28. FEJEZET

KASHIN HERCEG ROHANVÁST ÉRKEZETT, az őrök szóltak neki Yrene kérésére. Már azelőtt ott termett, hogy meg merték volna mozdítani a barikádot. A királyi család többi tagjának túl sokat kellett volna magyarázni, Kashin azonban… Ő tudta, miféle fenyegetéssel néznek szembe.

Chaol mostanra eléggé ismerte a herceg hangját – ahogyan maga Yrene is –, rögtön tudta, hogy megérkezett a lakosztály előszobájába, ezért biccentett, hogy Yrene eltolhatja a bútort az ajtó elől.

Egyetlen pillanatra hálás volt, hogy a székében ülhet. Annyira megkönnyebbült, hogy a lába talán felmondta volna a szolgálatot.

Nem tudott megfelelő menekülőutat találni. Yrene számára legalábbis. A székében ülve kellett volna szembeszállnia egy valggal – gyakorlatilag ő maga is halál fia lett volna, bár azt azért kilogikázta, hogy ha jól időzíti a tőre és a kardja elhajítását, akkor talán megmenekülhettek volna. Ez maradt hát számára, hogy elhajítsa a fegyvereit.

De nem igazán érdekelte. Legalábbis az, hogy mi várt volna rá. Csakis az számított, mennyi időt nyerhetett volna Yrene-nek.

Valaki vadászott rá. Meg akarta ölni. Rettegésben tartani, megkínozni. Talán még rosszabb, ha valóban Morath valg ügynökéről volt szó. És rohadtul úgy hangzott, hogy igen.

Nem tudta pontosan kivenni a hangját. Hogy férfi vagy nő. De az biztos, hogy egy volt közülük.

Yrene nyugodtan kinyitotta az ajtót, ami mögött ott állt a lihegő, tágra nyílt szemű Kashin. Tetőtől talpig szemügyre vette Yrene-t, majd Chaolra is vetett egy gyors pillantást, és ismét visszatért a gyógyítóhoz.

– Mi történt?

Yrene visszaállt Chaol széke mögé, miközben megdöbbentő higgadtsággal így felelt:

– Visszajöttem, hogy megbizonyosodjak róla, Lord Westfall bevette-e az egyik orvosságot.

Hazudott. Méghozzá nagyon ügyesen. Valószínűleg azért jött, hogy jó alapos fejmosásban részesítse, amire Chaol egész este várt.

Yrene végül a szék mellé lépett, elég közel ahhoz, hogy a belőle áradó hő megmelengesse Chaol vállát.

– És már majdnem ideértem, amikor meghallottam, hogy valaki követ.

Yrene elmesélte, mi történt ezután, de közben végig ide-oda járatta a tekintetét, mintha az elkövető hirtelen kiugorhatna valamelyik árnyékból. És amikor Kashin megkérdezte, gyanakszik-e valakire, Yrene Chaolra pillantott. Néma beszélgetés zajlott közöttük – nyilván el akarták ijeszteni attól, hogy továbbra is segítsen Chaolnak, bármiféle aljas indoka volt is erre Morathnak. A hercegnek azonban csak annyit felelt, hogy fogalma sincsen.

Kashin arca megfeszült a dühtől, ahogy szemügyre vette Chaol megrepedt hálószobaajtaját. A válla felett hátraszólt a lakrészt átfésülő őröknek:

– Mostantól négyen őrzitek a lakosztályt. A folyosó végén még négyen őrködnek majd. Tucatnyian a kertben. És még hatan az idevezető folyosókon.

Yrene kifújta a bent rekedt levegőt, nyilván megkönnyebbült.

Kashin is hallotta, és kezét a kardja markolatára téve így szólt:

– Már megkezdték a palota átkutatását. Hamarosan csatlakozom hozzájuk.

Chaol tudta, hogy ez nem csak Yrene miatt történik. A herceg nem véletlenül akar szerepet vállalni a hajtóvadászatban, az ő ablakában nyilván még most is ott lóg a fehér lepel.

Hősies és odaadó. Talán az összes hercegnek ilyennek kellene lennie. És talán jó barátja lehetne Doriannek. Már ha jól alakulnak a dolgok.

Kashin mély levegőt vett, mintha megacélozná magát. Aztán Yrene-hez fordult.

– Mielőtt nekiindulnék… szívesen visszakísérlek a Torréba – ajánlotta halkan. – Fegyveres őrséggel, természetesen.

A herceg tekintetében annyi aggodalom és remény csillant, hogy Chaol inkább a szobát átfésülő őrök munkáját figyelte.

Yrene átkarolta magát, és így felelt:

– Itt nagyobb biztonságban érzem magam.

Chaol igyekezett nem pislogni ennek hallatán. A szavak jelentése miatt.

Mellette. Yrene nagyobb biztonságban érzi magát mellette.

Legszívesebben emlékeztette volna a lányt, hogy továbbra sem tud felállni a székből.

Kashin már őt nézte, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy Chaol is ott van. Csalódottság keményítette a pillantását – csalódottság és figyelmeztetés csillant benne, ahogy Chaol szemébe nézett.

Chaol visszafogta magát, nehogy ő is figyelmeztesse a herceget, hogy talán jobban teszi, ha nem néz rá így, és inkább átkutatja a palotát.

Úgysem tenne semmit. Egész nap Nesryn levele járt a fejében. Már amikor nem azon morfondírozott, amit Shen mutatott neki – azon, amit a büszke őr ruhaujja alatt megpillantott.

A herceg végül kezével a mellkasán fejet hajtott.

– Szólj, ha bármire szükséged van!

Yrene nagy nehezen biccentett. Eléggé elutasító volt ahhoz, hogy Chaol szinte megsajnálja a herceget.

Kashin vetett még egy utolsó pillantást Yrene-re, miközben kivonult. Az őrök egy része vele tartott, a többiek ott maradtak. Chaol az üvegajtón keresztül figyelte, ahogy elfoglalják odakint a helyüket.

– Nesryn szobája üres – jegyezte meg, amikor végül magukra maradtak.

Már várta, hogy a lány megkérdezze, ugyan miért, ám ekkor ráébredt, hogy Yrene még csak meg sem említette Nesrynt, amikor bemenekült a lakosztályba. Nem próbálta meg felverni őt. Egyenesen hozzá sietett.

Így végül nem érte meglepetésként a gyógyító felelete.

– Tudom.

Palotai kémkedés vagy pletyka, mit számít… Hiszen Yrene így folytatta:

– Nem… nem maradhatnék itt? A földön is elalszom…

– Nyugodtan feküdjön az ágyra. Kétlem, hogy akár egy szemhunyásnyit is aludnék ma éjjel.

Még akkor sem, ha őrök vigyázzák az álmukat odakint… A saját szemével látta, mire képes egyetlen valg jó néhány őrrel szemben. Látta, ahogyan Aelin, kegyetlen orgyilkos férfiak tengerén vág át, és egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt lemészárolja őket.

Nem, határozottan nem hajtja álomra ma este a fejét.

– Csak nem ülhet abban a székben egész este…

Chaol olyan pillantást vetett rá, amiből egyértelművé vált, hogy dehogynem.

Yrene nyelt egyet, majd a fürdőszobába ment. Miközben a lány gyorsan megmosakodott, Chaol szemügyre vette az odakint őrködőket, a hálószoba zárját. Yrene nem öltözött át, csak a nyaka volt nedves, és az arca vált ismét sápataggá. Habozott az ágy láttán.

– Áthúzták – jegyezte meg Chaol halkan.

A gyógyító nem nézett rá, miközben bemászott az ágyba. Minden egyes mozdulata erőtlenebb volt, mint máskor – törékenynek tűnt.

Még mindig rettegett. Hiába viselkedett elképesztően korábban. Chaol nem volt benne biztos, hogy ő meg tudta volna-e mozdítani a komódot, de a színtiszta rettegés szárnyakat adott Yrene-nek. Hallott már történeteket, miszerint anyák egész szekereket emeltek fel, hogy kimentsék az alá szorult gyermeküket.

Yrene betakarózott, de nem feküdt le a párnákra.

– Milyen érzés… megölni valakit?

Káin arca villant fel lelki szemei előtt.

– Nincs… túl sok tapasztalom a témában – vallotta be Chaol.

Yrene oldalra billentette a fejét.

– Először tavaly öltem… épp Yule ünnepe után.

Yrene összevonta a szemöldökét.

– De hát…

– Felkészültem rá. Harcoltam is. De még soha, senkit nem öltem meg korábban.

– A testőrség parancsnoka volt.

– Mondtam már – húzódott keserű mosolyra Chaol ajka –, hogy bonyolult helyzet volt.

Yrene végre elhelyezkedett az ágyban.

– Azóta viszont megtette.

– Igen. De nem elégszer ahhoz, hogy hozzászokjak. A valgok ellen igen, de a megszállt emberek ellen… Vannak, akik örökre elvesznek. De akadnak olyanok is, akik még ott vannak, a démon uralma alatt. Találjam ki, kit ölhetek meg, kit kíméljek meg… Nem tudom, melyik a rossz döntés. A halottak nem beszélnek.

Yrene lejjebb csúsztatta a fejét a párnán.

– Esküt tettem anyámnak. Amikor hétéves voltam. Hogy soha, egyetlen ember életét sem veszem el. Van, amikor a gyógyítás… azt mondta, a halál néha megváltás. De az más, mint ha lemészárolnék valakit.

– Valóban.

– Azt hiszem… megpróbáltam volna megölni, bárki volt is odakint. Annyira… – Chaol már várta, hogy Yrene így folytatja: féltem. Féltem, hiszen az egyetlen, aki megvédhetett volna, székhez van kötve. – Annyira eltökéltem, hogy nem fogok elfutni. Azt mondta, időt nyer majd nekem, de… Képtelen lettem volna rá. Nem ment volna még egyszer.

Chaol mellkasa elszorult.

– Megértem.

– Örülök, hogy nem tettem meg. De… bárki volt is, elmenekült. Talán jobb lenne, ha nem könnyebbülnék meg.

– Lehet, hogy Kashin szerencsével jár ma este.

– Kétlem. Már azelőtt elmenekült, hogy az őrök ideértek.

Chaol elhallgatott. Egy pillanattal később mégis megszólalt:

– Remélem, hogy sosem kell tőrt használnia, Yrene… sem semmi ilyesmit. Még kegyelemből sem.

Az Yrene szemében csillanó szomorúságtól még a lélegzete is elállt.

– Köszönöm – felelte a lány halkan. – Hogy hajlandó lett volna vállalni ezt a halált.

Senki sem mondott még neki ilyesmit. Még Dorian sem. Hiszen ez volt az elvárás vele szemben. Celaena… Aelin pedig hálás volt, amikor megölte Káint, hogy megmentse, de ő is azt várta, hogy egyszer úgyis ölni fog.

Összeszámolni sem tudta volna, hányszor ölt már Aelin, és az, hogy ő még sosem tette… kínos volt számára. Már ha lehet egyáltalán ezt a szót használni erre az érzésre.

Azóta rengeteg életet oltott már ki. Résvárban. A valgok elleni csatákban, lázadókkal az oldalán. Most azonban… Yrene szavai után már nem tűnt olyan borzalmasnak ez az egész. Még sosem gondolt rá így. Büszkeséggel. Megkönnyebbüléssel.

– Sajnálom, hogy Nesryn elment – mormolta Yrene a gyér fényben. Semmiféle ígéret betartását nem várom el tőled. Ahogyan én magam sem tartom be a sajátjaimat.

– Kalandot ígértem neki – ismerte el Chaol. – Megérdemelte, hogy végre része legyen benne.

Yrene csendes maradt, így Chaol visszafordult a kertajtótól. A lány alaposan befészkelte magát Chaol ágyába, és egyre csak őt nézte.

– Na és ön? – kérdezte. – Ön mit érdemel?

– Semmit – felelte Chaol. – Én nem érdemlek semmit.

Yrene alaposan szemügyre vette.

– Én egyáltalán nem így gondolom – mormolta. Egyre laposabbakat pislogott.

Chaol ismét ellenőrizte a kijáratokat. Néhány perc múlva így szólt:

– Eleget kaptam már, és mindent eltékozoltam.

Yrene-re nézett, de a lány vonásait már ellágyította az álom, a légzése egyenletessé vált.

Chaol hosszasan figyelte őt.

Napkeltekor Yrene még mindig aludt.

Chaol is el-elbóbiskolt néhány percre, ennél többet nem engedélyezett magának.

De amint a nap bekúszott a hálószobája padlójára, ő elment megmosni az arcát. Kidörgölte az álmot a szeméből.

Yrene még akkor sem ébredt fel, amikor Chaol kigurult a lakosztályból, egyenesen a folyosóra. Az őrök pontosan ott álltak, ahol Kashin meghagyta nekik. És pontos útmutatással szolgáltak, amikor Chaol egyenesen a szemükbe nézett, majd megkérdezte, merre menjen.

Aztán közölte velük, hogy ha Yrene-nek akár csak a haja szála görbül, amíg ő nem tartózkodik a lakosztályban, akkor személyesen töri el minden egyes csontjukat.

Néhány perccel később rálelt az edzéshez kialakított udvarra, amit Yrene említett előző nap.

Már tele volt őrökkel, néhányuk őt nézte, míg mások ügyet sem vetettek rá. Volt, akiket felismert, mert együtt dolgoztak Shennel, ők odabiccentettek.

Az egyik – számára ismeretlen – őr, aki idősebb és őszebb volt a többinél, odament hozzá.

Épp olyan volt, mint Brullo, a király fegyvermestere, és egy személyben Chaol korábbi tanítója.

Aki meghalt – teste ott lógott a kapun.

Chaol nagy nehezen elhessegette a képet.

Helyette az ágyában alvó gyógyítóra gondolt. Arra, hogyan festett, amikor kijelentette a herceg előtt, hogy itt nagyobb biztonságban érzi magát. Mellette.

Elűzte a fájdalmat, ami az edzéssel foglalatoskodó őrök láttán elöntötte. Ez az elkülönített rész annyira hasonlított ahhoz, ahol annyi órát töltött, ám helyette Shen művégtagjára gondolt, arra a rezzenéstelen, néma erőre, amit akkor érzett a férfiban, amikor lóra szállt. Nem volt kevésbé férfi a karja nélkül – ugyanolyan rátermett őr maradt.

– Lord Westfall – szólította meg a férfi az ő nyelvét használva. – Miben segíthetek ilyen korán?

A férfi elég értelmesnek tűnt ahhoz, hogy tudja, ha a támadással kapcsolatban jött volna, akkor azt nem itt kellene megbeszélniük. Tisztában volt hát vele, hogy Chaol más miatt érkezett, és megfeszült izmai nem aggodalomról, sokkal inkább kíváncsiságról árulkodtak.

– Éveken keresztül együtt edzettem másokkal a saját kontinensemen – szólalt meg Chaol, és felemelte a kardot és a tőrt, amit magával hozott. – Megtanultam mindent, amit ők tudnak.

Az idős férfi felvonta a szemöldökét.

Chaol rezzenéstelenül állta a tekintetét.

– Most szeretném megtanulni mindazt, amit önök tudnak.

Az idősödő őr – Hashim – úgy megdolgoztatta, hogy Chaol végül már levegőt is alig kapott. A székben is edzett. Meg anélkül is.

Hashim egy fokozattal állt a parancsnoki rang alatt, ő irányította az őrök edzését, és gondoskodott róla, hogy Chaol is tudja csinálni a gyakorlatokat: vagy fogta valaki a lábát, vagy a székben csinálta őket, kicsit másképp.

Shennek is ő segített egy évvel ezelőtt – és ebben a többi őr is támogatta. Shen a közös munka során visszanyerte az uralmat a teste felett, és a lábadozás hosszú hónapjai alatt megtanulta, hogyan harcoljon az új körülmények között.

Senki sem bámulta meg vagy nevette ki Chaolt. Senki sem sutyorgott a másikkal.

Nem is értek rá, mindannyian túlságosan elfoglaltak vagy fáradtak voltak.

A nap magasabbra hágott az udvar felett, és ők még mindig edzettek. Hashim újabb és újabb mozdulatokat tanított neki a pengével. Megmutatta, hogyan fegyverezheti le az ellenfelét.

Másfajta gondolkodásra, gyilkolásra okította. Más védekezésre. A halál egy másmilyen nyelvére.

Eljött a reggeli ideje, mire abbahagyták. Mindannyian szinte remegtek a kimerültségtől.

Chaol is zihált, de azért folytatta volna még. Nem azért, mert maradt még ereje, hanem mert így akarta.

Yrene türelmesen várta, hogy a lakosztályba visszatérve megfürödjön.

Ezután hat órát töltöttek a sötétségben. A végére Chaol teljesen kikészült a fájdalomtól, és Yrene-t is rázta a kimerültség, de újfajta érzés költözött Chaol lábába. A bokáján túlra is felkúszott. Mintha visszahúzódóban lett volna az érzéketlenség.

Yrene őrök kíséretében visszatért a Torréba, Chaol pedig még sosem aludt olyan mélyen, mint aznap este.

Másnap reggel hajnalhasadtakor már ott várta Hashimot a gyakorlópályán.

Ahogyan a következő nap is.

És az azt követőn is.