47. FEJEZET

A DAGUL IKERCSÚCSAI KÖZÖTTI SZOROS nagyobbnak bizonyult, mint amilyennek első pillantásra tűnt.

Egyre csak futottak és futottak az egyenetlen, föléjük tornyosuló kőhalmok között.

Nesryn és Sartaq nem mert megállni.

Néha pókháló akadt az útjukba, vagy fölöttük feszült, de ezek sem állították meg őket, csak rohantak tovább, és felfelé vezető utat kerestek. Egy olyan pontot, ahol Kadara felveheti őket.

Mert itt lent, a szűk szorosban a ruk nem tudott leszállni hozzájuk. Egyedül úgy menekülhettek meg, ha feljebb jutnak valahogy.

Nesryn nem merte kiengedni Falkant, egyelőre még nem. Hiszen még annyi rossz történhetett velük, és az, hogy idejekorán megmutassák az ütőkártyájukat… Nem, egyelőre még nem merte megkockáztatni.

De egyre erősebben csábította a gondolat. A sima falakon nem mászhattak fel, és Sartaq panaszos lihegése visszhangot vert a szorosban, ahogy órákon át megállás nélkül futottak.

Képtelen lett volna mászni. Az is gondot okozott neki, hogy talpon maradjon, hogy megragadja a kardját.

Nesryn a húron tartott egy nyilat, minden egyes saroknál készen arra, hogy kilője, és időnként fel is pillantott.

A hágó néhol olyan keskenynek bizonyult, hogy kénytelenek voltak átpréselni magukat. Az ég bágyadtan fénylett fölöttük a magasban. Nem beszéltek, csupán lélegezni mertek, miközben a lehető legnesztelenebbül rohantak.

Nem számított. Nesryn pontosan tudta, hogy nem számít.

Csapdát állítottak nekik, ők pedig belesétáltak. A kharankuik tudták, hol vannak. Valószínűleg könnyedén követték, terelték is őket.

Órák óta nem hallották már Kadara szárnycsapásait.

És a fény… Egyre sötétedett.

Ha teljesen besötétedik, ha már túl sötét lesz ahhoz, hogy továbbmenjenek… Falkanhoz simította a tenyerét, aki még mindig a zsebében lapult. Amikor leszáll az éj a szorosban, előhívja, határozta el.

Épp egy kifejezetten szűk részen préselték át magukat, a sziklák szinte teljesen összeértek, amikor Sartaq felmordult mögötte:

– Lassan már a végére kell érjünk – lihegte.

Nesryn nem mondta meg, hogy mit gondol – hogy a pókok nem olyan ostobák, hogy hagyják, hadd sétáljanak csak ki a szoros másik oldalán, ahol Kadara könnyedén felszedheti őket. Már ha a sérült ruk elbírja őket egyáltalán.

Nesryn nem felelt hát, csak rohant tovább, ahogy a hágó némileg kiszélesedett, és a légzésére koncentrált. Valószínűleg az utolsó lélegzetvételeiről volt szó…

Nem, az nem segít, ha így gondolkozik! Nyáron szembenézett a halállal, amikor az üveg egyenesen felé hullott. Szembenézett a halállal, és megmenekült.

Talán most is szerencséje lesz.

Sartaq megbotlott mögötte, egyre nehezebben vette a levegőt. Víz. Nagy szükségük lett volna némi vízre – és persze kötszerre, amivel elláthatják a férfi sebeit. Ha a pókok nem találnak rájuk, akkor a folyadék hiánya fog végezni velük a száraz szorosban. Jóval azelőtt, hogy az Eridun a segítségükre sietne.

Nesryn kényszerítette magát, hogy egyik lábát a másik elé tegye, ahogy az út ismét beszűkült, már-már satuba fogta őket a sziklarengeteg. Oldalra fordultak, úgy araszoltak át közöttük, Nesryn kardja csörömpölt közben.

Sartaq felnyögött, majd kínjában szitkozódni kezdett.

– Beragadtam.

Nesryn megfordult, és látta, hogy a hercegnek igaza van. Széles mellkasa és válla beszorult a kövek közé. Sartaq előrenyomta magát, sebeiből vér szivárgott, ahogy kínkeservesen próbált továbbjutni.

– Hagyja abba! – szólt rá Nesryn. – Elég! Próbáljon inkább visszamenni.

Másképp nem tudtak átkelni, és felmászni sem lehetett, de talán ha leveszik a fegyvereit…

Sartaq sötét pillantása az övébe fúródott. Nesryn kiolvasta belőle a szavakat.

Menjen tovább!

– Sartaq – lehelte.

Ekkor hallották meg.

A kövön koppanó karmokat. Feléjük siettek.

Méghozzá sokan. Túlságosan is sokan. Hátulról közelítettek, már majdnem beérték őket.

Nesryn megragadta a herceg kezét, és húzta.

– Nyomja előre magát! – lihegte. – Nyomja már!

Sartaq felnyögött fájdalmában, nyakán kidagadtak az erek, ahogy próbálta keresztülpréselni magát, csizmája megcsúszott a lehullott kődarabokon…

Nesryn megvetette a lábát, és fogcsikorgatva előrerántotta.

Kopp, kopp, kopp…

– Erősebben! – zihálta.

Sartaq elfordította a fejét, az őt fogva tartó követ nyomta.

– Milyen finom falat a mi vendégünk – sziszegte egy lágy női hang. – Olyan hatalmas, hogy át sem fér a szoroson. Micsoda lakoma lesz!

Nesryn húzta és húzta, keze meg-megcsúszott a mindkettejüket beborító izzadságtól és vértől, és már olyan erősen szorította Sartaq csuklóját, hogy érezte, ahogyan megmoccannak a csontok…

– Menjen! – suttogta Sartaq, miközben igyekezett kiszabadulni. – Meneküljön innen!

Falkan mozgolódott Nesryn zsebében, elő akart bújni. Csakhogy Nesryn olyan szorosan a sziklához préselődött, hogy hiába, nem tudta kidugni a fejét…

– Milyen csinos párocska – folytatta a női hang. – A lány haja fénylik, mint a holdfénytelen éjszaka. Mindkettőtöket hazaviszünk, igazi díszvendégek lesztek.

Zokogás fojtogatta Nesryn torkát.

– Könyörgöm! – esedezett, miközben a sziklákat kémlelte maguk fölött, a szűk szoros felsőbb rétegéből kiálló kiszögelléseket, a csúcsok ívelt tetejét, és közben egyre csak húzta-vonta Sartaq karját. – Könyörgöm! – rimánkodott az üldözőinek, bárkinek.

Azonban Sartaq arcvonásai ellazultak. Teljesen megnyugodott.

Már nem próbálkozott, nem nyomta magát előre.

Nesryn a fejét rázta, továbbra is a férfi karját rángatta.

De a herceg nem mozdult. Egyetlen centiméternyit sem.

Sartaq sötét tekintete összefonódott az övével. Nem csillant benne félelem.

Tisztán, nyugodtan csengtek a szavai:

– Hallottam a kémek történetét. A bátor balruhni nőről az adarlani birodalomban. Neith nyiláról. És tudtam…

Nesryn zokogott, egyre csak húzta-vonta.

Sartaq rámosolygott – gyengéden. Kedvesen. Úgy, ahogyan korábban soha.

– Már azelőtt megszerettelek, hogy egyáltalán találkoztunk volna – ütött meg bensőségesebb hangot a herceg.

– Kérlek! – zokogott Nesryn.

Sartaq megszorította a kezét.

– Bár több időnk lenne!

Szisszenés hangzott fel mögötte, egy fényes, fekete test, majd…

A herceg eltűnt. Kitépték Nesryn kezéből.

Mintha soha ott sem lett volna.

Nesryn alig látott a könnyeitől, ahogy tovább araszolt és nyomakodott a hegyszorosban. Ahogy megfeszülő karral, biztos léptekkel átugrotta a köveket.

Tovább. Ez az egy szó dobolt a vérében, a csontjaiban menekülés közben.

Menj tovább, juss ki, hívj segítséget…

Végül a szoros egy szélesebb részbe torkollott. Nesryn lihegve ellépett az őt eddig satuba szorító kőfalaktól. Sartaq vére szennyezte a tenyerét, egyre csak az ő arcát látta maga előtt…

Botladozva az előtte kanyargó út felé sietett, kezét azonnal a zsebéhez kapta, amikor Falkan kidugta a fejét. Zokogott a látványra, zokogott, amikor ismét koppanásokat és sziszegést hallott maga mögül, egyre hangosabban, egyre közelebbről.

Vége. Nincs tovább, és Sartaq gyakorlatilag miatta veszti életét. Nem lett volna szabad eljönnie, semmit sem lett volna szabad megtennie…

A kanyarulat felé rohant, felrepedezett és szerteszét repült a csizmája alatt az agyagpala.

Mindkettőtöket hazaviszünk…

Élve. A pók úgy beszélt, mintha élve akarnák visszavinni őket a barlangjukba. Hogy a lakoma előtt még rövid ideig életben tartsák őket. És ha ez valóban így van…

Nesryn rácsapott a mocorgó Falkanra, aki dühösen sipákolt.

Ám ekkor Nesryn megszólalt, olyan halkan, ahogyan a szél fut keresztül a fűszálak között:

– Még ne! Még ne, barátom!

Nesryn lelassított, majd megállt, és közben suttogva beavatta Falkant a tervébe.

A kharankuik nem próbálták leplezni az érkezésüket.

Sziszegtek, nevetgéltek, ahogy kopácsolva befordultak a sarkon.

És megtorpantak, amikor megpillantották a térdre rogyott Nesrynt, akinek a nyakát, mellkasát csúfító sebeiből vér szivárgott, elnehezült tőle a levegő. Látta, ahogyan észreveszik körülötte a szétzúzott agyagpalát, rajta a vérét.

Mintha nagyot esett volna. Mintha képtelen lenne továbbmenni.

Kopogva, cseverészve vették körbe. Ősi, bűzlő lábak, agyarak és duzzadt, tömzsi potrohok falát húzták köré. És szemekét. Több szemük volt, mint ahányat Nesryn meg tudott számolni, és mindben ott tükröződött a képe.

Nem kellett megjátszania a remegését.

– Milyen kár, hogy ilyen hamar véget ért a móka – duzzogott az egyik.

– Majd később lesz még részünk benne – felelte egy másik.

Nesryn egyre erősebben reszketett.

Az egyik pók felsóhajtott.

– Milyen friss a vére! Milyen tiszta!

– K-könyörgöm – esedezett.

A kharankuik csak nevettek.

Aztán a mögötte álló Nesrynre vetette magát.

Az agyagpalához szegezte, a kövek felsértették az arcát, a karját, és Nesryn felsikoltott, ahogy a karmok a hátába mélyedtek. És csak sikított tovább, amikor hátrapillantott a válla felett, és látta, hogy a fonómirigy a lábához közeledik.

Hogy selyem tör elő belőle, amit már fonhatnak is. Jó szorosan köré.