38. FEJEZET

BÁR KASHIN SEM NYILVÁNOSAN, sem négyszemközt nem győzködte az apját, bizonyos eszközök azért a rendelkezésére álltak. Chaol a kagán kereskedelmi tanácskozásának zárt ajtaja felé gurult, és elrejtette a vigyorát, ahogy felismerte Hashimot, Shent és még két őrt, akikkel együtt edzett – ők őrizték odakintről a termet. Shen rákacsintott, páncélja megcsillant a bágyadt reggeli napfényben. Gyorsan bekopogott műkezével, majd kinyitotta az ajtót.

Chaol nem mert hálálkodni sem Shennek, sem Hasimnak, sem a két másik őrnek, még csak oda sem biccentett. Helyette begördült a napfényben úszó tanácsterembe, egyenesen a hosszú, fényesre csiszolt fekete faasztalnál ülő kagánhoz és három aranyköntösű vezírjéhez.

Mind néma csendben meredtek rá. Chaol azonban nem állt meg, állát felszegve, derűs arckifejezéssel és visszafogott mosollyal közelített.

– Remélem, nem zavarok, szeretnék megbeszélni valamit.

A kagán vékony vonallá préselte a száját. Világoszöld tunikát és sötét nadrágot viselt, elég testhezállót ahhoz, hogy láthatóvá váljon a harcos kidolgozott izomzata az idősödő külső alatt.

– Ezerszer elmondtam már, Lord Westfall, hogy fordulj a nagyvezíremhez a találkozóval kapcsolatban – biccentett a vele szemközt ülő, savanyú ábrázatú férfi felé.

Chaol megállt az asztal előtt, megfeszítette, megmozgatta a lábát. Reggel a lehető legtöbb láberősítő gyakorlatot végezte a palotaőrökkel, és bár egészen a térdéig tudta már mozgatni a lábát, súlyt helyezni rájuk, felállni…

Elhessegette a gondolatot. Ennek a pillanatnak az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz, hogy ül vagy áll.

Képes méltóságteljesen, határozottan beszélni, akár ül, akár a hátán fekszik. Ez a szék nem börtön, nem válik tőle kevesebbé.

Így hát Chaol halovány mosollyal az arcán fejet hajtott.

– Minden tiszteletem az öné, nagykán, de nem önnel szeretnék beszélni.

Urus pislantott egyet, csupán ez jelezte, hogy meglepte, amikor Chaol az égkék köntösben ülő férfi felé biccentett, akit Kashin alaposan leírt neki.

– A külkereskedelemért felelős vezírjével váltanék néhány szót.

A vezír a kagán és Chaol között járatta a tekintetét, mintha csak az ártatlanságát igyekezne bizonyítani, pedig érdeklődés csillant barna szemében. Megszólalni mindenesetre nem mert.

Chaol hosszú másodpercekig farkasszemet nézett a kagánnal.

Nem gondolt arra, hogy félbeszakította a világ leghatalmasabb uralkodójának zártkörű megbeszélését. Nem gondolt arra, hogy vendégként érkezett egy idegen udvarba, és hogy a barátai, valamint az országa jövője múlt azon, mit ér el itt. Egyszerűen csak a kagánra meredt, mint férfi a férfira, harcos a harcosra.

Egyszer már megküzdött egy királlyal, és túlélte.

A kagán végül az asztal egyik üres helye felé biccentett. Nem fogadták tárt karokkal, de ez is jobb volt, mint a semmi.

Chaol köszönetképpen bólintott, majd odagurult. Igyekezett nyugodtan lélegezni, ahogy szembenézett a négy férfival, és így szólt a külkereskedelemért felelős vezírhez:

– Úgy hallottam, két nagyobb tűzlándzsa-megrendelést is kaptak Rolfe kapitány armadájától, egyet Aelin Galathynius Koponya-öbölbe érkezése előtt, egy még nagyobbat pedig utána.

A kagán felvonta ősz szemöldökét. A külkereskedelemért felelős vezír megmoccant ültében, de bólintott.

– Igen – felelte Chaol anyanyelvén. – Így igaz.

– Pontosan mennyibe is kerül egy tűzlándzsa?

A vezírek egymásra pillantottak, és végül egy másik férfi – Chaol feltételezése szerint a belkereskedelemért felelős vezír – válaszolt.

Chaol türelmesen várt. Kashin előző este elárulta neki a csillagászati összegre rúgó árat. És szerencséje volt, a kagán odakapta ugyanis a fejét az összeg hallatán.

– És mennyit is küldenek épp Rolfe-nak, ezáltal Terrasenbe? – tette fel a következő kérdést.

Újabb szám hangzott el. Chaol hagyta, hadd számolja ki a szorzatot a kagán. A szeme sarkából figyelte, ahogyan az uralkodó szemöldöke még magasabbra szalad.

A nagyvezír alkarjával az asztalra támaszkodott.

– Most épp Aelin Galathynius nemes vagy aljas szándékairól igyekszik meggyőzni bennünket, Lord Westfall?

Chaol nem foglalkozott a piszkálódással. Így folytatta a mondókáját a külkereskedelemért felelős vezírhez fordulva:

– Szeretnék újabb megrendelést leadni. Ami azt illeti, szeretném megduplázni azt, amit Terrasen királynője kért.

Csend.

A külkereskedelemért felelős vezír úgy festett, mint aki mindjárt elájul a székében.

A nagyvezír azonban vicsorogva közbevágott:

– És mégis miből fedezné a vételárat?

Chaol lusta mosollyal a férfi felé fordult.

– Négyládányi felbecsülhetetlen értékű kinccsel érkeztem. – Egy egész királyság számára jelentős összeggel, úgy tűnik. – Azt hiszem, az elegendő lesz.

Ismét feszült csend telepedett rájuk.

A kagán törte meg.

– Ez fedezi a vételárat? – kérdezte a külkereskedelemért felelős vezírjétől.

– Először meg kell vizsgálni és fel kell mérni, hogy…

– Már intézkedtem ez ügyben – dőlt hátra Chaol a székében. – Délutánra tudni fogjuk a pontos számokat.

Újabb néma másodperc. A kagán halha nyelven mormolt valamit a külkereskedelmi vezírjének, aki összeszedte a papírjait, aggodalmas pillantást vetett Chaolra, majd kisietett a teremből. A kagán egyetlen halk szót szólt a nagyvezírnek és a belkereskedelemért felelős vezírnek, és a két férfi szintén magukra hagyta őket. Az előbbi hűvösen rámosolygott Chaolra, mielőtt kivonult.

Chaol kettesben maradt a kagánnal, és néma csendben várt.

Urus felállt a székéből, és a virágzó, árnyas kertre néző ablaksorhoz sétált.

– Gondolom, most nagyon ravasznak érzed magad, hogy sikerült kihasználnod ezt a lehetőséget egy privát megbeszéléshez.

– Őszintén beszéltem – jelentette ki Chaol. – Tényleg szerettem volna megbeszélni ezt a külkereskedelemért felelős vezírjével. Még ha a seregeik nem is állnak mellénk, gondolom, senki sem tiltakozik az ellen, hogy megvásároljuk a fegyvereiket.

– És ezzel nyilván rá szeretnél döbbenteni, milyen jövedelmező lehet ez a háború, ha hajlandóak vagytok a mi eszközeinket megvásárolni.

Chaol nem felelt.

A kagán visszafordult a kerttől, ősz haja ragyogott a napfényben.

– Nem tetszik, hogy megpróbálsz manipulációval bevonni ebbe a háborúba, Lord Westfall.

Chaol állta a férfi pillantását, még akkor is, amikor már a szék karfáját szorította.

A kagán halkan folytatta:

– Tudod egyáltalán, milyen egy háború?

Chaol megfeszítette az állkapcsát.

– A jelek szerint hamarosan megtudom, nem igaz?

A kagán még csak el sem mosolyodott.

– Nemcsak csatákról, felszerelésről, taktikáról van szó. A háború arról szól, hogy az egyik sereg teljes mértékben elköteleződik, és mindenáron megpróbálja legyőzni a másikat. – A kagán hosszú, fürkésző pillantást vetett Chaolra. – Ez vár rátok… Morath felkészült, egységes serege. Az elhatározás, hogy a sárba tipornak titeket.

– Ezzel én is pontosan tisztában vagyok.

– Valóban? Látod egyáltalán, hogy mit művel veletek Morath már most is? Készülődnek, tervezgetnek, lecsapnak, és már most alig tudjátok tartani az iramot. Perrington szabályai szerint játszotok. És pontosan emiatt fogtok veszíteni is.

Chaol reggelije visszakívánkozott.

– Még győzhetünk.

A kagán megrázta a fejét.

– Ahhoz teljes győzelmet kell aratni. A legkisebb ellenállást is porrá zúzni.

Viszketni kezdett a lába, mire kissé megmozdította a lábfejét. Állj fel! – győzködte magát, a lábát. Állj fel!

Visszanyomta a lábát, mire fájdalom hasított az izmaiba.

– Éppen ezért – vicsorgott Chaol, miközben a lábával küzdött – van szükségünk a seregei segítségére.

A kagán Chaol megfeszülő lábára pillantott, mintha látta volna, miféle küzdelem zajlik a testében.

– A legkevésbé sem tetszik, hogy próbálsz levadászni, mint szarvasbikát az erdőben. Megmondtam, hogy várj türelemmel, hadd gyászoljam meg a lányom…

– És mi van, ha a lányát meggyilkolták?

Borzalmas, üres némaság töltötte meg a termet körülöttük.

Chaol folytatta:

– Mi van, ha Perrington ügynökei már itt vannak, már régóta vadásznak önre, igyekeznek rábírni önt, hogy vegyen, vagy ne vegyen részt a háborúban?

A kagán arca megfeszült. Chaol felkészült arra, hogy leordítja a fejét, hogy Urus előrántja az oldalán függő hosszú, ékkövekkel díszített tőrt, és a mellkasába mélyeszti. Azonban a kagán csupán ennyit mondott:

– Elmehetsz.

Mintha az őrök minden egyes szót hallottak volna odakintről, az ajtó kinyílt, és Hashim komor arckifejezéssel a fal felé intette Chaolt.

Chaol nem mozdult. Léptek dobbantak mögötte, hogy erővel kivigyék.

A szék lábtartójára nyomta a lábát, erőlködött, megfeszült, a fogát csikorgatta. Egy nagy fenét fogják kirángatni innen, szó sem lehet róla, hogy kiráncigálják!

– Nemcsak a saját népem védelme érdekében érkeztem, hanem a világ minden népe érdekében – morogta Chaol a kagánnak.

Valaki – Shen – megragadta a széke fogantyúját, és elkezdte megfordítani.

Chaol megfordult, és az őrre vicsorgott.

– Ne nyúljon hozzá!

Azonban Shen nem engedte el a fogantyút, hiába csillogott bocsánatkérés a tekintetében. Tudta – Chaol rádöbbent, hogy ő bizony pontosan tudja, milyen érzés lehet az, hogy megfogja a széke fogantyúját, hogy anélkül mozdítja meg őt, hogy megkérte volna rá. Ahogyan Chaol is tudta, miféle jövő várna Shenre, ha szembeszáll a kagán parancsával.

Úgyhogy Chaol ismét a kagán felé fordult.

– Az ön városánál csodálatosabbat még életemben nem láttam, ehhez a birodalomhoz kellene a többit is mérni. Amikor Morath idejön, hogy elpusztítsa, ugyan ki áll majd önök mellé, ha mi mind elpusztultunk?

A kagán szeme szénként izzott.

Shen továbbra is az ajtó felé tolta.

Chaol karja remegett a megerőltetéstől, ahogyan igyekezett ellökni az őrt, ahogyan a lábizmai is reszkettek, ahogyan újra és újra fel akart állni. Chaol hátrapillantott a válla felett.

– Túl sokáig álltam a rossz oldalon, és mindenem odaveszett. Ne kövesse el ugyanazt a hibát, amit…

– Ne képzeld, hogy megmondhatod egy kagánnak, mit tegyen! – vágott közbe Urus jeges pillantással. Az ajtóban toporgó őrök felé emelte az arcát. – Kísérjétek vissza Lord Westfallt a szobájába! Ne engedjétek be többé a tanácskozásaimra!

Fenyegetés csendült a nyugodt szavakban. Urusnak fel sem kellett emelnie a hangját, nem kellett üvöltenie ahhoz, hogy egyértelmű legyen, miféle büntetés vár az őreire, amennyiben ellenszegülnek.

Chaol egyre csak nyomta és nyomta a széket, megfeszült a karja, ahogy igyekezett legalább valamennyire felemelkedni.

De aztán Shen kitolta őt az ajtón, majd végig a fénylő, világos folyosón.

Chaol teste továbbra sem engedelmeskedett neki. Képtelen volt az uralma alá vonni.

A kagán tanácstermének az ajtaja halk kattanással bezárult, és a hangba beleremegett Chaol minden egyes csontja és izma. Ez a hang sokkal baljóslatúbban csendült, mint bármely szó, amit a kagán kiejtett.

Yrene magára hagyta Chaolt a gondolataival előző este.

Otthagyta a fiút, visszaviharzott a Torréba, és úgy döntött, hogy Hasar… Ó, a legkevésbé sem bánta már, hogy manipulálnia kell a hercegnőt! És arra is rájött, hogyan hívathatja meg magát abba a nyomorult oázisba.

Azonban úgy tűnt, Chaol dühe még az őrökkel töltött reggeli edzés közben sem enyhült. Miközben Yrene újabb felesleges kört futtatott Kadjával – zsineg, kecsketej és ecet –, és felkészült a gyógyításra. Chaol még mindig fortyogott a dühtől a nappaliban.

A nyár végéhez közeledve a tetőfokára hágott a meleg, ám a vad őszi szelek már elkezdték megtépázni a kikötő türkizkék vizét. Anticában mindig meleg van, azonban a Keskeny-tenger Yule és Beltane ünnepe között viharossá és járhatatlanná válik. De hát, gondolta Yrene, a tegnap este után úgysem akar senki útra kelni.

Chaol csupán futólag pillantott rá a szokásos aranyszínű dívány mellett ücsörögve. Nem a már megszokott komor mosolyával köszöntötte. És a szeme alatt húzódó karikák… Yrene eddig szerette volna beavatni a kifundált tervbe, most azonban ez a vágy elillant.

– Egész éjjel ébren volt?

– Egy ideig – felelte a fiú halkan.

Yrene a kanapéhoz lépett, de nem ült le. Helyette karját a hasánál keresztbe kulcsolva figyelte Chaolt.

– Talán a kagán meggondolja. Tudja, miben mesterkednek a gyerekei. Nem olyan ostoba, hogy ne lássa, hogy Arghun és Hasar kivételesen összedolgozik, ez mindenképpen gyanúra ad okot.

– Ennyire jól ismeri talán a kagánt? – Hűvös, csípős kérdés.

– Nem, de jóval régebb óta élek itt, mint ön!

Chaol barna szeme megvillant.

– Nekem nincs két évem erre. Hogy játsszam a játékukat!

Yrene-nek viszont a jelek szerint volt.

Elfojtotta a dühét.

– Hát, a tépelődés nem old meg semmit.

Chaol orrlyukai kitágultak.

– Valóban nem.

Hetek óta nem látta ilyennek.

Ennyi idő eltelt már? Két hét múlva itt a születésnapja. Észre sem vette, hogy ennyire megy az idő.

Nem mintha ez lett volna a megfelelő alkalom arra, hogy szóba hozza, ahogyan a tervét sem. Az eseményekhez képest apróságnak számítottak. Ahhoz képest, amilyen terhet Chaol viselt. Látta, mennyire megrogyasztja a vállát a tehetetlenség, a kétségbeesés.

– Mondja el, mi történt!

Valami történt. Valami megváltozott azóta, hogy tegnap este elváltak.

Chaol ránézett. A megfeszülő állkapocs láttán Yrene felkészült a visszautasításra.

De aztán Chaol így szólt:

– Ma reggel elmentem a kagánhoz.

– Sikerült találkozót szerveznie vele?

– Nem éppen. – Chaol ajka elvékonyodott.

– Akkor mi történt? – támaszkodott meg Yrene a dívány karfáján.

– Kivitetett a teremből. – Hűvösen, érzelemmentesen ejtette ki a szavakat. – Még csak esélyem sem nyílt kikerülni az őröket. Képtelen voltam rávenni, hogy meghallgasson.

– Akkor is ugyanúgy kirángatják, ha fel tudott volna állni. Valószínűleg még meg is sebesítik.

Chaol rámeredt.

– Nem akartam harcolni velük. Könyörögni akartam. És még erre sem tudtam rávenni a térdemet.

Yrene szíve megszakadt, ahogy Chaol a kertre néző ablak felé nézett. Düh, szomorúság, félelem rajzolódott ki a vonásain.

– Már így is elképesztő fejlődést értünk el.

– Szeretnék ismét az embereim mellett harcolni – szólalt meg Chaol halkan. – Velük együtt akarok meghalni.

A szavak hallatán jeges félelem kúszott végig Yrene gerincén, de azért mereven így felelt:

– Azt lovon ülve is megteheti.

– De vállvetve akarom! – vicsorgott Chaol. – A sárban, a harcmezőn.

– Szóval gyógyítsam meg, hogy aztán valahol máshol halhasson meg? – csattant fel Yrene.

– Igen.

Hűvös, kemény felelet. Amilyen az arckifejezése is volt.

A benne tomboló érzelem vihar… Yrene nem hagyhatta, hogy tönkretegye, amit eddig elértek.

És valóban háború fenyegette az otthonukat. Függetlenül attól a jövőtől, amit Chaol önmagának szánt, nem maradt sok ideje… nem maradt sok idejük hátra. Fenharrow népének már nem maradt sok ideje hátra.

Úgyhogy Yrene odalépett, Chaol hóna alá nyúlt, és így szólt:

– Akkor álljon fel!

Chaolnak pocsék kedve volt, és ezt ő is pontosan tudta.

Minél többet elemezte az előző esti eseményeket, annál jobban ráeszmélt, milyen könnyedén elbánt vele a herceg és a hercegnő, milyen egyszerűen kijátszották… Nem számított, pontosan mit tett Aelin. Bármit tett is volna, úgyis ellene fordítják. Chaol ellen. Ha Aelin bajba jutott hölgyként viselkedik, akkor gyenge és bizonytalan szövetségesnek hívják. Nem nyerhetett.

A kagánnal való találkozó pedig ostobaság volt. Talán Kashin is kijátszotta őt. Ha a kagán korábban még hajlott volna is rá, hogy meghallgatja a mondandóját, most már biztosan nem fogja. És még ha Nesryn a rukhinnal a nyomában tér is vissza… A tegnapi üzenetét nagyon gondosan fogalmazta meg.

A rukhinban nagyon jó íjászok vannak. Nekik is tetszenek a technikáim. Szeretnék maradni még, tanítani őket, és tanulni tőlük. Errefelé szabadon szállnak. Három hét múlva találkozunk.

Nem tudta, mire vélje. Az utolsó előtti mondatot. Azért írta, hogy megbántsa őt, vagy azt akarta vele jelezni, hogy a rukhin és Sartaq akár hajlandó szembeszállni a kagán akaratával, ha az uralkodó nem engedi el őket? Vajon Sartaq tényleg megkockáztatná a felségárulást csak azért, hogy segítsen nekik? Chaol nem merte meghagyni a levelet, elégette.

Szabadon szállnak. Ő maga sosem ismerte ezt az érzést. Soha nem is fogja. Az elmúlt hetek Yrene-nel, az, amikor a csillagok alatt vacsoráztak a városban, mindenről és semmiről cseverésztek… Akkor talán közel került hozzá. Azonban a jövőt mindez nem írta felül.

Nem… még mindig egyes-egyedül voltak a háborúban. És minél tovább időzik itt, most, hogy a barátai harcba szálltak, megindultak…

Ő még mindig itt van. A székben. És sem sereget, sem szövetségeseket nem tud felmutatni.

– Álljon fel!

Lassan Yrene-re nézett, amikor a lány megismételte az utasítást. Kezét szorosan a hóna alá dugta, arca a kihívás fűtötte tűzben égett.

Chaol rápislogott.

– Mi… – Nem is egészen kérdés volt.

– Álljon! Fel! – préselte vékony vonallá a száját a gyógyító. – Ha annyira a vérét akarja ontani ebben a háborúban, akkor álljon fel!

Yrene-nek is rossz kedve van. Helyes. Annyira szeretett volna már megküzdeni valakivel. Az őrökkel vívott csaták nem bizonyultak kielégítőnek a székből. Yrene-nel azonban…

Egyetlenegyszer sem ért hozzá az elmúlt hetek során. Távolságot tartott, hiába ért hozzá a lány néha véletlenül, hiába dugta közel hozzá a fejét, pedig olyankor képtelen volt levenni a szemét a szájáról.

De látta, mennyire megfeszült, amikor Hasar tegnap este Nesryn visszatértéről beszélt. Annyira igyekezett palástolni a csalódottságát, majd a megkönnyebbülését, amikor kiderült, hogy Nesryn meghosszabbította az útját.

Ő meg igazi rohadékként viselkedett. Még ha sikerül is meggyőznie a kagánt, hogy mentse meg őket a háborúban… El fog menni. Akár üres kézzel, akár hadsereggel az oldalán, de elmegy. És bár Yrene is vissza akar térni az északi kontinensre, nem vehette biztosra, hogy újra látják majd egymást. Valaha is.

Talán egyikük sem éli majd túl.

És ez az egyetlen dolog, ez az egyetlen feladat, amit a barátaitól, amit Doriantől kapott…

Kudarcot vallott.

Hiába bírt ki annyi mindent, hiába tanult rengeteget… Nem volt elég.

Chaol jelentőségteljesen a lábára nézett.

– Mégis hogyan?

Többet elértek, mint amiről álmodni mert, és mégis…

Yrene már annyira szorította, hogy fájt.

– Maga mondta, nincs két éve. Már eléggé meggyógyítottam ahhoz, hogy fel tudjon állni. Úgyhogy álljon fel!

Még meg is rántotta.

Hűvös vonásokkal a lányra meredt, és egy nagyon kicsit kieresztette a dühét.

– Engedjen el!

– Vagy mi lesz?

Ó, de még mennyire, hogy dühös!

– Ki tudja, mit mondanak majd a kémek a királyi családnak.

Hűvös, éles szavak.

Yrene szája pengevékonnyá préselődött.

– Nincs miért félnem a jelentéseiktől.

– Valóban? Nem úgy tűnt, hogy zavarták volna az ismeretség előnyei, amikor csettintett egyet, és Kashin már itt is termett. Talán megunja majd, hogy az orránál fogva vezeti.

– Ez ostobaság, és ezt maga is pontosan tudja. – Yrene megrántotta a karját. – Álljon fel!

Nem tette.

– Szóval egy herceg nem elég jó, de egy lord kitagadott fia igen?

Eddig nem öntötte szavakba a gondolatot. Még fejben sem.

– Csak azért, mert dühös, hogy Hasar és Arghun túljárt az eszén, és mert a kagán nem hallgatja meg, még nincs joga veszekedést kezdeményezni velem. – Yrene kimutatta a foga fehérjét. – Most pedig álljon végre fel, ha már ennyire szeretne csatába vonulni!

Chaol kirántotta a vállát Yrene kezéből.

– Nem válaszolt a kérdésre.

– Nem fogok válaszolni a kérdésre.

Nem ragadta meg ismét, helyette az egész karját Chaol alá csúsztatta, majd nagyot nyögött, mintha ő maga akarná megemelni, holott Chaol közel kétszer annyit nyomott, mint ő.

Chaol a fogát csikorgatta, és hogy elkerüljék a lány sérülését, ismét lerázta magáról, és a padlóra tette a lábát. Megtámaszkodott a szék karfáján, és amennyire csak tudott, előrecsúszott

– És most?

Térdtől lefelé tudta mozgatni a lábát, és néha-néha érzett valamit a combjában is, de…

– Emlékszik még rá, hogyan kell felállni, nem?

– Miért tűnt olyan megkönnyebbültnek, amikor elárultam, hogy Nesryn távol lesz még néhány hétig? – vágott vissza Chaol.

A gyógyító szeplős arcát elfutotta a pír, de ismét felé nyúlt, belekarolt.

– Nem szerettem volna, ha bármi elvonja a gyógyulástól.

– Hazug!

Beburkolta a lány illata, miközben húzta, a szék pedig nyikorgott, ahogy Chaol ránehezedett.

Yrene hárított, és támadásba lendült, akár egy alattomos kígyó.

– Azt hittem, ön könnyebbült meg – dühöngött, és Chaol a fülén érezte forró leheletét. – Azt hittem, ön örül, hogy még nem jön vissza, úgyhogy tovább tettetheti, mennyire hűséges hozzá, és így van, ami gátat szabjon a gondolatainak. És ilyenkor, amikor itt van velem, nem kell azt néznie, ahogyan Faliq parancsnok kettőnket figyel, és nem kell elgondolkoznia végre azon, hogy mit jelent önnek. Így, hogy messze jár, puszta emlék, egy távoli eszmény, de amikor itt van, és ránéz, ugyan mit lát? Mit érez?

– Az ágyamban volt, szerintem ez eleget elárul az érzelmeimmel kapcsolatban.

Gyűlölte, hogy ilyesmit mond, pedig a düh, az éles szavak… megkönnyebbülést hoztak.

Yrene mély levegőt vett, de nem adta fel a küzdelmet.

– Igen, az ágyában volt, de szerintem inkább csak figyelemelterelésnek használta, ami neki egyáltalán nem tetszett. Talán elege van már abból, hogy vigaszként szolgáljon.

Chaol karja megfeszült, a szék megingott, ahogy egyre csak nyomta magát felfelé, hogy akár csak annyi időre is felálljon, hogy Yrene-re meredhessen.

– Fogalma sincs, miről beszél!

Aelint egyáltalán nem hozta szóba, nem kérdezett róla tegnap vacsora után. Viszont most…

– Doriant választotta? A királynő. Csodálkozom, hogy képes volt egyáltalán ránézni bármelyikükre. Tekintve, hogy mi történt a múltban. Hogy mit tett az önök királysága az övével.

A vér dühödten lüktetett a fülében, ahogy a lábára nehezedett, ahogy igyekezett rávenni a gerincét, hogy tartsa meg.

– Nem mintha ez önt olyan nagyon zavarta volna a mulatság estéjén – vágott vissza. – Gyakorlatilag könyörgött a figyelmemért.

Már azt sem tudta, mit beszél.

A lány körmei a hátába fúródtak.

– El nem tudná képzelni, miféle emberekre nézünk másképpen ópium hatása alatt. Hogy mivel nem lenne hajlandó beszennyezni magát az ember.

– Igen. Egy adarlani fiúval. Egy esküszegő, hűtlen árulóval. Hiszen ez vagyok, nem igaz?

– Honnan tudjam? Szinte sosem beszél róla.

– Mintha önnek a kitárulkozás lenne az erőssége!

– Ez most nem rólam szól, hanem önről.

– Mégis önt nevezték ki mellém, mert a gyógyítómestere másképp látta. Tudta, hogy nem számít, milyen magasra mászik a toronyban, még mindig ugyanaz a fenharrow-i lány. – Felnevetett, jegesen és keserűen. – Ismertem egy másik nőt, aki épp ugyanannyit veszített, mint ön. És tudja, mit tett ő? Hogy mire késztette a veszteség? – Képtelen volt megállítani a szavakat, gyakorlatilag végig sem gondolta őket, ahogy ott tomboltak a fejében. – Levadászta őket, és eltörölte őket a föld színéről. Maga mégis mit tett az elmúlt években?

Chaol érezte, hogy most végre célt ért.

Azt, ahogyan a lány teste megfeszült.

Épp abban a pillanatban, amikor felfelé nyomta magát – épp amikor eloszlott a súlya, amikor a térde megrogyott, és felállt.

Túl messzire ment. Egyszerűen túl messzire. Hiszen sosem gondolt ilyesmit. Eszébe sem jutott.

Yrene-nel kapcsolatban semmiképp.

A lány mellkasa megemelkedett, ahogy élesen beszívta a levegőt, hozzásimult Chaoléhoz. Yrene pislogva felnézett rá, majd összeszorította a száját. És ezzel együtt falat is emelt közéjük. Elzárta magát tőle.

Soha. Soha nem bocsátja meg neki, sosem mosolyog rá többé azok után, amit mondott.

Sosem felejti majd el. Akár sikerül felállnia, akár nem.

– Yrene – szólalt meg rekedten, de a lány elhúzta tőle a karját, és a fejét rázva elhátrált tőle.

Otthagyta, hadd álljon csak egyedül. Egyedül és kiszolgáltatottan, miközben ő még egy lépést hátrált, és a napfény megcsillant a szemét szegélyező ezüst cseppeken.

Chaol szíve megszakadt a látványra.

Megérintette, mintha fizikailag érezné a fájdalmat, pedig megremegett alatta a lába.

– Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyesmit mondjak? Nem vagyok én senki, és valójában saját magamról…

– Lehet, hogy nem küzdöttem királyokkal és nem zúztam porrá palotákat – szólalt meg Yrene hűvösen. Remegett a hangja a dühtől, miközben tovább hátrált –, viszont a jelek szerint én vagyok a gyógyítómester örököse. Kemény munka, sok szenvedés és áldozat árán jutottam el ide. És most éppen ezért képes felállni. Mások emiatt élnek. Úgyhogy lehet, hogy nem vagyok kardot lóbáló harcos, talán nem érek fel a csodálatos történeteihez, de én legalább megmentem mások életét, nem pedig kioltom.

– Tudom – felelte Chaol. Legszívesebben megragadta volna a szék szélét, ami most olyan messzinek tűnt, ahogy megingott. – Yrene, tudom.

Túl messzire ment. Még sosem gyűlölte magát ennyire azért, hogy veszekedést kezdeményezett, hogy ilyen istentelenül ostobán viselkedett, amikor valójában saját magáról beszélt…

Yrene még egy lépést hátrált.

– Kérem! – könyörgött Chaol.

Azonban Yrene már az ajtó felé tartott. És ha most elmegy…

Mindenkit elengedett. Ő maga is elmenekült, de Aelint, Doriant, Nesrynt elengedte, és nem ment utánuk.

Viszont az a lány, aki most az ajtó felé hátrált, aki igyekezett megakadályozni, hogy kicsorduljanak a könnyei – azok a könnyek, amiket ő okozott a szavaival, a düh könnyei, amiket annyira megérdemelt…

Yrene a kilincs után nyúlt. Vakon tapogatózott utána.

És ha most elmegy, ha hagyja, hogy elmenjen…

Yrene lenyomta a kilincset.

Chaol pedig felé lépett.