15. FEJEZET

YRENE ÚGY ÉREZTE, HOGY CHAOLBÓL úgy árad a düh, mint a forró vízzel teli kannából a gőz.

Nem az összegyűlt lányokra és nőkre irányult. Akik imádták őt. Vigyorogtak, nevetgéltek, még akkor is, ha minden idegszálukkal oda kellett figyelniük Chaol alapos, precíz előadása során, még akkor is, ha a könyvtárban történtek emléke szürke árnyékként beborította őket és magát a Torrét is. Rengeteg könnyet ejtettek tegnap este a virrasztáson – és jó néhányuk szeme vöröslött ma reggel a folyosón, amikor Yrene elszaladt mellettük.

Hála a jó égnek, ilyesmi most nem került terítékre, amikor Lord Chaol behívott három őrt, akik önként felajánlották, hogy megengedik, hadd vágják őket földhöz a lányok. Újra és újra.

Talán azért is voltak ennyire lelkesek, mert tudták, bármiféle sérülés érje is őket, úgyis azonnal ellátják őket – méghozzá a doranelle-i gyógyítókat leszámítva a világ legtehetségesebbjei.

Chaol visszamosolygott mindenkire, a lányokra, és Yrene őszinte döbbenetére még az őrökre is.

Yrene viszont… Ő egyedül kimaradt ebből a kegyből. Az ifjú nemes rá egyetlenegyszer sem nézett gyengéden.

Chaol vonásai megkeményedtek, a tekintete jegesen csillogott, ha Yrene kérdést tett fel, vagy amikor végignézte, ahogyan a fiú elmagyarázza egy növendéknek, pontosan hogyan mozduljon. Folyamatosan szórta az utasításokat, és az égvilágon semmi sem kerülte el a figyelmét. Elég volt egyetlen rossz lépés, és már ki is javította őket, még mielőtt megmozdulhattak volna.

Az egyórás gyakorlat azzal ért véget, hogy mindenki a földhöz vághatta az egyik őrt. Szerencsétlenek sántikálva, ám széles mosollyal az arcukon távoztak. Főleg azért, mert Hafiza mindegyiküknek egy-egy hordónyi sört ígért – no meg a legerősebb gyógyitalát. Ami még az alkoholnál is többet ért.

Amikor tízet ütött az óra, mindenki a dolgára indult, néhányan órára, mások házimunkát végezni, megint mások betegeket ápolni. Néhány viháncoló lány még ott maradt, a szempillájukat rebegtették Lord Westfall irányába, az egyikük még az ölébe is beleült volna, ha Hafiza nem emlékezteti igen szárazon, hogy vár rá egy halom mosnivaló.

Yrene esküdni mert volna, hogy Hafiza figyelmeztető, mindentudó pillantást lövellt felé, mielőtt a növendék után sántikált volna.

– Hát… – szólalt meg Yrene, amikor ismét egyedül maradtak. Persze, a Torre ablakain még kipillantottak a nevetgélő lányok. Amikor észrevették, milyen morcosan néz rájuk Yrene, gyorsan behúzták a fejüket, és lármás kuncogással becsapták az ablakokat.

Silba irgalmazzon, ha tizenéves lányokról van szó!

Ő sosem volt az – legalábbis nem ilyen. Nem élt ilyen gondtalan életet. Most ősszel csókolt meg valakit először. Az biztos, hogy sosem viháncolt így a fiúk miatt. Azt kívánta, bár megtehette volna, ahogyan sok más egyebet is, aminek egy csapásra véget vetett a máglya, a fáklyák.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen jól sikerül majd az óra – mondta Yrene Chaolnak, aki homlokráncolva figyelte a hatalmas Torrét. – Biztos vagyok benne, hogy könyörögni fognak, hívjam meg jövő héten is. Már, persze csak ha szívesen jönne…

Chaol nem felelt.

Yrene nagyot nyelt.

– Ma szeretném újra megpróbálni, ha úgy érzi, készen áll. Szeretne itt szobát, vagy menjünk vissza inkább a palotába?

Erre már ránézett. Sötéten csillogott a szeme.

– Inkább a palotában.

Yrene gyomra összerándult a jeges hang hallatán.

– Jól van – felelte végül, majd elindult, hogy megkeresse az őröket és a lovakat.

Néma csendben poroszkáltak vissza a palotába. Odafelé is több alkalommal hosszasan hallgattak, de most… Ez a csend valahogy kiélezett volt. Terhes.

Yrene lázasan gondolkodott, mégis mit mondhatott az óra során – miről feledkezett meg. Talán az őrök látványa emlékeztette Chaolt, hogy mennyi mindent képtelen most megtenni. Talán elég volt önmagában az is, hogy odajöttek az őrök.

Végig ezen merengett, miközben visszatértek a palotába, miközben Shen és egy másik őr lesegítette Chaolt a lóról, bele a már odakészített székbe. Feszült mosolyt kaptak köszönetképpen.

Lord Chaol hátrapillantott rá a válla felett, miközben a délelőtti hőségben már-már fullasztóvá vált az udvar.

– Visszatol, vagy csináljam én magam?

Yrene pislogott.

– Hiszen egyedül is jól megy – felelte, és a fiú stílusa hallatán igencsak kinyílt a bicska a zsebében.

– Talán meg kellene kérnie az egyik növendékét. Vagy akár ötöt. Amennyit csak megfelelőnek talál arra, hogy kisegítsenek egy adarlani lordot.

Yrene ismét pislogott. Ezúttal már lassabban. Aztán fogta magát, és egyszerűen faképnél hagyta. Nem nézett vissza, vajon követi-e a fiú, és ha igen, milyen gyorsan teszi.

A palota oszlopai, folyosói és kertjei elmosódtak körülötte. Annyira szerette volna már elérni Chaol lakosztályát, hogy szinte észre sem vette, ahogy valaki utána szól.

Csak a második alkalommal figyelt fel rá, és amikor felismerte a hangot, összerezzent.

Mire megfordult, Kashin már odaért mellé. Páncélt viselt, és eléggé izzadt volt ahhoz, hogy Yrene azt feltételezze, nemrég még a palotaőrökkel edzett.

– Már kerestelek! – szólalt meg Kashin, és azonnal a mellére tévedt a tekintete. Nem, nem is oda… A ruháján a foltra. A herceg felvonta a szemöldökét. – Ha szeretnéd kimosatni a ruhádat, Hasar biztosan kölcsönad addig valamit.

El is felejtette, hogy még mindig az van rajta – a koszos, gyűrött ruha. Hirtelen borzasztóan igénytelennek érezte magát. Mint egy állat az ólból.

– Köszönöm, de megoldom.

Ellépett, ám Kashin utána szólt.

– Hallottam a könyvtári támadásról. Intézkedtem, hogy a palotaőrök egy része menjen át a Torréhoz naplemente után, és hajnalig maradjanak is ott. Senki sem juthat be észrevétlenül.

Igazán nagylelkű volt a herceg részéről. Sőt, kifejezetten kedves. Ahogyan eddig is viselkedett Yrene-nel.

– Köszönöm.

Kashin komor arckifejezéssel nyelt egyet. Yrene megfeszült, ahogyan a szavait várta, de a herceg végül csak ennyit mondott:

– Kérlek, légy óvatos! Tudom, hogy egyértelműen kifejezted, mit akarsz, de…

– Kérlek!

– …de attól még ugyanúgy barátok vagyunk, vagy legalábbis voltunk, Yrene.

Yrene a herceg szemébe nézett. Nagy nehezen kinyögte:

– Lord Westfall említette, mit gondolsz… Tumelunnal kapcsolatban.

Kashin egy pillanatra a közeli ablakban lógó fehér zászlóra pillantott.

Yrene szólásra nyitotta a száját, talán hogy végre biztosíthassa a herceget az együttérzéséről, hogy megpróbálja menteni a szétszakadt köteléket közöttük, ám Kashin végül csak felelt.

– Akkor átérzed, mennyire komoly a helyzet.

Yrene bólintott.

– Igen. És óvatos is leszek.

– Helyes – vágta rá a herceg. Arcán könnyed mosoly terült el, és Yrene egy pillanatra azt kívánta, bár képes lenne puszta barátságnál többet érezni iránta. De sosem olyan volt közöttük a viszony, legalábbis az ő részéről nem. – Hogy halad Lord Westfall gyógyítása? Sikerült jutnod már valamire?

– Fogjuk rá – ütötte el a kérdést. Ostobaságnak tűnt azzal megsérteni egy herceget, hogy faképnél hagyja, akár barátok voltak korábban, akár nem, de minél hosszabbra nyúlt a beszélgetés… Yrene mély levegőt vett. – Szívesen maradnék még, hogy beszélgessünk, de…

– Akkor maradj! – szélesedett ki a herceg mosolya.

Kashin igazán jóképű férfi. Ha valaki más lett volna, ha más rangot visel…

Yrene a fejét rázta, és erőltetetten rámosolygott.

– Lord Westfall már vár.

– Azt hallottam, együtt lovagoltatok a Torréba ma reggel. Nem jött vissza veled?

Yrene minden tőle telhetőt megtett, hogy ne üljön ki könyörgő kifejezés az arcára, miközben pukedlizett.

– Mennem kell. Köszönöm, hogy ennyire aggódsz miattam… És persze az őröket is, hercegem.

A formális megszólítás elnehezítette a levegőt, olyan érzés volt, mintha harangzúgás visszhangzott volna körülöttük.

Yrene ennek ellenére továbbindult, hiába érezte Kashin pillantását a hátán, míg be nem fordult a sarkon.

A falnak dőlt, lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. Ostoba. Annyian hívnák ostobának, mégis…

– Már-már megsajnáltam szerencsétlent.

Yrene kinyitotta a szemét, és látta, hogy Chaol kifulladva, továbbra is parázsló tekintettel befordul a sarkon.

– Ahhoz elég távol voltam, hogy ne halljam, amiről beszéltek – folytatta az ifjú adarlani nemes –, de az arcát azért még láttam, mielőtt elment.

– Fogalma sincs, miről beszél! – felelte Yrene halkan, majd továbbindult Chaol lakrésze felé. Ezúttal már jóval lassabban.

– Miattam nem kell lassítania. Elképesztően gyorsan ideért.

Yrene a fiúra villantotta a tekintetét.

– Megsértettem esetleg ma valamivel?

Chaol rezzenéstelen tekintete semmit sem árult el, izmos karja folyamatosan mozgott, ahogy előregördítette magát a székkel.

– Mit tettem? – ütötte tovább a vasat Yrene.

– Miért löki el magától a herceget? Úgy tűnik, egykor közel álltak egymáshoz.

Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas ennek a megvitatására.

– Semmi köze hozzá – vágta rá Yrene.

– Azért még elmesélheti.

– Nem fogom.

Chaol tartotta vele a lépést, miközben Yrene felgyorsított. A lakosztály ajtajáig meg sem állt.

Kadja odakint várakozott, és Yrene felesleges küldetést bízott rá – „Szárított kakukkfűre, citromra és fokhagymára lesz szükségem!” –, talán az anyja régi pisztrángreceptjének a hozzávalóit kérte.

A szolgáló meghajolt, majd dolgára sietett, Yrene pedig kinyitotta a lakrész ajtaját, és tartotta, hogy Chaol könnyedén bemehessen.

– Remélem, tudja – sziszegte Yrene, miközben az ajtó hangosan becsapódott Chaol mögött –, hogy a kritikán aluli modorával nem jutunk előrébb!

Chaol a folyosó kellős közepén megállította a széket, és Yrene összerezzent a gondolatra, vajon mit művelhetett a kerék a kezével. Az ifjú nemes szólásra nyitotta a száját, aztán mégis becsukta.

Éppen abban a pillanatban, hogy kinyílt a másik hálószoba ajtaja, és Nesryn lépett ki rajta nedvesen csillogó hajjal.

– Csodálkoztam, hogy nem vagy itt – szólalt meg, majd üdvözlésképp biccentett Yrene-nek. – Korán keltél?

Beletelt pár másodpercbe, mire Yrene hozzászokott az új felálláshoz, ahhoz, hogy most már Nesryn is ott van velük. Itt nem Yrene a… főszereplő. Ő csak egyfajta segéd szerepét tölti be, a csendes megfigyelő vagy mi.

Chaol megrázta a kezét – amit valóban vörös foltok csúfítottak –, és felelt Nesryn kérdésére.

– Elmentem a Torréba, hogy segítsek az ottani lányoknak megtanulni a védekezés alapjait.

Nesryn a székre pillantott.

– Lóháton – tette hozzá Chaol.

Nesryn tágra nyíló, fénylő szemmel Yrene-re nézett.

– Csak nem… hogyan?

– Merevítővel – magyarázta Yrene. – Most pedig visszajöttünk, hogy ismét megpróbálkozzunk a gyógyítással.

– És tényleg tudsz lovagolni?

Yrene érezte, ahogyan Chaol a rezzenéstelen külső alatt összerándul – főleg azért, mert ő maga is összerezzent. Méghozzá a Nesryn hangjában csendülő hitetlenkedés miatt.

– Még csak tempósabb lépésben haladtunk, de igen – felelte nyugodtan. Magabiztos hangon. Mintha nem csodálkozott volna Nesryn kérdésén. Mintha hozzászokott volna már. – Talán holnap ügetni is megpróbálok.

Anélkül, hogy a lábával meg tudná tartani magát, a rázkódás… Yrene átgondolta, mit tud az ágyéksérülésekről. De tartotta a száját.

– Veled megyek – csillant fel Nesryn sötét szeme. – Megmutathatom neked a várost. Esetleg a nagybátyámékhoz is elmehetünk.

– Jól hangzik – felelte Chaol, mire Nesryn puszit nyomott az arcára.

– Elmegyek hozzájuk pár órára – folytatta Nesryn. – Aztán találkozom… tudod, kivel. Délutánra visszaérek. Utána pedig folytatom… a feladatomat.

Óvatosan fogalmazott. Yrene nem hibáztatta.

Főleg, amikor a félig nyitott ajtón át megpillantotta az íróasztalra halmozott fegyvereket Nesryn szobájában. A parancsnok megállt a küszöbön, és szélesebb vigyor terült el az arcán, mint amilyet Yrene valaha is látott rajta.

Remény. Csordultig telt vele.

Nesryn hangos kattanással becsukta az ajtót.

Ismét egyedül maradtak a néma csendben, és Yrene továbbra is betolakodónak érezte magát, de azért összefont karral így szólt:

– Hozzak valamit, mielőtt nekilátunk?

Chaol nem felelt, csak megindult előre – a hálószobája irányába.

– Jobban szeretném, ha idekint maradnánk – jelentette ki Yrene, miközben felkapta a táskáját, amit Kadja a folyosón álló asztalra tett. És minden bizonnyal alaposan átkutatott.

– Én pedig inkább feküdnék az ágyamban, miközben a kínok kínját élem át. – Széles válla felett átpillantva hozzátette: – És remélhetőleg ezúttal nem a földre csúszik majd kimerültségében.

Könnyedén átült a székből az ágyra, majd elkezdte kicsatolni a kabátját.

– Árulja már el! – állt meg Yrene az ajtóban. – Árulja el, hogy mivel sértettem így meg!

Chaol lehámozta magáról a kabátot.

– Mármint azt leszámítva, hogy játék babaként kezelt a növendékei előtt, és döglött halként citáltak le a lóról?

Yrene megmerevedett, miközben előszedte a bőrdarabot a táskájából, amely aztán földre esett.

– Hiszen a palotában is rengetegen segítenek önnek!

– Nem olyan rengetegen, mint hiszi.

– A Torre tanintézmény, és nem sok olyan sérülést látunk, mint az öné… Általában nekünk kell odautazni az illetőhöz. Olyasmit mutattam a növendékeknek, ami rengeteg emberen segíthet majd a jövőben.

– Igen, ilyen egy díjnyertes, mégis szétroncsolt paripa. Nézze csak, mennyire betörtem a keze alatt! Milyen jámborrá váltam.

– Egyáltalán nem így gondoltam, és ezt ön is pontosan jól tudja.

Chaol lerántotta magáról az inget, majdnem szét is szaggatta a varrásnál, miközben áthúzta a fején.

– Ez valami büntetés volt? Amiért a királyt szolgáltam? Amiért adarlani vagyok?

– Nem! – Hogy hihette róla, hogy képes ilyen kegyetlenségre, a szakmai elhivatottság teljes hiányára… – Pontosan az volt, aminek mondtam. Meg akartam mutatni nekik.

– Én viszont nem akartam, hogy megmutassa nekik!

Yrene kiegyenesedett.

Chaol fogcsikorgatva zihált.

– Én nem akartam, hogy ide-oda ráncigáljon! Hogy taszigáljanak! – A mellkasa szaporán emelkedett, a tüdeje kovácsműhelyi fújtatóként dolgozott. – Van bármiféle fogalma arról, milyen érzés volt? Hogy olyanból – intett Yrene felé, a teste, a lába, a gerince felé – ilyenné váltam?

Mintha kezdett volna kicsúszni Yrene lába alól a talaj.

– Tudom, hogy nehéz, de…

– Valóban az. És ön miatt ma még nehezebbé vált. Gyakorlatilag pucéran ülök itt, mégsem éreztem magam még sosem ennyire meztelennek, mint ma reggel. – Pislogott egyet, mintha ő maga is megdöbbent volna, hogy ezt kimondta… Mintha kész döbbenet lenne, hogy beismerte.

– S-Sajnálom.

Nem tudta, mit mondhatna még.

Chaol ádámcsutkája fel-alá szánkázott.

– Minden, amit gondoltam, amit terveztem, amit akartam… Minden elveszett. Már csak a királyom van, meg ez nevetséges reménysugár, hogy túlélem a háborút, és valahogy jóvátehetem.

– Mégis mit?

– Mindent, ami hamuvá vált a kezem ügyében. Mindent!

Az utolsó szónál elcsuklott a hangja.

Yrene szemét könnyek szúrták. Hogy szégyent vagy bánatot érzett-e, azt nem tudta pontosan.

És nem is akarta tudni – hogy mi ez az érzés pontosan, hogy mi történt Chaollal. Hogy mitől telt meg fájdalommal a tekintete. Tudta, hogy Chaolnak szembe kell néznie a múlttal, hogy beszélnie kell róla, de…

– Sajnálom – ismételte, majd mereven hozzátette: – Bele kellett volna gondolnom, hogyan érezte magát.

Chaol egy hosszú pillanatig még Yrene-re meredt, majd lehúzta az övét. Aztán levette a csizmáját. A zokniját.

– Nyugodtan maradhat a nadrág, ha… ha úgy szeretné.

Chaol levette azt is. Aztán csak várt.

Még mindig fortyogott benne a düh. Még mindig neheztelve nézett rá.

Yrene nyelt egyet. Majd még egyet. Talán nem ártott volna reggeliznie.

De hogy magára hagyja Chaolt, akár csak annyi időre… Yrene-ben különös érzés munkálkodott, nem értette pontosan, de tudta, ha most elmegy innen, ha Chaol végignézi, ahogyan hátat fordít neki…

A gyógyító és a beteg kapcsolatának bizalomra kell épülnie. Szoros köteléket kell kialakítaniuk egymással.

Ha hátat fordít neki, és itt hagyja, valószínűleg olyan mély szakadék alakul ki közöttük, amit sosem hidalhatnak már át.

Így hát Yrene intett, hogy Chaol csússzon be a matrac közepére, és forduljon a hasára, ő pedig leült az ágy szélére.

A gerince fölé emelte a kezét, az izmok között futó mély barázda fölé.

Nem gondolt arra, hogy… milyen érzés lehet ez Chaolnak. Hogy egyáltalán vannak érzései. Hogy miféle rémségek kísértik őt…

Chaol szaporán, felszínesen szedte a levegőt. Hirtelen megszólalt.

– Csak hogy tisztázzuk: velem van baja, személyesen, vagy Adarlannal úgy általában?

A szemközti falat bámulta, a fürdőszoba faragott paravánnal elzárt bejáratát. Yrene a levegőben tartotta a kezét, éppen a fiú háta felett, még akkor sem rezzent meg, amikor elöntötte a szégyen.

Az elmúlt napokban valóban nem a legjobb formáját hozta. Még csak a közelében sem járt.

A Chaol gerince tetejét csúfító sebhely élesen kirajzolódott a délelőtti napfényben, a tenyere árnyéka egyfajta testvérhegként vetült a fiú hátára.

A sebhelyben váró borzalom…

A mágiája összerezzent a közelségére. Tegnap este túl fáradt volt, ma reggel pedig túl elfoglalt ahhoz, hogy ezen gondolkozzon. Hogy elmerengjen, vajon mit lát majd, mivel kell felvennie a harcot – hogy mit kell majd magának Chaolnak kiállnia.

De a fiú állta a szavát, tanította a lányokat, hiába vétett Yrene ostoba hibát érzéketlenségből. Csak azzal fizethette meg ezt, ha ő maga is beváltja az ígéretét.

Mély levegőt vett. Tudta jól, hogy nem lehet felkészülni rá. Nem volt olyan mély lélegzet, ami eléggé megacélozta volna őt ahhoz, hogy könnyedén elviselje a fájdalmat. Egyikük számára sem létezett kibúvó.

Yrene némán átnyújtotta Chaolnak a bőrdarabot.

A fiú a fogai közé vette, és kissé ráharapott.

Yrene csak bámulta őt, a fájdalom ígéretétől megfeszülő testét, az ajtó felé fordított arcára kirajzolódó kifürkészhetetlenséget.

Halkan így szólt:

– Amikor tizenegy éves voltam, az adarlani katonák élve elégették anyámat.

Aztán mielőtt Chaol válaszolhatott volna, a gerince tetejét csúfító sebhelyhez érintette a tenyerét.