3.

Hűű… Ez most nagy mar­ha­ság. Megy és meg­öli Tus­kó Hop­kinst. Mert meg­öli, ha egy­szer mond­ja. Ez olyan. Nem két­sé­ges, hogy Tus­kó­ról be­szélt.

Va­la­mit ten­ni kell. Nem hagy­ha­tom Tus­kót. Némi elő­nyöm van mert én tu­dom, hogy Hop­kins a kék sza­lon­ban tar­tóz­ko­dik, a ka­pi­tány­nak meg ke­res­ni kell.

Csak­hogy ő, mint kül­dönc könnyen be­jut­hat az épü­let­be. De én, így kis­sé ne­he­zen.

Gyor­san kö­rül­jár­tam az épü­le­tet. A hát­só aj­tó­nál meg­pil­lan­tot­tam Ju­velt, a fog­tech­ni­kust.

Vár­junk csak. Ezt meg le­het pró­bál­ni. Oda­ki­ál­tot­tam a sö­tét fák kö­zül.

– Ju­vel!

Meg­is­mer­te a han­go­mat!

– Mit akarsz?…

– Az őr­ség­re pa­rancs ér­ke­zett: min­den poszt öt­per­cen­ként el­megy a kő­fa­lig! Gya­nús ala­kot lát­tak a kert­ben!

– Jó… – dör­mög­te azon a han­gon, amellyel az em­ber hi­á­ba­va­ló fon­tos­ko­dá­sok­ba kény­te­len be­le­tö­rőd­ni.

Vissza­hú­zód­tam… Öt perc múl­va Ju­vel sza­bá­lyos fél­for­du­la­tot tett, és el­in­dult a he­lyé­ről… Ami­kor a fal­hoz ka­nya­ro­dó útra ért be­sur­ran­tam a kis­ka­pun.

Egy csi­ga­lép­csőn oson­tam fel. A cse­léd­fo­lyo­só­ra ér­tem. A for­du­ló­nál meg­pil­lan­tot­tam egy át­já­rót, pi­ros sző­nye­ges, fé­lig le­sö­té­tí­tett kar­zat­ra ve­ze­tett… Két­ség­te­len, hogy ott a kor­mány­zó ma­gán­la­ká­sa le­het.

Csak ide­jé­ben be­jus­sak a ven­dé­gek közé… Óva­to­san, a fal mel­lett set­ten­ked­tem elő­re…

Egy la­káj tű­nik fel a lép­cső­kön. Ugyan­ak­kor nyí­lik jobb fe­lől egy szo­ba­aj­tó, és ele­gáns úr lép ki hó­fe­hér szmo­king­ban. Va­kí­tó in­gén egy ki­tün­te­tés ró­zsa­szí­nű, szé­les sza­lag­ja vo­nul ke­reszt­be. Gomb­lyu­ká­ban a be­csü­let­rend…

Hát ilyent még. Hát ezt…!

Sen­ki Al­fonz!

– Hé… ba­rá­tom – ki­ált­ja a szol­gá­nak. – El­té­ved­tem eb­ben a ka­csa­lá­bon for­gó kas­tély­ban.

– Jobb­ra tes­sék… min­dig jobb­ra – mond­ja a la­káj, és el­megy.

Négy gyors ug­rás­sal a nyo­má­ban va­gyok.

– Al­fonz!

Mint a pör­gettyű for­dul meg. Az­u­tán fel­te­szi a mo­nok­li­ját, és némi le­né­zés­sel mond­ja:

– Fur­csa, ahogy te egy ki­fo­gás­ta­lan úr es­té­lyi meg­je­le­né­sét el­kép­ze­led.

Ez ő. Rá­is­me­rek! Ha­lá­los ug­rás­ra kész for­du­lat. Az­u­tán hi­deg­vér és gúny.

– Fi­gyelj rám… Kép­zel­he­ted, ha így be­jöt­tem, nagy do­log le­het…

– Leg­alább nyak­ken­dőt ve­gyél. Pa­ran­csolj, ott benn van min­den…

– Hop­kins éle­té­ről van szó…

– Hm… van neki egy­ál­ta­lán ilyes­mi?

Ez csak­ugyan za­va­ros ügy volt.

– Nézd, él vagy nem él, egy­re megy. Az bi­zo­nyos, hogy ma meg akar­ják ölni.

Gyor­san el­mond­tam min­dent. Né­hány má­sod­per­cig ide­ge­sen for­gat­ta a mo­nok­lit.

– Ér­tem. Most fi­gyelj. Én elő­re­me­gyek. Itt, eb­ben a szo­bá­ban min­den­fé­le hol­mi van. Ve­gyél ma­gad­ra va­la­mit, ami­vel utá­nam jö­hetsz. A kék sza­lon­ban vár­lak.

– Mer­re van?

– Nem tu­dom.

– Ott le­szek.

Az em­lí­tett szo­bá­ban sö­tét volt, de az út­ról egy ív­lám­pa fé­nye be­vi­lá­gí­tott az ab­lak­füg­gö­nyön át.

Azon­nal a szek­rény­hez si­et­tem. Saj­nos csak ka­to­na­ru­ha volt már ben­ne. Tá­bor­szer­na­gyi rang­jel­zés­sel.

Nem! Ezért főbe lő­nek. És mi­ért ül­jön Sen­ki Al­fonz élet­fogy­tá­ig egye­dül? Mert annyit ci­vil meg­je­le­né­sért is ránk sóz­nak, ha itt kéz­re ke­rü­lünk.

Meg­van! A sa­rok­ban egy fé­nyes, vé­kony gu­mi­kö­peny, ami­lyent a tisz­tek az uni­for­mis fö­lött hor­da­nak. Ez és egy hosszú lo­vag­ló­csiz­ma, a ke­zem­ben sap­ka… Ott egy ak­ta­tás­ka… Gye­rünk…

Le­he­tő­leg gyor­san és vi­har­vert, zord arc­cal elő­re! Nem meg­áll­ni egy pil­la­nat­ra sem.

Az irányt már tud­tam. Jobb­ra, min­dig jobb­ra!

Halk zene erő­sö­dik, ahogy a hosszú, vö­rös sző­nye­gen egy fé­nyes, ha­tal­mas üveg­aj­tó­hoz kö­ze­le­dem… Ke­zem a ki­lin­csen.

Na mi van, Csü­lök? Fé­lünk ta­lán?

Elő­re!

Ha­tal­mas te­rem, va­kí­tó­an szi­por­ká­zó üveg­csil­lár, már­vány­osz­lo­pok és a le­ve­gő­ben fi­nom il­lat­sze­rek sza­ga…

Gyor­san, ke­mény lép­tek­kel me­gyek to­vább… Eny­he ró­zsa­szí­nű fény, ibo­lya és zöld szí­nű pam­la­gok: egy do­hány­zó­szo­ba… Gye­rünk!

– Meg­állj, kér­lek!

Meg kell áll­ni. Ma­gas vi­dám arcú, okos tá­bor­szer­nagy, ha­tal­mas ki­tün­te­té­sek­kel és…

Kis­sé el­hűl­tem.

A kor­mány­zó! És mel­let­te egy sza­kál­las, hosszú al­tá­bor­nagy… Hol lát­tam már?

Ál­lok vi­gyázz­ban…

A jacht! Ez az al­tá­bor­nagy volt a sza­kál­las utas. Aki le­szállt a jach­tról! Utá­na Al­fonz meg én egy fo­goly nőt ta­lál­tunk ott! Mind­ez egy vil­la­nás­nyi idő alatt – az al­tá­bor­nagy már­is hoz­zám lép nyá­ja­san, mo­so­lyog­va…

– Is­ten ho­zott! Ro­u­ban al­tá­bor­nagy va­gyok.

A fő­pa­rancs­nok!… El­áll a lé­leg­ze­tem.

– Szbrz­ni – mor­mo­gok va­la­mit gyor­san.

– Hon­nan? – kér­de­zi mo­so­lyog­va.

Össze­vá­gom a bo­ká­mat.

– Go­u­mont di­ví­zió…

Ezt a ki­fe­je­zést a szá­zad­iro­dá­ban hal­lot­tam.

– De Suren­ne már­kit ke­re­sed?

– Igen­is, ex­cel­len­ci­ás uram!

– Erre menj, a ku­po­la­te­rem­ben van.

Össze­csap­tam a bo­ká­mat… Meg­úsz­tam. De most nem me­he­tek más­fe­lé, mint a mon­dott irány­ba… Szó­val Ro­u­ban al­tá­bor­nagy tar­tot­ta fog­va azt a szép nőt…

A ku­po­la­te­rem után csen­des fo­lyo­só kö­vet­ke­zett, egy tur­bá­nos, mon­gol képű frak­kos két hölggyel be­szél­get. Az egyik hölgy rám néz.

Mi van ma?! Ez a nő volt a jacht fog­lya!

A nő, aki­től olyan ha­tá­ro­zott for­má­ban két­száz fran­kot sze­rez­tünk, ami­kor Sen­ki Al­fonz és én Hop­kins gyógy­ke­zel­te­té­sét szor­gal­maz­tuk.

Egy perc­cel előbb Ro­u­ban al­tá­bor­nagy, aki őriz­tet­te, és most ő, aki el­me­ne­kült az éj­sza­ká­ban.

Egye­ne­sen oda­jön hoz­zám. Kis­sé erő­sen szo­rít­ja meg a ke­ze­met… Mint­ha jelt adna.

– Kit ke­res?

– Egy szá­za­dost.

– Aki­nek fej­lö­vé­se van?

– Igen…

– Men­jen a kék sza­lon­ba. Erre…

És meg­mu­tat­ta az irányt.

– Csak men­jen nyu­god­tan. Nyom­ban jö­vök én is.

Nem ér­tet­tem. Ilyen­kor jó, ha az em­ber össze­csap­ja a bo­ká­ját. A nő mo­soly­gott.

– Egy ba­rát­ja, aki té­ve­dés­ből fe­hér szmo­king­ban jött a kor­mány­zó­ság es­té­lyé­re, már vár­ja!

Ez csak Al­fonz le­he­tett…

Össze­csap­tam a bo­ká­mat. Egye­ne­sen a kék sza­lon­ba men­tem.

Ko­pog­ta­tás nél­kül be­nyi­tot­tam.

Sen­ki Al­fonz egy könyv­szek­rény­nek dől­ve állt. Szem­ben vele Tus­kó Hop­kins ter­pesz­ke­dett a leg­szé­le­sebb fo­tel­ben, a leg­na­gyobb szi­var­ral, előt­te egy üveg Na­pó­le­on nevű fi­nom ko­nyak és egy csi­szolt üveg­po­hár­ka, med­dő hi­va­tást tel­je­sít­ve, mi­vel Tus­kó az üveg­ből hú­zott időn­ként je­len­tős kor­tyo­kat.

– Szer­vusz, Csü­lök – szólt a szá­za­dos könnye­dén.

– Tus­kó, hogy a cso­dá­ba…

– Ki­tar­tás – vá­gott a sza­vam­ba Al­fonz. – Húsz perc múl­va ott kell áll­nunk őr­sé­gen. Nincs idő me­sé­re. Amit Tus­kó tud ön­ma­gá­ról, elég ke­ve­set, azt én majd el­mon­dom ne­ked. Most ti­zen­öt-húsz perc alatt rö­vi­den, gyor­san csak a leg­szük­sé­ge­seb­be­ket fog­juk meg­be­szél­ni.

– Leg­szük­sé­ge­sebb, hogy jó­ked­vünk le­gyen. Fel a fej­jel, fiúk… – kö­zöl­te Hop­kins har­sány, re­kedt hang­ján és ki­it­ta a ma­ra­dék, fél üveg Na­pó­le­ont…

– Hol a ka­pi­tány? – kér­dez­tem.

– Még nem jött – fe­lel­te Al­fonz, és elő­hú­zott a zse­bé­ből egy „tig­ris­gyű­rűt”.

Is­me­rik ezt a bá­jos szer­szá­mot? Egy acél­ka­ri­ka, amit az em­ber a te­nye­ré­re húz. Ha össze­szo­rít­ja, ak­kor öt, fi­nom hegy­ben vég­ző­dő, tig­ris­ka­rom­sze­rű gör­be kés­pen­ge nyo­mul ki a bel­se­jé­ből. Ha ez­zel oda­üt va­la­ki, az ál­ta­lá­ban örök­ké­va­ló­sá­gon túl gyó­gyu­ló, sú­lyos tes­ti sér­tést okoz.

Ked­ves volt a fiú, ahogy ott állt, a te­nye­ré­re hú­zott tig­ris­gyű­rű­vel. Fe­ke­te, dús ha­ján csil­lo­gott a lám­pa­fény. Al­fonz igen nagy gond­dal fé­sül­kö­dött. A haja és a fo­gai ver­senyt ra­gyog­tak egy­más­sal.

– Nem sze­ret­ném, ha baj len­ne ez­zel a ka­pi­tánnyal – mond­tam. – Ro­kon­szen­ves fiú.

– De én is egész ked­ves va­gyok – je­gyez­te meg Hop­kins. – És nem aka­rom, hogy meg­öl­jön. Amennyi­ben ilyes­mit szán­dé­kol­na ve­lem a pa­sas, be­ve­rem a fe­jét. Al­fonz nél­kül is.

– Az a ka­pi­tány vas­ból van. Nem bírsz vele, Hop­kins. És ne­ked sincs sok esé­lyed, Sen­ki Al­fonz. De azt hi­szem, hogy va­la­mi té­ve­dés van az ügy­ben.

– Nincs – fe­lel­te Hop­kins. – Én is meg­öl­ném őt, ha for­dít­va áll­na az ügy. Mint men­tő ta­nút hall­gat­tak ki az ügyé­ben, és ter­mé­sze­te­sen nem em­lé­kez­tem sem­mi­re. Azt mond­tam, fej­lö­vé­sem van. So­ha­sem tud­tam, hogy ilyes­mi jól jön az em­ber­nek, al­ka­lom­ad­tán. Saj­ná­lom, hogy ez­zel ár­tot­tam neki. Vi­szont, ha meg­mon­dom az iga­zat, hogy nem va­gyok szá­za­dos, nem tu­dom hogy ke­rül­tem a ka­to­nai kór­ház­ba, és tisz­tes­ség­te­len ne­vem Tus­kó Hop­kins, ak­kor hosszú ide­ig ülni kel­lett vol­na. És én nem sze­re­tem a po­ko­li ké­nyel­met.

A le­ány jött be ko­po­gás nél­kül. Aki fo­goly volt a jach­ton.

– Itt volt?… – kér­dez­te gyor­san Al­fonz­tól.

– Még nem.

– De igen.

A ka­pi­tány állt előt­tük. Az er­kély­aj­tó füg­gö­nye mö­gül lé­pett elő, az én ru­hám­ban.

Al­fonz zse­bé­ben lát­szott, amint az ökle meg­fe­szül egy nyo­más­sal. A tig­ris­gyű­rű ké­szen állt. Hop­kins az üveg nya­kát fog­ta, de et­től el­te­kint­ve nyu­god­tan ült, és rág­ta a szi­var­ját. Én egy lé­pést tet­tem.

A ka­pi­tány vé­gig­né­zett hár­mun­kon. Úgy lát­szott az ar­cán, hogy némi el­is­me­rés­sel gon­dol ránk.

– Vik­tor… – sut­tog­ta a le­ány, és oda­ment hoz­zá.

A ka­pi­tány hosszan né­zett rá.

– Ez az… em­ber… mond­ta az imént… – Al­fonz­ra mu­ta­tott.

– Kü­lö­nös em­be­rek – for­dult fe­lénk a ka­pi­tány. – Ami ag­go­dal­mu­kat il­le­ti, nyu­god­tak le­het­nek. Hall­ga­tóz­tam itt a füg­göny mö­gött. A má­sik he­lyi­ség er­ké­lyén búj­tam el, és lát­tam, hogy ide­jön ez a tré­fás szá­za­dos. Át­lép­tem erre az er­kély­re, hogy el­bán­jak vele. Most már tu­dom, hogy ez az em­ber nem az, aki­nek hit­tem. Os­to­ba, sze­ren­csét­len vé­let­len, ami tör­tént, de nem ron­tott az ügye­men. Ha az iga­zi Man­der szá­za­dos nincs itt, ak­kor úgy­is hi­á­ba.

– Meg­szö­kik?… – kér­dez­te a le­ány.

– Nem. Egy­pár óra sza­bad­sá­got kap­tam.

– De hát mi­ért… nem… szö­kik?…

– Nem le­het, és nem is aka­rok… Egy szót mond­jon… Lucy: el­hi­szi?

– Nem! – fe­lel­te azon­nal és ke­mé­nyen a le­ány.

A ka­pi­tány át­ka­rol­ta.

– Ez fon­tos volt. Kö­szö­nöm.

– Ké­rem… – szólt köz­be Al­fonz. – itt há­rom em­ber van je­len, aki­ket a vi­lág leg­el­szán­tabb fic­kói kö­zül sem le­het­ne job­ban ki­vá­lo­gat­ni… Nem te­het­nénk va­la­mit?…

– Nem. Lá­tom, hogy esze­ve­szett em­be­rek, de az én ügyem be­fe­je­ző­dött.

– Men­jen vissza, ka­pi­tány úr, a fegy­ház­ba, és mi meg­szök­tet­jük – aján­lot­tam lel­ke­sen.

– Kö­szö­nöm. El­hi­szem, hogy ma­guk eset­leg ké­pe­sek len­né­nek erre is. De én nem tu­dom kü­lön­vá­lasz­ta­ni az élet és a be­csü­let fo­gal­mát.

– Ér­de­kes – cso­dál­ko­zott Tus­kó Hop­kins, és az üveg nya­kát bal sze­me elé tart­va, min­den re­mény nél­kül, fu­tó­lag be­le­né­zett.

A le­ány ri­ad­tan, két­ség­be­esett vá­ra­ko­zás­sal né­zett egyi­künk­ről a má­sik­ra.

A ka­pi­tány sá­padt ar­cán mo­soly su­hant át.

– Is­ten ve­le­tek, fiúk. Le­het, hogy nem tar­toz­tok a be­csü­le­tes tár­sa­da­lom­hoz, de bá­tor, lo­va­gi­as, el­szánt, jó­szí­vű fic­kók vagy­tok. Te is, te szem­te­len kö­vér, tet­szel ne­kem, és nem ha­rag­szom rád. Most si­es­sünk. Öt perc múl­va őr­sé­gen kell áll­ni. Kö­szö­nöm.

– Vik­tor…

– Nincs to­vább, Lucy. Ezt a két em­bert ha­di­tör­vény­szék elé ál­lít­ják, ha le­ké­sik a vál­tást, és ne­kem is vissza kell tér­ni a bör­tön­be.

– Én… mel­let­ted le­szek Vik­tor. El­me­gyek a köz­tár­sa­sá­gi el­nök­höz…

– Nem sza­bad. Az apád­ra kell gon­dol­kod­ni. Raj­tam nem se­gí­tesz, csak de Suren­ne már­ki szán­dé­kát vin­néd si­ker­re… Maga, köp­cös, csir­ke­fo­gó, vi­gye a bő­rét in­nen, mert ha baj lesz, nem ússza meg go­lyó nél­kül…

A tor­kom olyan szűk lett, mint­ha kö­tél csa­va­rod­na rá, ami­kor a ka­pi­tány és a le­ány ke­zet fog­tak és egy­más sze­mé­be néz­tek né­hány má­sod­per­cig.

Az­u­tán a le­ány ki­ment.

– Gye­rünk.

– Állj!

Pot­ri­en őr­mes­ter állt az aj­tó­ban.