67. FEJEZET

KÉT HÉTTEL KÉSŐBB MÉG ALIG PIRKADT, amikor Yrene egy gyönyörű, hatalmas hajó fedélzetén találta magát, és még egyszer utoljára végignézhette a napfelkeltét Anticában.

A hajó felbolydult méhkasra emlékeztetett, ő viszont csak állt a korlátnál, és a palota minaretjeit számolta. Végignézett minden egyes fénylő negyeden, a hajnali napfényben ébredező városon.

Az őszi szelek már kezdték felkorbácsolni a hullámokat, megmegdobták, erősen ringatták alatta a hajót.

Haza… Hazautaznak.

Nem búcsúzkodott sokat, nem is igazán kellett. Kashin azért megkereste, épp akkor bukkant rá, amikor a kikötőhöz értek. Chaol biccentett a hercegnek, majd a hajóra vezette Yrene kancáját.

Kashin egy hosszú pillanatig a hajót bámulta – meg az összes többit, ami megtöltötte a kikötőt. Aztán halkan így szólt:

– Bár ne mondtam volna semmit neked akkor este a sztyeppén.

Yrene a fejét rázta, nem tudta, mit felelhetne.

– Hiányoztál… barátként – folytatta Kashin. – Nincs túl sok barátom.

– Tudom – nyögte nagy nehezen Yrene. Majd hozzátette: – Én is hiányoltalak barátként.

Mivel így is volt. És amit Kashin most megtenni készült érte, a népéért…

Megfogta a herceg kezét, és megszorította. Kashin szemében fájdalom villant, ott játszott minden egyes szép vonásán, ugyanakkor… Yrene megértést is látott rajta. És tiszta, bátor csillogást, ahogy a férfi az északi horizont felé nézett.

Kashin is megszorította az ő kezét.

– Köszönöm még egyszer… amit Duváért tettél. – Halovány mosolyt villantott az északi égbolt felé. – Látjuk még egymást, Yrene Towers. Ebben teljesen biztos vagyok.

Yrene elmosolyodott, nem találta a szavakat. Kashin rákacsintott, majd elhúzta a kezét.

– A szuldom még mindig észak felé mutat. Ki tudja, mi vár rám az úton… Főleg most, hogy Sartaqé az örökösi címmel járó felelősség, én pedig azt tehetek, amihez csak kedvem támad.

Az egész város ettől zengett. Ünnepeltek, vitatkoztak – azóta sem nyugodtak le. Hogy a kagán többi gyereke mit gondolhatott, Yrene nem tudta, de… Kashin szemén látta, hogy a herceg megbékélt vele. A többiekén is valami hasonlót látott, amikor összefutott velük. És felmerült benne, hogy Sartaq is egyfajta néma ígéretet tett, ami már nem csak azt jelentette, hogy Duvát soha, hanem hogy egyiküket sem, soha.

Yrene ismét a hercegre, a barátjára mosolygott.

– Köszönöm, hogy ilyen kedves voltál velem.

Kashin meghajolt, majd eltűnt a még szürke hajnalban.

Az ezután következő órában Yrene a fedélzeten állt, némán figyelte az ébredező várost, a többiek körülötte és a hajó gyomrában pedig felkészültek az indulásra.

Hosszú percekig csak azzal törődött, hogy belélegezze a tenger, a fűszerek illatát, magába itta a felkelő nap alatt elterülő Antica hangjait. Mélyen belélegezte, az emlékezetébe zárta. Alaposan szemügyre vette a város fölé magasodó, krémszínű kövekből épített Torre Cesmét.

A torony még most, kora reggel is jelzőfénynek számított, a remény és a megnyugvás lándzsájaként tört az ég felé.

Vajon látja még valaha? Ami rájuk vár…

Yrene megszorította a korlátot, ahogyan egy újabb széllökéstől himbálózni kezdett a hajó. Ezúttal a szárazföld felől érkezett a szél, mintha Antica harminchat istene egyként fújt volna feléjük, hogy hazasegítse őket.

Keresztül a Keskeny-tengeren… egyenesen a háborúba.

A hajó végül csak megindult, a világ csupa mozgás, szín és hang kavalkádjává vált, Yrene azonban nem tágított a korlát mellől. Figyelte, ahogyan a város egyre zsugorodik a láthatáron.

És amikor a part már csupán árnyéknak tűnt, Yrene esküdni mert volna, hogy még mindig látja a Torrét, ahogyan fehéren csillog a napfényben, mintha a város emelte volna fel a karját, hogy búcsút intsen.