Kilencedik fejezet
Minden
összebogozódik
1.
– Jöjjön közelebb.
Két nagy lépés… sapkát combhoz szorítom, boka csattan.
– John Fowler?
– Igen.
– Csúfneve Csülök. Többszörösen büntetett, notórius csempész. Született Birminghamben 1904‑ben, anyja Fidler Karolina, holland származású munkásnő, apja Gustav Fowler kormányos. Így van?
– I… igenis… excellenciás uram!
Nem olvasta az adatokat. Fejből mondta! Istenem… hát ezek… ilyen magas rangú urak… egy közlegényről még azt is tudják, hogy anyja volt, született és… Fowler.
– Négy év előtt törölték a hajóskönyvből. Miért?
– A révkapitány kigyulladt a jelenlétemben…
– Bántalmazta?
– Mindössze egy égő lámpát dobtam rá.
– Miért?
– Egészség elleni kihágással vádolt. Azt állította, hogy ragályos beteget hoztam a hajón.
– És nem volt igaz?
– Alázatosan jelentem, nem vagyok orvos.
– De a révkapitány azt mondta, hogy beteg az illető.
– A révkapitány sem orvos.
Nézett, egyik szemét összehúzta. Hatalmas homloka támadó, okos nyugalommal meredt felém. Most lemért. Keresztülnézett rajtam.
Félelmetesen erős, tiszteletet parancsoló férfi volt De Surenne márki. Ahogy felállt, kitüntetései megcsördültek, szálfa alakja kissé előrehajolt, és úgy nézett az arcomba. Dús, gondozott, ősz, hosszú haja hátrafeküdt tarkójáig, úgy, ahogy régi, nagy tudósokat ábrázolnak képeken.
Karba fonta a kezét.
– Most pedig beszélhetünk, barátom. Mit akar jelenteni?
– Egy különös eseményről teszek jelentést excellenciádnak, amelyet nem bírok megítélni egyszerű eszemmel.
Test a testhez, elém állt.
– Csakugyan olyan egyszerű az esze? – Megkopogtatta a homlokomat. – Akkor is ilyen nyugodtan állna itt, ha tudná, hogy belelátok a koponyájába? Mi? Akkor sem félne? Feleljen, barátocskám.
– Akkor sem félnék, mon excellence.
– Úgy. És mivel okolja ezt meg?
– Azzal, excellenciás uram, hogy egy legionárius nem fél soha és semmitől!
– Hej! Barátom, ne kerteljen, hallja, és ne csavargassa itt a szót!
– Kegyeskedjék a jelentésemet meghallgatni…
– Megállapítom, hogy jól kezdte nálam. Nem hazudott. Most mielőtt jelent, néhány kérdést: hogy került maga az őrségről egy szál gumikabátban a kormányzóság estélyére.
– A ruhámat kölcsönkérte valaki.
– Kicsoda?
– Laméter kapitány.
Egy nagy lépéssel ismét előttem termett.
– Tudja, mi jár ezért?
– Kegyelem esetén életfogytiglani várfogság.
– Itt lenn… a pincében… Nem rettent meg?
– Én nem félek semmitől.
– Mi történt azon az éjjelen?
– Csak akkor tudtam meg, hogy kicsoda Laméter, amikor már rajta volt a ruhám. Utánamentem az estélyre, hogy visszaszerezzem a holmimat!
– Azután?
– Nem láttam többé.
– Katonai becsületére mondja?
Hallgattam.
– Figyelmeztetem, hogy hatékony eszközök állnak rendelkezésemre, ha valaki konokul hallgat. Majd odalent a pincében gondolkozhat…
– Excellenciás uram: ott lenn csupa áruló ül, legalább lesz valaki, aki azért kerül oda, mert nem akart áruló lenni.
Nézett. Hátratett kézzel járt fel és alá.
– Maga hazárdjátékos, barátom, de nem buta. És férfi a talpán. Kár, hogy a nyakát töri rövidesen. Laméter hazaáruló! Tudja?
– Szerintem ártatlan.
– Mi?!… Maga kétségbe vonja, amit én állítok?
– Excellenciás uram, én a várbörtöntől nem félek… Annyi gonosztettért vállaltam már megérdemelt büntetést, hogy egyszer jólesne valami igaz ember ügyéért szenvedni. Tessék bilincsbe veretni, bezáratni, felnégyeltetni, és akkor is azt mondom: Laméter ártatlan, ártatlan, ártatlan! Az egy igaz Isten engem úgy segéljen.
Állt előrehajolva, és mereven nézett.
– Jó… Engem nem érdekel az, hogy elfogják-e Lamétert, vagy sem. Rendőri ügy. Mit akarsz jelenteni?
– Egy hölgy a kávéházban magához kéretett délután. Úgy tett, mintha tetszenék neki. Nyomban láttam hogy csak tetteti magát.
– Hm… igen?
– Igen. Nem vagyok önhitt ember. A hölgy meghívott magához, és állandóan durva dicséretekkel halmozott el. De én átláttam rajta…
A kormánybiztos úgy nézett rám, bal szemét kissé összehúzva, mint aki érzi, hogy valami ravaszság van a szavaim mögött, de nem tudja, hogy mi.
– Folytasd!
– Parancsára. Állandóan azt mondta, hogy nekem tudni kell Laméterről, és ő sok-sok pénzt kapna ha én elárulnám…
– Hm… Te fickó… Te nagyon agyafúrt szerzetnek látszol…
– Alázatos tisztelettel: nem értem excellenciádat.
– Te… most itt… kivágod magad a bajból. Nem tudom, miért, de biztosan érzem, hogy így van…
Ilyen orra volt. Megérezte a dolgokat.
– Én őszintén beszélek.
– Igen?… Folytasd.
– Szerettem volna kitudni valamit. Gondoltam, majd hazudozok mindenfélét. Az altiszt úr azt tanította, hogy a kémgyanúsokkal tegyünk úgy, mintha lépre mennénk, mert ha elnyertük a bizalmukat, könnyű leleplezni őket.
– Igen. És te ezt az utasítást követted?
– Szó szerint.
– Tovább!
– Én hazudoztam mindenfélét, azután természetesen nyomban jelentettem a parancsnokságon az ügyet.
Most egészen furcsa dolog történt. A kormánybiztos elém állt, megfogta két ujjal az orromat, és enyhe szorítással jobbra-balra mozgatta.
– Te… Te szélhámos, gazember, csirkefogó… Te! Beképzelt, hiú fickó vagy és lépre mentél a szép hölgynek. De valahogy észbe kaptál és kivágtad magad a bajból. Legalábbis azt hiszed.
Végignézett.
– John Fowler, akarsz-e átlépni a kék huszárokhoz, az én századomba? Altiszti iskolába kerülsz, gondom lesz rá, hogy elfelejtsék a múltadat. Kevés embernek ajánlottam ezt még eddig. Egy sem bánta meg. Pénzed mindig lesz, és a bátorságod meg az eszed szabja meg, hogy mennyire viszed!
A kék huszárokhoz még közlegénynek sem vettek fel bárkit.
– Te gondolkozol?
– Excellenciás uram… boldog lennék az ön szolgálatában, de ha most elfogadnám a nagylelkűségét, nem volnék becsületes.
– És miért?! Konspirálsz ellenem?
– Ha parancsolja, bármikor az életemet áldozom fel szolgálatára.
– Ne fiskáliskodj, te… csavaros, skót koponya! Egyenesen beszélj! Benne vagy egy maffiában, ellenem?
– Esküszöm, hogy nem!
– Ha nem vallasz be nyomban mindent, levitetlek a börtönbe, és ott maradsz! Amíg csak élsz! Itt nem kell ítélet! Itt egy szavamra reggel a sáncon lelőnek, és csak annyit írnak egy lapra: „A kormánybiztos rendeletére kivégezték John Fowlert, a köztársaság egy ellenségét!”
– Ezt jól tudom, excellenciás uram: De nem lettem volna érdemes az iménti nagylelkűségére, ha most félelemből elárulnám a barátaimat.
Így én.
– Te mindenre tudsz felelni, barátom! Katonáéknál ez nem szokás… No jó…
Így ő.
Bevallom, kissé melegem volt, mialatt hosszú, csontos ujjaival dobolt a csengőtáblán.
– Elmehetsz. De ha még egyszer a legcsekélyebb gyanúba keveredsz, akkor nincs pardon. Hallhattál rólam, barátom. Szeretem a bátor embert, de az ellenségeimmel szemben nem ismerek irgalmat. Mert azok a hazának is ellenségei. Érted?
– Igenis, excellenciás uram.
– Hát csak menj ezen az úton, csak konspirálj ellenem… Későn fogsz észbe kapni… Takarodj!
Szép helyzetbe kerültem: Egy közlegény, akire De Surenne márki, a kormánybiztos haragszik.
– Mit állsz még itt?
– Alázatosan jelentem, ha visszatérek, kihallgatásra kell jelentkeznem. Elmondhatom mindazt, ami ma történt, az őrmesternek?
– Nem!
Gyorsan papírra vetett néhány sort, és lepecsételte.
– Tessék!
– Köszönöm, excellenciás uram.
– Pusztulj!
Mély lélegzetet vettem, amikor ismét megsimította arcomat a jóságos délelőtti napfény…
És szabad voltam! Istenem, csak azt add, hogy soha többé ne kerüljek ide vissza. Halljak meg szabadon, a sivatagban, vagy a tengeren, hideg, sós hullámokban, esetleg egy gyors sárgalázban (de ha szabad választanom, mégis inkább szabad ég alatt, lehetőleg nem borús időben), csak ide ne kerüljek vissza, ahol hűvös tekintetű emberek kérdeznek homályos szobákban, és azután visszakísérnek a pincébe, arccal a fal felé…
Milyen boldogító, gyönyörű hang: egy villamos csilingel valahol a közelben!…