46. FEJEZET

ÖSSZETÖRT, SZÉTHULLOTT, MAJD ÚJJÁSZÜLETETT.

Órákkal később Chaol mellkasának dőlt, hallgatta a szívverését, és egyszerűen képtelen lett volna szavakba önteni azt, ami közöttük történt. Nem a testi egyesülést, nem a megismétlését, hanem egyszerűen azt, hogy Chaol létezik. Hogy összetartoznak.

Sosem gondolta, hogy ilyen lehet. Az őszi gyors, nem valami kellemes szexuális próbálkozása után nem igazán keresett újabb kapcsolatot. Ez viszont…

Chaol gondoskodott róla, hogy kiélvezze a dolgot. Többször is. Még azelőtt, hogy a saját gyönyörére koncentrált volna.

És ezen túl is, amiket érzett…

Nemcsak a teste, hanem a személye miatt…

Yrene ösztönösen puszit nyomott Chaol izmos mellkasára, kiélvezte, ahogyan a fiú újra és újra végigsimít a gerince mentén.

Biztonságot, boldogságot, megnyugvást jelentett, a tudatot, hogy történjék bármi… Nem hátrál meg. Nem törik meg. Yrene Chaoléhoz dugta az arcát.

Tudta jól, hogy veszélyes ilyesmit érezni. Tudta, mit olvashat ki a szeméből, amikor ránéz. Hogy tálcán kínálta a szívét, pedig egyetlen szóval sem jelezte. De az a medál, amit megvett, és annyi gonddal és odafigyeléssel elkészíttetett számára… A monogramja gyönyörű volt, de a hegyek, a hullámok… Mesés volt, csakis egy anticai ötvösmester készíthette.

– Nem egyedül csináltam – mormolta Yrene Chaol bőrének.

– Hmm?

Végigfuttatta ujjait Chaol hasának mélyedésein, majd felkönyökölt, hogy a gyér fényben szemügyre vegye az arcát. A lámpások már rég kialudtak, és némaság honolt a táborban, csupán a pálmákon tanyázó rovarok és bogarak ciripelése és zümmögése törte meg a csendet.

– Nem egyedül jutottam el ide. A hegyeken egyedül vágtam át, igen, de a tengeren… Valaki segített benne.

Figyelem költözött Chaol elégedett pillantásába.

– Tényleg?

Yrene kézbe vette a kinyitható medált. Két szeretkezés között, amikor felkelt, hogy közelebb hozza Chaol botját az ágyhoz, belecsúsztatta az üzenetet. Pont belefért.

– Ott ragadtam Innishben, nem tudtam hogy eljönni. Egyik este egy idegen lány bukkant fel a fogadóban. Olyan volt… amilyen én egyáltalán nem. Minden, amiről teljesen elfeledkeztem. Hajóra várt, és az ott töltött három este során mintha azt akarta volna, hogy az ottani alávaló népség kirabolja. Verekedésre vágyott. De nem tett semmit. Egy nap egyedül kellett feltakarítanom…

Chaol keze megfeszült a hátán, de a fiú nem szólt semmit.

– És a zsoldosok, akik napközben nem hagytak békén, rám találtak a sikátorban.

Chaol teste megfeszült.

– Azt hiszem… Mármint tudom, hogy mit akartak… – Lerázta magáról a rémület jeges ujjait, amelyek még most, évekkel később is a szívébe markoltak. – Az a nő, az a lány, vagy bármi volt is, közbelépett, mielőtt akár csak megpróbálhatták volna. Elbánt velük. És amikor végzett, önvédelemre tanított.

Chaol ismét simogatni kezdte.

– Szóval így tanultad.

Yrene végigfuttatta a kezét a nyakát csúfító hegen.

– De aztán más zsoldosok jöttek, a korábbiak barátai. Az egyik kést szorított a nyakamhoz, hogy a lány eldobja a fegyvereit. Nem volt hajlandó. Úgyhogy azt tettem, amire tanított, és lefegyvereztem a férfit.

Chaol elismerően fújt egyet, amitől Yrene haja meglebbent.

– Számára ez egy próbatétel volt. Tudta, hogy egy másik csapat is ott ólálkodik körülöttünk, és próbára akart tenni egy olyan környezetben, amit az ellenőrzése alatt tarthatott. Még életemben nem hallottam ilyen nevetséges dolgot! – Az a lány vagy zseniális volt, vagy teljesen őrült. Valószínűleg mindkettő. – De aztán azt mondta… Azt mondta, jobb lenne Antica utcáin szenvedni, mint Innishben. És ha ide akarok jönni, akkor ideje lenne elindulnom. Hogy ha akarok valamit, akkor szerezzem meg. Azt mondta, küzdjek a nyomorult életemért.

Yrene kisimította izzadságtól nedves haját a szeméből.

– Elláttam, aztán elment. És amikor visszamentem a szobámba… Egy erszénnyi aranyat hagyott nekem. És egy aranybrosst, akkora rubinnal, mint egy vándorrigó tojása. Hogy kifizethessem az idevezető hajóutat, és a tandíjamat a Torréban, már ha kérnek ilyesmit.

Chaol meglepetten pislogott. Yrene elcsukló hangon tovább suttogott.

– Szerintem isten volt. Nem… fogalmam sincs, ki tenne ilyesmit. Az aranyból már nem sok maradt, de a bross… Nem adtam el. Megőriztem.

Chaol a nyakláncra pillantott, mintha rosszul mérte volna fel, mekkorára van szükség.

Yrene gyorsan hozzátette:

– Nem azt hordom a zsebemben. – Chaol felvonta a szemöldökét. – Másnap reggel otthagytam Innisht. Elvettem az aranyat és a brosst, és felszálltam egy errefelé tartó hajóra. Úgyhogy igen, egyedül keltem át a hegyeken, a Keskeny-tengeren viszont… – Yrene végigsimított a medálba gravírozott hullámokon. – A tengert a lány miatt szelhettem át. Azért tanítom a lányokat a Torréban, mert a lelkemre kötötte, hogy minden nőnek adjam át a tudást, aki csak hajlandó meghallgatni. Azért tanítom őket, mert úgy érzem, ezzel valamennyire visszafizetem az adósságomat, még ha csak egy ilyen aprósággal is.

Yrene hüvelykujjával végigsimított a medál elejébe vésett monogramján.

– Sosem derült ki a neve. Csak egy kétsoros üzenetet hagyott. Hogy eljuss oda, ahova kell… és egyebekre. A világnak több gyógyítóra van szüksége. Ezt hordom a zsebemben, azt a kis papírfecnit. És most már itt fogom hordani – érintette meg Yrene a medált. – Tudom, hogy butaság, de bátorságot merítek belőle. Lelket öntött belém, amikor rosszra fordultak a dolgok. Még most is segít.

Chaol kisimította a tincseket Yrene homlokából, majd csókot lehelt rá.

– Egyáltalán nem butaság. És bárki volt is… Örökké hálás leszek neki.

– Én is – suttogta Yrene, miközben Chaol végigcsókolta az arcélét, amire begörbültek a lábujjai. – Én is.