5.

– Jöj­je­nek! – mond­ta a kor­mány­biz­tos.

Fel­men­tünk a rá­di­ós fül­ké­jé­be.

– Itt van! – mond­ta De Suren­ne rö­vid vizs­gá­ló­dás után. A fül­ke fa­lán, lent a sa­rok­ban, kis rés lát­szott, mint­ha egér­lyuk len­ne. Csak egy pad­ló­sró­fot kel­lett ki­ven­ni, hogy ez a nyí­lás sza­bad le­gyen… A szom­szé­dos fül­ke Hig­gin­sé volt, itt egy hang­erő­sí­tőt ál­lí­tott fel. A ré­sen egy ve­ze­ték­kel össze­kö­töt­te a hang­erő­sí­tőt a rá­dió hang­szó­ró­já­val. Az­u­tán hív­ta a szé­dü­lő La­mé­tert, aki­nek a ko­nyak­já­ba ópi­u­mot is tett, az­zal a hír­rel, hogy az ex­pe­dí­ció je­lent­ke­zett a rá­di­ón. A tiszt a sa­ját fül­ké­jé­ből be­szélt, és a rá­dió hang­szó­ró­ja a szom­széd fül­ké­ben Hig­gins zseb­ken­dő­jé­vel le­foj­tott hang­ját adta. De La­mé­ter azt hit­te, hogy Man­der szá­za­dos be­szél.

Ez­u­tán Suren­ne szo­bá­já­ba men­tünk.

– Erre nem gon­dol­hat­tam – mond­ta La­mé­ter.

– Azért ma­gát, La­mé­ter, hiba ter­he­li – fe­lel­te a kor­mány­biz­tos. – Más­nap is­mé­tel­tet­ni kel­lett vol­na a jel­adást Man­der­rel.

Sen­ki Al­fonz szólt köz­be vá­rat­la­nul.

– Ex­cel­len­ci­ás uram, min­den tisz­tes­sé­ges em­bert meg­té­veszt­het né­hány gaz­em­ber.

– Té­ved­ni em­be­ri do­log – je­gyez­tem meg én is igen böl­csen.

A kor­mány­biz­tos ne­ve­tett:

– Ma­guk hű­sé­ges em­be­rei a ka­pi­tány­nak. Ez kü­lön ér­de­me. Mert ma­guk fel­ér­nek egy kis had­se­reg­gel. De a mu­lasz­tást nem te­he­tik meg nem tör­tént­té. Most pi­hen­je­nek. La­mé­ter Hig­gins fül­ké­jét fog­lal­ja el.

Egye­dül ma­rad­tunk.

– Ez mit je­lent? – kér­dez­te Sen­ki Al­fonz.

– A be­csü­le­te­met vissza­ka­pom… De a ran­go­mat nem – mond­ta szo­mo­rú­an La­mé­ter. – Őex­cel­len­ci­á­ja a leg­főbb ka­to­nai szak­ér­tő, és vé­le­mé­nye alap­ján a kö­te­les gon­dos­ság el­mu­lasz­tá­sa lesz az oka mind­an­nak, ami tör­tént. Őex­cel­len­ci­á­ja saj­nos ki­tű­nő ka­to­na, még so­ha­sem té­ve­dett, és így szi­go­rú a más em­ber té­ve­dé­sé­vel szem­ben… De a be­csü­le­tem vissza­kap­tam, fiúk… Kö­szö­nöm…

És meg­ölelt mind­annyi­un­kat, de az arca na­gyon szo­mo­rú volt.

– Sze­rin­tem – je­gyez­te meg Hop­kins, ami­kor La­mé­ter ki­ment – vissza kel­le­ne adni a rang­ját.

– Az a baj – mond­ta Al­fonz –, hogy ez a kor­mány­biz­tos még nem té­ve­dett.

Er­ről hosszan ta­nács­koz­tunk.