55. FEJEZET

VÉGELÁTHATATLAN, MÉRTÉKTELEN FÁJDALOM csapott végig rajta.

Egy percen belül kiütötte, hogy aztán szabadesésben zuhanjon ide, ebbe a sötét verembe.

A lejtő aljára.

A hegy lába alatti üres pokolba.

Oda, ahol minden elzárt volt, eltemetett. Oda, ahol minden gyökeret eresztett.

Az üres alap, amit feltártak, kifosztottak, és végül nem maradt semmi, csak ez a verem.

Semmi.

Semmi.

Semmi.

Értéktelen és semmirekellő.

Először az apját látta meg. Majd az anyját és az öccsét, és a hideg erődöt a hegyen. A jég- és hófedte lépcsőket vér szennyezte. Csak nézte a férfit, akinek örömmel adta a kezébe a sorsát, mert úgy hitte, ezzel biztonságba juttatja Aelint. Celaenát.

A szeretett nőt egy újabb gyilkosság biztonságával ajándékozta meg. Wendlynbe küldte, azt hitte, ott jobb lesz neki, mint Adarlanban. Az volt a feladata, hogy meggyilkolja az ottani uralkodócsaládot.

Az apja előlépett a sötétből, tükörképe annak a férfinak, akivé egykor ő válhatott volna, akivé még mindig válhat. Undor és csalódottság ült ki az arcára, ahogy végigmérte Chaolt, a fiút, aki olyan sokra vihette volna.

Csakhogy amit az apja kért érte cserébe… az börtönbe zárta volna Chaolt.

De talán ez volt az egyetlen esélye a szabadságra – talán csak így menthette meg a hasztalan, önfejű fiát a gonosztól, aminek a jöttét nyilván sejtette.

Megszegte az apjának tett ígéretét.

Gyűlölte, és mégis, az apja, ez a borzalmas, nyomorult féreg betartotta a szavát.

Ő viszont… ő nem.

Esküszegő. Áruló.

Aelin jött, és porrá zúzott mindent, amit Chaol eddig elért. Kezdve a becsületével.

Aelin olyan változékony, és annyira zavaros körülötte minden… Érte mégis esküt szegett. Mindent feladott, ami fontos volt számára.

Látta őt is a sötétben.

Az aranyló hajkoronát, a türkiz szempárt, az utolsó nyomot, a kirakós utolsó darabkáját.

Hazug. Gyilkos. Tolvaj.

Egy nyugágyon sütkérezett a palota számára kiutalt lakosztályának erkélyén, az ölében könyv hevert. Fejét oldalra billentette, és azzal a lusta félmosollyal nézett fel rá. Mint egy pihenésben megzavart macska.

Gyűlölte.

Gyűlölte az arcát, a derűt rajta, az éleket. A hevességét és az aljasságát, aminek segítségével szavak nélkül, csupán egyetlen pillantással darabokra szaggatott másokat. Sőt, egy pillanatnyi némaság is elegendő volt hozzá.

És Aelin kedvelte az ilyesmit. Kiélvezte.

Őt pedig annyira magával ragadta ez a nő, aki maga volt a tűz. Mindent hátrahagyott volna érte. A becsületét. Az összes esküjét.

Ezért a gőgös, fontoskodó, képmutató nőért porrá zúzta a saját személyiségének bizonyos részeit.

Aztán Aelin otthagyta, mintha csupán egy használhatatlanná vált játékszer lett volna.

Egyenesen a tündérherceg karjába sétált, aki most előlépett a sötétből. Odasétált hozzá az erkélyen, és leült a nyugágy végébe.

Aelin félmosolya megváltozott. Felizzott a tekintete.

Veszélyes, ragadozóhoz méltó pillantása a hercegre siklott. Mintha fényesebben ragyogott volna. Mintha feszültebben figyelt, összpontosított volna. Mintha… hirtelen több élet lüktetett volna benne.

Tűz és jég. A vég és a kezdet.

Nem értek egymáshoz.

Csak ültek ott a nyugágyon, és egyfajta néma beszélgetést folytattak. Mintha hirtelen ráleltek volna önmaguk mására a világban.

Chaol gyűlölte őket.

Gyűlölte őket, amiért ilyen könnyed, ilyen erős közöttük a kötelék, amiért kiegészítik egymást.

Aelin tönkretette őt, az életét, majd egyenesen ehhez a herceghez vonult, mintha csak egyik helyiségből a másikba lépett volna.

És amikor Chaol élete pokollá vált, amikor hátat fordított mindennek, amit addig ismert, amikor hazudott annak, aki a legfontosabb volt számára, csak hogy megtartsa Aelin titkait, ő nem volt ott, hogy vállvetve harcoljanak. Hogy segítsen.

Csak hónapokkal később tért vissza, hogy a szemére vesse.

A hasztalanságát. Hogy mit sem ér.

Arra emlékeztetsz, milyennek kellene lennie a világnak, hogy milyen lehetne.

Hazugság. Egy olyan lány szavai, aki hálás volt azért, hogy Chaol szabadságot ajánlott neki, hogy addig feszegette a határait, amíg ismét fel nem lobbant benne a tűz.

Egy olyan lány szavai, aki megszűnt létezni, amikor akkor este megtalálták a holttestet az ágyon.

Amikor szétkarmolta az arcát.

Amikor megpróbálta a szívébe szúrni a tőrét.

A ragadozó, amit a szemében látott… kiszabadult.

És már nem volt semmi, amivel megfékezhették volna. A becsület, a kötelesség, a bizalom üres szavakká váltak.

Kivégezte Archer Finnt a palota alatti alagútrendszerben. Hagyta, hogy a férfi a földre rogyjon, lehunyta a szemét, és pontosan ugyanolyan kifejezés rajzolódott ki az arcára, mint a kéj pillanataiban. És amikor ismét kinyitotta a szemét…

Gyilkos. Hazug. Tolvaj.

Még mindig a nyugágyon ült, a tündérherceg mellette, és mindketten az alagútban lejátszódó jelenetet figyelték, mintha valamiféle viadal nézői lennének.

Végignézték, ahogy Archer Finn a kőre zuhan, vér szivárog belőle, arca megfeszül a döbbenettől és a fájdalomtól. Látták, ahogy Chaol csak áll ott, képtelen megmozdulni, megszólalni, miközben Celaena magába issza a halált, a bosszút.

Ahogy Celaena Sardothien megszűnik létezni, darabokra hullik.

Chaol még ekkor is védeni próbálta őt. Ki akarta juttatni. Ki akarta engesztelni.

Örökre az ellenségem leszel!

Tízévnyi düh tombolt a szavaiban, amikor ezt üvöltötte.

És komolyan is gondolta. Éppolyan komolyan, mint bárki gondolná, aki gyerekként annyi mindent elvesztett, annyit szenvedett Adarlan miatt.

Ahogyan Yrene is komolyan gondolta.

A sötétség egy újabb bugyrában ismét felbukkant a kert. A kert, a kunyhó, anya és nevető lánya.

Yrene.

Akit nem láthatott előre. Akiről fogalma sem volt, hogy egyszer rátalál.

Ő is itt volt… itt, a sötétben.

Chaol mégis kudarcot vallott. Sem vele nem bánt megfelelően, sem Nesrynnel.

Várnia kellett volna, mindkettejüket eléggé tisztelni, és véget vetni az egyik kapcsolatnak, mielőtt belekezd a következőbe, de hát úgy tűnik, ebben is kudarcot vallott.

Aelin és Rowan továbbra is a nyugágyon ücsörgött a napfényben.

A tündérherceg gyengéden, tisztelettel megfogta Aelin kezét, és megmozdította. A nap felé fordította a csuklóját. Hogy látsszon a béklyó halvány nyoma.

Rowan hüvelykujjával végigsimított a hegeken. Aelin szemében máris kisebb lángokkal égett a tűz.

A tündérherceg újra és újra végigsimított a hegeken a hüvelykujjával. És Aelin arcáról lecsúszott az álarc.

Tűzben égett az arca. Düh rajzolódott ki rá, ravaszság.

Ugyanakkor bánat is. Félt. Kétségbeesett. És bűntudat mardosta.

Szégyellte magát.

Büszkeség, remény, szeretet ült ki a vonásaira. Látszott rajta annak a felelősségnek a súlya, ami elől annyi ideig menekült, most azonban…

Szeretlek.

Sajnálom.

Próbálta elmagyarázni. A tőle telhető legpontosabban fogalmazta meg. Őszinte volt, hogy Chaol összeilleszthesse a kirakós darabkáit, miután ő elment, és megértse. Komolyan gondolta, amikor azt mondta, sajnálom.

Sajnálta, hogy hazudott. Hogy azt tette vele, az életével, amit. Hogy megesküdött, őt választja majd, rá esik a választása, bármi történjék is. Mindig.

Chaol szerette volna gyűlölni ezért a hazugságért. Az ígéretért, amit maga mögött hagyott Wendlyn ködös erdeiben.

És mégis…

Ott, azzal a herceggel, az álarc nélkül… Az volt Aelin mélypontja.

Sajgó lélekkel érkezett meg Rowanhez. Úgy, abban az állapotban, ahogyan még senki előtt sem mutatkozott. És kiteljesedve tért vissza.

Mégis várt… kivárta, hogy vele lehessen.

Chaol annyira vágyott Yrene-re, hogy ágyba vitte, még csak eszébe sem jutott Nesryn, míg Aelin…

Rowannel most ránéztek. Mindketten megdermedtek, mint vadállatok az erdőben. Azonban a szemükben megértés csillogott. Tudták, mit él át.

Aelin is beleszeretett valaki másba, vágyakozott utána – éppannyira, mint amennyire ő vágyott Yrene-re.

És mégis az istent és tisztességet nem ismerő Aelin volt az, aki tisztelte őt annyira, amennyire ő nem tisztelte Nesrynt.

Aelin biccentett, mintha csak helyeselni akarna.

Rowan pedig… A herceg hagyta, hadd térjen vissza Adarlanba. Hogy megmenthesse a királyságát, és hogy ő dönthessen az életével kapcsolatban. Hogy kiválaszthassa, kivel akar lenni. És ha Aelin Chaolt választotta volna… Chaol a szíve mélyén tudta, hogy Rowan visszavonulót fújt volna. Ha Aelint az tette volna boldoggá, Rowan anélkül vonul le a színről, hogy valaha is bevallotta volna az érzelmeit.

Émelyítő, nyálkás szégyen nehezedett rá.

Szörnyetegnek nevezte Aelint. A hatalma, a tettei miatt, és most…

Most mégsem hibáztatta őt.

Megértette.

Hogy igen, megígért bizonyos dolgokat, viszont… később megváltozott. Már más utakon jártak.

Megértette.

Ő is ígéretet tett Nesrynnek, vagy legalábbis utalgatott. És amikor ő változott meg, amikor az ő útja vitt már másfelé, amikor ezen az úton feltűnt Yrene…

Megértette.

Aelin kedvesen rámosolygott, ahogy Rowannel napfénnyé váltak, és eltűntek.

Csak a vörös márványpadló maradt utánuk, a tócsába gyűlő vér.

A sima kövön durván koppanó fej.

A fájdalmában, dühében és kétségbeesésében ordító herceg.

Szeretlek!

Rohanj!

Ha volt egyetlen olyan pillanat, amikor minden darabokra hasadt, akkor ez volt az.

Amikor sarkon fordult, és elfutott. Amikor magára hagyta a barátját, a testvérét abban a teremben.

Amikor elfutott a harc, a halál elől.

Dorian megbocsátott neki. Nem haragudott rá miatta.

De akkor is elfutott. Otthagyta.

Minden terve, minden, amit meg akart menteni, darabjaira hullott.

Dorian állt előtte, zsebre tett kézzel, arcán halovány mosollyal.

Nem érdemelte meg, hogy ilyen embert szolgáljon. Ilyen királyt.

A sötétség még beljebb hatolt. Megmutatta neki a vérben úszó tanácstermet, a herceget és a királyt, akit szolgált. Amit tettek az ő embereivel, abban palota alatti helyiségben.

Hogy Dorian mosolygott. Mosolygott, miközben Ress üvöltött, miközben Brullo az arcába köpött.

Ez az egész az ő hibája… minden, ami történt. Minden egyes szenvedéssel teli pillanat, az összes halál…

Megmutatta neki Dorian kezében a kínzóeszközöket a palota alatt. Azt, ahogyan vér fröccsent és csont reccsent. A szorgalmasan munkálkodó, tiszta kezeket. És a mosolyt.

Chaol tudta. Tudta, hiszen magától is kitalálta. És ezt sosem lehet már helyrehozni. Sem az emberei, sem Dorian számára, akinek együtt kell majd élnie vele.

Dorian, akit magára hagyott a palotában.

A sötétség újra és újra lejátszotta előtte azt a pillanatot.

Ahogy Dorian megvetette a lábát. Megmutatta az erejét, pedig a halálos ítéletét írta vele alá, csak hogy időt nyerjen számára, és ő elfuthasson.

Annyira félt… Rettegett a mágiától, a veszteségtől, mindentől. És ez a félelem… mégis ide vezetett. Végigkergette ezen az úton. Annyira erősen ragaszkodott, olyan hevesen küzdött, és mindenét elvesztette. Túl késő… túl késő volt már, mire tisztán látott.

Alapjaiban rengette meg őt. Idezuhant, ebbe a verembe, holott korábban ő maga volt a hegy.

Szétesett. Hagyta, hogy elveszítse önmagát.

Résvárban némi békére lelt, még a sérülése után is, de…

Mintha csupán bekötözték volna a sebét, miután valaki megmártotta benne a kést.

Nem gyógyult meg.

Sodródott, dühöngött, nem is akart meggyógyulni.

Valójában nem. A testét szerette volna épen látni, igen, de…

Egy része azt suttogta, megérdemelte.

És a léleksebe… Hagyta, hadd gennyesedjen el.

Csődtömeg, hazug és esküszegő.

A sötétség megbolydult, szél szaggatta.

Itt maradhat örökké. Ebben az időtlen sötétben.

Igen, suttogta a sötétség.

Itt maradhat, dühönghet, gyűlölködhet, összehúzhatja magát, hogy ne legyen más, csupán egy árnyék.

Csakhogy továbbra is maga előtt látta a halványan mosolygó Doriant. Aki várt.

És csak várt.

Méghozzá… rá.

Chaol korábban ígéretet tett, amit még most sem szegett meg. Hogy megmenti.

A barátját, a királyságát.

Ez még megmaradt számára, még itt, a sötét pokol legmélyén is.

És az út, ami egészen idáig vezetett… Nem, nem fog többé hátranézni. Mi lesz, ha megyünk előre, és csak a szörnyű vég vár ránk?

Aelin elmosolyodott erre a kérdésre, amit a résvári tetőn tett fel neki. Mintha ő jóval korábban tudta volna, hogy Chaol idekerül majd, ebbe a verembe, és ő maga jön rá a válaszra.

Akkor az még nem a vége lesz.

Ez…

Ez még nem az út vége. Ez a repedés benne, ez a verem, nem a vég. Egy ígéretet még be kellett tartania.

Azt továbbra sem szegi meg.

Ez még nem a vég.

Dorianre mosolygott, akinek zafírkék szemében boldogság csillant – szeretet.

– Hazamegyek – suttogta a testvérének, a királyának.

Dorian biccentett, majd eltűnt a sötétben.

És Yrene állt mögötte.

Fehér fény vette körbe, mintha újonnan született csillag lett volna.

– Ez a sötétség a részed – szólalt meg halkan. – Úgy formálod, ahogyan neked tetszik. Hatalmat adhatsz neki, de el is veheted tőle.

– A valgé volt egyáltalán? – visszhangzott Chaol hangja a semmiben.

– Igen. De most már a tiéd. Ez a hely, ez az utolsó mag.

Benne marad, sebhelyként, emlékeztetőül.

– Újra meg fog nőni?

– Csak ha hagyod. Ha nem töltöd meg szebb dolgokkal. Ha nem bocsátasz meg. – Chaol tudta, hogy Yrene nem csak másokra gondol. – De ha kedves vagy magadhoz, ha… ha szereted saját magadat… – Yrene ajka megremegett. – Ha annyira szereted magad, mint amennyire én szeretlek téged…

Valami verni kezdett a mellkasában. Ütemes dobolás, ami idelent eddig némaságba fulladt.

Yrene a kezét nyújtotta, fénylő teste kezdett a sötétbe veszni.

Ez még nem a vég.

– Fájni fog? – kérdezte Chaol rekedtesen. – A vissza… a kifelé vezető út?

Az élethez, a saját magához vezető út.

– Igen – suttogta Yrene. – De csak most utoljára. A sötétség nem akar elengedni.

– Nem mondhatnám, hogy ugyanígy érzek iránta.

Yrene mosolya ragyogóbb volt, mint a testéből áradó fény. Csillag. Yrene földre hullott csillag.

Ismét kinyújtotta a kezét. Néma ígéret – arról, hogy mi vár a sötétség túloldalán.

Még annyi dolga volt. Annyi esküt kellett megtartania.

És ahogy Yrene-re nézett, arra a mosolyra…

Az élet. Ki kellett élveznie az életet, meg kellett harcolnia érte.

És a törésvonal, ami itt kezdődött és ért is véget… Igen, a része. Hiszen törnie kellett ahhoz, hogy újjákovácsolódhasson.

Hogy újrakezdhesse.

Tartozott ezzel a királyának, az országának.

És saját magának is.

Yrene bólintott, mintha csak helyben akarná hagyni a gondolatot. Úgyhogy Chaol felállt.

Körülnézett a sötétben, saját magának egy részében. És nem rettent meg tőle.

Yrene-re mosolygott, és elfogadta a lány kezét.