8. FEJEZET

YRENE AZNAP REGGEL MINDENT ELKÖVETETT, hogy időre érkezzen. Nem szólt ugyan előre, de le merte volna fogadni, hogy Lord Westfall és az új parancsnok pontban tízkor várni fogja őt. Bár, a fiú a tegnap esti pillantásai alapján talán kételkedett benne, hogy visszatér hozzájuk.

Mindegy, higgyen csak, amit akar!

Felötlött benne, hogy inkább csak tizenegyre megy, mert Hasar és Renia elrángatták őt inni – Yrene igazából csak a borát kortyolgatva figyelte, ahogyan isznak –, és már majdnem kettőt ütött az óra, mire bemászott az ágyába a Torréban. Hasar felajánlotta, hogy maradjon éjszakára a palotában, de épphogy csak megúszták, hogy Kashin csatlakozzon hozzájuk a rózsanegyedben található csendes, elegáns ivóban, és Yrene nem igazán szeretett volna ismét összefutni vele.

Tűkön ülve várta, mikor dönt végre úgy a kagán, hogy visszaparancsolja a gyerekeit a különböző, számukra kijelölt helyőrségekhez. Mind itt maradtak Tumelun halála után – amiről Hasar azóta sem volt hajlandó beszélni. Yrene nem igazán ismerte a legfiatalabb hercegnőt, a lány legtöbbször Kashinnal és a darghannal időzött ugyanis a sztyeppén, és az ott szétszórtan elhelyezkedő, fallal körülvett városokban. A Tumelun holttestének felfedezését követő napokban, miután maga Hafiza is megerősítette, hogy a lány kiugrott az erkélyről, Yrene beszélni akart Kashinnal. Szerette volna együttérzéséről biztosítani, és kideríteni, hogy viseli a történteket.

Elég jól ismerte már ahhoz, hogy tudja, hiába tűnik könnyed, higgadt, fegyelmezett katonának, aki az apja minden egyes parancsát vakon követi, és félelmet nem ismerve irányítja a földi csapatait, hiába ül az arcán mosoly, valójában mardossa a gyász. Azon tépelődik, tehetett-e volna valamit a húgáért.

Igen, Yrene és Kashin kapcsolata borzalmasan alakult, de ettől még fontos volt számára a herceg. Ennek ellenére nem kereste fel. Nem akarta kinyitni azt az ajtót, aminek a bezárásával hónapokon keresztül fáradozott.

Gyűlölte magát, és naponta legalább egyszer eszébe jutott. Főleg akkor, amikor meglátta a városban, a palotában lobogó fehér zászlókat. Tegnap este vacsoránál minden tőle telhetőt megtett, hogy ellenálljon a kínzó bűntudatnak, miközben ügyet sem vetett a hercegre, elviselte, hogy dicséri, hogy még mindig büszkeség csendül a hangjában, amikor róla beszél.

Bolond vagy, mondta neki Eretia nemegyszer, miután Yrene egy kifejezetten bonyolultnak bizonyuló gyógyítás során bevallotta neki, mi történt télen a sztyeppén. Yrene tudta, hogy igaza van, mégis… Nos, ő más terveket szőtt. Olyan álmokat, amiket nem volt hajlandó, nem is tudott elodázni, teljesen feladni. Éppen ezért jóval könnyebb lesz számára az élet, amint Kashin és az uralkodó összes többi gyereke visszatér a számára kijelölt helyre. Jobb lesz.

Már csak azt kívánta, bár ne rajta múlna szinte teljes egészében, hogy Lord Westfall mikor tér vissza a saját utálatos királyságába.

Homloka barázdáit kisimítva kihúzta magát, és bekopogott a lakosztály ajtaján. A visszhang még el sem halt a folyosón, egy szép arcú szolgáló már nyitotta is az ajtót.

Annyian voltak a palotában, hogy csupán néhányuk nevét sikerült megtanulnia, de ezt a lányt már látta korábban. Észrevette, milyen csinos. Ismerte már tehát annyira, hogy bólintson, mielőtt belépett az ajtón.

A szolgálókat busásan megfizették, és nagyon jól bántak velük, így hatalmas versengés alakult ki a palotában elérhető állásokra – főleg úgy, hogy ha újabb szolgálóra volt szükség, akkor először a már bevált szolgálók családjából válogattak. A kagán és udvara tisztelettel, emberként bánt a szolgálókkal, törvények védték őket, jogaik voltak.

Nem úgy, mint Adarlanban, ahol annyian éltek és haltak meg láncra verve. Nem úgy, mint a rabszolgákkal teli Calacullában és Távolvégen, ahol sosem láthatták a napot, sosem szippanthattak friss levegőt, és családokat szakítottak szét egyetlen intéssel.

Yrene hallott róla, hogy tavasszal lemészárolták a bányában dolgozókat. Igazi vérfürdőt rendeztek. Már a gondolat is elég volt ahhoz, hogy mire a gazdagon díszített fogadószobába ér, már ne üljön közömbös kifejezés az arcán. Nem tudta, mit akarnak ezek ketten a kagántól, de annyi szent, hogy az uralkodó minden földi jóval ellátta a vendégeit.

Lord Westfall és az ifjú parancsnok pont ugyanott ültek, mint előző reggel. Egyikük sem tűnt boldognak.

Ami azt illeti, egymásra sem pillantottak.

Hát, legalább egyikük sem próbál majd bájologni ma.

A lord azonnal szemügyre vette Yrene-t, nyilván észrevette, hogy ugyanaz a kék ruha és ugyanaz a cipő van rajta, mint előző nap.

Yrene-nek összesen négy ruhája volt, ezek közül a tegnap esti vacsorára viselt lila volt a legelőkelőbb. Hasar mindig megígérte, hogy kerít neki szebb ruhákat, de aztán másnapra elfeledkezett róla. Nem mintha Yrene-t ez különösképpen zavarta volna. Ha megkapta volna a ruhákat, akkor kötelességének érezte volna, hogy gyakrabban ellátogasson a palotába, és… Igen, akadtak magányos éjszakák, amikor ő maga sem értette, ugyan miért taszítja el magától Kashint, amikor emlékeztette magát, hogy a legtöbb lány bármit megtenne azért, hogy szabad bejárása legyen a palotába. De már nem sokáig marad itt. Így hát nem volt értelme bármibe is belekezdeni.

– Jó reggelt! – üdvözölte az új parancsnok, Nesryn Faliq.

Most mintha összeszedettebbnek tűnt volna. Nyugodtabbnak. Mégis, Yrene újfajta feszültséget érzett közte és Lord Westfall között, ami előző nap még nem volt ott.

Mindegy, nem tartozik rá. Csak akkor, ha akadályozza a gyógyulást.

– Beszéltem a felettesemmel – szólalt meg.

Hazugság, annak ellenére, hogy valóban beszélt Hafizával.

– És?

A lord egyetlenegy szót sem szólt. Barna szeme alatt sötét árnyék húzódott, napbarnított bőre sápadtabbnak tűnt, mint előző nap. Ha csodálkozott is, hogy Yrene visszatért, nem mutatta.

Yrene összefogta a hajkoronája felső részét, és feltűzte egy aprócska, fából készült hajtűvel. Az alsó tincsek kiengedve maradtak. Így szeretett dolgozni.

– És szeretném újra lábra állítani, Lord Westfall.

A fiú szemében nem csillant érzelem. Nesrynből azonban reszketeg sóhaj szökött meg, majd a lány hátradőlt az aranyszínű díványon.

– Mennyi az esélye, hogy sikerrel jár?

– Gyógyítottam már gerincsérülést korábban. Persze, az egy lovas volt, aki rosszul esett a lováról, nem harcban sérült meg. Határozottan nem mágia okozta sebesülésről volt szó. Megteszem, ami tőlem telik, de megígérni semmit sem tudok.

Lord Westfall nem szólt semmit, még csak meg sem moccant a székében.

Mondj már valamit – szuggerálta Yrene, miközben a fiú hűvös, elcsigázott szemébe nézett.

A lord tekintete a nyakára siklott, a hegre, amit nem hagyott, hogy Eretia meggyógyítson, amikor az idősebb gyógyító tavaly felajánlotta a segítségét.

– Mindennap órákba telik majd a gyógyítás? – Nesryn határozottan, már-már érzelemmentesen beszélt, de… Látszott rajta, hogy nem tűri jól, ha bezárják. Még akkor sem, ha egy ilyen aranykalitkában időzhetett.

– Amennyiben egyéb feladata és dolga van, parancsnok – szólt hátra Yrene a válla felett Nesrynnek –, ezekben az órákban nyugodt szívvel elláthatja őket. Szólok, ha szükség van önre.

– Mi lesz, ha mozgatni kell?

Lord Westfall szeme erre megvillant.

És bár Yrene szíve szerint a rukok elé vetette volna mindkettejüket, észrevette az ifjú nemesben fortyogó dühöt és önutálatot, ezért így felelt:

– Menni fog egyedül is, de szerintem Lord Westfall kifejezetten jól boldogul.

Egyfajta óvatos hála suhant át a fiú arcán. De csak ennyit mondott Nesrynnek:

– És fel tudom tenni én is a nyomorult kérdéseket.

Egy pillanatra bűntudat ült ki Nesryn arcára, még akkor is, ha megmerevedett. De aztán csak bólintott, és az ajkába harapott, majd így felelt:

– Tegnap kaptam egy-két meghívást. – A fiú szeme felcsillant, ahogy megértette, mire utal a társa. – Arra gondoltam, elfogadom őket.

Okos lány, nem beszélt nyíltan arról, mit tervez.

Chaol komoran bólintott.

– Ezúttal azért értesíts!

Yrene észrevette, mennyire aggasztotta őt a vacsoránál, hogy Nesryn eltűnt. Bizonyára hozzászokott, hogy nem téveszti szem elől azokat, akik fontosak számára, és most nyilván nehezére esett elfogadni, hogy egyedül képtelen lenne megkeresni őket. Elraktározta az információt.

Nesryn elköszönt, a lordtól talán kissé kurtábban, majd magukra hagyta őket.

Yrene megvárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó.

– Bölcs döntés volt, hogy nem beszélt nyíltan a terveiről.

– Miért?

A legelső mondat, amit neki címzett ma reggel.

Yrene a folyosóra vezető nyitott ajtó felé intett a fejével.

– A falaknak füle és szája van. És az összes szolgáló a kagán valamelyik gyerekének dolgozik. Vagy a vezírek valamelyikének.

– Azt hittem, a kagán fizeti őket.

– Ez így is van – felelte Yrene, majd az ajtóban hagyott kis táska felé indult. – A gyerekei és a vezírek másképpen vásárolják meg a szolgálók hűségét. Szívességekkel, kényelemmel, ranggal, és ezért cserébe csak információt kérnek. A helyében óvatos lennék, bárkit osztottak is be ön mellé.

Bármilyen kezes báránynak tűnt is a lány, aki beengedte őt ma, Yrene jól tudta, hogy még a legkisebb kígyó is a leghalálosabb mérget termelheti.

– Tudja, hogy melyikük… kié? – Úgy ejtette ki azt az utolsó, birtoklásról árulkodó szót, mintha undorodna tőle.

– Nem – felelte Yrene. Átkutatta a táskáját, és előhúzott belőle két egyforma, borostyánszínű folyadékkal teli üvegcsét, egy darab fehér krétát és néhány törülközőt. Chaol minden egyes mozdulatát árgus szemmel figyelte. – Önnek is vannak rabszolgái Adarlanban?

Egyszerűen, már-már közönyösen tette fel a kérdést. Hiszen csak cseveg, miközben előkészül!

– Nem, dehogy.

Yrene az asztalra tette a fekete bőrkötéses naplót, mielőtt felvonta a szemöldökét.

– Egyetlenegy sem?

– Én abban hiszek, hogy az embereket meg kell fizetni a szolgálatukért, ahogyan itt is. És hogy minden emberi lénynek joga van a szabadsághoz.

– Csodálom, hogy a királya életben hagyta ilyen eszmékkel.

– Megtartottam magamnak a véleményemet.

– Bölcs döntés volt. Jobb saját magunkat védeni a némasággal, mint felszólalni a több ezer igába hajtottért.

Chaol erre megdermedt.

– Bezártuk az összes munkatábort, és beszüntettük a rabszolgakereskedelmet. Ez volt az új király egyik első intézkedése. Ott voltam mellette, amikor megfogalmazta a határozatot.

– Új érához új határozatok dukálnak, nemdebár? – A szavak élesebben buktak ki a száján, mint amilyen a kések pengéje volt, amiket magánál hordott a műtétekhez, a rothadó hús lekaparásához.

A fiú rezzenéstelenül állta a tekintetét.

– Dorian Havilliard nem olyan, mint az apja. Én őt szolgáltam ennyi éven át.

– Mégis maga volt a király nagyra becsült testőrségi parancsnoka. Csodálom, hogy a kagán gyerekei nem próbálnak meg minden egyes információt kisajtolni magából, hogy kiderüljön, hogy sikerült ilyen jól alakítania mindkét szerepet.

Chaol megszorította a szék karfáját.

– Vannak olyan múltbéli döntéseim – szólalt meg feszülten –, amiket megbántam. De csupán egy dolgot tehetek: továbblépek, miközben megpróbálom kijavítani őket. Harcolok azért, hogy olyasmi többé ne történhessen. – Állával az Yrene által kipakolt holmi felé bökött. – Ehhez viszont fel kellene kelnem ebből a székből.

– A székből is határozottan lehetne tenni pár dolgot – jegyezte meg Yrene mogorván, és minden egyes szavát komolyan is gondolta. A fiú nem felelt. Jól van akkor. Ha nem akar erről beszélni… akkor Yrene sem akar beszélni róla. Most ő mozdította az állát, ezúttal a mélyaranyban játszó dívány felé. – Feküdjön oda! Ing nélkül, arccal lefelé.

– Miért nem az ágyra?

– Tegnap Faliq parancsnok is velünk volt. Nem megyek be a hálószobájába, ha ő nincs itt.

– De hát Nesryn nem a… – Elhallgatott. – Nem lenne belőle gond.

– Tegnap este viszont ön is látta, hogy számomra igenis okozhatna kellemetlenséget.

– Mármint…

– Igen – fojtotta belé a szót Yrene, miközben éles pillantást vetett az ajtóra. – A dívány is megfelel.

Látta, hogyan nézett Kashin a fiúra vacsoránál. Legszívesebben lecsúszott volna a székéről, hogy elbújhasson az asztal alatt.

– Nem viszonozza az érdeklődést? – puhatolózott Chaol, miközben a díványhoz gördült a székkel, majd nekiállt kigombolni a kabátját.

– Nem célom ilyesfajta életet élni.

Hiszen olyan nagy a tét.

Kivégezhetik őt, a férjét és a gyerekeiket is, ha Kashinnak eszébe jutna szembeszállni az új kagánnal, ha igényt formálna a trónra. A legjobb esetben is felkérnék Hafizát, hogy tegye terméketlenné, miután az új kagán elegendő örököst nemzett ahhoz, hogy semmiképpen se szakadhasson meg a vérvonal.

Kashin csak legyintett erre az aggodalmára aznap este a sztyeppén, nem értette meg, milyen hatalmas problémát jelent mindez.

Chaol viszont bólintott, nyilván pontosan tudta, mit jelent egy örökösjelölt hitvesének lenni, ha nem őt jelölik meg örökösként. És Kashinból sosem lesz örökös – sokkal valószínűbb, hogy Sartaqra, Arghunra vagy Hasarra esik majd a kagán választása.

– Egyébként sem tartozik magára – vette elejét Yrene a további kérdezősködésnek.

Chaol lassan végigjáratta rajta a tekintetét. Nem úgy, ahogyan néha a férfiak, ahogyan Kashin szokta, hanem… Mintha felmért volna egy ellenfelet.

Yrene keresztbe fonta a karját, és egyenletesen elosztotta a súlyát a két lábán, úgy, ahogyan tanulta, és ahogyan másoknak is megtanította. Biztos védekezőállást vett fel. Készen állt rá, hogy bárkinek ellássa a baját.

Akár egy adarlani nemesét is. Chaol felfigyelt a testtartására, és megfeszült az állkapcsa.

– Vegye le az inget! – ismételte Yrene.

Chaol dühödt pillantással a fejéhez nyúlt, és előrefelé lehúzta magáról az inget, majd gondosan az összehajtott kabátra tette a dívány dundi karfáján. Ezután erőteljes mozdulatokkal lehúzta csizmáját és a zokniját.

– Ezúttal a nadrágot is vegye le! – utasította Yrene. – Az alsónadrág maradhat.

Chaol megérintette az övét, majd habozott.

Valamennyi segítségre szüksége volt a nadrág levételéhez, legalábbis a székben.

Yrene tekintetében szemernyi együttérzés sem csillant, miközben a dívány felé intett.

– Üljön át, majd leveszem én!

Chaol továbbra is tétovázott. Yrene csípőre tette a kezét.

– Bár mondhatnám, hogy ön az egyetlen páciensem a mai napon – hazudta –, de egyéb dolgom is van még ma. A díványra, ha kérhetem!

Chaol állkapcsában lüktetett az egyik izom, de azért a díványra tette a kezét, miközben a másikkal a széken támaszkodott, és átemelte magát.

Már maga az erő is lenyűgöző volt, amivel ezt megtette.

Olyan könnyedén átsegítette az a rengeteg izom a karján, a hátán és a mellkasán. Mintha egész életében ezt csinálta volna.

– Látom, nem hanyagolta el az edzést az elmúlt… Mennyi idő is telt el a sérülés óta?

– Pontosan nyár közepén történt. – Chaol hangja tompán, üresen csengett, miközben nyögve a lábát is átemelte a kanapéra. – És igen. Előtte sem lustálkodtam, úgyhogy nem hiszem, hogy most tétlenül kellene ücsörögnöm.

Mintha kőből lenne… egy igazi kőszikla. A sérülés megrepesztette egy kicsit, de a legkevésbé sem törte össze. Yrene eltöprengett, vajon Chaol is tisztában van-e ezzel.

– Helyes – felelte végül. – Az edzés alapvető fontosságú lesz ugyanis, mind a felsőtestét, mind pedig a lábát illetően.

Chaol apró rángásokat produkáló lábára nézett.

– Edzenem kell a lábamat?

– Egy pillanat, és elmagyarázom! – felelte Yrene, és intett, hogy forduljon hasra.

A fiú egy újabb szemrehányó pillantás kíséretében engedelmeskedett, és lefeküdt.

Yrene néhány lélegzetvételnyi ideig csak figyelte őt. Elég nagy volt ahhoz, hogy majdnem az egész díványt elfoglalja. Jóval több mint száznyolcvan centi magas. Ha újra lábra áll, fel kell majd néznie rá.

A lábához sietett, majd rövid, közömbös mozdulatokkal lehúzta róla a nadrágot. Az alsónadrág eleget takart, de határozottan ki tudta venni izmos fenekét a vékony anyag alatt. A combja pedig… Tegnap is érezte, hogy még mindig izmos, de most, hogy alaposabban szemügyre vette…

Az izmok azonban kezdtek elsorvadni. Már nem volt olyan élettel teli a lába, mint a teste többi része, a barna bőr alatti izmok lazábbá váltak, elvékonyodtak.

Tenyerét a fiú egyik combjára fektette, kitapogatta az izmokat a göndör szőrszálak alatt.

A mágia Yrene bőréből Chaoléba ivódott, átkutatta, bejárta a véráramokat, a csontokat.

Igen… Kezdett meglátszani rajta, hogy nem használja már a lábát.

Yrene elhúzta a kezét, és rádöbbent, hogy Chaol kezét az álla alá rángatott díszpárnán pihentetve őt figyeli.

– Kezd elsorvadni, igaz?

Rezzenéstelen arccal válaszolt.

– Az elsorvadt izomzatú végtagok később visszanyerhetik eredeti állapotukat. De igen. Ügyelnünk kell rá, hogy a lehető legerősebben tartsuk az izmokat, végig edzenünk kell őket, hogy amikor feláll – szándékosan megnyomta egy kicsit az amikor szót –, a lehető legjobban megtartsák.

– Szóval nemcsak gyógyítás lesz, hanem edzés is.

– Ön mondta, hogy nem szeret lustálkodni. Rengeteg gyakorlat van, amit sérült gerinccel is el lehet végezni, hogy vér és erő áramoljon a lábba, és ezek mind segítik majd a gyógyulási folyamatot. De ne aggódjon, felügyelem majd, hogyan csinálja!

Nem akarta kimondani azt, hogy segítek majd.

Lord Chaol Westfall nem olyan ember, aki segítségre vágyik másoktól. Bárkitől.

Yrene tett néhány lépést a dívány mentén, hogy szemügyre vehesse a fiú gerincét. A sápadt, különös heget a tarkója alatt. Ott, az első kiálló csigolyánál.

A tenyere alatt bizsergő láthatatlan erő már ennyitől is visszarettent.

– Miféle mágia okozta ezt?

– Számít?

Yrene fölé tartotta a kezét, de nem érintette meg, nem hagyta, hogy a mágia találkozzon vele. Fogcsikorgatva válaszolt.

– Jobban érteném, miféle pusztítást végzett az idegeken és a csontokon.

Chaol nem felelt. Tipikus adarlani csökönyösség.

Yrene tovább ütötte a vasat.

– Talán tűz…

– Nem tűz volt.

Varázslat okozta sérülés. Nyilván akkor történt, amikor… Azt mondta, pontosan nyár közepén. Tehát a napfordulón, amikor a pletykák szerint a mágia visszatért az északi kontinensre. Amikor Aelin Galathynius felszabadította.

– A mágiahasználók ellen harcolt, akik aznap visszatértek?

– Nem – vágta rá élesen.

Yrene a szemébe nézett, tekintete egybefonódott Chaol kemény pillantásával. Alaposan szemügyre vette, amit ott talált.

Bármi történt is, borzalmas volt. Elég borzalmas ahhoz, hogy ilyesfajta árnyakat, zárkózottságot hagyjon maga mögött.

Yrene segített már olyanokon, akik borzalmakat éltek át. Akik képtelenek voltak a feltett kérdésekre válaszolni. És lehet, hogy Chaol azt a mészárost szolgálta, de… Yrene igyekezett nem összerezzenni, amikor rádöbbent, mi vár rá – amit Hafiza már valószínűleg akkor tudott, amikor megbízta a feladattal. A gyógyítók gyakran nemcsak a sebeket, hanem a velük együtt járó fájdalmat is kezelik. Nem varázslattal, hanem… beszélgetéssel. Együtt teszik meg a betegekkel a gyógyuláshoz vezető kemény, sötét utat.

És hogy mindezt vele is kénytelen legyen megtenni… Yrene elhessegette a gondolatot. Később. Majd később elgondolkozik rajta.

Lehunyta a szemét, a mágiáját gyengéd, tapogatózó csáppá formálta, és tenyerét a fiú gerince tetején éktelenkedő hegre tette.

Mellbevágó volt a hideg, beszivárgott a vérébe, a csontjaiba.

Yrene úgy hőkölt hátra, mintha megütötték volna.

Hideg, sötétség, düh, szenvedés…

Összeszorította a fogát, igyekezett leküzdeni a csontba ivódott visszhangot, és vékonyka csápjával kissé mélyebbre hatolt a sötétségben.

Elviselhetetlen lehetett a fájdalom, amikor az ütés érte.

Yrene harcolt a hideggel – a hideggel, az ürességgel, azzal az iszamós, másvilági borzalommal.

A mágiája visszahúzódott, eltávolodott tőle…

– Yrene!

Chaol szavai távolról csendültek, messziről, miközben a szél, a sötétség és az üresség kavargott körülötte.

És ekkor az üresség visszhangja… mintha megmoccant volna.

Mindene eljegesedett, az üresség végigfutott a végtagjain, egyre csak terjedt, körbeölelte.

Yrene dühödten hadonászott a tajtékszerűen tiszta fényével.

A sötétség visszahúzódott, mint egy sarokba menekülő pók. Épp eléggé… épp eléggé ahhoz, hogy elhúzhassa a kezét, hogy kirántsa saját magát ebből az állapotból, és látta, hogy Chaol tátott szájjal mered rá.

Remegett a keze, ahogyan lepillantott rá. Aztán a fiú napbarnított bőrét csúfító sápatag foltra nézett. Volt ott valami… Összeszedte a mélyen benne élő mágiát, és felmelegítette a saját csontjait és bőrét, megnyugtatta önmagát. És viszonozta is a gyengédséget, egyfajta láthatatlan kézzel simogatta, csitította a varázslatot.

– Mondja el, mi ez! – förmedt Chaolra reszelős hangon.

Még soha életében nem látott, érzett, hallott ilyesmiről.

– Bennem van?

Félelem… valódi félelem csillant Chaol szemében.

Szóval tudja! Tudja, miféle erő ejtett sebet rajta, mi lappang a mélyén. Eleget tud ahhoz, hogy féljen. Ha ilyen erő jelent meg Adarlanban…

Yrene nyelt egyet.

– Szerintem… Azt hiszem, csak az emléke valaminek. Mint egy tetoválás vagy egy bélyeg. Nem él, és mégis… – Megmozgatta az ujjait. Ha már a tapogatózás is ilyen reakciót váltott ki a mágiájából, akkor egy valódi küzdelem… – Mondja el, miről van szó! Ha kénytelen leszek… azzal a valamivel küzdeni, akkor tudnom kell. Mindent, amit csak lehet.

– Nem tehetem.

Yrene szólásra nyitotta a száját. Ekkor az ifjú lord az ajtó felé nézett. Azzal a figyelmeztető pillantással, amivel korábban ő maga is óvatosságra intette a fiút.

– Akkor majd megoldjuk másképp – jelentette ki. – Üljön fel! Meg akarom vizsgálni a nyakát.

Chaol engedelmeskedett, és Yrene figyelte, ahogyan a kidolgozott hasizmok segítségével ülő helyzetbe tornássza magát, majd a lábát a földre teszi. Helyes. Nagyon jó, hogy nem csupán mozgékony, hanem elég nyugodt és kitartó is ahhoz, hogy dolgozzon.

Yrene megtartotta magának a gondolatot, miközben továbbra is remegő térddel az asztalhoz lépett, ahol a borostyánszínű folyadékkal teli üvegcséket hagyta – a masszázsolajat Antica falain túlról származó rozmaringból, levendulából, valamint a messzi délvidék eukaliptuszából.

Az eukaliptuszt választotta, az erőteljes, fojtogató illat teljesen beburkolta, miközben kihúzta a dugót az üvegcséből, és leült Chaol mellé a díványra. Megnyugtató aroma. Mindkettejüknek szüksége volt rá.

Most, hogy egymás mellett ültek a díványon, Chaol valóban Yrene fölé tornyosult – olyan hatalmasnak és izmosnak tűnt, hogy Yrene azonnal megértette, miért végezte olyan jól a munkáját. Valahogy más érzés volt mellette ülni, mint felette állni, és úgy megérinteni. Egy adarlani nemes mellett ülni…

Yrene kiirtotta a gondolat csíráját, miközben a tenyerébe öntött valamennyit az olajból, majd összedörzsölte a két kezét, hogy felmelegítse. Chaol mély levegőt vett, mintha egyenesen a tüdejébe szerette volna szippantani az aromát. Yrene szó nélkül érintette meg a tarkóját.

Széles, sebes mozdulatokkal masszírozta végig a nyakát, majd a vállát.

Chaolból mély nyögés szakadt fel, amikor Yrene elért egy bizonyos ponthoz a nyaka és a válla között, a hang szinte visszhangot vert a tenyerén. A fiú azonnal megdermedt.

– Elnézést! – szabadkozott.

Yrene nem foglalkozott a bocsánatkéréssel, inkább belenyomta a hüvelykujját a kérdéses területbe. Újabb nyögés tört fel Chaolból. Talán kegyetlen volt kissé, hogy nem nyugtatta meg, nincs miért kínosan érezze magát. Helyette inkább előrehajolt, és tenyérrel végigsimított a hátán, jó messzire elkerülve azt a borzalmas heget.

Biztos kézzel fogta a mágiáját, nem hagyta, hogy ismét hozzáérjen.

– Mondja el, amit tud! – mormolta Chaol fülébe, miközben elég közel hajolt ahhoz, hogy a fiú borostája az arcát karistolja. – Most azonnal!

Chaol várt egy pillanatig, a fülét hegyezve figyelt, van-e valaki a közelben. És miközben Yrene a nyakát masszírozta, olyan erősen beállt izmokat lazítva fel, hogy még ő is összerezzent tőle, Lord Westfall suttogni kezdett.

A javára szóljon, hogy Yrene Towers egyszer sem hőkölt vissza, miközben Chaol a fülébe súgta mindazokat a rémségeket, amiket még a sötétség istenei sem tudtak volna megidézni.

Rémkapuk, rémkövek és rémkutyák. Valgok, Erawan, a hercegei, meg a gallérok. Még számára is inkább tűnt egyfajta mesének, olyasminek, amit az anyja a hosszúra nyúló téli estéken suttogna neki Anielle-ben, miközben a szél a kőváron kívül süvít.

A kulcsokról nem mesélt. Sem a királyról, aki két évtizedig rabszolgaként élt. Ahogyan Dorian szolgaságát sem említette. Nem mondta el Yrene-nek, ki támadt rá, vagy hogy ki valójában Perrington. Csupán azt részletezte, miféle erővel bírnak a valgok, miféle fenyegetést jelentenek. És hogy Perrington oldalán állnak.

– Szóval ez a… démoni erejű illető… Ő sebesítette meg itt – gondolkodott hangosan Yrene már-már suttogva, miközben a kezét Chaol gerince fölé vitte.

Nem mert hozzáérni, messziről elkerülte azt a részt masszázs közben, mintha rettegne tőle, hogy ismét kapcsolatba kerüljön a sötét visszhanggal. Áttért a bal vállához, és ott folytatta áldásos tevékenységét. Chaol alig tudta visszafojtani a nyögéseit, miközben a lány kimasszírozta sajgó hátából, vállából, felkarjából, nyakából és tarkójából a feszültséget.

Fogalma sem volt, mennyire becsomósodtak az izmai, hogy milyen keményen edzett.

– Igen – felelte végül, továbbra is halkan. – Meg akart ölni, de… végül mégis megmenekültem.

– Hogyhogy? – Már nem csendült félelem Yrene hangjában, és a kezét is határozottan mozgatta, nem remegett. Azonban továbbra sem tűnt kedvesebbnek.

Chaol oldalra billentette a fejét, hagyta, hogy a gyógyító egy olyan izmon dolgozzon, ami annyira beállt, hogy a fogát csikorgatta fájdalmában.

– Egy talizmán segített, ami épp az ilyen gonosztól véd meg… Na meg egy kis szerencse.

Vagyis inkább kegyelem a király részéről, aki megtett minden tőle telhetőt, hogy tompítsa az ütést. Valójában nemcsak őt kímélte ezzel, hanem Doriant is.

Yrene csodakeze megdermedt, majd a lány hátrahúzódott, hogy a szemébe nézhessen.

– Aelin Galathynius összeroppantotta az üvegpalotát. Ezért tette… ezért vette be Résvárat is. Hogy legyőzze őket, igaz?

Na és te hol voltál? – csendült a hangjában a ki nem mondott kérdés.

– Igen. – Azon kapta magát, hogy szinte mormogva hozzáteszi: – Összedolgoztunk vele Nesrynnel. És még sokan másokkal.

Akikről nem hallott, ki tudja, mi lett velük. Talán harcolnak, a hazájuk megmentéséért, a jövőjükért küzdenek, míg ő itt ücsörög. Egy herceggel sem tud négyszemközt beszélni, nemhogy magával a kagánnal.

Yrene elgondolkodott.

– Azok a borzalmak Perrington oldalán – szólalt meg halkan –, azokkal kell majd szembenézniük a seregeknek.

A gyógyító arca elsápadt a félelemtől, Chaol pedig csak az igazat mondhatta neki.

– Igen – felelte.

– És ön… ön ott lesz mellettük, együtt harcol majd velük?

Chaol keserűen rámosolygott.

– Amennyiben megoldjuk ezt a problémát.

Ha képes vagy a lehetetlenre.

Yrene nem viszonozta a gesztust, csupán hátrébb húzódott, óvatosan és távolságtartóan végigmérte. Chaol egy pillanatig azt hitte, mondani fog valamit, feltesz valamilyen kérdést, de végül csak megrázta a fejét.

– Sok mindennek utána kell néznem. Mielőtt tovább mernék lépni… – intett a háta felé, és Chaol hirtelen rádöbbent, hogy még mindig alsónadrágban ül.

Nagy nehezen elfojtotta a késztetést, hogy a ruháiért nyúljon.

– Kockázatos lenne… önnek is? – kérdezte. – Mert ha igen…

– Nem tudom. Még… még soha életemben nem találkoztam ilyesmivel. Szeretnék előbb alaposan utánajárni, mielőtt gyógyítani kezdem, és összeállítom az edzéstervet. Be kell vennem magam a Torre könyvtárába ma este.

– Ez csak természetes. – Ha ez a nyomorult sebesülés mindkettejükre ártalmas lehet, akkor nem fogja hagyni. Azt még nem tudta, mihez kezd majd, de annyi szent, hogy a lány többé nem érhet hozzá. És hogy ilyen kockázatot vállaljon, hogy ekkora erőfeszítést tegyen… – Nem említette, mennyivel tartozom majd a kezelésért. A segítségért.

Nyilván csillagászati összegről lesz szó. Ha tényleg a legjobb gyógyítójukat küldték, ha Yrene-ben valóban ilyen elképesztő erő lakozik…

A lány összevonta a szemöldökét.

– Ha szeretné, bármekkora összeggel támogathatja a Torrét és az ott élőket, de nincs semmiféle ár, semmiféle elvárás.

– Hogyhogy?

Yrene zsebre dugta a kezét, miközben felállt.

– A tehetségem ajándék Silbától. Nem helyénvaló pénzt kérni olyasmiért, amit ingyen kaptam.

Silba, a gyógyítás istennője.

Másvalakit is ismert, akit megáldottak az istenek. Nem csoda, hogy mindkettejük szemében ilyen határtalan tűz lobog.

Yrene magához vette a kellemes illatú olajat, és hozzálátott, hogy összepakoljon.

– Miért döntött úgy, hogy visszajön, és segít rajtam?

Yrene megdermedt, vékony teste megmerevedett. Aztán visszafordult felé.

Szél bújt be a kert felől, meglebbentette félig feltűzött haját, a mellkasára és a vállára hulló tincseket.

– Úgy gondoltam, Faliq parancsnokkal felhasználnák ellenem egy nap, ha nemet mondanék.

– Nem tervezzük, hogy örökké itt maradunk.

Nem számít, miféle célzásokat tett a lány korábban.

Yrene vállat vont.

– Én sem – jegyezte meg.

Összepakolta a holmiját, és az ajtó felé indult.

Chaol egy újabb kérdéssel visszatartotta.

– Számíthatunk a visszatérésére?

Fenharrow-ban? A pokolban?

Yrene az ajtóra nézett, az odakint várakozó, hallgatózó szolgálók irányába.

– Igen.

Nemcsak vissza akar menni, hanem a háborúban is segíteni akar. Hiszen szükség lesz gyógyítókra a csatamezőkön. Nagyon is. Nem csoda, hogy elsápadt a fülébe suttogott borzalmak hallatán. Nemcsak az rémítette meg, mivel kell szembenézniük, hanem hogy talán a veszte is ez lesz.

És bár a lány arca továbbra is falfehér maradt, miközben észrevette Chaol kérdőn felvont szemöldökét, határozottan hozzátette:

– Így helyes. Cserébe a tehetségemért és a rengeteg kedvességért, amit kaptam.

Chaolban felmerült, hogy figyelmezteti, maradjon itt, biztonságban, oltalom alatt. De észrevette a lány szemében csillanó óvatosságot, miközben a reakciójára várt. Mások már bizonyára óva intették, kérlelték, hogy ne menjen. Talán még el is bizonytalanították kissé.

Úgyhogy Chaol csak ennyit felelt:

– Faliq parancsnok és én nem olyan emberek vagyunk, akik bármit is a szemére vetnénk, vagy megpróbálnánk megbüntetni érte.

– Viszont olyan embert szolgált, aki igen.

És bizonyára engedelmeskedett is a parancsainak.

– Elhinné, hogy olyanokkal végeztette a piszkos munkát, akik felett nekem nem volt hatalmam, és gyakran mit sem tudtam ezekről az ocsmányságokról?

A lány arckifejezése mindent elárult. A kilincs után nyúlt.

– Tudtam – szólalt meg Chaol halkan –, hogy borzalmas dolgokat tett akkoriban és előtte is. Tudtam, hogy bizonyos csoportok harcoltak ellene, amikor még gyerek voltam, és hogy porrá zúzta őket. Amikor parancsnok lettem, le kellett mondanom bizonyos… kiváltságokról. Tulajdonról. Önként és dalolva tettem, mert meg akartam védeni a jövőnket. Doriant. Gyerekként is tudtam, hogy ő nem olyan, mint az apja. Tudtam, hogy vele szebb jövő vár ránk, csak gondoskodnom kell róla, hogy túlélje. Hogy ne csak túlélje, hanem… érzelmileg is ép maradjon. Hogy legyen mellette valaki, egy igaz barát abban a viperafészek udvarban. Egyikünk sem volt elég idős, elég erős ahhoz, hogy felelősségre vonjuk az apját. Láttuk, mi történik azokkal, akik lázadásról suttognak. Azzal is tisztában voltam, hogy akár én, akár ő nem megfelelően viselkedik, örökös vagy sem, az apja végezni fog vele. Úgyhogy a kényes egyensúly stabilitására, biztonságára vágytam.

Yrene arca rezzenéstelen maradt, nem lágyult el, nem keményedett meg.

– És mi történt?

Chaol végre az inge után nyúlt. Milyen találó, hogy szinte meztelenül tárulkozott ki a legjobban.

– Megismertünk valakit, aki olyan útra vezetett minket, ami ellen addig harcoltam, hogy végül nemcsak én, hanem mások is kénytelenek voltak keményen megfizetni a tetteim árát. Túlságosan is keményen. Úgyhogy nézzen csak rám nyugodtan haraggal, Yrene Towers, nem hibáztatom. De kérem, higgye el, hogy nincs olyan ember egész Erileában, aki jobban gyűlölne engem, mint én saját magamat!

– Az út miatt, amit kénytelen volt bejárni?

Chaol belebújt az ingbe, majd a nadrágja után nyúlt.

– Azért, mert egyáltalán harcoltam ellene, azokért a hibákért, amiket eközben elkövettem.

– És miféle úton jár most? Hogyan formálja majd a jövőt az adarlani király jobbkeze?

Senki sem kérdezte tőle ezt. Még Dorian sem.

– Még tapogatózom, még… nem döntöttem el pontosan – vallotta be. De az biztos, hogy kezdetnek kiűzzük Perringtont és a valgokat a hazánkból.

Yrene-nek feltűnt a szó – a hazánkból. Az ajkába harapott, mintha ízlelgetné.

– Mi történt egész pontosan nyár közepén?

Chaol ködösen fogalmazott. Nem mesélt neki magáról a támadásról, az ahhoz vezető napokról, hónapokról, arról, hogy mi történt utána.

Eszébe jutott a terem, a márványkövön végigguruló fej, Dorian sikolya. Összemosódott egy másikkal, amikor Dorian már az apja mellett állt, az arca jéghideg volt, és kegyetlenebb, mint Hellas birodalmának bármely bugyra.

– Elmondtam, mi történt – felelte végül.

Yrene tanulmányozni kezdte őt, és közben súlyos bőrtáskája pántjával játszadozott.

– A gyógyulási folyamatnak az is része, hogy az ember szembenéz a történtek érzelmi következményeivel.

– Nincs mivel szembenéznem. Tudom, mi történt előtte, közben és utána.

Yrene mozdulatlanul állt, túlságosan vén pillantása rezzenéstelenül fonódott össze az övével.

– Majd meglátjuk.

Ott visszhangzott a kihívás a levegőben, és Chaol gyomrát félelem rántotta össze, a szavak megkeseredtek a szájában, miközben Yrene sarkon fordult, és faképnél hagyta.