3.

Oran ki­kö­tő­jé­ben sa­ját or­vo­sunk volt. Kvasz­tics Fe­dor, aki va­la­mi­kor a „Krons­tadt” orosz cir­ká­lón szol­gált. A for­ra­da­lom után Oran­ba ke­rült, nyo­mor­gott, vé­gül is az ital és a kár­tya el­in­dí­tot­tak a lej­tőn. Va­la­mi­fé­le bűn­cse­lek­mény mi­att egy évre be is zár­ták.

Bün­te­té­sé­nek ki­töl­té­se után dr. Kvasz­tics mint or­vos és mor­fi­nis­ta a ki­kö­tő­ben he­lyez­ke­dett el. Itt nem bü­rok­ra­ták él­nek. A dip­lo­ma mel­lé­kes, fő a tu­dás. És Kvasz­tics igen so­kat tu­dott! El­ső­sor­ban hall­gat­ni. Jól tud­juk, hogy fel­té­te­le a gyó­gyí­tás­nak az or­vo­si ti­tok­tar­tás. Aki ma ki­vesz egy re­vol­ver­go­lyót va­la­ki­ből, az ne hoz­za össze­füg­gés­be a ke­ze­lést a más­nap meg­je­le­nő hír­la­pok rend­őri je­len­té­se­i­vel, és ha meg­ál­la­pí­tot­ta a be­ál­lott ha­lált, ne tö­rőd­jön vele, hogy a pá­ci­enst hol he­lye­zik örök nyu­ga­lom­ra.

Ezt ne­ve­zik or­vo­si ti­tok­tar­tás­nak.

Kvasz­tics so­kat ol­va­sott, so­kat ivott, és mel­lék­fog­lal­ko­zá­sá­ra néz­ve bár­zon­go­ris­ta volt a Négy­szar­vú Macs­ka nevű mu­la­tó­ban. Ugyan­is igen szé­pen zon­go­rá­zott.

Az al­ko­hol­tól püf­fedt, óri­á­si, kö­vér em­ber nagy, szep­lős, fe­hér keze cso­dá­la­tos ér­zés­sel fu­tott ide‑oda a bil­len­tyű­kön.

Si­et­tünk. A Négy­szar­vú Macs­ka egy kö­ze­li si­ká­tor­ban volt.

– Hol van a Tö­rök Szul­tán? – kér­dez­te hir­te­len a ba­rá­tom.

A Tö­rök el­tűnt mel­lő­lünk!

Ejha!…

– Most már biz­tos, hogy vaj van a fe­jén! – ki­ál­tot­ta Sen­ki.

– Az még nem baj. Egyi­künk sem me­het nyá­ron ka­lap nél­kül az ut­cá­ra. De ma már má­sod­szor tör­té­nik meg, hogy be­csap ben­nün­ket…

– Gaz­em­ber! Ezért meg­foj­tom!

– Most el­ső­sor­ban si­es­sünk Kvasz­ti­csért.

A ta­nár ép­pen zon­go­rá­zott. A sze­mei ned­ve­sen csil­log­tak mély pil­lá­i­nak ha­sa­dé­ka közt.

Ami­kor meg­lá­tott ben­nün­ket si­et­ve jön­ni, le­csuk­ta a zon­go­rát, vet­te a ka­lap­ját, és oda­szólt a ven­dé­gek­hez:

– Nagy­be­teg­hez hív­nak… Bo­csá­nat.

És jött. Ilyen em­ber volt.

– Kés? – kér­dez­te Kvasz­tics.

– Nem.

– Go­lyó?

– Tar­kó­ban.

– Vége.

Szin­te fut­va igye­kez­tünk az el­ha­gyott úton.

– Hol a tás­ká­ja? – kér­dez­tem.

– Or­lov­nál.

– Érte me­gyünk.

– Két­száz frank.

– El­hozzuk.

Or­lov gúny­név volt, és az or­gaz­da szó el­fer­dí­té­sé­ből szár­ma­zott. Ez az em­ber zá­log­köl­csönt is fo­lyó­sí­tott. És Kvasz­tics tás­ká­ja min­de­nes­től nála volt.

Fel­zör­get­tük Or­lo­vot. A haj­lott hátú, ősz sza­kál­lú uzso­rás egye­dül la­kott egy kis föld­szin­tes ház­ban.

– Kvasz­tics ta­nár tás­ká­ja kell.

– Két­száz frank.

– Nincs.

– Saj­ná­lom.

– Sze­gény.

Egy re­vol­vert vett elő, és ránk fog­ta.

– Ku­tya vagy Or­lov! – mond­tam.

– Mit csi­nál­jak. Az or­vos tás­ká­ját azért fo­ga­dom el zá­log­nak mert min­dig akad egy hal­dok­ló, aki­ért ki­vált­ják. Ez az üz­let. Ha egy­szer in­gyen ki­adom, ak­kor vége a köl­csön­adott két­száz frank­nak.

– Hon­nan ve­gyünk?

– Ti­zen­ket­tő. Fél­óra alatt be­tör­het­tek va­la­ho­vá.

– Ad­dig Hop­kins meg­hal.

– Mit csi­nál­jak? Ne gye­re kö­ze­lebb, mert lö­vök!

– Gye­re! – mond­ta Sen­ki. – Maga vár­jon itt Kvasz­tics. Azon­nal jö­vünk.

El­in­dul­tunk ket­ten az éj­sza­ká­ban. Az egyik dokk­ból hosszú móló nyúlt ki a ten­ger­re. Ép­pen egy hajó sik­lott mel­lé­je. Ke­cses kis úri jacht.

– Mi?

– Meg­pró­bál­hat­juk…

El­in­dul­tunk a mó­lón vé­gig. A jacht uta­sai ki­száll­tak.

– Vi­gyázz!

Né­hány pony­vá­val fe­dett bála mögé men­tünk. Ha­tal­mas, ősz em­ber ma­gas ran­gú tisz­ti egyen­ru­há­ban jött egy fi­a­ta­labb fér­fi­val. Két mat­róz kö­vet­te őket.

– A szá­za­dos be­szél­ni fog – mond­ta hű­vös orr­han­gon a ma­gas ősz.

– És ha nem jön? – kér­dez­te a tiszt. – Már je­lent­kez­he­tett vol­na.

El­hal­kul­tak a han­gok és a lé­pé­sek… Vil­lám­gyor­san sur­ran­tunk a jacht felé.

Gyor­san el­ér­tük a jach­tot. Csak akad két­száz ron­gyos frank egy ilyen úri jár­mű­vön? Alig pis­lá­kolt egy-két lám­pa oda­fenn…

– Te a má­sik ol­dal­ról… – súg­ta Al­fonz, és le­búj­va el­kap­ta a vi­tor­lás­jacht pe­re­mét… Én a tat­hoz oson­tam. Van egy rö­vid, ól­mos bo­tom, bőr­rel be­von­va, ezt min­dig ma­gam­mal hor­dom… Ami­kor fel­hú­zódz­kod­tam a fe­dél­zet­re, elő­vet­tem…

A tat sö­tét volt. Óva­to­san meg­ke­rül­tem egy ka­bint és ki­néz­tem. Egy fegy­ve­res őrt lát­tam. Mat­róz, szu­ro­nyos pus­ká­val. A má­sik ka­bin­nál állt. On­nan kel­lett Sen­ki Al­fonz­nak jön­ni. Egy má­sik mat­róz most jött fel a jacht bel­se­jé­ből, össze­te­kert vász­nat ho­zott és dú­dolt.

A fegy­ve­res őr nyug­ta­la­nul meg­moz­dult, mint­ha zajt hal­la­na.

Mint va­la­mi rop­pant macs­ka, Sen­ki Al­fonz kar­csú alak­ja je­lent meg mel­let­te, és már­is súj­tott.

Pon­to­san áll­csú­cson ta­lál­ta az őrt. Csak egy halk reccse­nés hal­lat­szott, és dőlt. Al­fonz el­kap­ta, hogy ne okoz­zon zajt a zu­ha­nás…

A má­sik­nak arra sem volt jó­for­mán ide­je, hogy fel­fog­ja, ami tör­tént, ami­kor már kop­pant fe­jén a vas­bot. Egy halk ki­ál­tás­sal le­ros­kadt a kor­lát mel­lett.

Sen­ki már le­vet­te a knock­ou­tolt őr vál­lá­ról a fegy­vert.

– Kö­tözd meg őket… Ad­dig meg­né­zem, van-e még va­la­ki lenn…

Szu­ronyt sze­gez­ve le­osont…

A vá­szon­te­kercs kö­te­lé­vel gyor­san meg­kö­töz­tem a két ten­ge­részt, és be­lép­tem a sö­tét ka­bin­ba.

Hir­te­len gyú­ló vil­lany­fény va­kí­tott el egy má­sod­perc­re.

– Fel a ke­zek­kel!

Fény­lő­en sző­ke, szép, fi­a­tal nő állt előt­tem, és pisz­tolyt fo­gott rám.