9. FEJEZET

Két órával később Yrene a Torre alatti óriási barlang kőpadlójába vájt medencében feküdt, fejét a szélének döntötte, és a fent kavargó sötétségbe meredt.

A Torre Méhe szinte üres volt a délután közepén. Csupán a természetes gyógyvizek csörgedezése törte meg a csendet, ahogyan keresztüláramlottak a barlang aljába vájt tucatnyi medencén, valamint az ősi kőből felfelé törő sápatag oszlopok között kifeszített számtalan csengő egyikén landoló, sztalaktitokról aláhulló vízcseppek zenebonája.

A természetes alkóvokba gyertyákat állítottak, de akadt jó néhány a süllyesztett medencék mindkét végében is, bearanyozták a kénes gőzt, és megvilágították a falakba és a csúszós oszlopokba vájt bagolymintákat.

Yrene puha törülközőt tett a feje és a medence veszélyesen csúszós kőszéle közé, és azon pihenve lélegezte be a Méh sűrű levegőjét, figyelte, ahogyan a gőz felszáll, majd semmivé foszlik a tiszta, csípős levegőben a feje feletti sötétségben. Körülötte magas, dallamos csilingelés hallatszott, csak néha-néha szakította félbe egy-egy magányos, tiszta hang.

Senki sem tudta, ki hozta először a különböző ezüst-, üveg- és bronzcsengettyűket Silba Méhének nyílt termébe. Néhány csengő már olyan régóta itt volt, hogy ásványi réteg fedte őket, most már inkább csak kongtak, amikor a sztalaktitok valamelyikéről vízcsepp hullott rájuk. De mostanra hagyománnyá vált, hogy minden új növendék választ egy neki tetsző csengőt, és idehozza – maga Yrene is így tett. Belegravíroztatta a nevét és a dátumot, amikor csatlakozott a Torréhoz, majd helyet keresett neki, csak utána merülhetett el a Méh bugyogó vízében. A csengő örökké ott marad, muzsikát és iránymutatást biztosít az utána következő gyógyítók számára, hogy szeretett nővéreik éneke kísérje minden egyes fürdőzésüket.

És ha az ember belegondol, hány gyógyító fordult meg a Torre folyosóin, hány különböző méretű csengő lóg már a helyiségben… A terem vetélkedett a kagán nagycsarnokának méretével, és megtelt különféle csilingelésekkel, visszhangokkal. Yrene fejét és csontjait egyenletes duruzsolás töltötte meg, miközben a csodás melegben ázott.

Réges-régen valamelyik építész fedezte fel mélyen a Torre alatt a melegvíz-forrást, és medenceláncolatot épített a padlóba, úgy, hogy a meleg víz folyamatosan áramoljon bennük. Yrene az egyik elvezetőhöz tette a kezét, hadd fusson át a víz az ujjai között, ami végül visszakerül az áramba – a föld szunnyadó mélyébe.

Ismét mély lélegzetet vett, kisöpörte a nedves tincseket a homlokából. Megmosdott, mielőtt beleült a medencébe, ahogyan az szokás is volt. Erre a célra kis kamrákat alakítottak ki a Méhen kívül, ott mossák le a port, a vért, a fenti világ mocskát. Az egyik növendék könnyű levendulaszínű – Silba színében játszó – köntössel várta őt, amit Yrene magában a Méhben viselhetett, hogy aztán a medence mellett az édesanyja gyűrűjét leszámítva teljesen meztelenül kibújjon belőle.

Yrene felemelte a kezét, és szemügyre vette a gyűrűt a gomolygó gőzben, azt, ahogyan a fény megcsillant az aranyon, ahogyan a gránát parázslott tőle. Körülötte mindenütt csengettyűk csilingeltek, dúdoltak és énekeltek, hangjuk összemosódott a víz csörgedezésével, és végül igazi zenebona vette körbe.

Víz… Silba eleme. Aki az itteni, szent, a fenti világ által érintetlen vízben fürdik, az egyenesen Silba véráramába merülhet alá. Yrene tudta, nem ő az egyetlen gyógyító, aki a vízben úgy érezte, valóban Silba méhének melege öleli körbe. Mintha ezt a termet csakis számukra alkották volna.

És a sötétség felette… Teljesen más volt, mint amit Lord Westfall testében érzett. Teljes ellentéte volt annak a feketeségnek. A felette lévő sötétség a teremtést, a nyugalmat, a meg nem formált gondolatot szimbolizálta.

Yrene belekémlelt, egyenesen Silba méhébe. És esküdni mert volna, hogy valami visszanéz rá. Figyelte őt, miközben végiggondolta mindazt, amit Lord Westfalltól hallott.

Ősi rémálmokból születő borzalmak. Egy másik világ lényei. Démonok. Sötét mágia. Mindez arra készült, hogy rávesse magát az otthonára. Yrene vére még a kellemes, meleg vízben is elhűlt.

Arra számított, hogy kardok és nyilak okozta sebeket, törött csontokat gyógyít majd a messzi-messzi, északi harcmezőkön. Hogy azokat a betegségeket kúrálja, amik a táborokban ütik fel a fejüket, főleg a hideg hónapokban.

Nem pedig olyan lények okozta sebeket, amik nemcsak a testet, hanem a lelket is összetörik. Amiknek karma, agyara, mérge van. A Lord Westfall gerincére tekeredő gonosz erő… Az nem csupán megrepedt csont, károsodott ideg. Mármint, gyakorlatilag igen, de borzalmas mágia veszi körbe. Hozzátapadt.

Yrene továbbra sem tudta lerázni magáról a kínzó gondolatot, hogy valami megmoccant odabent. Felébredt.

A csengettyűszó felerősödött, majd enyhült, megnyugtatta őt, és arra késztette, hogy tárja ki az elméjét.

Ma este elmegy a könyvtárba. Utánanéz, van-e valami információ azzal kapcsolatban, amit a lord állít, hogy vette-e fel már előtte bármelyik gyógyító mágikus sérüléssel a harcot.

Mágikus természet ide vagy oda, ő egyedül nem fogja tudni meggyógyítani.

Ezt a fiúnak is elmondta, mielőtt eljött. De szembeszállni azzal, ami benne lakozik… Mégis hogyan?

Yrene némán formálta a szót a gőzbe, a sötétségbe, a csilingelésbe, a bugyogó némaságba.

Még most is látta, ahogyan a tapogatózó mágiája hátrahőköl, érezte, mennyire undorodik a démoni erőtől. Teljesen ellentéte volt mindannak, amit ő, amit a mágiája képviselt. A felette elterülő sötétségben Yrene mindent látott. Silba földi méhében a sötétség bólintott.

Mintha csak azt mondta volna: Szembe kell nézned azzal, amitől annyira rettegsz!

Yrene nagyot nyelt. A gondolat, hogy bele kell vetnie magát az ifjú nemes hátához tapadó rothadó erő központjába…

Szembe kell nézned vele! – suttogta az édes sötétség és a körülötte elfolyó víz. Olybá tűnt, mintha Silba ereiben úszkálna.

Szembe kell nézned vele! – ismételte mormolva a sötétség, miközben egyre közelebb kúszott hozzá.

Yrene hagyta, hadd tegye. És mélyebbre nézett, mélyebbre merült a sötétségben.

Vegye fel a harcot az ifjú nemesben lakozó rothadó erővel, teljesítse Hafiza egy újabb próbáját, kockáztassa az életét egy adarlani fiúért, amikor a saját népét támadják egy távoli háborúban, és minden egyes múló nap késlekedést jelent… Nem megy.

Ugyan! – vitatkozott vele az édes sötétség.

Yrene hátrahőkölt. Megígérte Hafizának, hogy marad, hogy meggyógyítja Chaolt, de amit ma érzett… Ki tudja, mennyi időbe telne! Már ha egyáltalán képes meggyógyítani. Megígérte, hogy segít rajta, és bár bizonyos sérülések igenis szükségessé teszik, hogy a gyógyító a beteg mellett haladjon a gyógyulás útján, ez a sérülés…

A sötétség mintha visszahúzódott volna.

Nem megy, erősködött Yrene.

Ezúttal már nem érkezett válasz. Halkan, mintha nagyon távol lenne tőle, az egyik csengő tisztán csendült.

Yrene pislogott egyet a hang hallatán, hirtelen visszatért a valóságba. Ismét érezte a végtagjait, a lélegzetvételét, mintha eddig a saját teste felett lebegett volna.

A sötétségbe kémlelt, ám csupán az egyenletes, fekete fátylat látta. Kongóan üres volt, mintha kiürítették volna. Az egyik pillanatban még volt ott valami, a következőben meg már semmi. Mintha Yrene elriasztotta, csalódást okozott volna neki.

Kissé forgott vele a világ, miközben felült, és kinyújtóztatta az ásványi anyagokban dús víz ellenére is némileg elmacskásodott tagjait. Mennyi ideje ázik itt?

Megdörgölte csúszós karját, és dübörgő szívvel fürkészte a sötétséget, hátha mégis eltérő válasszal szolgál azzal kapcsolatban, amit tennie kell, ami rá vár. Hátha van más választása.

Nem érkezett megváltás.

Újfajta hang törte meg a barlang csendjét, határozottan nem csilingelés, csörgedezés vagy loccsanás. Valaki halkan, reszketegen levegőt vett.

Yrene megfordult. Víz csorgott a tincsekből, amik kicsúsztak a feje tetején a kontyból. Egy másik gyógyító is ellátogatott a Méhbe, a terem két oldalát szegélyező medencék másik sorának a szemközti végében pihent. A gomolygó gőz miatt szinte lehetetlen lett volna beazonosítani, hogy melyikük az, bár az is igaz, hogy Yrene nem ismerte név szerint mindegyiküket.

A reszelős hang ismét keresztülhasított a Méhen, és Yrene kihúzta magát ültében, majd kezét megtámasztotta a hűvös, sötét padlón, miközben kimászott a vízből. Gőz párolgott a bőréről, miközben vékony köntösért nyúlt, majd magára öltötte. Az anyag nedves bőrére tapadt.

A Méhen belül szigorú szabályoknak kellett engedelmeskedni. A magány, a némaság helyisége volt. A gyógyítók azért ereszkedtek bele a vizébe, hogy közelebb érezzék magukat Silbához, hogy összeszedjék magukat. Néhányan útmutatást kerestek, mások feloldozást, megint mások egyszerűen csak ki akarták adni magukból a nehéz nap során felgyülemlett érzelmeket, amiket nem mutathattak ki a betegek előtt, sőt, talán mások előtt sem.

És bár Yrene tudta, hogy a Méh másik felében ücsörgő gyógyítónak joga van a magányhoz, és készen állt rá, hogy hagyja, hadd sírja csak ki magát…

A nő válla remegett. Újabb fojtott zokogás csendült.

Yrene szinte nesztelenül odasétált a medencében ülő gyógyítóhoz. Könnyek áztatták fiatal arcát, a bőre világosbarna volt, barna haja a megtévesztésig hasonlított Yrene-ére az aranyszínezettel. A homokszínű szempárban ürességet látott, miközben a nő a fenti sötétséget kémlelte, és könnyei végigcsorogtak keskeny állán, hogy aztán belevesszenek a vízbe.

Bizonyos sebeket nem lehet begyógyítani. Bizonyos betegségeket még gyógyítómágiával sem lehet kiirtani, ha már túl mélyen gyökeret vertek. Vagy ha túl későn érkeznek. Ha nem jól ismerik fel a jeleket.

A gyógyító nem nézett rá, miközben Yrene némán beült mellé a medencébe, a mellkasához húzta a térdét, majd gyengéden megfogta a kezét, és összefonta az ujjaikat.

Csak ült ott, és fogta a gyógyító kezét, miközben a nő némán zokogott, és a ködös levegő megtelt a csengettyűk tiszta, dallamos zenéjével.

Ki tudja, mennyi idő telt el, mire a nő mormolva így szólt:

– Hároméves volt.

Yrene megszorította a nő nedves kezét. Nem tudott mit mondani, amivel megvigasztalhatta volna, elcsitíthatta volna a benne háborgó érzelmeket.

– Bár… – Elcsuklott a hangja, és egész testében megremegett, a gyertyafény ide-oda táncolt bézs bőrén. – Néha azt kívánom, bár sose részesültem volna ebben az ajándékban.

Yrene ennek hallatán megdermedt.

A nő végül felé fordult, és alaposan szemügyre vette Yrene arcát. Felismerés csillant a tekintetében.

– Éreztél már valaha így?

Őszinte, mindenféle óvatosságtól mentes kérdés.

Nem. Soha. Egyetlenegyszer sem. Még akkor sem, amikor az anyja halálát okozó máglya füstje csípte a szemét, és tudta, hogy az égvilágon semmit sem tehet érte. Egyszer sem gyűlölte még a tehetséget, amit kapott, mert annak hála sosem érezte magát egyedül a hosszú évek alatt. Még ha a mágia el is tűnt a hazájából, Yrene akkor is érezte, mintha egy meleg tenyér nehezedett volna a vállára. Emlékeztette arra, ki ő, honnan jött, élő fonálként kötötte össze őt a többgenerációnyi Towers nővel, akik kitaposták előtte az utat.

A gyógyító igyekezett kiolvasni Yrene szeméből a vágyott választ. Azt, amit Yrene nem adhatott meg neki. Így hát egyszerűen csak megszorította a kezét, és a sötétségre meredt.

Szembe kell nézned azzal, amitől annyira rettegsz!

Yrene pontosan tudta, mit kell tennie, és azt kívánta, bár ne így lenne.

– Na? Meggyógyított már Yrene?

Chaol a kagán nagycsarnokának asztalánál ülve a tőle jó néhány széknyire ülő Hasar hercegnő félé fordult. Hűvös, esőt ígérő szellő lebellentette meg a nyitott ablak tetejéről lógó fehér gyászlepleket.

Kashin és Sartaq feléjük nézett – utóbbi szemrehányó pillantást lövellt a húga felé.

– Akármilyen tehetséges is Yrene – fogalmazott Chaol óvatosan, mivel tisztában volt vele, hogy még ha nem is adják jelét, mindenki őket hallgatja –, még csak a kezelés legelején járunk, és valószínűleg hosszú út áll előttünk. Ma délután azzal hagyott magamra, hogy kutatómunkát kell végeznie a Torre könyvtárában.

Hasar ajka gúnyos mosolyra húzódott.

– Milyen szerencsés, hogy továbbra is élvezhetjük a társaságát.

Mintha önszántából akár egy pillanattal is tovább időzne itt a kelleténél!

Nesryn felelt helyette, aki még mindig ragyogott attól, hogy a délutánt a rokonainál tölthette.

– Szerencsés bizony, ha esély nyílik rá, hogy országaink szövetséget kössenek.

– Így van – felelte Hasar, majd tovább eszegette a tányérjára halmozott hűtött paradicsomos-okrás ételt.

A szeretője nem ült mellette, ahogyan Yrene sem. A gyógyító korábbi félelme… Chaol szinte érezte a levegőben. De a puszta akarat is elég volt ahhoz, hogy összeszedje magát – az akarata és a természete, vélte Chaol. Vajon melyik nyer végül?

Kissé reménykedett benne, hogy Yrene nem tér vissza, már ha ezzel elkerülheti azt, amire a lány célzott: hogy beszélgessenek. Hogy megvitassanak bizonyos dolgokat. Hogy kitárgyalják őt magát.

Holnap egyértelműen a tudtára adja, hogy anélkül is tökéletesen meg tud gyógyulni.

Chaol hosszú percekig csendben ült, figyelte az asztalnál ülőket, az elhaladó szolgálókat. Az ablaknál és az alkóvokban álló őröket.

A darált bárányhús ólmossá vált a gyomrában a látványra, hogy milyen büszkén vigyázzák a rendet. Hány étkezést állt végig ő maga is az ajtónál meg az udvaron, a királyt őrizve? Hányszor torkollta le az embereit, amiért lopták a napot, vagy egymás között diskuráltak, aztán azzal büntette őket, hogy kevésbé fontos helyre állította őket.

A kagán egyik őre észrevette, hogy őt bámulja, és kurtán biccentett neki.

Chaol gyorsan elkapta a tekintetét. Nyirkos lett a tenyere. Ettől függetlenül tovább kémlelte a körülötte lévőket, hogy mit viselnek, hogyan mozognak és mosolyognak.

Az égvilágon semmi jelét nem látta gonosz erőnek, sem Morathból, sem máshonnan. Csupán a fehér zászlók lengedeztek az életét vesztett hercegnő tiszteletére.

Aelin azt állította, hogy a valgok bűzlenek, és maga Chaol is látta, hogy fekete vér folyik a halandók ereiből, többször is annál, hogy számon tudja tartani, de azt azért csak nem követelheti, hogy mindenki vágja meg magát a teremben…

Bár, tulajdonképpen nem is olyan rossz ötlet. Már csak a kagán elé kellene járulnia valamikor, hogy meggyőzze őt. Így aztán gyanússá válna mindenki, aki menekülőre fogja vagy visszakozik.

Ha találkozhatna négyszemközt a kagánnal, meggyőzhetné őt, micsoda veszély fenyegeti őket, és talán még a szövetség kapcsán is előrébb jutna, legalább egy kicsit. Úgy a körülötte ülő hercegek és hercegnők sosem jutnának rabszolgasorba a valgok gallérja alatt. És a szeretteik sosem tudnák meg, milyen az, amikor az arcukra néznek, de csak ősi kegyetlenség vicsorog vissza rájuk.

Chaol mély levegőt vett, hogy összeszedje magát, majd előrehajolt, arrafelé, amerre a kagán vacsorázott és merült mély beszélgetésbe az egyik vezírrel és Duva hercegnővel.

A kagán immáron legifjabb gyermeke inkább csak figyelte a beszélgetést, részt nemigen vett benne, és bár csinos vonásait kedves mosoly lágyította, tekintetével éberen fürkészte a körülötte lévőket. Amikor a vezír elhallgatott, hogy belekortyoljon a borába, és Duva a tőle balra, néma csendben ücsörgő férjéhez fordult, Chaol megköszörülte a torkát, és így szólt:

– Szeretném ismét megköszönni, nagykán, hogy a rendelkezésemre bocsátotta a gyógyítóit.

A kagán óvatos, kemény pillantást vetett rá.

– Éppúgy az enyémek, mint a tieid, Lord Westfall.

Azzal visszafordult a vezírhez, aki felvont szemöldökkel meredt Chaolra, amiért félbeszakította őt.

Chaol azonban nem hagyta magát.

– Abban reménykedtem, talán részesülhetek abban a kegyben, hogy négyszemközt beszélhetek önnel.

Nesryn figyelmeztetésképp belekönyökölt Chaolba, miközben a néma döbbenet végiggyűrűzött az asztal mellett ülőkön. Chaol csakis az előtte ülő férfit nézte, mást egyetlen pillantásra sem méltatott.

A kagán csupán ennyit felelt:

– Az ilyesmit a nagyvezíremmel beszéld meg, ő intézi a napi programomat. – Állával egy metsző pillantású férfi felé bökött, aki az asztal túlsó feléről figyelte őket. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a nagyvezírre, és a halovány mosolyból Chaol azonnal tudta, hogy erre a találkozóra sosem kerül sor. – A legfőbb feladatomnak továbbra is azt tekintem, hogy támaszt nyújtsak gyászoló feleségemnek.

A kagán szemében csillanó bánat őszintének tűnt. És tényleg, a kagán felesége, a katun továbbra sem mutatkozott, még csak meg sem terítettek neki az asztalnál.

Mennydörgés robajlott a távolban, amit sűrű csend követett. Nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy tovább üsse a vasat. A kagán gyászol, hiszen elvesztette a gyermekét… Ostoba lenne erőltetni a témát. Ráadásul elképesztő faragatlanságról is tenne tanúbizonyságot.

Chaol fejet hajtott.

– Elnézését kérem, hogy megzavartam ebben a nehéz időszakban.

Rá sem hederített az apja mellett ülő Arghun gúnyos vigyorára.

Duva legalább megajándékozta egy együttérző mosolyféleséggel, mintha csak azt akarná mondani: Nem te vagy az első, akinek nemet mond. Adj neki egy kis időt!

Chaol aprót bólintott a hercegnő irányába, majd ismét a tányérjára fordította a figyelmét. Ha a kagán továbbra is figyelmen kívül hagyja őt, akár gyászol, akár nem… talán érdemes lenne egyéb információs csatornákat választani.

Másképpen szerezni támogatókat.

Nesrynre pillantott. Miután a lány vacsora előtt visszatért, elmesélte, hogy nem jutott semmire Sartaqkal ma reggel. És most, hogy a herceg pont velük szemben ült és a borát kortyolgatta, Chaolból egyszer csak kibuktak a szavak:

– Úgy hallottam, a legendás rukja, Kadara is itt van, hercegem.

– Rémes egy dög – motyogta Hasar fél szívvel az okrájába, mire Sartaq enyhén elmosolyodott.

– Hasar még mindig duzzog, amiért Kadara megpróbálta megenni őt az első találkozásuk alkalmával – mesélte.

Hasar a plafonra nézett, de azért csillant benne némi derű.

Kashin néhány székkel odébb így szólt:

– A kikötőből hallani lehetett a visítását.

Chaol döbbenetére Nesryn is belefolyt a társalgásba.

– A hercegnőét vagy a rukét?

Sartaq kissé meglepetten, de jóízűen felnevetett, komor tekintete némileg megenyhült. Hasar csak figyelmeztető pillantást lövellt Nesryn felé, majd a mellette ülő vezír felé fordult.

Kashin Nesrynre vigyorgott.

– Mindkettejükét – felelte suttogva.

Chaolból kuncogás tört ki, de amikor Hasar rámeredt, azonnal elfojtotta. Nesryn elmosolyodott, fejével bocsánatkérően intett a hercegnő felé.

Sartaq alaposan szemügyre vette őket aranyserlege pereme felett.

– Sokszor repül ki vele, amikor itt van? – érdeklődött Chaol.

Sartaq azonnal bólintott.

– Amikor csak tehetem, általában hajnalban. Reggeli után ma is azonnal nyeregbe szálltam, és még épp időben visszaértem a vacsorára.

– Még életében nem késett le egyetlen étkezést sem – mormolta Hasar Nesrynnek, ám közben végig a vezírre figyelt.

Kashin olyan hangosan felnevetett, hogy még a kagán is feléjük pillantott, ráadásul Arghun rosszallását is kiérdemelte. Nevetett egyáltalán az uralkodócsalád bármely tagja, mióta meghalt a húguk? A kagán feszült arcvonásai alapján nem igazán.

Sartaq hátravetette hosszú hajfonatát, majd megpaskolta az elegáns ruha alatt megbúvó lapos, feszes hasát.

– Szerinted miért jövök ilyen gyakran haza, húgom, ha nem a finom ételekért?

– Hogy ármánykodj és rosszban sántikálj? – kérdezte Hasar kedvesen.

Sartaq arcáról lehervadt a mosoly.

– Bár lenne időm ilyesmire!

Mintha árny suhant volna át Sartaq arcán, és Chaol észrevette, merrefelé vetül a herceg pillantása. A csarnok magas falairól lógó zászlók meg-meglebbentek a vihart ígérő szélben. A herceg talán azt kívánta, bár több időt szentelt volna korábban az élete fontos szereplőinek.

Nesryn kissé megenyhülve szólalt meg.

– Szóval mindennap repül, hercegem?

Sartaq elszakította a tekintetét a legfiatalabb húga gyászlobogóitól, hogy szemügyre vegye Nesrynt. Inkább harcosként, mintsem udvaroncként bólintott – egyfajta válaszként a szavakba nem öntött kérdésre.

– Igen, parancsnok.

Amikor Sartaq Duva felé fordult, hogy válaszoljon a húga kérdésére, Chaol összenézett Nesrynnel, és ennyi elég is volt, hogy kiadja a parancsot.

Hajnalban legyél a toronyban! Derítsd ki, ki mellett áll a háborúban!