Kilencedik fejezet
Minden összebogozódik

1.

– Jöj­jön kö­ze­lebb.

Két nagy lé­pés… sap­kát comb­hoz szo­rí­tom, boka csat­tan.

– John Fow­ler?

– Igen.

– Csúf­ne­ve Csü­lök. Több­szö­rö­sen bün­te­tett, no­tó­ri­us csem­pész. Szü­le­tett Bir­ming­ham­ben 1904‑ben, any­ja Fid­ler Ka­ro­li­na, hol­land szár­ma­zá­sú mun­kás­nő, apja Gus­tav Fow­ler kor­má­nyos. Így van?

– I… igen­is… ex­cel­len­ci­ás uram!

Nem ol­vas­ta az ada­to­kat. Fej­ből mond­ta! Is­te­nem… hát ezek… ilyen ma­gas ran­gú urak… egy köz­le­gény­ről még azt is tud­ják, hogy any­ja volt, szü­le­tett és… Fow­ler.

– Négy év előtt tö­röl­ték a ha­jós­könyv­ből. Mi­ért?

– A rév­ka­pi­tány ki­gyul­ladt a je­len­lé­tem­ben…

– Bán­tal­maz­ta?

– Mind­össze egy égő lám­pát dob­tam rá.

– Mi­ért?

– Egész­ség el­le­ni ki­há­gás­sal vá­dolt. Azt ál­lí­tot­ta, hogy ra­gá­lyos be­te­get hoz­tam a ha­jón.

– És nem volt igaz?

– Alá­za­to­san je­len­tem, nem va­gyok or­vos.

– De a rév­ka­pi­tány azt mond­ta, hogy be­teg az il­le­tő.

– A rév­ka­pi­tány sem or­vos.

Né­zett, egyik sze­mét össze­húz­ta. Ha­tal­mas hom­lo­ka tá­ma­dó, okos nyu­ga­lom­mal me­redt fe­lém. Most le­mért. Ke­resz­tül­né­zett raj­tam.

Fé­lel­me­te­sen erős, tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló fér­fi volt De Suren­ne már­ki. Ahogy fel­állt, ki­tün­te­té­sei meg­csör­dül­tek, szál­fa alak­ja kis­sé elő­re­ha­jolt, és úgy né­zett az ar­com­ba. Dús, gon­do­zott, ősz, hosszú haja hát­ra­fe­küdt tar­kó­já­ig, úgy, ahogy régi, nagy tu­dó­so­kat áb­rá­zol­nak ké­pe­ken.

Kar­ba fon­ta a ke­zét.

– Most pe­dig be­szél­he­tünk, ba­rá­tom. Mit akar je­len­te­ni?

– Egy kü­lö­nös ese­mény­ről te­szek je­len­tést ex­cel­len­ci­ád­nak, ame­lyet nem bí­rok meg­ítél­ni egy­sze­rű eszem­mel.

Test a test­hez, elém állt.

– Csak­ugyan olyan egy­sze­rű az esze? – Meg­ko­pog­tat­ta a hom­lo­ko­mat. – Ak­kor is ilyen nyu­god­tan áll­na itt, ha tud­ná, hogy be­le­lá­tok a ko­po­nyá­já­ba? Mi? Ak­kor sem fél­ne? Fe­lel­jen, ba­rá­tocs­kám.

– Ak­kor sem fél­nék, mon ex­cel­len­ce.

– Úgy. És mi­vel okol­ja ezt meg?

– Az­zal, ex­cel­len­ci­ás uram, hogy egy le­gi­o­ná­ri­us nem fél soha és sem­mi­től!

– Hej! Ba­rá­tom, ne ker­tel­jen, hall­ja, és ne csa­var­gas­sa itt a szót!

– Ke­gyes­ked­jék a je­len­té­se­met meg­hall­gat­ni…

– Meg­ál­la­pí­tom, hogy jól kezd­te ná­lam. Nem ha­zu­dott. Most mi­előtt je­lent, né­hány kér­dést: hogy ke­rült maga az őr­ség­ről egy szál gu­mi­ka­bát­ban a kor­mány­zó­ság es­té­lyé­re.

– A ru­há­mat köl­csön­kér­te va­la­ki.

– Ki­cso­da?

– La­mé­ter ka­pi­tány.

Egy nagy lé­pés­sel is­mét előt­tem ter­mett.

– Tud­ja, mi jár ezért?

– Ke­gye­lem ese­tén élet­fogy­tig­la­ni vár­fog­ság.

– Itt lenn… a pin­cé­ben… Nem ret­tent meg?

– Én nem fé­lek sem­mi­től.

– Mi tör­tént azon az éj­je­len?

– Csak ak­kor tud­tam meg, hogy ki­cso­da La­mé­ter, ami­kor már raj­ta volt a ru­hám. Utá­na­men­tem az es­tély­re, hogy vissza­sze­rez­zem a hol­mi­mat!

– Az­u­tán?

– Nem lát­tam töb­bé.

– Ka­to­nai be­csü­le­té­re mond­ja?

Hall­gat­tam.

– Fi­gyel­mez­te­tem, hogy ha­té­kony esz­kö­zök áll­nak ren­del­ke­zé­sem­re, ha va­la­ki ko­no­kul hall­gat. Majd oda­lent a pin­cé­ben gon­dol­koz­hat…

– Ex­cel­len­ci­ás uram: ott lenn csu­pa áru­ló ül, leg­alább lesz va­la­ki, aki azért ke­rül oda, mert nem akart áru­ló len­ni.

Né­zett. Hát­ra­tett kéz­zel járt fel és alá.

– Maga ha­zárd­já­té­kos, ba­rá­tom, de nem buta. És fér­fi a tal­pán. Kár, hogy a nya­kát töri rö­vi­de­sen. La­mé­ter ha­za­áru­ló! Tud­ja?

– Sze­rin­tem ár­tat­lan.

– Mi?!… Maga két­ség­be von­ja, amit én ál­lí­tok?

– Ex­cel­len­ci­ás uram, én a vár­bör­tön­től nem fé­lek… Annyi go­nosz­tet­tért vál­lal­tam már meg­ér­de­melt bün­te­tést, hogy egy­szer jó­les­ne va­la­mi igaz em­ber ügyé­ért szen­ved­ni. Tes­sék bi­lincs­be ve­ret­ni, be­zá­rat­ni, fel­né­gyel­tet­ni, és ak­kor is azt mon­dom: La­mé­ter ár­tat­lan, ár­tat­lan, ár­tat­lan! Az egy igaz Is­ten en­gem úgy se­gél­jen.

Állt elő­re­ha­jol­va, és me­re­ven né­zett.

– Jó… En­gem nem ér­de­kel az, hogy el­fog­ják-e La­mé­tert, vagy sem. Rend­őri ügy. Mit akarsz je­len­te­ni?

– Egy hölgy a ká­vé­ház­ban ma­gá­hoz ké­re­tett dél­után. Úgy tett, mint­ha tet­sze­nék neki. Nyom­ban lát­tam hogy csak tet­te­ti ma­gát.

– Hm… igen?

– Igen. Nem va­gyok ön­hitt em­ber. A hölgy meg­hí­vott ma­gá­hoz, és ál­lan­dó­an dur­va di­csé­re­tek­kel hal­mo­zott el. De én át­lát­tam raj­ta…

A kor­mány­biz­tos úgy né­zett rám, bal sze­mét kis­sé össze­húz­va, mint aki érzi, hogy va­la­mi ra­vasz­ság van a sza­va­im mö­gött, de nem tud­ja, hogy mi.

– Foly­tasd!

– Pa­ran­csá­ra. Ál­lan­dó­an azt mond­ta, hogy ne­kem tud­ni kell La­mé­ter­ről, és ő sok-sok pénzt kap­na ha én el­árul­nám…

– Hm… Te fic­kó… Te na­gyon agya­fúrt szer­zet­nek lát­szol…

– Alá­za­tos tisz­te­let­tel: nem ér­tem ex­cel­len­ci­á­dat.

– Te… most itt… ki­vá­god ma­gad a baj­ból. Nem tu­dom, mi­ért, de biz­to­san ér­zem, hogy így van…

Ilyen orra volt. Meg­érez­te a dol­go­kat.

– Én őszin­tén be­szé­lek.

– Igen?… Foly­tasd.

– Sze­ret­tem vol­na ki­tud­ni va­la­mit. Gon­dol­tam, majd ha­zu­do­zok min­den­fé­lét. Az al­tiszt úr azt ta­ní­tot­ta, hogy a kém­gya­nú­sok­kal te­gyünk úgy, mint­ha lép­re men­nénk, mert ha el­nyer­tük a bi­zal­mu­kat, könnyű le­lep­lez­ni őket.

– Igen. És te ezt az uta­sí­tást kö­vet­ted?

– Szó sze­rint.

– To­vább!

– Én ha­zu­doz­tam min­den­fé­lét, az­u­tán ter­mé­sze­te­sen nyom­ban je­len­tet­tem a pa­rancs­nok­sá­gon az ügyet.

Most egé­szen fur­csa do­log tör­tént. A kor­mány­biz­tos elém állt, meg­fog­ta két uj­jal az or­ro­mat, és eny­he szo­rí­tás­sal jobb­ra-bal­ra moz­gat­ta.

– Te… Te szél­há­mos, gaz­em­ber, csir­ke­fo­gó… Te! Be­kép­zelt, hiú fic­kó vagy és lép­re men­tél a szép hölgy­nek. De va­la­hogy ész­be kap­tál és ki­vág­tad ma­gad a baj­ból. Leg­alább­is azt hi­szed.

Vé­gig­né­zett.

– John Fow­ler, akarsz-e át­lép­ni a kék hu­szá­rok­hoz, az én szá­za­dom­ba? Al­tisz­ti is­ko­lá­ba ke­rülsz, gon­dom lesz rá, hogy el­fe­lejt­sék a múl­t­adat. Ke­vés em­ber­nek aján­lot­tam ezt még ed­dig. Egy sem bán­ta meg. Pén­zed min­dig lesz, és a bá­tor­sá­god meg az eszed szab­ja meg, hogy mennyi­re vi­szed!

A kék hu­szá­rok­hoz még köz­le­gény­nek sem vet­tek fel bár­kit.

– Te gon­dol­ko­zol?

– Ex­cel­len­ci­ás uram… bol­dog len­nék az ön szol­gá­la­tá­ban, de ha most el­fo­gad­nám a nagy­lel­kű­sé­gét, nem vol­nék be­csü­le­tes.

– És mi­ért?! Kons­pi­rálsz el­le­nem?

– Ha pa­ran­csol­ja, bár­mi­kor az éle­te­met ál­do­zom fel szol­gá­la­tá­ra.

– Ne fis­kál­is­kodj, te… csa­va­ros, skót ko­po­nya! Egye­ne­sen be­szélj! Ben­ne vagy egy maf­fi­á­ban, el­le­nem?

– Es­kü­szöm, hogy nem!

– Ha nem val­lasz be nyom­ban min­dent, le­vi­tet­lek a bör­tön­be, és ott ma­radsz! Amíg csak élsz! Itt nem kell íté­let! Itt egy sza­vam­ra reg­gel a sán­con le­lő­nek, és csak annyit ír­nak egy lap­ra: „A kor­mány­biz­tos ren­de­le­té­re ki­vé­gez­ték John Fow­lert, a köz­tár­sa­ság egy el­len­sé­gét!”

– Ezt jól tu­dom, ex­cel­len­ci­ás uram: De nem let­tem vol­na ér­de­mes az imén­ti nagy­lel­kű­sé­gé­re, ha most fé­le­lem­ből el­árul­nám a ba­rá­ta­i­mat.

Így én.

– Te min­den­re tudsz fe­lel­ni, ba­rá­tom! Ka­to­ná­ék­nál ez nem szo­kás… No jó…

Így ő.

Be­val­lom, kis­sé me­le­gem volt, mi­alatt hosszú, cson­tos uj­ja­i­val do­bolt a csen­gő­táb­lán.

– El­me­hetsz. De ha még egy­szer a leg­cse­ké­lyebb gya­nú­ba ke­ve­redsz, ak­kor nincs par­don. Hall­hat­tál ró­lam, ba­rá­tom. Sze­re­tem a bá­tor em­bert, de az el­len­sé­ge­im­mel szem­ben nem is­me­rek ir­gal­mat. Mert azok a ha­zá­nak is el­len­sé­gei. Ér­ted?

– Igen­is, ex­cel­len­ci­ás uram.

– Hát csak menj ezen az úton, csak kons­pi­rálj el­le­nem… Ké­sőn fogsz ész­be kap­ni… Ta­ka­rodj!

Szép hely­zet­be ke­rül­tem: Egy köz­le­gény, aki­re De Suren­ne már­ki, a kor­mány­biz­tos ha­rag­szik.

– Mit állsz még itt?

– Alá­za­to­san je­len­tem, ha vissza­té­rek, ki­hall­ga­tás­ra kell je­lent­kez­nem. El­mond­ha­tom mind­azt, ami ma tör­tént, az őr­mes­ter­nek?

– Nem!

Gyor­san pa­pír­ra ve­tett né­hány sort, és le­pe­csé­tel­te.

– Tes­sék!

– Kö­szö­nöm, ex­cel­len­ci­ás uram.

– Pusz­tulj!

Mély lé­leg­ze­tet vet­tem, ami­kor is­mét meg­si­mí­tot­ta ar­co­mat a jó­sá­gos dél­előt­ti nap­fény…

És sza­bad vol­tam! Is­te­nem, csak azt add, hogy soha töb­bé ne ke­rül­jek ide vissza. Hall­jak meg sza­ba­don, a si­va­tag­ban, vagy a ten­ge­ren, hi­deg, sós hul­lá­mok­ban, eset­leg egy gyors sár­ga­láz­ban (de ha sza­bad vá­lasz­ta­nom, még­is in­kább sza­bad ég alatt, le­he­tő­leg nem bo­rús idő­ben), csak ide ne ke­rül­jek vissza, ahol hű­vös te­kin­te­tű em­be­rek kér­dez­nek ho­má­lyos szo­bák­ban, és az­u­tán vissza­kí­sér­nek a pin­cé­be, arc­cal a fal felé…

Mi­lyen bol­do­gí­tó, gyö­nyö­rű hang: egy vil­la­mos csi­lin­gel va­la­hol a kö­zel­ben!…