66. FEJEZET

NESRYN TELJESEN KIMERÜLT. Egy hétig egyhuzamban aludt volna. Egy hónapig.

De valahogy mégis a folyosókat rótta, és Kadara minaretje felé igyekezett. Egyedül.

Sartaq elment az apjához, Hasar pedig vele tartott. És bár nem érezte magát kínosan Chaol és Yrene társaságában… Inkább hagyott nekik némi nyugalmat. Chaol mégiscsak a halál kapujában járt. Elég pontosan sejtette, mi történhet most Chaol szobájában.

És hogy kénytelen lesz másik szobát keríteni magának.

De hát nem ő volt az egyetlen, akinek hálóhelyre volt szüksége aznap este. Ott volt például Borte, aki tágra nyílt szemmel figyelte Anticát és a tengert, pedig olyan gyorsan repültek, ahogy csak a szél hozhatta őket. És Falkan, aki szintén velük tartott, mezei pocokként meghúzta magát Borte zsebében, pedig Yerannak nem igazán tetszett a dolog. Legalábbis úgy tűnt, amikor utoljára látták őt az Eridun-fészekben, miközben Sartaq kiadta a parancsot a különböző rukanyáknak és parancsnokaiknak, hogy szedjék össze a rukhint, és repüljenek Anticába.

Nesryn már a minaretbe vezető lépcső aljánál járt, amikor a küldönc megtalálta. A fiú levegőt is alig kapott, de azért elegánsan meghajolva átnyújtotta neki a levelet.

Két héttel korábban íródott. A nagybátyja betűivel.

Nesryn remegve kibontotta a borítékot.

Egy perccel később már lélekszakadva rohant fel a minaret lépcsőjén.

Többen is ijedt és döbbent kiáltást hallattak, amikor a vörösesbarna ruk elsiklott Antica épületei, lakóházai felett.

Nesryn mormolva a Runni-negyed felé irányította a madarat, és olyan gyorsan szálltak a tengertől sós levegőben, ahogyan csak tudtak.

Még azelőtt magához vette a rukot, hogy elhagyták volna az Eridun-fészket.

Egyenesen a rukok fészkébe ment, ahol a madár soha vissza nem térő gazdáját várta, és mélyen az állat aranyszínű szemébe nézett. Elmondta neki, hogy Nesryn Faliqnak hívják, Sayed és Cybele Faliq lánya, és ha megengedi, akkor mostantól ő fogja megülni.

Vajon tudta a ruk, akit elhunyt gazdája Salkhinak nevezett, hogy Nesryn szeme nem a süvítő szél miatt ég, ahogy lehajtotta hozzá a fejét?

És amikor kirepültek, Salkhi tartotta az iramot Kadaréval a rukhin élén, ahogy északnak, Anticába repültek.

Most pedig a ruk leszállt a nagybátyja otthona előtt. Néhány árus rémülten otthagyta a kocsiját, a gyerekek egy része eldobta a játékát, hogy tátott szájjal meredjen a madárra, majd vigyorogni kezdjen. Nesryn megpaskolta a ruk széles nyakát, és lecsusszant róla.

A nagybátyja otthonának kapuja hatalmas döndüléssel kivágódott.

Nesryn meglátta mögötte az apját, az előrerohanó nővérét, a visongó gyerekeket…

Térdre rogyott, és zokogásban tört ki.

Hogy bukkant rá Sartaq két órával később, Nesrynnek fogalma sem volt. Bár, nyilván felbolydult a környék a hírre, hogy Antica egyik előkelő negyedének utcáján egy ruk álldogál. Könnyen ki lehetett szúrni.

Sírt, nevetett, egyre csak ölelte a családját, ott, a nyílt utcán, Salkhi pedig figyelte őket.

És amikor a nagybátyja és a nénje behívta, hogy legalább egy csésze finom tea felett zokogjon, az apjáék elmesélték, miféle kalandokba keveredtek. Milyen háborgó tengeren kellett átkelniük, hogy a hajójuk ellenséges erőket került ki idefelé jövet. De ideértek, és itt is maradnak egészen addig, amíg a háború zajlik, ígérte az apja, mire Nesryn nagybátyja és nénje helyeslően bólintott.

Nesryn végül a kapun az apja oldalán lépett ki, aki magának akarta a megtiszteltetést, hogy a lányát Salkhihoz kísérje – kénytelen volt rászólni Nesryn nővérére, hogy menjen, és tegyen inkább rendet a cirkuszoló gyerekei között. Nesryn olyan hirtelen állt meg, hogy az apja majdnem nekiment.

Merthogy Salkhi mellett Sartaq állt, arcán félmosollyal. És Salkhi másik oldalán… Kadara várakozott. A két ruk igencsak szép párost alkotott.

Nesryn apjának elkerekedett a szeme, mintha előbb a rukot ismerte volna fel, s csak aztán a herceget.

Ekkor az apja meghajolt. Igen mélyen.

Nesryn – nem túl részletesen ugyan, de – beszámolt a családjának arról, ami a rukhinban történt. A nővére és a nénje rámeredt, a gyerekek pedig kijelentették, hogy ők is ruklovasok lesznek, ha felnőnek. Majd visongva, kezükkel szárnyakként hadonászva rohangálni kezdtek a házban, és ide-oda ugráltak a bútorokon.

Nesryn azt hitte, Sartaq megvárja majd, míg odamennek, azonban amint a herceg kiszúrta az apját, már meg is indult feléjük, és megrázta az apja kezét.

– Hallottam, hogy Faliq parancsnok családja végre biztonságban megérkezett – szólalt meg a herceg köszönés gyanánt. – Gondoltam, én magam is üdvözlöm önöket.

Nesryn mellkasa úgy megfeszült, hogy szinte már fájt, ahogy Sartaq fejet hajtott az apja előtt.

Sayed Faliq maga is úgy festett, mint aki menten elájul, vagy a tiszteletadás, vagy egyszerűen csak Kadara jelenléte miatt. És hirtelen apró fejek bukkantak fel a férfi lábánál, előbb a herceget vették szemügyre, majd a rukokat, és…

– KADARA!

Nesryn legifjabb, négyévesnél nem idősebb unokaöccse olyan hangosan kiáltotta a ruk nevét, hogy ha volt is még valaki a városban, aki nem tudta, hogy a madár épp ebben az utcában tartózkodik, az most már biztosan rájött.

Nesryn nővére már rohant is kifelé, figyelmeztetni kezdte a rakoncátlan gyerekeket…

Azonban Kadara lehajtotta a fejét, és Salkhi is követte a példáját. A gyerekek megtorpantak, és tisztelettel nyújtották a kezüket a két ruk felé, hogy gyengéden megsimogassák őket.

Nesryn nővére megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán rádöbbent, ki áll Nesrynnel és az apjával szemben.

Delara elvörösödött. Lesimította a ruháját, mintha ezzel eltüntethetné a friss ételfoltot rajta, amit a legkisebb gyerekének köszönhetett. Majd lassan visszahátrált a házba, és közben végig hajlongott.

Sartaq felnevetett, amikor eltűnt a házban, de Delara még előtte éles pillantást lövellt a húga felé, mintha csak azt akarná mondani: Te is éppúgy el vagy ragadtatva, mint én, meg ne próbálj kinevetni!

Nesryn beintett Delarának a háta mögött, az apjuk pedig úgy tett, mintha nem látta volna.

Nesryn apja Sartaqhoz fordult.

– Elnézést kérek az unokáim, az unokahúgaim és az unokaöcséim nevében, hogy így elragadtatták magukat a rukjával kapcsolatban, hercegem.

Sartaq szélesen elmosolyodott, Nesryn még sosem látta őt így vigyorogni.

– Kadara úgy tesz, mintha fenséges jószág lenne, de igazából olyan, mint egy tyúkanyó.

Kadara erre felborzolta a tollazatát, a gyerekek pedig boldogan sikongattak.

Nesryn apja megszorította lánya vállát, majd így szólt a herceghez:

– Azt hiszem, jobb lesz, ha ügyelek rájuk, nehogy megpróbáljanak elrepülni rajta.

Hirtelen kettesben maradtak. Az utcán. Nesryn nagybátyjának a háza előtt. És egész Antica őket figyelte.

Sartaq mintha észre sem vette volna. Határozottan nem érdekelhette, hiszen így szólt:

– Sétálunk egyet?

Nesryn nagyot nyelt, majd hátrapillantott az apjára, aki igyekezett megakadályozni, hogy a viháncoló gyerekek felmásszanak Salkhira és Kadarára. Végül bólintott.

A nagybátyja háza mögött futó csendes, tiszta utcácska felé sétáltak, és egy ideig nem szóltak semmit.

– Beszéltem apámmal – törte meg Sartaq a csendet.

Nesrynben ekkor felmerült, hogy talán mégsem lesz olyan örömteli ez a találkozó. Lehet, hogy a kagán visszaparancsolja a rukokat a fészkekbe. Vagy talán a herceg, az élet, amit a gyönyörű hegyekben elképzelt magának… Talán ezeket az álmait most porrá zúzza a valóság.

Hiszen Sartaq mégiscsak herceg. És bár Nesryn rajongással szerette a családját, és elképesztően büszke volt rájuk, egyetlen csepp nemes vér sem folyt az ereikben. Az, hogy most az apja kezet rázhatott Sartaqkal, a család legdicsőbb pillanatának számított, már ami az uralkodócsaláddal való kapcsolatukat illeti.

– Igen? – nyögte végül Nesryn nagy nehezen.

– Megvitattunk… néhány dolgot.

Nesryn szíve elszorult az óvatosan megválogatott szavak hallatán.

– Értem.

Sartaq megtorpant a homokos utcácska kellős közepén. A szomszédos kertek falán futó jázmin között méhek zümmögtek. Mögöttük a családja udvara állt. Azt kívánta, bár átmászhatna a falon, hogy odabent elbújjon. Bármit, csak ne kelljen végighallgatnia.

De Nesryn végül csak Sartaq szemébe nézett. Látta, hogy a herceg őt fürkészi.

– Elmondtam neki – szólalt meg Sartaq végül –, hogy mindenképpen Erawan ellen repülök a rukhinnal, akár áldását adja, akár nem.

Te jó ég! Ez egyre rosszabbul hangzott. Azt kívánta, bár le tudna olvasni valamit a herceg kifürkészhetetlen arcáról.

Sartaq mély levegőt vett.

– Megkérdezte, miért.

– Remélem, elmondtad, hogy azért, mert a világ sorsa múlhat rajta.

Sartaq kuncogott.

– Igen, elmondtam. De azt is bevallottam neki, hogy a nő, akit szeretek, háborúba indul. És követni szándékozom.

Nesryn fel sem fogta a szavakat. Nem merte elhinni egészen addig, amíg a herceg a mondókája végére nem ér.

– Azt mondta, közönséges származású vagy. Hogy a kagán örökösjelöltjeinek hercegnőt, nemes hölgyet kell elvennie, vagy legalább olyasvalakit, aki földet, szövetséget ajánl.

Nesryn torka elszorult. Próbálta kizárni a herceg hangját, a szavait. Nem akarta hallani a többit.

Ám ekkor Sartaq megfogta a kezét.

– Közöltem vele, hogy ha ez kell ahhoz, hogy valaki örökös legyen, akkor én nem leszek az. És otthagytam.

Nesryn élesen szívta be a levegőt.

– Megőrültél?

Sartaq haloványan elmosolyodott.

– A birodalom érdekében nagyon remélem, hogy nem. – Közelebb húzta magához Nesrynt, már majdnem összeért a testük. – Mert még mielőtt kiértem volna a teremből, apám engem nevezett meg örököseként.

Nesryn nem érezte a testét. Csupán arra volt képes, hogy lélegezzen.

És amikor meg akart hajolni, Sartaq jó erősen megfogta a vállát. Azelőtt megállította, hogy akár még csak a fejét is meghajthatta volna.

– Soha ne tedd! – mondta halkan.

Örökös… Sartaq a kagán örököse! Az övé lesz mindez. Az egész vidék, amit annyira szeret, az egész földrész, amit annyira szeretett volna felfedezni, hogy már fájt.

Sartaq a tenyerébe vette Nesryn arcát, a bőrkeményedései végigkaristolták a bőrét.

– Háborúba repülünk. Nem sok biztos pont van előttünk. Ezt kivéve. – Ajkát Nesrynéhez érintette. – Amit irántad érzek, az teljesen biztos. Sem démonhadsereg, sem a sötétség királya vagy királynője nem változtathatja meg.

Nesryn remegett, végre hagyta, hadd ülepedjenek le a szavak.

– De… Sartaq, hiszen örökös vagy…

A herceg elhúzódott, hogy szemügyre vegye őt.

– Háborúba készülünk, Nesryn Faliq. És miután porrá zúztuk Erawant és a seregét, amikor végre kiűzzük a sötétséget ebből a világból… Akkor te meg én visszarepülünk ide. Együtt. – Ismét megcsókolta, szinte csak végigsimított az ajkával Nersynén. – És itt is maradunk, életünk végéig.

Nesryn kihallotta belőle az ajánlatot, az ígéretet.

Mindazt, ami a herceg egy szavára a lábai előtt hevert.

Megremegett. Hogy ilyen könnyedén nekiadná. Nem a birodalmat, a koronát, hanem… az életét. A szívét.

Nesryn azon gondolkodott, tudja-e vajon a herceg, hogy az ő szíve már akkor is az övé volt, amikor először felült Kadarára.

Sartaq elmosolyodott, mintha csak azt akarná mondani, hogy igen, tudja.

Úgyhogy Nesryn Sartaq nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta.

Óvatos, gyengéd csók volt, igazi csoda. Szélízű volt, olyan, mint a hegyi forrás. Az otthon íze.

Nesryn a tenyerébe vette Sartaq arcát, ahogy elhúzódott.

– Csatára fel hát, Sartaq! – lehelte, és az emlékezetébe véste a férfi összes vonását. – Aztán meglátjuk, mi történik.

Sartaq arcára mindentudó, hetyke mosoly ült ki. Mintha ő már eldöntötte volna, hogy mi lesz később, és bármit mond is Nesryn, úgysem győzheti meg az ellenkezőjéről.

Ekkor az egy fallal távolabbi udvarból Nesryn nővérének a hangja harsant, olyan hangosan, hogy az egész szomszédság hallotta:

– Én megmondtam, apa!