a galamberesztést, ő pedig ott volt, nem végzett félmunkát. Apró darabokra vágta a zsinórt. Kötözgethetik a Myladyék...

- Bosszúnk rettenetes lesz! - szavalták az ikrek az öltözőként használt sombokor mögött. Igyekeztek az utolsó csepp vizet is kipréselni a lelocsolt melegítőkből.

- Csak semmi vérontás, porcikáim! - harsant közvetlen közelükből az ismerős hang. Miklós Zoltán jött az ösvényen. - Üdv a testőrségnek! URH-t nem hoztam, tán holnap kapok. Nálatok mi újság?

- Óriási!

- Szörnyű!

- Fantasztikus!

- Nem fogja elhinni Zoli bácsi!

- Ezek a csajok a saját szakállukra is sólymot vadásznak, meg van valami főnökük is.

- Feltehetőleg a főnök kapná a három kiskerecsent, ők meg a nagyokat.

- Vagyis hát így tervezik!

- Ahogy ezt Móricka elképzeli... De mi is itt vagyunk ám!

Ilyen és hasonló mondatok röpködtek a méhek, lepkék és legyek mellett az erdő légterében.

- No, tartsunk rendet! - emelte föl a kezét Zoli bácsi.

- Csüccs le! Így! Most pedig a vezéré a szó.

Cseke előbb a naplót akarta átnyújtani, de mert abban még nincsenek benne a legújabb fejlemények, rövid, tömör mondatokban elsorolta a történteket.

A főmadarász füttyentett.

- Nagyok voltatok, porcikáim! Egyperces néma vigyázzállást rendelek el magamnak a tiszteletetekre.

És még tisztelgett is a testőrségnek.

Ekkor borzasztó csörtetés hallatszott a bokrok között.

Vaddisznót idéző csörtetés.

,,Zrínyi halálát is egy császári vadkan okozta" - villant át a kis Pikó tudatán egy iskolai dolgozatrészlet.

Zihálva zuhant elő a bokrosból - Oszkár bácsi.

Nadrágján, ingén, de még a szakállában is bogáncsok.

A szemében haragos riadalom.

- Zoli! - kezdte, a levegőt kapkodva. - A sólymok!

Aztán, mintha most törne ki belőle a kudarc minden keserűsége, nagyot bődült:

- Kifosztották a fészket a gazemberek!

- De hát a biztosítólemez...?

- Levágták.

Zoli bácsi káromkodott egy cifrát.

- És te hol a fészkes fenébe voltál akkor?

- Tőr-be csal-tak! Ezt etették meg velem.

Odadobta a táviratot.

- Olvasd...!

- Eszerint végig a nyomunkban voltak - állapította meg az ősz ember. A homloka vörös lett és verejtékes.

Végighúzta rajta a keze fejét. - Szóltál... Könczöl Matyiéknak...!

- Igen. Megy a riasztás. De hát tudod...!

- Sajnos, tudom. Nagyon, jó autóik és rejtektáskáik vannak. Túlságosan is jók! Totózhatunk - nézett a vészmadarakra -, hogy zöldségeskamionban dugták el őket vagy egy sóderszállító uszályon. Hajaj, gyerekeim! Befellegzett.

A két Mylady vagy húszméternyire tőlük épp ekkor állított föl egy gázrezsót. Ahogy a kicsi erre fordult, Oszkár bácsi meg arra, két kiáltás hangzott el, szinte egyszerre:

- Gyöngyi! Mit keresel te itt?!

- Apa! Hogy kerülsz te ide?!