KILENCEDIK FEJEZET

melyben a jó svádájú német harap az újabb Würgfalkékra - Rózsás kilátások - ,,Nagy szél, ha meg nem áll, borzasztó bajt csinál" - avagy két jobb sorsra érdemes nyomozó a véletlenek csapdájában - Gusztáv lemossa magáról a zöld-fehér színt, majd hosszú sétára indul egy kölcsönkutyával

A postai kitérő és a ,,nagykárogó fészekrabló" ravasz ,,beetetése" után mindenki visszatért a kiindulási pontjára. Baricsa Brúnó az udvaron jöttment-fütyörészett, a sólyom-kémszervezet letelepedett a bokrok immár megszokott sűrűje mögé, és halkan sutyorgott.

Várakoztak a vásárlókra. Hol az utca egyik, hol a másik vége felé nézdegéltek. Vajon merről bukkannak elő a cinkosok? ,

A barom Baricsa az udvaron tett-vett,
kikotrott hajából s megevett - egy tetvet.

Gyöngyi hosszas agytornával eszelte ki ezt a hajmeresztő strófát. Persze költői túlzás volt a tetűevés, a sólyomrabló mindössze megvakarta párszor kopaszodó feje búbját. De hát az ilyen tetű alakról persze hogy nem a szivárvány jut a reá leselkedők eszébe. Cseke még meg is dicsérte a kezdő költőt, mondván, hogy ennél vadabbat Káldor Dani se tudott volna kiötleni.

Öt óra után két perccel - Ádám ismét megnézte a hadműveleti időt - fehér Ford Musztáng kanyarodik a Tárogató utca zötyögtető macskaköveire. Ha csak úgy nézték volna, mint autólátványosságot, alaposan elgyönyörködnek benne. Mert igaz, ami igaz: roppant mutatós volt.

Viszont az álomszép autó - orgazda-kocsi. Hőseink ennek tudatában kissé odébb sétáltak, s a másik ház előtt foglaltak figyelőállást.

Deres halántékú, jó svádájú idős úr szállt ki elsőnek.

Vakító fehér ruhájára, markánsarcára, még a stuccolt bajuszára is rá volt írva: az a típus, aki eddig mindent megkapott, tehát mindent el is vár az élettől. Széttekintett, megvárta, míg a kicsi, malacképű társa megnyitja előtte a kaput. A kis fickó kanárisárga nyári nadrágjáról, lila csíkos fehér ingéről szinte rikított az ízléstelenség.

Magatartása, mozgása, lakájmosolya pedig a teljes megalázkodást tükrözte.

A jövevények németül beszéltek egymással.

De a sárga nadrágos magyarul szólította az elébük járuló Baricsát, igaz, csúful kerékbe tört magyarsággal:

- Szevasz, öreg! Remélem, tudsz te velünk lenni megelégedve. Jönni gyors, mint a villany!

- Tessék... Egy perfekt magyar idegenvezető! - mormolja Gyöngyi gúnyosan. A másik leshely fagyalbokrai mögött térdelnek már.

Összehúzott szemmel figyelik a nagy bevonulást.

- Nagyfőnök nem ráérni, mi csinálni seft, hoci-nesze tepsiben..., ja, ja, septiben, ja! Herr Baricsa - fordult mutogatva a németjéhez, s mondott még két-három mondatot, aztán kétszer megismételte: - Würgfalke, ja, ja, Würgfalke! Würgfalke!

- Á, Würgfalke? Gut! Jung Würgfalke? Bravó! Drei?

- Csak kettő! - Szinte szégyenkezve tárta szét a karját Baricsa. Mint akit kötelességmulasztáson kaptak.

De a stuccolt bajszú így is nagyon barátságosan paskolta a hátát.

Mentek a melléképület felé. Aztán az a bizonyos középső ajtó is kitárult, ahol Baricsa bevitte a sólyomeledelt, s ahonnan a kéregető fiókahangok hallatszottak.

Gyöngyi és Ádám szó nélkül is értették már egymást.

Mint két árnyék, suhantak be a nyitva felejtett kapun.

Sajnos, a középső helyiség előtt semmi fedezék. Körülnéztek: hol állhatnának lesbe?

És akkor... A legszélső ajtó szárnya épp megmozdult a föltámadó hűvös szélben. Csak kicsit. Csak alig alig... De mintha mágnes rántotta volna arra, őket. Ott teremni, bekukkantani, beosonni - pillanat műve.

Ha mukkanni mertek volna, nyilván azt mondják: jól sejtettem. A melléképület ugyan téglából van, de a helyiségeit csak deszkafalak választják el egymástól. Ami azt illeti, a válaszfalat elég slendrián módon dobta össze az építőmester. Ujjnyi, gyerekökölnyi rések, lyukak a bántatlan deszkák között. Ez persze kapóra jön barátainknak. Áttekinthetik a helyzetet. Annál inkább, mert Baricsa már villanyt gyújtott.

Kell odaát a fény. Naná, hogy kell! A német látni óhajtja az ,,árut". Benyúl a nagy kosár aljába. Kivesz valamit, nyilván egy fiókát. A kicsi mérgesen csérog, tiltakozik. Hát még ha tudná, hogy egy vásári alkuba csöppent.

- Kár, hogy háttal állsz, te vén majom! - bosszankodik Gyöngyi, persze magában. Nyakacsavartan kukucskál, buzgóságában meglök egy létrát. Ádám pompás reflexszel elkapja, mielőtt feldőlne, s halomra döntené a terveiket is.

- Wunderschön! Wunderschön! - ismételgeti a német.

Szakértelem és önelégültség a hangjában.

- Csodaszépnek találja - tolmácsol a malacpofa.

- Mo-mondd neki, hogy ké-kétszázezer forint - dadogja Baricsa Brúnó. Hangja rekedtes-izgatott. Mintha az élete függne tőle, hogy sok pénzt kapjon. Pedig jól keres, látni való: mindene megvan. Autója is. És mégis: sunyi reménnyel lesi a választ.

A sárga nadrágos fickó lefordítja az árat. Amaz rábólint. Mond még valamit, és harsogón nevet. A fiókák elnémulnak ettől a harsogástól.

- Kérdi, nem tudsz-e mást is, aki elad ilyen csodamadarat?

Így hát nem is Baricsának kellett előhozakodnia a további ,,árukkal". Még ők kérdeztek rá. Mondta, csak mondta, hadarta aztán a Gyöngyi szövegét, kis változtatásokkal. Hogy egy barátja látta ott a Besenyő-sziklán a kerecseneket. Lehet, hogy ott három is van. Jöjjenek vissza holnap délelőtt, és együtt vihetik az összes sólyomfiókát. Az ár természetesen ugyanaz.

A stuccolt bajszú német lelkesedik, újból hátba veregeti Baricsát. Ő meg holnap tíz órát javasol a tolmácsnak: akkor itt lesz az összes "áru".

- Ahogy Móricka elképzeli ,- dünnyögi Gyöngyi Cseke bal fülébe.

- Szeretettel várom. Bitte. Danke schön! - igazítja száját a német szóra Baricsa.

- Ich danke! Aufwiedersehn! - kezel, siet az autóhoz, száll be a fehér ruhás. A kanárisárga még odasúgja Baricsának: ,,Húszezer minden madárkáért, villanyos?".

Baricsa Brúnó rábólint.

Négyszázezer, forint üti a markát...

Legalább. S ha szerencséje van: ötszázezer! Abból letejelhet a kanárinadrágosnak.

Így csinálják ezt mindenütt. Enélkül nincs üzlet. Enyhe önsajnálattal legyint: hiába, mindennek ára van.

A közvetítésnek is.

Csak ne fordult volna vissza olyan hirtelen. Épp, mikor a gyerekek ki akartak surranni a bokrok közé. Most ugyanis egyszerre égni kezdett a talaj a lábuk alatt.

Azonnal átérezték: a vásár megköttetett, a sólyomrabló sietni fog a tetthelyre. A Besenyő-sziklánál tanyázókat értesíteni, újabb erőket összevonni - hű, de sok mindent kellene elvégezniök hirtelenjében! S mégis: vissza kellett húzódniok!

Baricsa sietős léptekkel jött vissza. Csapta-zárta a középső ajtót. Hallották a lakat csörömpölését.

S akkor - szinte hihetetlen dolog történt.

Igen. Nem lehet más szót találni rá, csak azt: hi-hetet-len.

Mert ha a sunyi fészektolvaj valamiért benyit abba a szerszámoskamrába, ahol lapultak, az nem lett volna hihetetlen. Egyébként is annyira hátrahúzódtak egy szekrény mögé, hogy ha csak nem kutakodik - észrevétlenek maradhatnak továbbra is.

De egészen más történt. Egy előre kiszámíthatatlan dolog. Egy ostoba szeszélye a véletlennek...

A szél - ugyanaz a szél, amelyik előzőleg szinte udvariasan megmutatta nekik, hogy az ajtó nyitott (vagy mégsem ugyanaz, mert ez egy gonosz, galád, alattomos szél volt...), szóval egy hirtelen szélroham kilökte az ajtót. Sarkig kivágta. Mintha álnokul, áruló módon figyelmeztetni akarná a gazdát: hé, ez az ajtó nyitva felejtődött!

- A zanyád!

Baricsa morgott, aztán egy rúgással visszaterelte helyére a kamraajtót. S hallatszott - ó, a legborzasztóbb hang hőseink eddigi éveiben -, amint kezével motoz a reteszen, majd rácsattintja.

Bezárta őket a szerszámoskamrába!

Riadtan fülelték a távozó lépteket. Az ajtó vékony résén át látták is, amint eltűnik a kapuhoz vezető úton.

Aztán a zárcsikordulás hangja.

Mint egy pont a szörnyű ítélet végén.

Cseke Ádám és Balikó Gyöngyi - foglyok.

Ugyanolyan szerencsétlen foglyok, mint túlnan a kis kerecsenek a vesszőkosár sötétjében.

Ádám megnézi az óráját.

Tizennyolc óra tíz percet mutat a kérlelhetetlen kronométer.

De ez már nem hadműveleti idő. Őket kikapcsolta a kegyetlen sorsszeszély, az az ostoba és rosszindulatú szélroham. És persze a saját meggondolatlanságuk, hogy nem vetettek számot egy alattomos meteorológiai tényezővel...

Ekkor következett - főként Gyöngyi részéről - az a bizonyos átkozódás.

- Ó, én marha! Ó, én őstulok! Ó, mi állatok! - Ilyen és hasonló ékes szavak röpködtek a pókhálós, félhomályos helyiségben.

- Hogy én mekkora ökör vagyok! - ezt Cseke nyugtázta keserűen, a mindig meggondolt, nagy önuralmú Cseke Adám, a Vészmadár őrs vezetője, a sólyomtestőrség D'Artagnan-ja, aki most sem magamagát sajnálta, hanem Daniékat. Azt hajtogatta: - És velük mi lesz? Mi lesz, ha Baricsa a haverjaival megy a Besenyőre másképp úgyis elképzelhetetlen egy ilyen fészek kiszedése.

Sehogyse tudta megbocsátani magának, hogy épp az ő csaliötletével sodorták bajba, veszélybe a többieket.

- De én klausztrofóbiás vagyok! - Gyöngyi szája lefelé görbült. S mintha az orra is veszített volna kunkori hetykeségéből...

- Az meg mi?

- Nem bírom a bezártságot. Kicsi korom óta nem bírom! - ezt valósággal sikította.

- Csönd! - Cseke nem épp a leggyöngédebben tapasztja be Gyöngyi száját. Aztán: - Bocs... Tartsd magad ! Egy hangot se, bármikor visszajöhet. Nem autón ment, remélem még nem oda indult. A bezártságot pedig, kisfiam, most az egyszer ki fogod bírni, egész addig, míg ki nem szabadítjuk magunkat valahogy.

A lány picit pityergett. Ő egyáltalán nem volt optimista. Reszketés járta át a bezártságérzéstől. Ádám már-már megsajnálta.

De nem ért rá. Fölfelé nézett. Hátha cseréptető van a fejük fölött. Azt megbonthatnák, kimászhatnának. De vastag, erős farostlemezeket látott odafönn. Nyilván padlása is van ennek a kutyaszorítónak.

- Tapogassuk végig a szerszámokat. Hátha van itt valami balta vagy kalapács, amivel kitörhetünk - szólalt meg hirtelen Gyöngyi. Még sírós a hangja, de úgy tűnik, megemberelte magát.

- Ez már beszéd! - kapott a szón a fiú.

Húsz ujj - abból tíz enyhén remegő - máris elindult vadászni. Igaz, nem sok sikerrel.

Pemzlik, hengerek, ládák, aztán megint pemzlik, megint hengerek, megint ládák. Azért csak tapogatóztak tovább, s reménykedtek, keresgéltek.

Zöldberényhez közeledve, az utolsó két kilométeren Aramis-Pikó Gusztáv ismét kezdte úgy érezni magát, mint akin keresztülment az úthenger. Bármennyire szívesen nézdegélte volna még a tyúk nagyságú uhufiókát, az éhen tátogó csőrt, a fura bagolyszemecskéket, el kellett terülnie a hátsó ülésen.

Hanem amint a Sóvám tér sarkánál megállva, Oszkár bácsi hátrakurjantott:

- Hé, fiú! Mintha azt mondtad volna, hogy erre laksz! - Gusztávunkba új erő költözött.

- I... igen... A Balog Adám utcában!

- Béri Balog, barátocskám! Béri Balog Ádám, a híres kuruc brigadéros - helyesbített a szakállas.

- Az nincs kiírva - mentekezett sápadt, arcú barátunk, míg kifelé kászálódott a kocsiból.

- Hiba! Tele vannak hibákkal az utcanévtábláink. Na, mi az? El se búcsúzol Böhömér Tihamértól ?

Az uhukát keresztelték így el az úton. A Böhömér nevet Guszti adta, a Tihamért Oszkár bácsi. Két névadó szülő szorított most kezet a bagolyfióka feje fölött. Nyilván ezért hangzott olyan furán a köszönés:

- Szcsókolom, Böhömér Tihamér! Szia, Oszkár bácsi! Ja, ezer bocs...

- Jól megkeveredtél, fiú... De semmi vész! Szia!

A madarász megértően nevetett. Látszik, hogy a legényke nem bírja az autózást.

Guszti csakugyan kissé támolyogva indult a Balog Ádám (Béri!) utca irányába. Ám lépésről lépésre jobban érezte magát, s utóbb már jókat vigyorgott a névcserén. Még cifrázta is gondolatban:

- Balikó Böhömér, Tihamér Oszkár, Oszi-Böhi-Tihil Hihi!

Ahogy aztán megjött ereje-kedve, úgy kezdett röstelkedni a megfutamodásáért.

- Szégyellheted magad, Guszti bá! - mondta a kirakatüvegből visszanéző, nagy fülű, szívarcú kisfiúnak. Valami szeretet azért mindenkiben lakozik a saját tükörképe iránt, úgyhogy később megbocsátólag intett önmagának a bal fülével.

- Te... te fülesbagoly!

Ámbátor - gondolta hozzá - a baglyok éjszaka nem félnek. Sőt ellenben...

De hát ez már a városban volt, és a város nemigen hagyja töprenkedni az emberfiát. Pláne egy nagyáruház előtt.

- Ereggy már, kicsi öcsi! Nem látod, hogy a kirakat rendezés alatt? - szólt rá egy fürge mozgású, gülüszemű bácsi, karján tűpárnával s abban tengernyi gombostűvel. Nyitotta a kirakat oldalát, s mászott befelé.

Guszti menten odébbállt. Ment tovább, s bekanyarodott_a Balog Ádám utcába. Fölnézett a táblára, amelyikről hiányzik a Béri. Csakugyan kiírhatták volna tisztességesen.

A 29-es szám jelölte az ő kétemeletes szövetkezeti házukat. Elhatározta, hogy filctolla] ki fogja javítani a feliratot. Fekete filccel. Igen. Lássák a járókelők, hogy az itt lakók tudják a-kuruc brigadéros teljes nevét. Elvégre aki Bécs alját nyargalta, s a császár azt megsiratta -j milyen szépen mondja a nótája! -, az már csak megérdemli.

Béri Balog Ádám egy hős volt.

Ez tény.

Nem futamodott meg.

Ez szintén tény.

Mint egyesek a Besenyő-sziklától...

Csekével kéne beszélni. Cseke jó barát. Pláne, mióta páciense is volt, s a neogranplax-csellel visszaadta a saját beszélőképességébe vetett hitét. Igen, a vezér majd meghallgatja az ő gondját-baját.

S aztán vagy jól leszúrja, hogy gyáva, vagy megértő lesz. Miért ne lenne megértő?!

Különben az is izgatja Gusztávunk fantáziáját: vajon hova robogott Ádám azzal a Lindára hasonlító kislánnyal?

Otthon az előszoba ajtaja nyitva. Ételszag árad a konyhából.

Hogy is van ez? Mihelyt egy ilyen korú srác hazaér, máris mehetnékje támad. A mama megpuszilja, körülmustrálgatja.

- Jaj, de sápadt vagy, Gusztikám!

A nővérkéje, az álnok Linda gúnyosan ráásít.

- Jól nézel ki, tán hánytál, Guszimuszi-alamuszi?!

Ő pedig-egy macskamosdás után kijelenti, hogy már indul is Csekéhez.

- Legalább egyél! - térül-fordul Pikó Gusztávné.

Legalább apádat várd meg! Mi olyan sürgős?

- Bi-bi-bi! Mondtam én, hogy nem mer kint aludni ez a gyáva kukci! Bi-bi-bi! Guszti-kukci!

Ezek a pimasz Linda-szavak már az ajtóban érik.

S szíven találják, az bizonyos. Legszörnyűbb, ha egy ilyen undokságban van némi igazság is.

- A fényképezőgépért még számolunk! - üvölt vissza a szemtelenkedőnek. - Nemsoká jövök! - szól be a mamához a konyhaablak szúnyoghálóján át. Mégiscsak meg kell nyugtatni, mert ha eddig azért aggódott, hogy odamarad éjszakára is, most nem tudja mire vélni, miért is nem maradt oda. Rossz az is, ha az emberrel nagyon törődnek. Akivel meg egyáltalán nem törődnek, annak nyilván az a rossz.

Hej, haj! Ilyen fura az élet.

Csekéék a Bajnok utcában laknak. Mellette a Zoltán utca. Lám, csupa előkelőség ez a városrész. Eddig föl se tűnt a kis Pikónak.

Na, most futóra!

Szinte jólesik.

Egykettőre ott áll a takaros kertes házacska előtt. Kis fákon élénkpiros cigánymeggy virít, a kapura hajló ágakon sárgul már a barack.

Cseke Károly nyugalmazott postás épp a salátáknál hajlong, a kerítés mentén. Fölegyenesedik, homlokát törli, piros arcáról patakzik a verejték.

- Hű, de meleg van! Az áldóját! Ádit keresed, kisöreg? Nincs itthon.

- Hogyhogy nincs?

- Táborba ment, kisöreg. Madarásztábor, aszongya.

Akarsz egy szép fej salátát? Vagy karalábét?

- Köszönöm! - Guszti már lódulna is. Futóra megint, mielőtt spenóttal is megkínálja az adakozó kedvű nagyapó.

Hanem a fehér hajú, inas karú, napbarnította nyugdíjas hívogatótag görbíti az ujját.

- Nonono! Csak nem kerget a tatár?

Közelébb inti, s maga is tesz egy lépést előre. Huncutság bujkál a szavában, csínyre vallóan kacsint a ráncos szemével.

- Van itt még valami, kisöreg! Valami másfajta eledel, hehe! Várj! Rögvest hozom.

Ennyi titokzatosságból barátunk már Sejdítheti, mért a marasztalás. Azt a valamit vele postáztatja a jóságos postás bácsi - Tivadarnak.

Régóta kispostáskodik ő a derék nyugdíjas levélkézbesítő mellett. Úgy is mondhatni: cinkosa Karcsi bácsinak. Attól függ, kinek az oldaláról nézzük a kérdést.

Cseke nagyapa ugyanis vegetáriánus - vagyis hogy nem eszik húst, egyetlen állati izomrostot se. Azt vallja-hirdeti: ha szereted az állatot, - ne edd meg. S szerinte egészségesebb is a növényi meg tejes-sajtos-joghurtos táplálkozás. No, meg is győzött már jó pár embert Zöldberényben. Csak éppen a feleségéről peregtek le az érvei. Jusztina nénit csöppet sem érdeklik azon előterjesztések, hogy az értelemnek az emberéhez hasonló szikrája leledzik malacban, madárban, tücsökben-bogárban. Ő csak vágja a baromfit, hozza a húst a hentestől, nagy konyhát visz. Igazi magyaros konyhát - ha Karcsi bácsi a feje tetejére áll, akkor is.

Emiatt nincs békessége a jó öregnek nyugalmazott korában sem.

No, mikor már nehezen tűrte a zsörtölődést-perlekedést, akkor támadt az az ötlete, hogy látszólag beadja a derekát. Süssön-főzzön az asszony, örüljön, hogy megjött az esze. Gusztival pedig titkon szövetségre lépett: sétáltassa errefelé Tivadart, a Bezdánék ördögfekete farkaskutyáját - nem jönnek hiába.

Nem hát.

Mert attól fogva mindig eldugdosta, aztán odasumákolta a húst, csülköt, májdarabot ennek a nagy bendőjű négylábúnak. Most is a kicsempészésben sántikál. Nagy titokzatosan a kerítéshez járul egy degesz liszteszacskóval.

- Gyorsan dugd el! Üdvözlöm Tivadart! - súgja.

- Örülni fog! - rántja fel a szemöldökét Guszti. - Keszszcsókolom!

Meglóbálja a küldeményt. Pár lépés után belekukkant.

A liszteszacskóban hatalmas tyúkmell dülleszkedik.

No, most már ideje iramodni.

Hanem ez a futás valahogy nem az igazi. Lassú ügetéssé ernyed az első saroknál.

Hiába no: hiányzik belőle a cél.

Meg is áll, ahogy visszaérkezik a Béri Balog Ádám utcához.

A rinaldóját! Hol az a másik Ádám? A Cseke? Most aztán merre keresse?

Útközben nem látták őket, ez tuti. Igaz, ő alig látott akkor, Oszkár bácsi viszont ugyancsak kukkolt: hol a lánya?

Ez az, a lánya. Ahogy Káldor Dini szokta mondókázni: A francia rendőrség fő jelszava - Dzsörzsé lafene.

Vagy ilyesmi. Szóval, hogy: keresd az asszonyt. A nőt.

Jelen esetben a Mylady Kettő - vagyis Gyöngyi a nő, tehát őt kell keresni.

Na de hol? Ez itt a kérdés.

Minthogy a Balikó Oszkár lánya, kézenfekvő, hogy Balikóéknál.

Haza kellett szállítani a kis csajt, az nyilvánvaló.

De hogy Cseke nem tanyázott le náluk, arra is mérget lehetne venni.

A kérdések száma tehát - osztódnak ezek? - máris kettőre szaporodott.

Pro primo - ahogy Dini hadrikálná -: hol van Balikóék háza?

Pro szekundo: onnét hová ment Ádám?

Ki lehet ennek a tudója?

Hirtelenében csak egyetlen szaktekintély: Tivadar, Bezdán néni ördögfekete farkaskutyája jut eszébe. Ha a derék német juhásszal nyomot fogatna, az elvezetné Ádámhoz. Annál is inkább, mert őutána Ádám az első számú kedvence a vészmadarak közül. Tudniillik a vezér is hoz néha a nagyapai húsküldeményekből őtivadarságának.

Hm... nyomot fogathatna... Ehhez viszont tudni kellene a Balikóék címét!

Guszti szeme az ég kékjén mereng, a bimbózó hársfák fölött... S úgy látszik, nem hiába.

Telefonkönyvet nekem! Hátha benne van Balikó Oszkár a telefonkönyvben. Ott a név meg a szám mellett a pontos cím is megtalálható.

Szerényen kopogtat a lépcsővel szemközti lakásajtón.

- Szcsókolom! - A lábát húzó, nehezen mozgó idős asszony Bezdán néni. Csodálkozva néz hősünkre, mikor az a kutyasétáltatást ajánlja, s közben elkéri a telefonkönyvet is ,,egy pillanatra".

- Már volt lenn Tivadar Lindával...

Kerekebb szemeket talán festeni se lehetne.

Nahát. A rinaldóját! Ez a Linda... ez a Linda... mindig beleköp a levesembe - bosszankodik barátunk. S csak azért is beoldalog a telefonkönyv ürügyén.

Balikó Oszkár... Megvan! Ilia tér 7. Könnyű megjegyezni.

- Azért biztos örülne neki! Tetszik látni, hogy szeret engem...

Tivadar valóban körülugrálja, orrával bökdösi, a telefonkönyvet majd kiüti a kezéből, s farokzászlóját lengeti, mintha azt mondaná: ,,Felőlem indulhatunk! Én mindig kész vagyok repetázni... sétából... húsból... bármiből..."

- Szó, ami szó! Téged különösen kamel! - nevet a kedves arcú néni. - Hát nem bánom. Egy félórára leviheted.

Ha tudná, mennyi lesz a félórából, aligha állna rá ilyen könnyen. De hát Guszti máskor is vitte-hozta már a szép állatot. S mindmáig maga volt a megtestesült pontosság.

Mindmáig - igen.

Csakhogy a mai rendkívüli világnap.

S hogy mennyire az, még maga Pikó Gusztáv sem tudhatja előre.

A kapuban gondolatnyira megtorpan. Tivadar egy szánhúzó kutya erejével álltában vonszolja tovább.

- Hoppá! Hé! Álljon meg a menet! És miről vetetem föl veled a szagnyomot?

Hááát... Csekéékhez kéne menni szagolnivalóért. De mégsem. Szerencsére Guszti az őrsi kincstáros! És az őrsi kincstárban van az a röhögséges csörgősipka, amiben Cseke az okos udvari bolondot játszotta két hete, a gyermeknapon.

Föl és haza a sapkáért, Tivadarostul. A kutya elég nehezen érti meg, mit akar tőle, de végül is hajlandó lépcsőt mászni. Pikó papa, aki közben hazatért, s épp a tévéműsort böngészi, nem túl lelkesen fogadja a betolakodót. Mármint Tivadart.

- Még valami betegséget ragaszt rátok ez a böhöm nagy dög. Az ember elmondhatja ezerszer...

Sajnálatos, ha az ember apja az egészségügy kiváló dolgozója, mert minduntalan a betegségokozó vírusokra, bacikra, mikrobákra és mit tudni még mikre kell emlékeztetnie csemetéit. Még jó, hogy Tivadar jámboran áll, s nem él vissza a vendégjoggal, mint máskor.

Most tehát gyorsan elő azt a holdas, csillagábrás, majompofás és szamárfüles sapkát.

Még jó, hogy a kincstárban rendet tart, ha máshol nem is.

Íme, a bolondtökfedő.

Ing alá gyűrni. Spuri!

- Sziasztok! Sétáltatom Tivadart! Köszönünk, Tivi!

A kutya szolgálatkészen vakkant. Ha ez a jutalomséta ára, teljék benne kedvük.

- Már megint egy krimi... - csapja le a műsorfüzetet a gyógyszerész. - Hogy?! Guszti! - a papa kiáltását nem hallja már a címzett, a lépcsőn trappol Tivadarral.

- Csekét keressük - magyarázza a kutyának az Ilia tér 7. szám előtt. Mint egy szájkosarat, orrára illeszti a bohócsapkát. - Keresd, Tivikém!

Két óvodás kislekvár megáll, úgy kacag a látványon: kutya sapkában, hihi, az orrán van a sapka, buhaha!

Tivadar pontosan érti a nevet. A Csekétől kapott jó falatok különösen emlékezetesek. Mindig hús. Igaz, nem nyers, de finom hús.

Lehet, hogy sapka nélkül is fölvezetné a folyosóra Gusztit. Oda, az utolsó előtti lakáshoz, ahol a szagot elrekeszti az ajtó.

- Szóval szerinted is idejött! Jó kutya, okos kutya! - vakarja meg a füle tövét Guszti. Bátorságra kapva, jól megnyomja a nagy, lapos gombot. Szaggatott, harsány berregés veri föl a csöndet.

Pongyolás, szőke asszony jön ki a csengőszóra. Nyilván Balikóné. Karján fekete hajú kisbaba.

- Gyöngyiék megjöttek? - érdeklődik Gusztáv.

- Gyöngyi?. Volt itthon... Aztán elment egy biciklis fiúval.

- Az lesz Cseke. A Boldizsárral. Köszszcsókolom! már loholnak is a lépcső felé.

Gyöngyi anyja értetlenül néz a nagy kutyás kissrác után. S persze elhatározza, hogy majd megmossa a lánya fejét. Eddig sehol egy fiú... most meg valami Cseke is meg valami Boldizsár is.

Ő annak idején nem ült föl csak úgy ukmukfukk egy fiú biciklijére. De nem ám! - mondja Picioszkárnak.

A kicsi tréfára veszi, mert fölkacag.

Pikó Gusztinak is a bringa miatt fő a feje.

A nagy madárcseresznyefa törzsénél a farkaskutya körbeszaglász. Aztán áll, gyöngén nyüszít, mint akinek elfogyott a tudománya.

Na tessék. Nyilván ide volt támasztva a vezér Boldizsárja, Felültette Gyöngyit, ő is nyeregbe pattant és illaberek!

Csoda-e, hogy ez még Tivadarnak is túl nehéz lecke?

- Erőltesd meg a szaglósejtjeidet, Tivikém! - noszogatja a fiú. - Csekét keressük. Csekét! Ilyen husikát kapsz, ha ügyes leszel!

Azzal Tivadar lába elé önti a liszteszacskó tartalmát.

A kutya boldogan csahint, s föl-fölnézve, farkát csóválva falja a tyúkhúst.