2.
– Most persze megöltök? – kérdezte a Szultán.
– Az biztos – hagytam rá, mivel nem szeretek senkit megtéveszteni.
– De az is lehet – tűnődött Alfonz –, hogy előbb itt-ott levágunk belőled valamit. Fület, orrot meg hasonlókat, mert egyszerű meghalás itt alig jelent büntetést.
A Török rágyújtott egy cigarettára.
– Ez így van – mondta csendben, pedig izgága, verekedő ember volt… – A ti helyetekben én sem tennék mást.
– Idehallgass, Török Szultán – mondta Senki Alfonz. – Aki a cimboráját levetkőzteti, később visszajön és megöli, azt én megvetendőbbnek tartom a kannibálnál.
És leköpte. Aztán kirúgta a kezéből a cigarettát.
– Így is jó – mondta a Szultán, és nem dohányzott. Különös, hogy a nagyhangú, senkitől sem félő Török tűrt mindent egykedvűen.
– Mielőtt megölünk, csak arra felelj, hogy miért ölted meg Tuskót?… Utáltad?
– Úgysem hiszitek, ha az igazat mondom.
– Mondd!
– Nem öltem meg!
Belerúgtam, hogy hanyatt esett.
– Te gyáva, piszok orgyilkos!
Feltápászkodott és folytatta:
– Ezért nem mondtam. Tudtam, hogy úgysem hiszitek. Én sem hinném. De hogy olyan gyáva lennék azt eddig nem tapasztalhattátok.
Ez igaz volt.
Buta egy helyzet.
– Hát mondd el úgy az esetet, ahogy szerinted igaz.
És mondta:
– Hoztam Tuskónak ruhát, mert megbántam közben, hogy így itt maradt. Nem találtam szegényt a fedélzeten. Gondoltam, lejött ide a halottat nézni. Lejöttem én is. Így találtam a ládában, ahogy ti. Menekülni már nem volt időm. Már jöttetek. Így volt.
– Hol a ruha, amit hoztál? – mondta Senki Alfonz.
A Szultán felállt, egy sarokba ment, és ruhadarabokat mutatott.
– Az katonaruha! – kiáltotta Senki, mert ő látott a sötétben, ahova nem ért el a lámpa fénye.
– Az. De más nem volt. Miért hoztam volna, ha azért jöttem, hogy megöljem? – És rágyújtott.
Fene tudja! Nehéz elhinni róla, hogy lelőtte Tuskó Hopkinst. Orgyilkosok nem dohányoznak ilyen higgadtan a halál árnyékában, Senki Alfonztól nem remélhetett irgalmat, és meg kell mondanom, hogy jámborságom dacára jogos felháborodásomat eddig még nem sokan élték túl.
Ez a Senki Alfonz is kissé határozatlan lett.
– Be kéne bizonyítani, amit mondasz – felelte rövid habozás után Alfonz, és a lámpát egy ládára állította –, mert így attól tartok, hogy mégiscsak megölünk.
A Szultán elpöckölte a cigarettáját, hogy nagy ívben bukfencezett messzire a parázs. Azután vállat vont:
– Én köpök rátok.
Ilyen fiú volt. Horgas orrú és őszes. Irdatlan hosszú, sovány karokkal, nagy, görbe orral, és hideg halszemei megvető szemtelenséggel néztek a világba. Nem tehetek róla, nekem az ilyen ember tetszik és nehezen ölöm meg.
– Mit vagy úgy fenn, hé! – kiáltott rá Senki Alfonz.
– Te… – mondtam –, az ördög vigyen el engem, ha a Török lelőtte Tuskót.
– Én is azt hiszem, hogy nem ölte meg. De ha tévedünk?
– Mit csináltál te itt lenn, amikor jöttünk? – kérdeztem.
– Elhatároztam, hogy megbosszulom Hopkinst, és kinyomoztam itt valakit.
– És kit nyomoztál ki?
– A gyilkost.
– Te tudod, hogy ki a gyilkos? – kérdezte Senki.
– Tudom.
– Kicsoda?
– Azt nem mondhatom meg.
– És ha megfojtalak? – érdeklődött a barátom.
– Akkor pláne nem mondom meg. Ti csak azért nyúlhattok hozzám mert megöltem Tuskót. Ha ezt nem tettem, akkor semmi közötök hozzám. A titkaimat csak spicli kutathatja ki vallatással.
Ebben sok igazság volt.
– Rendben van – mondtam. – Én hiszek neked.
– Én is – bólintott Senki Alfonz.
– Tehát nem vagyok itten fogoly? – kérdezte a Szultán.
– Nem vagy.
– Akkor – fordult Alfonzhoz – minek rúgtál fejbe az imént?
És hosszú karja kilendült, és úgy csapott bele barátom arcába, hogy minden valamirevaló ember félholtan bukott volna le. De Senki máris felelt egy horogütéssel.
Borzalmas verekedés kezdődött. Szerintem Senki Alfonz könnyen győzött volna, mert ez az ember, azt hiszem, a legkülönb volt mindazok között, akikkel világ körüli utam során találkoztam, de a Törököt nem akarta végleg „kikészíteni”. Felborultak. Egymás után puffant négy kemény ököl sűrű csapkodása.
Nem zavartam őket. Ez magánügy.
Urak dolga.
Néhai barátomat néztem. A ládában. Lehunyt szemmel… Szegény Hopkins… Milyen békés, csendes az arca…
Mi ez?!
Világosan láttam, hogy egy vonása megrándul. Az orra mellett.
Uramatyám! Hiszen… meg sem néztük, hogy él-e?
– Megállj! – ordítottam a két verekedőre, és serényen félrerugdaltam Senkit, aki két fülénél fogva verte Török fejét a padlóhoz.
– Gyerekek! Úgy látom, hogy Tuskó arca megrándult. Nézzük meg… hiszen lehet, hogy él…
– Te nem nézted meg a szívét? – kérdezte Senki Alfonz a Törököt.
– Én azt hittem… – lihegte.
Odarohantunk Hopkinshoz, kitettük a padlóra. Alfonz a szívét hallgatta. Izgatottan álltunk.
– Na?…
– Nem hallok semmit… – De azért nem vette el a fülét. Nagy sokára mondta. – Lehet… Néha úgy hiszem, egy halk dobbanás… És nem hideg… egészen…
Lapos fémüveget vett elő a zsebéből, és néhány csepp rumot töltött a mozdulatlan Hopkins fogai közé. Én a mellkasát dörzsöltem.
Ha él, azt csak annak köszönheti, hogy a sebe nagyon súlyos. Igen, kérem. Ez így van. Egy szingapúri rendőrkapitány mesélte, hogy mély ájulásban nem vérzik el az ember, mert nagyon lassan kering a vér, megalvad a seb körül, és elzárja a nyílást.
Néhány perc múlva, hosszú időközönként, egy-egy halk dobbanást észlelhettünk…
– Orvos kell – mondta a Török. – Éspedig jó orvos.
Odafektettük néhány üres zsákra Hopkinst.
Aztán elrohantunk orvosért…
A két állandó jellegű tettestárs türelemmel őrködött az uszály mellett.
– Elmehettek – mondta Alfonz. – Most már hárman megcsináljuk, ami kell.