13. FEJEZET

YRENE LEVEGŐÉRT KAPKODOTT, kinyújtotta a lábát a szőnyegen, a hátát pedig annak a díványnak döntötte, amelyiken most Lord Chaol is zihált.

A szája száraz volt, akár a sivatag, és olyan hevesen remegtek a végtagjai, hogy alig tudta ernyedt kezét az ölében tartani.

Köpködés és egy halk dobbanás jelezte, hogy a fiú megmozdult valamennyire.

Végig üvöltött. A fájdalomsikolyát hallgatni majdnem olyan rossz volt, mint magával a sötétséggel küzdeni.

Feneketlen mélység volt. Egy újfajta, sötét pokol.

Yrene mágiája lüktető csillagként hasított keresztül a sötétség falán, ami a fiú gerincének a teteje és a többi része közé ékelődött. Meg sem kellett próbálnia, azonnal tudta, hogy ha kihagyta volna azt a pontot, ha egyenesen a fiú gerincének aljához ugrana, a sötétség ott is utolérné őt.

Azért csak erőltette. Addig nyomakodott előre, amíg már alig kapott levegőt.

A fal meg sem rezzent.

Mintha csak halkan, sziszegve kinevette volna. A hangot ősi jég és gonoszság itatta át.

Yrene mágiája a falnak csapódott, egyik hullámnyi égő fehér fénnyel bombázta a másik után, de az égvilágon semmire sem ment vele.

És csak amikor már feladta, amikor a mágiája nem talált semmiféle rést, hasadékot, amin beslisszolhatott volna… Csak amikor visszahúzódott, akkor moccant meg a fal.

Átváltozott valami… Mássá.

Yrene mágiája elgyengült ettől. Bármiféle dac munkálkodott is benne a másik gyógyító halála miatt, most már semmivé foszlott. Nem látta, nem is merte megnézni, mi gyülekezik odabent, mi töltötte meg hangokkal a sötétséget, mintha egy hosszú folyosón visszhangot verő lényt hallgatna.

De ott ólálkodott, és Yrene mégiscsak hátrapillantott a válla felett.

A sötét fal életre kelt. Képeket látott rajta, egyik követte a másikat. Mintha valakinek a szemén keresztül látta volna az eseményeket. Azonnal tudta, hogy nem Lord Chaol emlékeiről van szó.

Sötét kőből épült erőd magasodott a hamuszínű, csupasz hegységben. Tornyai lándzsaszerűen emelkedtek a magasba, szélei és mellvédei kemények, élesek voltak. Mögötte, a hegyek közötti völgyekben és síkságokon hadsereg mozgolódott, ameddig csak a szem ellátott, több tábortűz égett, mint amennyit Yrene meg tudott volna számolni.

És tudta, hogy hívják ezt a helyet, ahol összegyűlt a sereg. A név keresztülmennydörgött a fején, mintha azt hallotta volna, ahogyan a kalapács lesújt az üllőre.

Morath.

Kijött. Kirántotta magát a fénybe, a fullasztó hőségbe.

Morath. Akár valódi volt az emlék, és az az erő hagyta hátra, ami megsebesítette a fiút, akár olyasmi volt, amit a sötétség Yrene saját rémálmaiból húzott elő…

Nem volt valódi. Legalábbis itt, ebben a szobában a beszűrődő napfénnyel és a kinti szökőkút vizének csörgedezésével semmiképp. De ha valóban így fest az a hadsereg, amiről Lord Chaol beszélt tegnap…

Azzal kell majd szembenéznie. Annak a hadseregnek az áldozataival, talán még magukkal a katonákkal is, ha rosszra fordul a sora.

Ez várja őt odahaza.

De nem most… nem most fogja ezt végiggondolni, miközben itt van mellette a fiú. Ha ezen aggodalmaskodik, és emlékezteti őt, mivel kell majd szembenéznie, mi csaphat le akár ebben a pillanatban is a barátaira, miközben ők itt ücsörögnek… Az nem segít. Egyikükön sem.

Így hát Yrene ült tovább a szőnyegen, és minden egyes szájon és orron át vett lélegzettel igyekezett csitítani a remegését, hagyta, hogy a varázslat megnyugodjon és feltöltse őt, miközben elcsendesítette az elméjét. Hagyta, hogy Lord Chaol is ott lihegjen mögötte a díványon. Egyikük sem szólt egy szót sem.

Nem, ez nem a szokásos gyógyítás lesz.

De talán azzal, hogy elhalasztja a hazautazást, azzal, hogy itt marad és meggyógyítja őt, bármilyen sokáig tartson is… Talán lesznek hozzá hasonlóak a harcmezőkön, olyanok, akik ugyanilyen sérülésektől szenvednek majd. Ha most megtanulja, hogyan kerekedjen fölé, bármilyen megterhelő is… Igen, talán az utazás elodázása gyümölcsözőnek bizonyulhat. Ha ismét kibírja, átvészeli a sötétséget. Ha valahogy sikerül összeroppantania.

Szembe kell nézned azzal, amitől annyira rettegsz!

Valóban.

Lehunyta a szemét. A szolgálólány közben visszajött az alapanyagokkal, amiket Yrene hasraütésszerűen felsorolt. Egyetlen pillantást vetett rájuk, és eltűnt.

Ez órákkal ezelőtt történt.

Napokkal ezelőtt.

Összerándult a gyomra az éhségtől – különösen emberi gondolat, ha összehasonlítjuk azokkal az órákkal, amikor a feketeséggel harcolt, és csupán félig volt tudatában annak, hogy a fiú hátán nyugszik a keze, hogy minden egyes alkalommal felüvölt, amikor a mágiájával a falnak ront.

Egyszer sem kérte, hogy hagyja abba. Nem könyörgött enyhülésért.

Remegő ujjak érintették a vállát.

– Ugye… ugye jól… – Minden egyes szót rekedten ejtett ki. Kénytelen lesz majd mézes borsmentateát adni neki. Hívatnia kellene a szolgálót… már ha képes lesz újra megszólalni. Valahogy hangot kierőszakolni magából. – …van?

Yrene résnyire nyitotta a szemét, ahogy a fiú keze a vállára csúszott. Nem vonzalomból vagy aggodalomból, Yrene úgy sejtette ugyanis, hogy Lord Chaol annyira kimerült, hogy már mozdítani sem tudja a kezét.

És ő is annyira kifáradt, hogy már képtelen volt összeszedni magát, és ellökni a kezét, ahogyan korábban.

– Inkább nekem kellene megkérdeznem, hogy ön jól van-e – felelte reszelős hangon. – Érez bármi változást?

– Nem. – Annyira üresen csengett ez az egyetlen szó, hogy Yrene azonnal érezte, mit gondol az ifjú nemes, hogy mennyire csalódott. Néhány szívdobbanásnyi ideig hallgatott, majd hozzátette: – Semmit.

Yrene ismét lehunyta a szemét. Ez így hetekbe telhet. Hónapokba. Főleg akkor, ha nem találja meg a módját, hogy elpusztítsa a sötétség falát.

Megpróbálta megmozdítani a lábát, de képtelen volt rá.

– Talán ideje…

– Pihenni.

Lord Chaol megszorította a vállát.

– Ideje pihenni – ismételte.

– Mára ennyi elég – felelte Yrene. – Nem kell többet edzenie vagy…

– Nem, úgy értem, ön pihenjen. – Minden egyes szót csak nagy nehézségek árán tudott kinyögni.

Yrene nagy nehezen a sarokban álló hatalmas órára pillantott. Pislogott egyet. Majd még egyet.

Öt.

Öt órája próbálkoztak…

Chaol végig tűrte. Ötórányi szenvedést…

Már a gondolat is elég volt ahhoz, hogy felhúzza a lábát. Nyögve megkapaszkodott az alacsony asztalkában, és minden erejét összeszedte, hogy felfelé tolja magát, amíg végül sikerült talpra kecmeregnie. Nem állt valami biztosan a lábán, de legalább állt.

Lord Chaol maga mögé nyúlt, csupasz hátán csak úgy hullámzottak az izmok, ahogy próbálta ülő helyzetbe tornászni magát.

– Ne! – tiltakozott Yrene.

A fiú nem hallgatott rá. A duzzadó kar- és mellizmok nem hagyták cserben, miközben felfelé nyomta magát, és végül felült. Üveges szemmel meredt Yrene-re.

– Teára van szüksége – nyögte reszelősen Yrene.

– Kadja!

Lord Chaol gyakorlatilag csak lehelte a nevet, a szolgáló mégis azonnal megjelent. Túlságosan is gyorsan.

Yrene alaposan szemügyre vette, miközben a lány belépett. Hallgatózott. Várt.

Yrene mosoly nélkül adta ki a parancsot:

– Borsmentatea. Rengeteg mézzel.

– Két csészével – tette hozzá Chaol.

Yrene rosszalló pillantást lövellt felé, de aztán lerogyott mellé a díványra. Az ülőrész nyirkos volt – Lord Chaol izzadságától, döbbent rá, amint megpillantotta a fiú verejtéktől csillogó bronzszínű mellkasát.

Lehunyta a szemét – csupán egyetlen pillanatra.

Csak akkor eszmélt rá, hogy ennél jóval tovább pihent, amikor Kadja tett eléjük két gyönyörű csészét, az asztal közepére pedig egy aprócska vaskannát. Mindkét csészébe bőven rakott a mézből, ám Yrene szája túl száraz, a nyelve pedig túl nehéz volt ahhoz, hogy szóljon, ennyi már elég lesz, még a végén rosszul lesznek tőle, olyan édesre csinálja.

A szolgáló mindkettőt néma csendben megkavarta, és az első csészét Chaolnak nyújtotta. Ő azonnal továbbadta Yrene-nek.

Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy tiltakozzon, inkább a csésze köré fonta az ujjait, és igyekezett összeszedni az erejét, hogy felemelje a szájához.

Úgy tűnt, Chaol észrevette.

Utasította Kadját, hogy hagyja a csészéjét az asztalon. És menjen ki.

Yrene mintha távolról figyelte volna, ahogyan Chaol elvette a csészét a kezéből, és az ajkához emelte.

Elgondolkodott rajta, hogy ellöki a fiú kezét az arcából.

Igen, hajlandó együtt dolgozni vele, nem, nem az a szörnyeteg, mint amilyennek eleinte hitte, nem úgy, amilyenné bizonyos férfiak válnak, de hogy ilyen közel engedje magához, hagyja, hogy gondoskodjon róla…

– Vagy megissza – morogta halkan Chaol –, vagy az elkövetkezendő pár órában így fogunk ülni.

Yrene rápillantott. A fiú farkasszemet nézett vele – tekintete a fáradtság ellenére tisztán csillogott.

Nem szólt egy szót sem.

– Szóval itt húzza meg a határt – mormolta Chaol inkább magának, mintsem neki. – Azt még beveszi a gyomra, hogy segít rajtam, de én nem viszonozhatom a szívességet. Semmi olyat nem tehetek, ami szembemegy azzal, aminek… akinek gondol engem.

Chaol nyilván ravaszabb volt, mint amilyennek mások hihették.

Úgy sejtette, az ő tekintete is éppolyan acélos, mint amilyennek Chaolét látja.

– Igyon! – érkezett az utasítás, egy olyan embertől, aki hozzászokott, hogy engedelmeskednek neki, hogy parancsba ad dolgokat. – Nyugodtan nehezteljen rám, de igya meg ezt a nyomorult teát!

Halovány aggodalom csillant a szemében.

Igen, hozzászokott, hogy engedelmeskednek neki, ugyanakkor olyasvalaki, aki gondoskodik másokról. Vigyáz rájuk. Olyasfajta ösztön késztette erre, amit képtelen volt megzabolázni, amit semmiféle edzéssel nem tudott kiölni magából. Kínzással sem lehetett volna kiirtani belőle.

Yrene néma beleegyezésként kinyitotta a száját.

Chaol gyengéden odatartotta a porceláncsészét, majd megdöntötte.

Yrene ivott egy kortyot. A fiú biztatóan mormolt valamit. Yrene megismételte a mozdulatot.

Annyira fáradt volt. Még soha életében nem volt ennyire fáradt…

Chaol harmadszorra is az ajkához érintette a csészét, és Yrene hatalmasat kortyolt az italból.

Ennyi elég is volt. Neki jobban kell, mint Yrene-nek…

A fiú mintha megérezte volna, hogy rá fog förmedni, elhúzta tőle a csészét, és beleivott. Egy korty. Kettő.

Kiitta, majd felkapta a második csészét is, és az első néhány kortyot ismét vele itatta meg, a maradékot pedig ő maga hajtotta fel.

Elviselhetetlen!

Yrene nyilván ki is mondhatta ezt a gondolatot, mert Chaol arcán félmosoly jelent meg.

– Nem ön az első, aki ezt mondja rám – jegyezte meg némileg bársonyosabb hangon. Kevésbé rekedtesen.

– Biztos vagyok benne, hogy nem leszek az utolsó sem – motyogta Yrene.

Chaol ismét megajándékozta egy félmosollyal, majd a kannáért nyúlt, hogy újból színükig töltse mindkét csészét. Ezúttal ő maga tette bele a mézet, jóval kevesebbet, mint Kadja. Pont eleget. Biztos kézzel megkeverte a teát.

– Én is meg tudom csinálni – próbálkozott Yrene.

– Ahogyan nekem is megy! – vágott vissza Chaol.

Ezúttal ő maga is meg tudta tartani a csészét. Chaol előbb megbizonyosodott róla, hogy egyedül is elboldogul, csak utána látott hozzá a sajátjához.

– Jobb, ha megyek.

A gondolat, hogy el kell hagynia a palotát, hogy egészen a Torréig kell mennie, majd fel kell kaptatnia a lépcsőn a szobájába…

– Pihenjen csak! Egyen! Nyilván majd éhen hal.

Yrene szemügyre vette a fiút.

– Mert ön nem?

Már azelőtt keményen edzett, hogy ő megérkezett, nyilván önmagában attól is farkaséhes lett.

– De igen. Nem hiszem, hogy meg tudom várni a vacsorát. Esetleg csatlakozhat hozzám – tette hozzá.

Az egy dolog, hogy meggyógyítja, együtt dolgozik vele, hagyja, hogy teával itassa. De hogy együtt vacsorázzon azzal az emberrel, aki azt a mészárost szolgálta, aki teljesítette a király utasításait, miközben az felállította azt a sötét hadsereget Morathban… Már érezte is. A füstöt az orrában, hallotta a tűz ropogását, a sikolyokat.

Yrene előrehajolt, és letette a csészéjét az asztalra. Aztán felállt. Minden egyes mozdulata merev volt és fájt.

– Vissza kell mennem a Torréba – jelentette ki remegő térddel. – Naplementekor kezdődik a virrasztás.

Hála a jó égnek, még több mint egy óra van addig.

Chaol észrevette, hogy meginog, és utánanyúlt, de Yrene ellépett tőle.

– Itt hagyom a felszerelésemet. – Mert a gondolat, hogy magával cipelje azt a nehéz táskát…

– Hadd hívjak hintót önnek!

– Kérek egyet a főkapunál – felelte Yrene. Ha valaki tényleg vadászik rá, akkor jobban teszi, ha egy biztonságos hintóban tér haza.

Kénytelen volt a bútorokba kapaszkodni menet közben, nehogy elessen. Végtelen távolságban állt az ajtó.

– Yrene.

Alig tudta megtartani magát az ajtónál, de azért megállt, hogy hátranézzen.

– A holnapi óra… – A barna szempár ismét határozottan csillogott. – Hol találkozzunk?

Yrene elgondolkodott, hogy talán le kellene mondania. Mit képzelt, hogy meghívta, pont őt?

De… öt óra. Ötórányi fájdalom, és mégsem tört meg.

Talán pont ezért utasította vissza a vacsorát. Mert ha a fiú nem tört meg, akkor ő sem törhet meg – nem hajlandó másnak látni, mint ami. Nem ad neki többet, mint amennyit érdemel.

– Napkeltekor az udvaron leszek.

Csak nagy nehezen szedte össze az erejét, hogy továbbinduljon. Egyik lábát mozdította a másik után.

Faképnél hagyta az utána bámuló ifjú nemest.

Ötórányi fájdalom, és Yrene tudta jól, hogy nem csupán fizikai.

Érezte, amikor a falnak rontott, hogy a sötétség megmutat valamit Chaolnak.

Néha eljutottak hozzá a foszlányok. Semmi konkrétum, de… mintha emlékek lettek volna. Rémálmok. Talán mindkettő egyszerre.

Mégsem kérte meg, hogy hagyja abba.

És miközben Yrene átvágott a palotán, azon töprengett, hogy Lord Chaol talán nemcsak azért nem kérte, hogy hagyja abba, mert megtanult együtt élni a fájdalommal, hanem mert úgy is érezte, megérdemli a szenvedést.

Mindene sajgott.

Chaol szándékosan nem gondolt arra, amit látott. Ami átfutott az elméjén, miközben beléhasított a fájdalom, égette, elevenen megnyúzta, összezúzta. Hogy mit és kit látott. Az ágyon fekvő holttestet. A nyak körül összezáruló gallért. Az elguruló fejet.

Nem szökhetett el előlük. Addig legalábbis, amíg Yrene dolgozott, semmiképp.

Végigfutott rajta a fájdalom, újra és újra végignézte a jeleneteket.

Üvöltött, sikított, ordított.

Yrene csak akkor hagyta abba, amikor már a földre rogyott.

Chaol üressé vált. Semmi sem maradt benne.

Ennek ellenére a lány a szükségesnél egyetlen pillanattal sem akart többet tölteni a társaságában.

Nem hibáztatta.

Nem mintha számítana. Bár, arra azért emlékeztette magát, hogy Yrene a segítségét kérte a holnapi nappal kapcsolatban.

Arra kérte, segítsen, ahogyan csak tud.

Chaol ott ette meg a vacsoráját, ahol Yrene hagyta őt, alsónadrágban. Kadja észre sem vette, vagy nem érdekelte, Chaolnak pedig mindene fájt, és iszonyatosan fáradt volt, úgyhogy ügyet sem vetett az illemre.

Aelin hogy kinevetné most! A fiút, aki kibotorkált a szobájából, amikor bejelentette, hogy megjött a havi vérzése. Most meg ült itt ebben a meseszép szobában, szinte teljesen meztelenül, és rohadtul nem érdekelte semmi.

Nesryn naplemente előtt ért vissza, kipirultan és szélfútta hajjal. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a lány halovány mosolyára, és azonnal tudta, hogy ő legalább valamelyest sikerrel járt Sartaqkal. Talán neki sikerült az, amiben Chaol a jelek szerint kudarcot vallott, talán Nesrynnek köszönhetően hadsereggel az oldalukon térhetnek majd haza.

Beszélni akart a kagánnal a tegnap este történtekről, arról, miféle veszély fenyegeti őket ennek alapján. Akart, de valahogy túl késő lett ahhoz, hogy találkozót kérjen.

Szinte alig hallotta, ahogyan Nesryn a fülébe súgta, Sartaq talán szimpatizál velük. Hogy repült a férfi elképesztő rukján. Olyan kimerült volt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Még az is nehézséget okozott neki, hogy elképzelje, hogyan vívnának meg a rukok a vasfogú boszorkányokkal meg a wyvernekkel, még az is, amikor azon elmélkedett, vajon melyikük kerülne ki győztesen egy ilyen összecsapásból.

Valahogy mégis sikerült kiadnia a parancsot, ami megkeseredett a szájában: Vadászd le, Nesryn!

Ha Erawan egyik valg szolgája valóban Anticában ólálkodik, akkor az idő ellenük dolgozik. Minden lépésük, minden kérésük eljuthat Erawan fülébe. És ha tényleg vadásznak Yrene-re, akár azért, mert olvasott a valgokról, akár azért, mert Adarlan királyának jobbkezét gyógyítja… Senkiben sem bízott eléggé ahhoz, hogy ilyesmit kérjen. Csakis és kizárólag Nesrynben.

Nesryn bólintott a kérésére. Megértette, miért tudta csak olyan nehezen kinyögni. Hogy veszélynek tegye ki, arra kérje, vadásszon le egy ilyen veszélyforrást…

De hát korábban is megtette már Résvárban, emlékeztette a lány gyengéden. Hívogatta az álom, a teste idegenné, ólmossá vált, de valahogy azért még csak kinyögte az utolsó kérését is: Légy óvatos!

Chaol ezúttal nem ellenkezett, amikor Nesryn átsegítette őt a székébe, aztán a szobájába gurította. Megpróbálta átemelni magát az ágyra, de kudarcot vallott, és alig volt tudatában, amikor Kadja és Nesryn húsdarabként áttette őt.

Yrene… ő sosem tett ilyesmit. Sosem gurította sehova, ha ő is képes volt rá. Folyamatosan arra késztette, hogy mozogjon ő maga.

Vajon miért?

Túlságosan fáradt volt már ahhoz, hogy ilyesmin töprengjen.

Nesryn azt mondta, kimenti őt a vacsoráról, és elment átöltözni. Chaol elmerengett, hallják-e a szolgálók, ahogyan a fegyvereit élezi a köszörűkövön a hálószobája zárt ajtaja mögött.

Elaludt, mielőtt a lány magára hagyta volna, arra azonban határozottan emlékezett még, ahogyan a fogadószobában hetet ütött az óra.

Senki sem figyelt Nesrynre aznap este a vacsoránál. Ahogyan később sem, amikor magához vette a késeit, a kardját, az íját és a tegezét, és a város utcáira lopakodott.

Még a kagán felesége sem figyelt fel rá.

Miközben kifelé tartott a palotából, Nesryn elsétált egy hatalmas sziklakert mellett, és megakadt a szeme valami fehéren. Azonnal beugrott az udvart körbeölelő oszlopok egyike mögé.

Egyetlen szívdobbanással később már el is engedte az oldalán lógó kés markolatát.

A nagy katun fehér selyemben, dús fekete haját kiengedve sétált, némán és komoran, mint egy kísértet, majd eltűnt a kert sziklái közé vezető úton. Csupán a hold világította be a kertet – minden csupa holdfény volt és árnyék, ahogyan a katun egyedül, észrevétlenül sétált. Egyszerű ruháját mintha fantomszél lebegtette volna.

A gyász fehérje – a halálé.

Arcát nem díszítette semmi, bőre jóval fehérebb volt, mint a gyerekeié. Semmiféle derű nem játszott a vonásain, semmiféle élet. Nem is érdekelte semmi.

Nesryn az oszlop árnyékában megbújva figyelte, ahogyan a nő egyre távolabb kerül tőle. Mintha valamiféle álomban járna. Vagy talán egyfajta üres, sivár pokolban. Nesryn elgondolkodott, vajon ő is így festett-e az édesanyja halálát követő hónapokban. Vajon a katun számára is összefolynak-e a napok, ízetlen-e az étel, vágyik-e az alvásra, amitől ugyanakkor retteg is.

Amikor a nő eltűnt egy hatalmas szikla mögött, Nesryn továbbment, ám kissé nehezebben lépkedett már.

A telihold fénye csupa kékbe és ezüstbe öltöztette Anticát, csupán a nyilvános étkezdékben, valamint a kahvét és édességet áruló utcai árusok kocsiján lógó lámpások színezték aranyra a környezetüket. Néhány utcai zenész lanton és dobon játszott, és időnként, a tehetségesebbek hallatán Nesryn azt kívánta, bár megállhatna, ám a rejtőzködés és a sebesség állt ma este egyedül az ő oldalán.

Árnyékok között mozgott, figyelte a város zaját.

A főutakon különféle templomok álltak: néhányukat márványoszlopok szegélyezték, mások csúcsos fatető alatt álltak színes oszlopokkal, megint mások medencékkel, sziklakertekkel vagy alvó állatokkal teli egyszerű udvarok voltak. Harminchat isten vigyázta a várost – és legalább háromszor annyi templom kapott helyet benne.

Minden egyes alkalommal, amikor elhaladt valamelyik mellett, Nesryn elmélázott, vajon figyelik-e őt az istenek az oszlopok, a faragott kő mögül, a rézsútos tetők ereszeiből, esetleg az egyik templom lépcsőjén heverő, félig éber foltos macska szemén keresztül.

Mindhez imádkozott, hogy gyorsan és nesztelenül járjon, hogy vezessék oda, ahova kell, miközben az utcákat rója.

Ha valóban valg jött a kontinensre, vagy, ami még rosszabb, egy valg herceg… Nesryn a tetőket és a Torre óriási tornyát fürkészte. Csontfehéren csillogott a holdfényben, ügyelt a városra és a benne élő gyógyítókra.

Chaol és Yrene nem jutott előrébb ma, de… Nem gond. Nesryn egyre csak azt ismételgette magában, hogy mindez nem jelent problémát. Az ilyesmi hosszú időbe telik, még akkor is, ha Yrene… Egyértelműen látszott, hogy valamilyen problémája van Chaol származásával kapcsolatban. Azzal a szereppel kapcsolatban, amit a fiú korábban játszott a birodalom életében.

Nesryn megállt az egyik sikátornál, amíg egy csapat ifjú duhaj eltántorgott mellette. Közben olyan mocskos dalokat énekeltek, hogy a nagynénje lekapta volna őket a tíz körmükről. Majd később ő maga is dúdolgatni kezdte volna a dallamot.

A sikátort, a szomszédos lapos tetőket figyelte, és hirtelen megakadt a szeme az egyik földtéglába vésett jelen. Egy pihenő bagoly, szárnyát maga alá húzta, természetellenesen nagy szeme tágra nyílt és soha, egyetlen pillanatra sem csukódott le. Talán csak vandalizmus nyoma, Nesryn mégis végighúzta rajta kesztyűs ujjait, végigkövette az épület oldalába vésett rajz körvonalát.

Antica baglyai. Mindenütt jelen vannak a városban, azt az istennőt dicsérik, akit talán a többi harminchatnál is mélyebben tisztelnek. A déli kontinensnek nincs főistene, viszont Silba… Nesryn ismét szemügyre vette a lenyűgöző tornyot, ami még a város másik végében álló palotánál is erősebben fénylett. Silba uralma megingathatatlan errefelé. Bárki tört is be a Torréba, gyilkolta meg az egyik gyógyítójukat, kétségbe volt esve. Vagy teljesen megőrült.

Esetleg valg démon volt, aki nem félte egyik istent sem – csupán a gazdája haragját kudarc esetén.

Ha valg lenne, hová rejtőzne a városban? Merre ólálkodna?

Alig néhány ház alatt futott csatorna, de össze sem lehetett hasonlítani őket Résvár csatornarendszerével. Esetleg ha közelebbről szemügyre venné a Torre falait…

Nesryn a fénylő torony felé indult, és a Torre minden egyes lépéssel egyre hatalmasabbnak tűnt. Meghúzta magát az egyik ház árnyékában a Torrét körülvevő, erős fallal szemben.

Fáklyák hunyorogtak a falra erősített tartókban, pár méterenként őrök strázsáltak. Ahogyan odafent is. Az egyenruhájuk színéből ítélve a kagán emberei, valamint a Torre saját, búzavirágkékbe és sárgába öltözött őrei – annyian, hogy biztosan nem juthatott be észrevétlen senki.

Nesryn az éjszakára bezárt vaskaput tanulmányozta.

– Hogy tegnap nyitva volt-e, arra egyik őr sem akar válaszolni.

Nesryn késsel a kezében megpördült, alacsonyan, felfelé tartotta a fegyvert.

Sartaq herceg dőlt az épület falának nem messze tőle, tekintete a féléjük tornyosuló Torrén nyugodott. Széles vállán ikerkardokat hordott, övéről hosszú kések lógtak. A vacsorán viselt finom ruhát a repüléshez használt bőröltözékre cserélte – a vállánál ezúttal is acéllal megerősítve, a csuklóját ezüst védte, a nyaka köré pedig fekete sálat tekert. Nem, nem is sálat, hanem egy kendőt, amit a szájára és az orrára húzhatott, ha felhajtotta súlyos csuklyáját. Hogy névtelen, észrevétlen maradhasson.

Nesryn a helyére csúsztatta a kését.

– Követett?

A herceg sötét, nyugodt pillantása rávándorolt.

– Nem mondhatnám, hogy próbált észrevétlen maradni, amikor állig felfegyverkezve kisétált a palota kapuján.

Nesryn a Torre falai felé fordult.

– Nincs okom rejtegetni, amit csinálok.

– Gondolja, hogy az, aki megtámadta a gyógyítókat, csak úgy fel-alá sétálgat az utcán?

Sartaq csizmája szinte alig vert visszhangot az ősi kövezeten, miközben Nesryn mellé lépett.

– Arra gondoltam, utánajárok, hátha kiderítem, hogyan jutott be. Megnézem magamnak ezt a helyet, és talán rájövök, merrefelé rejtőzhet.

Pillanatnyi némaság ereszkedett rájuk.

– Úgy beszél, mintha közelről ismerné a prédáját.

És erről egy szót sem szólt a reggeli kiruccanásunk alkalmával – hangzott volna a ki nem mondott gondolat.

Nesryn oldalvást pillantott Sartaqra.

– Bár azt mondhatnám, nem így van. Ha valóban azoknak a lelkén szárad a támadás, akikre gyanakszunk… A tavasz és a nyár nagy részét azzal töltöttem, hogy Résvárban vadásztam rájuk.

Sartaq hosszasan tanulmányozta a falat, majd halkan így szólt:

– Mennyire volt súlyos a helyzet?

Nesryn nagyot nyelt a szeme előtt megelevenedő képek, a holttestek, a csatorna, az ezer darabra robbanó üvegpalota, a felé suhanó halál láttán…

– Faliq parancsnok.

Csupán egy halk figyelmeztetés. Jóval gyengédebb, mint amit egy harcos hercegtől várna az ember.

– Mit mondtak a kémei?

Sartaq állkapcsa megmerevedett, arcán árnyak suhantak át, mielőtt felelt.

– Azt jelentették, hogy Résvárban különféle borzalmak hemzsegtek. Hogy az emberek nem emberek voltak. Hanem szörnyetegek Vanth legsötétebb álmaiból.

Vanth – a halál istennője. Ő már Silba gyógyítói előtt is jelen volt a városban, titkos szekták imádták, amiket még a kagán és elődei is féltek és tiszteltek, hiába különböztek annyira a rituáléik a Végtelen Égboltétól, ahová hitük szerint a kagán és a darghan minden tagja visszatér egyszer. Nesryn korábban elsietett Vanth sötét kőből épített temploma mellett. A bejáratot csupán egy ónix lépcsősor jelentette, ami lefelé futott, a csontfehér gyertyákkal megvilágított föld alatti terembe.

– Látom, mindez nem lepi meg – jegyezte meg Sartaq.

– Egy évvel ezelőtt talán meglepett volna.

Sartaq végigpillantott a lány fegyverein.

– Akkor valóban borzalmakkal kellett szembenéznie.

– Igen – ismerte el Nesryn. – Bár sokra nem mentem vele, tekintve, hogy most már az ő kezükben van a város.

Éppolyan keserűen ejtette ki a szavakat, mint amilyennek érezte őket.

Sartaq elgondolkodott.

– A többség inkább elmenekült volna, mintsem szembenézzen velük.

Nesrynnek nem volt kedve sem megerősíteni, sem vitába szállni egy ilyen állítással, amit a herceg minden bizonnyal vigasztalónak szánt. Kedves gesztus egy olyan embertől, akitől igazán senki nem várhatta, hogy ilyesmit mondjon.

– Láttam… az édesanyját, mielőtt eljöttem – bukott ki a száján. – Épp a kertben sétált.

Sartaq lehunyta a szemét.

– Valóban?

Óvatos kérdés.

Nesryn elgondolkodott, hogy talán jobban tenné, ha hallgatna, mégis tovább beszélt:

– Csak azért mondom, ha esetleg… ha esetleg tudnia kell, tudni akarja.

– Volt vele őr? Szolgálólány?

– Nem láttam senkit.

A falnak dőlő herceg arcára aggodalom ült ki.

– Köszönöm, hogy szólt.

Nem tartozott Nesrynre – ha másról lett volna szó, akkor sem illett volna faggatóznia, a világ legbefolyásosabb családjának esetében pedig főleg nem. Mégis megeredt a nyelve.

– Anyám meghalt, amikor tizenhárom éves voltam. – Felpillantott a szinte világító Torréra. – A régi király… tudja, mit tett azokkal, akikben varázserő lakozott. A tehetséges gyógyítókkal. Úgyhogy senki sem tudta már megmenteni anyámat, amikor iszonyú betegség tört rá. Az a gyógyító, akit valahogyan előkerítettünk, azt mondta, valószínűleg a mellében nőtt valami. Talán meg tudta volna gyógyítani azelőtt, hogy a mágia eltűnt. Mielőtt tiltottá vált.

Még soha senkinek nem mesélte el ezt a történetet a családtagjain kívül. Nem igazán tudta, miért pont most nyílik meg, mégsem hagyta abba.

– Apám hajóra akarta tenni, hogy idehozhassa. Kétségbeesetten szerette volna. De háború dúlt a birodalomban mindenütt. Az összes hajónak Adarlant kellett szolgálnia, és túlságosan kockázatos lett volna a szárazföldön Eyllwe-be menni, hogy onnan hajózzunk ide. Apám átfésülte az összes térképet, megnézett minden kereskedelmi útvonalat. Mire talált egy kereskedőt, aki hajlandó lett volna elhajózni velük, csak őket kettejüket elhozni Anticába… Anyám annyira rosszul volt már, hogy nem vihették sehova. Még ha fel is jutnak a hajóra, akkor sem élte volna túl.

Sartaq kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyelte, ahogyan beszél.

Nesryn elhallgatott, nem igazán tudta, hogyan magyarázhatná meg, mire akart kilyukadni ezzel.

Végül Sartaq így szólt:

– És hol vannak most? Mi lett velük azután, hogy megtámadták Résvárat?

– Nem tudom – suttogta Nesryn nagyot fújva. – Kijutottak, de… Nem tudom, hová menekültek, hogy eljutnak-e ide egyáltalán, hiszen annyi borzalom fenyegeti őket széles e világon.

Sartaq hosszasan hallgatott, Nesryn pedig minden egyes pillanatban azt kívánta, bár tartotta volna a száját.

– Megteszem, ami tőlem telik, persze csak diszkréten – lökte el magát a herceg a faltól. – Szólok a kémeimnek, hogy figyeljenek a Faliq családra, hogy segítsék őket, ha összetalálkoznak, vigyék őket biztos helyre, ha tudják.

Nesryn mellkasa úgy összeszorult, hogy már fájt, de azért nagy nehezen sikerült kinyögnie:

– Köszönöm.

Nagylelkű volt ez a herceg részéről. Sőt, annál is több.

– És őszinte részvétem – tette hozzá a herceg. – Akármilyen régen történt is. Tudja… Harcosként nőttem fel, kéz a kézben sétáltam a halállal. Viszont ez a haláleset… Nehezebb elviselni, mint a többit. Anyám gyásza pedig talán még az enyémnél is megterhelőbb. – Megrázta a fejét, és a holdfény táncot járt sötét haján, ahogyan erőltetett könnyedséggel azt kérdezte: – Mit gondol, miért jöttem olyan szívesen ön után az éjszaka kellős közepén?

Nesryn arcára az akarata ellenére is halovány mosoly kúszott.

Sartaq felvonta a szemöldökét.

– Azt, mondjuk, szeretném tudni, hogy egész pontosan mit keressek.

Nesryn tépelődött, elmondja-e neki – hiszen azt sem tudhatta, valójában miért van itt a herceg.

Sartaq halkan, lágyan felnevetett, amikor Nesryn a kelleténél egy pillanattal hosszabban tétovázott.

– Gondolja, hogy én támadtam meg a gyógyítót? Hiszen én meséltem el önnek ma reggel!

Nesryn fejet hajtott.

– Nem állt szándékomban megsérteni. – Még akkor sem, ha tavasszal egy másik herceget igázott le egy valg. Ő pedig rálőtt egy királynőre, hogy életben tartsa. – A kémeinek igaza volt. Résvár valóban… Nem szeretném, ha Anticában is hasonló dolgok történnének.

– És biztos benne, hogy a Torréban történtek csupán a kezdetet jelentik?

– Hiszen itt vagyok, nem igaz?

Némaság felelt.

– Ha bárki, akár ismerős, akár idegen fekete gyűrűt vagy gallért kínál – tette hozzá –, vagy ha ilyesmit lát bárkin… Ne habozzon! Egyetlen pillanatra sem. Gyorsan, pontosan sújtson le. Csakis a lefejezés hatásos ellenük. Aki korábban birtokolta a testet, az már elveszett. Ne próbálja megmenteni, vagy a végén ön is ugyanúgy végzi.

Sartaq pillantása a Nesryn oldalán lógó kardra vándorolt, majd a hátán cipelt íjra és tegezre.

– Mondjon el mindent, amit tud! – szólította fel halkan.

– Nem tehetem.

Ez a válasz már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a férfi a fejét vegye, ám Sartaq csak töprengve bólintott.

– Akkor mondja el azt, amit lehet!

Nesryn engedelmeskedett. A Torre falain túl húzódó árnyak között elsuttogott mindent, amit csak lehetett, csupán a kulcsokról és a kapukról, valamint Dorian és a korábbi király megszállásáról nem beszélt.

Amikor a mondókája végére ért, Sartaq még mindig ugyanolyan arckifejezéssel figyelt, de az állát azért megdörgölte.

– És mikor akarják apám elé tárni mindezt?

– Amint hajlandó találkozni velünk.

Sartaq halkan, ízesen szitkozódott.

– A húgom halála után… Nehezebbnek bizonyul számára visszatérni a rendes kerékvágásba, mint amennyire hajlandó lenne elismerni. Nem hallgat rám. Ahogyan senki másra sem.

A herceg hangjában aggodalom és bánat csendült, ezért Nesryn így felelt:

– Nagyon sajnálom.

Sartaq a fejét csóválta.

– Gondolkoznom kell azon, amit mondott. Vannak bizonyos helyek ezen a kontinensen, a népem hazájának közelében… – A nyakát masszírozta. – Amikor kisfiú voltam, rengeteg hasonló borzalomról hallottam a fészkekben. – Ezt inkább saját magának mondta, mintsem Nesrynnek. – Talán ideje meglátogatnom a dajkámat. Hogy újra meghallgassam a történeteit. Hogy megtudjam, hogyan számoltak le ezzel az ősi fenyegetéssel korábban. Főleg most, ha tényleg ismét mozgolódik.

Történetek a valgokról… itt? Az ő családja sosem mesélt ilyesmit, bár persze az is igaz, hogy ők a kontinens egy távoli pontjáról származnak. Ha a rukhin tényleg tud a valgokról, sőt, akár szembe is nézett már velük…

Léptek csattogtak mögöttük az utcán, mire mindketten a kardjuk markolatához kaptak, és a falhoz simultak. De csupán egy részeg férfi botorkált hazafelé, és útközben tisztelgett a Torre őrei előtt, akik közül páran rávigyorogtak.

– Vannak itt csatornák? Olyan kanálisok, amik befutnak a Torre alá? – Nesryn kérdése alig volt hangosabb, mint a kifújt lélegzete.

– Nem tudom – ismerte el Sartaq ugyanolyan halkan. Komoran rámosolygott, miközben a sikátor rézsútos köveibe illesztett ősi rácsra mutatott. – De megtiszteltetés lenne, ha elkísérhetném, és együtt járnánk a végére.