5. FEJEZET

CHAOL SZEMÉRE ALIG JÖTT ÁLOM. Egyrészt a rekkenő hőség miatt, másrészt azért, mert egy bizonytalan szövetséges veszélyes otthonában tartózkodott, ahol bárki lehetett kém, és bármerre veszély leselkedhetett rájuk – akár még Morathból is –, harmadrészt pedig azért, ami Résvárban történt mindazzal, amit fontosnak tartott.

És persze a percek múlva esedékes találkozó is aggasztotta.

Nesryn tőle idegen zaklatottsággal mászkált fel-alá a fogadószobában, amiből hamarosan Chaol betegszobája lesz. Alacsony díványok és rengeteg párna töltötte meg a helyiséget, a fénylő padlót csupán itt-ott fedte vastag, mesésen szőtt szőnyeg – a tehetséges nyugati szövőnők jóvoltából, mesélte Nesryn. A kagán birodalmának számos részéből származó műremekek és kincsek díszítették a szobát, közöttük egy-két cserepes pálmával, ami mind meghajlott a kertre néző ablakokon és ajtókon beáradó hőségben és napfényben.

Délelőtt tízkor, közölte velük a kagán legidősebb lánya a tegnap esti vacsora folyamán. A ránézésre átlagos Hasar hercegnő, akinek a szemében tűz lobogott. Egy csinos fiatal nő ült mellette, az egyetlen ember, aki felé Hasar mosolyogva fordult. A gyakori érintések és a hosszas pillantások alapján vagy a szeretője, vagy a felesége.

Hasar arcára csúf vigyor ült ki, amikor elmondta, mikor érkezik majd a gyógyító, és Chaol eltöprengett, egészen pontosan kit küldenek ki hozzá.

Nem tudta hová tenni ezeket az embereket, ezt a helyet. Antica megtelt tudással, különböző népek kultúrája és történelme vegyült benne, mindenki békében megfért a többiekkel. A legkevésbé sem hasonlított azokra a dühös és megtört lelkekre, akik Adarlan árnyékában, rettegésben éltek, senkiben sem bíztak, és a lehető legborzalmasabb bűncselekmények áldozataivá váltak.

Vacsora közben szóba jött a calacullai és távolvégi rabszolgák lemészárlása.

Egészen pontosan az a behízelgő herceg, Arghun kérdezte róla. Ha Chaol újonca lett volna a királyi testőrségben, könnyedén engedelmességre tanította volna néhány jól időzített erőfitogtatással, meg a rangjából adódó fölénnyel. Azonban itt nem tudta térdre kényszeríteni a zavarosban halászó, gőgös herceget.

Még akkor sem, amikor Arghun rákérdezett, ugyan miért akarta Adarlan korábbi uralkodója rabszolgasorba hajtani a népét, majd lemészárolni őket, mintha csak a vágóhídon lennének. Miért nem vetette a tekintetét inkább a déli kontinensre, hogy tanuljon a történelmükből, hogy rájöjjön, miféle borzalmakkal jár a rabszolgatartás – úgy talán ellene döntött volna.

Chaol kurtán felelgetett, már-már tiszteletlenül. Sartaq – az egyetlen, akit Kashinon kívül talán képes lesz megkedvelni – végül megunta a bátyja kérdezősködését, és más irányba terelte a beszélgetést. Hogy egészen pontosan mire, arról Chaolnak fogalma sem volt. Túlságosan lefoglalta, hogy a fülében doboló vérrel viaskodva leküzdje a dühöt, amit Arghun szurkálódó megjegyzései váltottak ki belőle. Meg az, hogy rajta tartsa a szemét mindenkin, aki csak megjelent a kagán nagycsarnokában – az uralkodócsalád tagjain, a vezíreken, a szolgálókon. Senki sem viselt fekete gyűrűt vagy gallért, senki sem viselkedett különösen.

Egyszer még enyhén a fejét is rázta Kashin felé, hogy tudtára adja, semmi gyanúsat nem vett észre. A herceg úgy tett, mintha észre sem venné, de a szemében figyelmeztetés villant: Azért csak tartsd nyitva a szemed!

Chaol így is tett, félig az elé helyezett ételre figyelt, félig pedig a körülötte lévők minden egyes szavára, pillantására, lélegzetvételére.

Bár nemrég elvesztették a húgukat, az örökösök élénk beszélgetésbe bonyolódtak, főleg olyan nyelveken, amiket Chaol nem értett. A vezírek, a szolgálók és a kísérők országuk elképesztő gazdagságáról tettek tanúbizonyságot. És a most már legfiatalabb hercegnő, Duva is hozzájárult a birodalom dicsőségéhez. Egy távoli vidék sötét hajú, szomorú szemű hercegéhez ment férjhez, aki folyton maga mellett tartotta, és terhes feleségén kívül szinte senkivel sem beszélt. Ám amikor Duva rámosolygott… Chaol számára őszintének tűnt, ahogyan a herceg arca felderült. Talán nem szándékosan hallgatott, csak még nem ismerte eléggé a felesége nyelvét ahhoz, hogy részt vegyen a beszélgetésben.

Nesrynnek ilyen természetű problémái nem akadtak, mégis végig néma és gondterhelt maradt. Tudta, hogy a lány is fürdött, ugyanis kiabálás, majd ajtócsapkodás szűrődött át hozzá korábban, és végül egy sértődött szolgáló botorkált ki a lakrészéből. A férfi nem tért vissza, és más sem érkezett helyette.

Chaolnak Kadja, a számára kijelölt szolgálólány segített felöltözni a vacsorához, majd levetkőzni a lefekvéshez, és ma, ébredés után azonnal hozta a reggelit is.

A kagán határozottan élvezte a jó ízeket.

Mesterien fűszerezett és párolt húsok, olyan porhanyósak, hogy szinte maguktól leolvadtak a csontról, különböző színű fűszernövényes rizshalmok, vajjal és fokhagymával megkent lepénykenyér, testes bor és rövidital a birodalom különféle szőlőskertjeiből és szeszfőzdéiből. Chaol az utóbbit kihagyta, csupán akkor kortyolt a poharába, amikor a kagán félszívvel köszöntőt mondott új vendégei egészségére. Chaol nem számított ilyen meleg fogadtatásra egy olyan apától, aki a lányát gyászolja.

Nesryn csak az italát kortyolgatta, alig ment le pár falat a torkán, és egyetlen röpke percet várt a vacsora végeztével, hogy megkérje, vonuljanak vissza a szobájukba. Chaol beleegyezett – persze hogy beleegyezett –, ám amikor becsukták maguk mögött az ajtót, és megkérdezte Nesrynt, akar-e beszélgetni, a lány nemet mondott. Azt felelte, aludni akar, és majd másnap beszélnek.

Nem volt bátorsága megkérdezni, akar-e együtt aludni vele valamelyik szobában.

Éppen eleget elárult az, hogy a lány becsukta maga mögött a saját hálószobája ajtaját.

Így hát Kadja segítette ágyba, ő pedig csak forgolódott, izzadt, és azt kívánta, bár le tudná rúgni magáról a takarót ahelyett, hogy le kell húznia. Még a zseniálisan kialakított szellőzőrendszer sem kínált enyhülést, hiába húzták be a kupolák és csúcsok közötti tornyocskák a meleg levegőt, hogy aztán lehűlve térjenek vissza a palota alatti csatornákból a szobákba és a folyosókra.

Nesrynnel sosem volt erősségük a beszélgetés. Néha megpróbálkoztak vele, de általában katasztrofális véget ért a dolog.

Semmit sem úgy csináltak, ahogyan kellett volna, és Chaol folyton átkozta a saját ostoba fejét, hogy képtelen megoldást találni a helyzetre, hogy nem igyekszik eléggé.

Nesryn alig nézett rá abban a közel tíz percben, amióta a gyógyítóra vártak. Arca nyúzott volt, vállig érő haja lelapult. Nem vette fel a parancsnoki egyenruhát, helyette a szokásos éjkék tunikát és a fekete nadrágot választotta. Mintha képtelen lenne Adarlan színeit viselni.

Kadja ismét a zöldeskék kabátot adta rá, még a kapcsokat is kifényesítette az elején. Néma büszkeség sugárzott róla a munkája láttán, nem olyan félszeg és riadt volt, mint a résvári palota szolgálóinak jó része.

– Késik – mormolta Nesryn. Valóban, a sarokban álló díszes, fából készült óra tanúsága szerint a gyógyító tíz perces késésben volt. – Hívassunk valakit, hogy derítse ki, jön-e egyáltalán!

– Várjunk még egy kicsit!

Nesryn megtorpant előtte, homlokát mély ráncok barázdálták.

– Azonnal kezdenünk kell, nincs időnk várakozni!

Chaol mély levegőt vett.

– Megértem, hogy szeretnél hazamenni a családodhoz…

– Nem foglak siettetni. De még egy nap is sokat számíthat.

Felfigyelt a lány száját keretező mély vonalakra. Nyilván az ő arcán is hasonló kifejezés ülhetett. Hatalmas erőfeszítésre volt szüksége ma reggel, hogy félretegye afelett érzett aggodalmát, merre járhat Dorian épp.

– Elmehetnél megkeresni a rokonaidat a városban, amint megérkezett a gyógyító. Talán hallottak valamit a családodról Résvárban.

Nesryn kecsesen intett vékony kezével.

– Megvárom, amíg végzel.

Chaol felvonta a szemöldökét.

– És végig fel-alá fogsz járkálni?

Nesryn leroskadt a legközelebbi díványra, az aranyló selyem halkan zizegett pillekönnyű teste alatt.

– Azért jöttem, hogy segítsek. Ezzel, és a másik célunkkal kapcsolatban is. Nem fogok elrohanni, hogy a saját dolgom után kajtassak.

– És ha megparancsolom?

A lány csak a fejét rázta, fekete hajzuhataga lengedezett a mozdulattól.

Mielőtt Chaol kiadhatta volna a parancsot, kurta kopogás hallatszott a súlyos faajtón.

Nesryn kiszólt valamit, ami Chaol feltételezése szerint azt jelentette halha nyelven, hogy Gyere be!, és a fülét hegyezve figyelt a közeledő léptekre. Egyetlen ember halk, puha lépteire.

A fogadószoba ajtaja kinyílt, és a kilincsen egy mézszínű kéz jelent meg.

Chaol először a szemére figyelt fel.

Akire csak az az aranyló barna szempár rávetült, bizonyára megtorpant, földbe gyökerezett a lába, hiszen olyan fényesen csillogott! A lány dús barna haját sötétarany fürtök gazdagították, a tincsek vége enyhén begöndörödött keskeny derekánál.

Kecsesen mozgott kényelmesnek tűnő fekete cipőjében, sebesen átszelte a szobát, és vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte a meseszép berendezés.

Fiatal, talán huszonegy vagy huszonkettő lehetett.

De a szeme… sokkal idősebbnek tűnt a pillantása miatt.

Megtorpant az aranydívánnyal szemközt álló faragott fa karosszéknél, mire Nesryn felugrott. A gyógyító – ugyanis más nem lehetett ezekkel a nyugodt, kecses mozdulatokkal, a tiszta tekintettel, és az egyszerű világoskék kartonruhában – ide-oda járatta közöttük a tekintetét. Pár centivel alacsonyabb volt, mint Nesryn, ám a testalkata hasonló volt, mint az övé. Vékony alkata ellenére… Chaol tekintete nem időzött sokáig azokon a testrészeken, amikért a gyógyító hálát adhatott a természetnek.

– A Torre Cesméből jött? – kérdezte Nesryn Chaol anyanyelvén.

A gyógyító Chaolra meredt. Mintha meglepettség és düh villant volna a lenyűgöző szempárban.

Kezét a ruhája zsebébe csúsztatta, és Chaol már várta, hogy előhúz valamit, ám nem tette. Mintha szorongatott volna valamit.

Nem menekülésre kész őzike volt, hanem szarvas, ami épp azon gondolkodik, küzdjön, vagy inkább fusson, ezért lehajtja a fejét, és felkészül a támadásra.

Chaol nyugodtan, rezzenéstelenül állta a pillantását.

Rengeteg fiatal bakkal volt dolga, miközben parancsnokként szolgált, és végül egytől egyig mind behódolt neki.

Nesryn kérdezett valamit halha nyelven is, nyilván megismételte az előző szavait.

A gyógyító nyakán vékony heg éktelenkedett. Talán nyolccentis lehetett.

Chaol pontosan tudta, miféle fegyver hagy ilyen nyomot. Csupa rémisztő helyzet jutott eszébe, amiben a lány ezt a sebet szerezhette.

Nesryn elhallgatott, őket figyelte.

A gyógyító megfordult, az ablakhoz közeli asztalhoz sétált, leült, majd maga elé húzott egy pergament a sarokban álló rendezett halomból.

Bárkik voltak is ezek a gyógyítók, a kagán igazat szólt: határozottan nem tartoztak az uralma alá. Semmiféle nemesi rang vagy hatalom nem nyűgözte le őket.

A lány kihúzott egy fiókot, előszedett belőle egy üvegtollat, majd a papír fölé tartotta.

– Név.

Nem beszélt akcentussal – legalábbis nem ennek a vidéknek az akcentusával.

– Chaol Westfall.

– Kor.

Az akcentus. Hiszen ez a lány…

– Fenharrow.

A toll megdermedt.

– Kor.

– Fenharrow-i?

Mégis mit keresel itt, ilyen távol az otthonodtól?

A lány hűvös, közönyös pillantást vetett rá.

Chaol nyelt egyet, mielőtt felelt.

– Huszonhárom.

A lány lekörmölt valamit.

– Hol kezdődik a sérülés?

Minden egyes szót kurtán, halkan ejtett ki.

Sértésként fogta fel, hogy őt jelölték ki? Más dolga lett volna ahelyett, hogy idejön? Chaolnak eszébe jutott Hasar tegnap esti, csúfondáros mosolya. Talán a hercegnő tisztában volt vele, hogy ez a lány nem az udvariasságáról híres.

– Hogy hívják?

A kérdést Nesryn tette fel, akinek a vonásai kezdtek megfeszülni.

A gyógyító megmerevedett, ahogy végignézett Nesrynen, úgy pislogott, mintha eddig észre sem vette volna.

– Csak nem… idevalósi?

– Apám igen – felelte Nesryn. – Adarlanba költözött, feleségül vette anyámat, és most már ott él a családom. De itt is maradtak rokonaim. – Lenyűgöző, hogy képes volt mindezt a rettegés legkisebb jele nélkül kimondani. Válaszra várva hozzátette: – Nesryn Faliq vagyok. Az adarlani királyi testőrség parancsnoka.

A meglepettséget gyanakvás váltotta a gyógyító szemében. De aztán ismét Chaol felé fordult.

Tudta, hogy ki ő. Kiderült a pillantásából, abból, ahogyan végigmérte. Tudta, hogy egykor ő töltötte be a Nesryn által említett posztot, most pedig egyéb feladattal bízták meg. A név, a kor… Csupa felesleges kérdés. Vagy csak bürokratikus baromság. Chaol kételkedett benne, hogy az utóbbi lett volna a helyes válasz.

Egy fenharrow-i nő szembetalálta magát az adarlani királyi udvar két tagjával…

Nem kellett sok ahhoz, hogy rájöjjön, mit gondolhat. Hogy mit lát. Hogy honnan származik a nyakán a heg.

– Ha nem akar itt lenni – szólalt meg Chaol mogorván –, akkor küldjenek valaki mást!

Nesryn viharos gyorsasággal felé fordult.

A gyógyító viszont állta a pillantását.

– Nincs más, aki meggyógyíthatná.

A ki nem mondott szavak világosan lefestették a helyzetet. A legjobbat küldték.

A magabiztos, egyenes tartásból ítélve Chaol nem kételkedett ebben. A lány ismét a papír fölé vitte a tollat.

– Hol kezdődik a sérülés?

Valaki erőteljesen kopogott a fogadószoba ajtaján, megtörve ezzel a csendet. Chaol összerezzent, átkozta magát, hogy nem figyelt fel a közeledő léptek zajára.

De csak Hasar hercegnő volt az zöld-arany ruhájában, egy macska öntelt ábrázatával.

– Jó reggelt, Lord Westfall! Faliq parancsnok! – Fonata minden egyes magabiztos lépéssel ide-oda lengedezett, miközben Hasar a gyógyítóhoz sétált, akinek az arcán mintha bosszúság ült volna, Chaol legalábbis úgy sejtette, hogy az. A hercegnő lehajolt, hogy csókot leheljen a lány arcának mindkét felére. – Máskor nem szoktál ilyen mogorva lenni, Yrene!

Na tessék… Még a neve is kiderült.

– Ma reggel nem ittam kahvét.

Azt a sűrű, fűszeres, keserű italt, ami reggeli közben fuldokolásra késztette Chaolt. Nesryn később, amikor megkérdezte, azt mondta, idővel hozzászokik az ember.

A hercegnő az asztal szélére ült.

– Tegnap este nem jöttél el a vacsorára. Kashin duzzogott is egy sort miatta.

Yrene válla megfeszült.

– Fel kellett készülnöm.

– Yrene Towers bezárkózik a Torréba, hogy dolgozzon? Erre a magyarázatra álmomban sem gondoltam volna!

A hercegnő hanghordozásából egyértelművé vált a helyzet. A Torre Cesme legjobb gyógyítója kemény és kitartó munkával szerezte meg a címét.

Hasar végigpillantott Chaolon.

– Még mindig a székben ül?

– A gyógyítás időbe telik – válaszolta finoman Yrene a hercegnőnek. A hangjában szikrányi alázat vagy tisztelet sem csendült. – Épp most kezdtünk neki.

– Akkor hát beleegyeztél?

Yrene csúnya pillantást lövellt a hercegnő felé.

– Jelenleg felmérjük, mire van szüksége. – Állával az ajtó felé bökött. – Megkeresselek, ha végeztem?

Nesryn elismerő, óvatos pillantást vetett Chaolra. Mégiscsak egy gyógyító volt az, aki egyszerűen elbocsátotta a világ egyik leghatalmasabb birodalmának hercegnőjét.

Hasar előrehajolt, hogy összeborzolja Yrene aranybarna haját.

– Ha nem áldottak volna meg ekkora tehetséggel az istenek, én magam vágnám ki a nyelvedet! – Mézesmázos, mégis méregtől csöpögő szavak. Yrene csupán halovány, derűs mosollyal felelt, mire Hasar leugrott az asztalról, majd gúnyosan biccentett Chaol felé. – Ne aggódjon, Lord Westfall! Yrene gyógyított már hasonló, még ennél is súlyosabb sérüléseket. Ripsz-ropsz talpra állítja, és mehet is vissza parancsokat teljesíteni!

Ez az utolsó megjegyzés hűvössé változtatta Nesryn pillantását, de a hercegnő végre magukra hagyta őket.

Vártak néhány percet, amíg felhangzott a külső ajtó csattanása.

– Yrene Towers – szólalt meg végül Chaol.

– Mi az?

Az enyhe derű tovaszállt. Rendben hát.

– A csípőmtől lefelé nem tudok mozogni.

Yrene pillantása feléjük vándorolt, végigsiklott Chaolon.

– Képes használni a férfiasságát?

Chaol igyekezett rezzenéstelenül tűrni a kérdést. Még Nesryn is pislantott egyet.

– Igen – felelte feszülten, miközben az arcára kúszó pírral küzdött. A lány elgondolkodón járatta közöttük a pillantását.

– És használta is?

Chaol megfeszítette az állkapcsát.

– Ez mennyiben releváns?

És mégis hogy jött rá, miféle kapcsolat fűzi őt Nesrynhez?

Yrene lekörmölt valamit.

– Mit ír? – faggatta Chaol, és átkozta ezt a nyavalyás széket, hogy nem tud felpattanni belőle. Legszívesebben kitépte volna a lány kezéből a papírt.

– Egy hatalmas nemet.

Aztán alá is húzta.

– A következő kérdés az lesz, milyen gyakran használom a mosdót? – morogta Chaol.

– Így van.

– Semmi sem változott – vetette oda. – De nyugodtan kérdezze meg Nesrynt is, ha neki jobban hisz!

Yrene kérdő tekintettel Nesrynre pillantott.

– Akadtak problémák ezen a téren?

– Nehogy válaszolj! – mordult fel Chaol.

Nesrynnek volt annyi esze, hogy néma csendben lerogyjon az egyik székbe, és utána se nyissa ki a száját.

Yrene felállt, letette a tollat, és megkerülte az íróasztalt. A haja megcsillant a reggeli napfényben, egyfajta fénygyűrűt vont fölé.

Letérdelt Chaol lába elé.

– Le tudja venni a csizmáját, vagy húzzam le én? – kérdezte.

– Majd én leveszem.

Yrene a sarkára ült, és figyelte, ahogyan Chaol mozog. Ezzel is az állapotát mérte fel. Hogy lássa, mennyire mozgékony, mennyire fürge. A lába súlya, a tény, hogy folyamatosan igazgatnia kell… Chaol fogcsikorgatva megragadta a térdét, felemelte a lábát a fa lábtartóról, majd lehajolt, hogy néhány erőteljes mozdulattal lehúzza a csizmát. Amikor már mindkettőt levette, Yrene-hez fordult:

– A nadrágot is?

Chaol tudta, hogy kedvesebbnek kellene lennie, hogy rá kellene bírnia valahogy, segítsen rajta, ennek ellenére…

– Egy-két italra azért meghívhatna előtte – vágott vissza a lány. Aztán a válla felett hátrapillantott Nesrynre. – Bocsi!

Csak egy kissé enyhült meg.

– Miért kér tőle bocsánatot? – kérdezte Chaol.

– Gondolom, ő az a szerencsétlen, aki mostanában egy ágyban alszik magával.

Minden csepp önuralmára szüksége volt, nehogy megragadja a lány vállát, és jó erősen megrázza.

– Tettem valamit, hogy így viselkedik velem?

Ezen kissé elgondolkodott, aztán lehúzta a zokniját, és a földön heverő csizmára dobta.

– Nem – felelte végül.

Hazudott. Chaol minden érzékszervével érezte.

De ezután legalább azzal foglalkozott, amivel kellett, és Chaol figyelte, ahogyan Yrene vékony kezébe veszi az egyik lábát. Csak figyelte, ugyanis nem érezte, csupán azt, amikor a hasizma rándult. Fogalma sem volt, vajon szorítja-e vagy gyengéden tartja, hogy belevájja-e a körmét – mindezt csak akkor tudhatta, ha nézi. Így hát nézte.

A gyűrűsujját ékszer díszítette, jegygyűrű.

– A férje idevalósi? – Vagy a feleséged, tette hozzá Chaol gondolatban.

– Nem vagyok…

Pislogott egyet, majd a szemöldökét felvonva a gyűrűre nézett. Nem fejezte be a mondatot.

Tehát hajadon. Az ezüstgyűrű egyszerű volt, a gránátkő rajta aprócska. Valószínűleg azért hordta, hogy ne zaklassák a férfiak, Résvárban rengeteg nő tett hasonlóképpen.

– Ezt érzi? – kérdezte Yrene. Épp az egyik lábujját érintette.

– Nem.

A másik lábán is elvégezte ugyanezt a kísérletet.

– És most?

– Nem.

Már átesett az ehhez hasonló vizsgálatokon – a palotában és Rowannel.

– Eleinte az egész gerince sérült volt – vágott közbe Nesryn, akinek szintén eszébe juthatott a herceg. – Egy barátunk ért valamennyire a gyógyításhoz, ezért amennyire csak tőle telt, segített rajta. A felsőtestét így már tudja mozdítani, de csípőtől lefelé továbbra is béna.

– Hogy történt? Mármint a sérülés.

Kezét végigfuttatta Chaol lábfején és bokáján, megpaskolta, vizsgálgatta. Mintha valóban csinált volna már ilyet, ahogyan Hasar hercegnő is állította.

Chaol nem felelt rögtön, végiggondolta a rémület, a fájdalom és a düh pillanatait.

Nesryn szólásra nyitotta a száját, ám Chaol közbevágott.

– Harcoltam. Harc közben sérült meg a hátam. Varázslattal támadlak rám.

Yrene ujjai egyre feljebb vándoroltak a lábán, nyomogatták, szorongatták. Chaol az égvilágon semmit sem érzett. A lány összehúzott szemöldökkel, erősen koncentrált.

– A barátja igazán tehetséges gyógyító lehet, ha sikerült ennyire visszaadnia a mozgásképességét.

– Megtette, ami tőle telt. Ő mondta, hogy jöjjek el ide.

Yrene megnyomta, ránehezedett a térdére, és Chaolt egyre inkább hatalmába kerítette a félelem, ahogyan a lány egyre feljebb és feljebb ért. Már épp ráförmedt volna, hogy csak nem saját kezűleg szeretne megbizonyosodni a férfiassága működőképességéről, amikor Yrene felemelte a fejét, és a szemébe nézett.

Ilyen közelről mintha aranyló lángok táncoltak volna benne. Nem olyan hűvösen, fémesen csillogott, mint Feketecsőrű Manoné, nem sejlett benne több évszázadnyi erőszak és ragadozóösztön, inkább… Inkább olyan volt, mint a hosszasan égő tűz egy hűvös téli éjszakán.

– Szeretném megnézni a hátát – szólalt meg. Aztán elhúzódott tőle. – Feküdjön le a legközelebbi ágyra!

Még mielőtt Chaol emlékeztethette volna, hogy azért ez nem olyan egyszerű az ő állapotában, Nesryn már ugrott is, betolta őt a hálószobájába. Kadja már megvetette az ágyat, és egy csokor narancssárga liliomot hagyott az éjjeliszekrényen. Yrene elfintorodott, mintha kellemetlen lett volna számára az illat. Chaol nem kérdezett semmit.

Leintette Nesrynt, amikor a lány át akarta segíteni az ágyra. A fekvőalkalmatosság elég alacsony volt ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon.

Yrene az ajtóban várakozott, figyelte, ahogyan Chaol egyik kezével a matracra támaszkodik, a másikkal pedig a szék karfájára, majd egyetlen erőteljes lökéssel átül az ágyra. Kikapcsolta a kifényesített kapcsokat, és lehúzta a kabátját, majd kibújt a fehér ingből is.

– Arccal lefelé, igaz?

Yrene kurtán bólintott.

Chaol megragadta a térdét, a hasizma megfeszült, és az ágyra húzta a lábát, hogy a hátára felehessen.

Néhány szívdobbanás erejéig remegett a lába. Nem valódi, általa irányított mozdulatról volt szó, mint ahogyan arra rádöbbent, amikor ez hetekkel ezelőtt először megtörtént. Még mindig érezte a mellkasára nehezedő iszonyatos nyomást, ami a sérülés velejárója volt, és olyankor jött elő, ha nagyon sokat mozgott.

– A lábremegés gyakori az ilyen sérüléseknél – szólalt meg Yrene, miközben Chaol lába ismét mozdulatlanná dermedt. – Idővel elmúlhat.

Intett neki, némán emlékeztette, hogy ideje hasra fordulni.

Chaol egy szót sem szólt, csak egyik bokáját a másikra tette, ismét lefeküdt a hátára, majd végül egyetlen erőteljes mozdulattal átfordult a hasára. A lábai követték.

Ha a gyógyítót lenyűgözte is, hogy mennyire gyorsan elsajátította a mozgási technikákat, nem mutatta. Még a szemöldökét sem vonta fel.

Chaol összefonta a karját az álla alatt, és hátrapillantott a válla felett. Figyelte, ahogyan a lány egyre közeledik, ahogyan int Nesrynnek, hogy foglaljon helyet, amikor az ismételten elkezdett fel-alá járkálni.

A varázslat megnyilvánulásáért fürkészte Yrene-t. Fogalma sem volt, milyennek tűnhet. Doriané jeges, szeles, szikrázó, Aeliné tomboló, perzselő láng, de hogy milyen lehet a gyógyítómágia… Vajon látszik kívülről, tapintható? Vagy olyasmi, amit az ember csak a csontjaiban, a vérében érez?

Egykor teljesen megrémítették ezek a kérdések, talán még azt sem engedte volna, hogy valaki mágiával megérintse. De az az ember, aki ilyesmit érzett, aki ilyesmitől rettegett… Örült neki, hogy maga mögött hagyhatta azt az énjét a szilánkosra tört üvegpalota romjai alatt.

Yrene csak állt felette egy ideig, a hátát vizsgálta.

A keze meleg volt, mint a reggeli napsugarak, amikor tenyérrel megérintette a lapockái között.

– Itt érte az ütés – jegyezte meg halkan.

Nyoma maradt. Halovány, egyenetlen fehérség a bőrén, ahol a király megütötte. Dorian mutatta meg neki két kézitükör segítségével, mielőtt eljött.

– Igen.

Yrene gyakorlott mozdulattal húzta végig a kezét a gerince mentén.

– Idáig kúszott, szaggatott, roncsolt.

Nem Chaolnak szóltak a szavai, inkább mintha magának beszélt volna, mintha valamiféle transzba esett volna.

Chaol a fájdalom emlékével küzdött, a tehetetlenség, a bénultság fantomjával.

– Ezt… ennyiből látja? – döbbent meg Nesryn.

– A képességem segítségével érzem. – Yrene keze megdermedt a háta közepén, nyomogatta és tapogatta őt. – Iszonyú erő volt… ami megsebesítette.

Chaol csupán ennyit felelt:

– Igen.

A lány keze lejjebb csúszott, majd még lejjebb, és végül a nadrágja derekát is lejjebb tolta pár centiméterrel.

Chaol összeszorított fogán keresztül sziszegett, és haragos pillantást lövellt felé csupasz válla felett.

– Szólhatna előre!

Yrene ügyet sem vetett rá, miközben megérintette a derekát. Chaol semmit sem érzett.

A lány végigsétáltatta az ujjait Chaol gerincén, mintha csak a csigolyákat számolná.

– Itt?

– Érzem.

Visszalépett egyet.

– És itt?

– Ott már nem.

Yrene a homlokát ráncolta, mintha meg akarná jegyezni, pontosan hol kezdődik a sérülés. Ezután áttért a háta szélére, ott kérdezgette, meddig érzi az érintését. A nyakát, a fejét is a tenyerébe vette, ide-oda forgatta, vizsgálgatta, felmérte.

Végül mozgásra késztette. Nem arra utasította, hogy üljön fel, hanem arra, hogy forduljon vissza a hátára.

Chaol a boltíves, festett plafont bámulta, miközben Yrene a mell- és a hasizmait tapogatta, nyomogatta, majd a bordáit. Elérte a nadrágja alá futó V alakú izmokat, és egyre lejjebb barangolt, amikor Chaol kifakadt:

– Muszáj?

Yrene hitetlenkedő pillantást vetett rá.

– Van valami, amit nagyon nem szeretne, ha látnék?

Ez a lány, ez az Yrene Towers Fenharrow-ból határozottan nem hagyta magát. Chaol farkasszemet nézett vele, nem zavarta a tekintetében csillanó kihívás.

Yrene felhorkant.

– El is felejtettem, hogy az északi kontinensen milyen feszültek, milyen visszahúzódóak a férfiak.

– Mert itt nem?

– Nem. Itt dicsőítik a testet, senki sem szégyelli magát. Sem a férfiak, sem a nők.

Hát ezért nem zavartatta magát a szolgálólány előző este.

– A vacsorához illedelmesen felöltöztek.

– Majd tartsa nyitva a szemét a mulatságokon! – vágott vissza Yrene hűvösen. De azért csak elhúzta a kezét a nadrágjától, aminek a derekát már így is vészesen mélyre tolta. – Ha nem vett észre sem külső, sem belső problémát a férfiasságán, akkor nincs értelme megnéznem.

Chaol harcba szállt az érzéssel, ami utoljára akkor kerítette hatalmába, amikor tizenhárom éves volt, és szóba akart elegyedni egy csinos lánnyal.

– Jól van – felelte fogcsikorgatva.

Yrene hátrált pár lépést, majd átnyújtotta neki az ingét. Chaol megfeszülő kar- és hasizommal felült, majd belebújt.

– Nos? – kérdezte Nesryn közelebb lépve.

Yrene az egyik súlyos, kóbor tincsével játszadozott.

– Gondolkodnom kell. Kikérni a felettesem véleményét.

– Azt hittem, ön a legjobb – fogalmazott Nesryn óvatosan.

– A tehetségesek egyike vagyok – felelte a lány őszintén. – De a gyógyítómester bízta rám a feladatot. Szeretnék előbb konzultálni vele.

– Ennyire rossz a helyzet? – fakadt ki Nesryn.

Chaol hálás volt érte, neki nem volt hozzá bátorsága.

Yrene csupán végigpillantott Chaolon, a tekintete őszinte volt, nem csillant benne félelem.

– Tudják, hogy az.

– De tud rajta azért segíteni? – erősködött Nesryn, ezúttal már élesebb hangot megütve.

– Korábban már gyógyítottam ilyesmit. De… ezt még meglátjuk – nézett végre a lány szemébe Yrene.

– Mikor? Mikor tudja biztosra mondani?

– Ha már elgondolkodtam rajta.

Ha már döntött, ébredt rá Chaol. Valójában el akarja dönteni, akar-e egyáltalán segíteni rajta.

Ismét farkasszemet nézett Yrene-nel, hadd lássa a lány, hogy ő megértette, mi folyik itt. Örült, hogy Nesrynnek halvány fogalma sincs minderről. Úgy sejtette, Yrene abban a pillanatban arccal a falhoz nyomva találná magát.

De Nesryn nem gondolt ilyesmiket, számára a gyógyítók érinthetetlenek voltak. Éppolyan szentek, mint az isteneik. Eszébe sem jutott volna erkölcsileg felelősségre vonni őket.

– Mikor jön vissza? – faggatta tovább.

Soha, felelte Chaol majdnem Yrene helyett.

Yrene a zsebébe dugta a kezét.

– Szólok majd előre – felelte, azzal faképnél hagyta őket.

Nesryn csak bámult utána, majd megdörgölte az arcát.

Chaol nem szólt egy szót sem.

De aztán Nesryn kiegyenesedett, és kirohant – egyenesen a fogadószobába. Papírzörgés hallatszott, majd…

Nesryn összevont szemöldökkel megállt Chaol szobájának az ajtajában, a kezében Yrene papírját tartotta.

Végül átnyújtotta Chaolnak.

Mégis mit jelentsen ez?

Négy név szerepelt a papíron Yrene macskakaparásával.

Olgnia.

Marte.

Rosana.

Josefin.

Az utolsó nevet többször is papírra vetette.

Majd a legutolsót újra és újra aláhúzta.

Josefin. Josefin. Josefin.

– Talán olyan gyógyítók a Torréban, akik segíthetnek – hazudta Chaol. – Talán attól félt, valaki meghallaná, ha mást ajánlana.

Nesryn elhúzta a száját.

– Majd meglátjuk, mit mond… amikor visszajön. Legalább annyit megtudtunk, hogy Hasar szükség esetén eléri.

Vagy akár Kashin, akinek a nevétől a gyógyító egész testében megfeszült. Nem mintha kényszeríteni akarná Yrene-t, hogy segítsen rajta, de… ettől függetlenül hasznos információnak tűnt.

Chaol ismét szemügyre vette a papírt. Alaposan megnézte az utolsó név alatti erőteljes vonalakat.

Mintha Yrene kénytelen lett volna emlékeztetni magát valamire, amíg itt volt. Amíg az ő társaságában időzött. Mintha tudatni akarta volna ezekkel az emberekkel, hogy igenis emlékszik rájuk.

Chaol ismert egy másik tehetséges fenharrow-i gyógyítót. A királya eléggé szerette őt ahhoz, hogy menekülni akarjon vele, hogy szebb életet élhessenek. Chaol tisztában volt vele, mi történt Fenharrow-ban még ifjúkorukban. Tudta, mit élt át ott Sorscha – és aztán mennyit szenvedett Résvárban.

Az elmúlt években többször is keresztüllovagolt Fenharrow megtépázott mezőin. Látta a felperzselt vagy elhagyott kőkunyhókat, zsúpfedelük már rég a lángok martalékává vált. A tulajdonosaikat rabszolgasorba vetették, meggyilkolták, menekülésre késztették. Jó messzire futottak.

Nem, döbbent rá Chaol a papírral a kezében, Yrene Towers nem fog visszajönni.