2.

– Most per­sze meg­öl­tök? – kér­dez­te a Szul­tán.

– Az biz­tos – hagy­tam rá, mi­vel nem sze­re­tek sen­kit meg­té­vesz­te­ni.

– De az is le­het – tű­nő­dött Al­fonz –, hogy előbb itt-ott le­vá­gunk be­lő­led va­la­mit. Fü­let, or­rot meg ha­son­ló­kat, mert egy­sze­rű meg­ha­lás itt alig je­lent bün­te­tést.

A Tö­rök rá­gyúj­tott egy ci­ga­ret­tá­ra.

– Ez így van – mond­ta csend­ben, pe­dig iz­gá­ga, ve­re­ke­dő em­ber volt… – A ti he­lye­tek­ben én sem ten­nék mást.

– Ide­hall­gass, Tö­rök Szul­tán – mond­ta Sen­ki Al­fonz. – Aki a cim­bo­rá­ját le­vet­kőz­te­ti, ké­sőbb vissza­jön és meg­öli, azt én meg­ve­ten­dőbb­nek tar­tom a kan­ni­bál­nál.

És le­köp­te. Az­tán ki­rúg­ta a ke­zé­ből a ci­ga­ret­tát.

– Így is jó – mond­ta a Szul­tán, és nem do­hány­zott. Kü­lö­nös, hogy a nagy­han­gú, sen­ki­től sem félő Tö­rök tűrt min­dent egy­ked­vű­en.

– Mi­előtt meg­ölünk, csak arra fe­lelj, hogy mi­ért öl­ted meg Tus­kót?… Utál­tad?

– Úgy­sem hi­szi­tek, ha az iga­zat mon­dom.

– Mondd!

– Nem öl­tem meg!

Be­le­rúg­tam, hogy ha­nyatt esett.

– Te gyá­va, pi­szok or­gyil­kos!

Fel­tá­pász­ko­dott és foly­tat­ta:

– Ezért nem mond­tam. Tud­tam, hogy úgy­sem hi­szi­tek. Én sem hin­ném. De hogy olyan gyá­va len­nék azt ed­dig nem ta­pasz­tal­hat­tá­tok.

Ez igaz volt.

Buta egy hely­zet.

– Hát mondd el úgy az ese­tet, ahogy sze­rin­ted igaz.

És mond­ta:

– Hoz­tam Tus­kó­nak ru­hát, mert meg­bán­tam köz­ben, hogy így itt ma­radt. Nem ta­lál­tam sze­gényt a fe­dél­ze­ten. Gon­dol­tam, le­jött ide a ha­lot­tat néz­ni. Le­jöt­tem én is. Így ta­lál­tam a lá­dá­ban, ahogy ti. Me­ne­kül­ni már nem volt időm. Már jöt­te­tek. Így volt.

– Hol a ruha, amit hoz­tál? – mond­ta Sen­ki Al­fonz.

A Szul­tán fel­állt, egy sa­rok­ba ment, és ru­ha­da­ra­bo­kat mu­ta­tott.

– Az ka­to­na­ru­ha! – ki­ál­tot­ta Sen­ki, mert ő lá­tott a sö­tét­ben, aho­va nem ért el a lám­pa fé­nye.

– Az. De más nem volt. Mi­ért hoz­tam vol­na, ha azért jöt­tem, hogy meg­öl­jem? – És rá­gyúj­tott.

Fene tud­ja! Ne­héz el­hin­ni róla, hogy le­lőt­te Tus­kó Hop­kinst. Or­gyil­ko­sok nem do­há­nyoz­nak ilyen hig­gad­tan a ha­lál ár­nyé­ká­ban, Sen­ki Al­fonz­tól nem re­mél­he­tett ir­gal­mat, és meg kell mon­da­nom, hogy jám­bor­sá­gom da­cá­ra jo­gos fel­há­bo­ro­dá­so­mat ed­dig még nem so­kan él­ték túl.

Ez a Sen­ki Al­fonz is kis­sé ha­tá­ro­zat­lan lett.

– Be kéne bi­zo­nyí­ta­ni, amit mon­dasz – fe­lel­te rö­vid ha­bo­zás után Al­fonz, és a lám­pát egy lá­dá­ra ál­lí­tot­ta –, mert így at­tól tar­tok, hogy még­is­csak meg­ölünk.

A Szul­tán el­pöc­köl­te a ci­ga­ret­tá­ját, hogy nagy ív­ben buk­fen­ce­zett messzi­re a pa­rázs. Az­u­tán vál­lat vont:

– Én kö­pök rá­tok.

Ilyen fiú volt. Hor­gas orrú és őszes. Ir­dat­lan hosszú, so­vány ka­rok­kal, nagy, gör­be or­ral, és hi­deg hal­sze­mei meg­ve­tő szem­te­len­ség­gel néz­tek a vi­lág­ba. Nem te­he­tek róla, ne­kem az ilyen em­ber tet­szik és ne­he­zen ölöm meg.

– Mit vagy úgy fenn, hé! – ki­ál­tott rá Sen­ki Al­fonz.

– Te… – mond­tam –, az ör­dög vi­gyen el en­gem, ha a Tö­rök le­lőt­te Tus­kót.

– Én is azt hi­szem, hogy nem ölte meg. De ha té­ve­dünk?

– Mit csi­nál­tál te itt lenn, ami­kor jöt­tünk? – kér­dez­tem.

– El­ha­tá­roz­tam, hogy meg­bosszu­lom Hop­kinst, és ki­nyo­moz­tam itt va­la­kit.

– És kit nyo­moz­tál ki?

– A gyil­kost.

– Te tu­dod, hogy ki a gyil­kos? – kér­dez­te Sen­ki.

– Tu­dom.

– Ki­cso­da?

– Azt nem mond­ha­tom meg.

– És ha meg­foj­ta­lak? – ér­dek­lő­dött a ba­rá­tom.

– Ak­kor plá­ne nem mon­dom meg. Ti csak azért nyúl­hat­tok hoz­zám mert meg­öl­tem Tus­kót. Ha ezt nem tet­tem, ak­kor sem­mi kö­zö­tök hoz­zám. A tit­ka­i­mat csak spic­li ku­tat­hat­ja ki val­la­tás­sal.

Eb­ben sok igaz­ság volt.

– Rend­ben van – mond­tam. – Én hi­szek ne­ked.

– Én is – bó­lin­tott Sen­ki Al­fonz.

– Te­hát nem va­gyok it­ten fo­goly? – kér­dez­te a Szul­tán.

– Nem vagy.

– Ak­kor – for­dult Al­fonz­hoz – mi­nek rúg­tál fej­be az imént?

És hosszú kar­ja ki­len­dült, és úgy csa­pott bele ba­rá­tom ar­cá­ba, hogy min­den va­la­mi­re­va­ló em­ber fél­hol­tan bu­kott vol­na le. De Sen­ki már­is fe­lelt egy ho­rog­ütés­sel.

Bor­zal­mas ve­re­ke­dés kez­dő­dött. Sze­rin­tem Sen­ki Al­fonz könnyen győ­zött vol­na, mert ez az em­ber, azt hi­szem, a leg­kü­lönb volt mind­azok kö­zött, akik­kel vi­lág kö­rü­li utam so­rán ta­lál­koz­tam, de a Tö­rö­köt nem akar­ta vég­leg „ki­ké­szí­te­ni”. Fel­bo­rul­tak. Egy­más után puf­fant négy ke­mény ököl sűrű csap­ko­dá­sa.

Nem za­var­tam őket. Ez ma­gán­ügy.

Urak dol­ga.

Né­hai ba­rá­to­mat néz­tem. A lá­dá­ban. Le­hunyt szem­mel… Sze­gény Hop­kins… Mi­lyen bé­kés, csen­des az arca…

Mi ez?!

Vi­lá­go­san lát­tam, hogy egy vo­ná­sa meg­rán­dul. Az orra mel­lett.

Ura­ma­tyám! Hi­szen… meg sem néz­tük, hogy él-e?

– Meg­állj! – or­dí­tot­tam a két ve­re­ke­dő­re, és se­ré­nyen fél­re­rug­dal­tam Sen­kit, aki két fü­lé­nél fog­va ver­te Tö­rök fe­jét a pad­ló­hoz.

– Gye­re­kek! Úgy lá­tom, hogy Tus­kó arca meg­rán­dult. Nézzük meg… hi­szen le­het, hogy él…

– Te nem néz­ted meg a szí­vét? – kér­dez­te Sen­ki Al­fonz a Tö­rö­köt.

– Én azt hit­tem… – li­heg­te.

Oda­ro­han­tunk Hop­kin­s­hoz, ki­tet­tük a pad­ló­ra. Al­fonz a szí­vét hall­gat­ta. Iz­ga­tot­tan áll­tunk.

– Na?…

– Nem hal­lok sem­mit… – De azért nem vet­te el a fü­lét. Nagy so­ká­ra mond­ta. – Le­het… Néha úgy hi­szem, egy halk dob­ba­nás… És nem hi­deg… egé­szen…

La­pos fém­üve­get vett elő a zse­bé­ből, és né­hány csepp ru­mot töl­tött a moz­du­lat­lan Hop­kins fo­gai közé. Én a mell­ka­sát dör­zsöl­tem.

Ha él, azt csak an­nak kö­szön­he­ti, hogy a sebe na­gyon sú­lyos. Igen, ké­rem. Ez így van. Egy szin­ga­pú­ri rend­őr­ka­pi­tány me­sél­te, hogy mély áju­lás­ban nem vér­zik el az em­ber, mert na­gyon las­san ke­ring a vér, meg­al­vad a seb kö­rül, és el­zár­ja a nyí­lást.

Né­hány perc múl­va, hosszú idő­kö­zön­ként, egy-egy halk dob­ba­nást ész­lel­het­tünk…

– Or­vos kell – mond­ta a Tö­rök. – És­pe­dig jó or­vos.

Oda­fek­tet­tük né­hány üres zsák­ra Hop­kinst.

Az­tán el­ro­han­tunk or­vo­sért…

A két ál­lan­dó jel­le­gű tet­tes­társ tü­re­lem­mel őr­kö­dött az uszály mel­lett.

– El­me­het­tek – mond­ta Al­fonz. – Most már hár­man meg­csi­nál­juk, ami kell.