4.

Men­tünk va­cso­ráz­ni. Mazzea elő­re­si­e­tett. Én el­kap­tam Hop­kinst:

– Nincs baj?

– Hát ele­in­te, amíg ecet he­lyett ru­mot ön­töt­tem a le­ves­be. De most már jó volt. El­len­sú­lyoz­tam fok­hagy­má­val, az el­ve­szi a sza­gát…

Szép re­mé­nyek­kel néz­tem a va­cso­ra elé…

– Kü­lön­ben fel a fej­jel – foly­tat­ta vi­dá­man. – ügye­sen kell ve­gyül­ni, ak­kor nincs baj. Min­den szá­zad­nál annyi az új em­ber, hogy könnyű ide-oda jár­ni… Ne félj míg az öreg Tus­kót lá­tod, öre­gem…

– És a ka­pi­tány?

– Sem­mi baj! A má­sik ha­jón jön! Mint ka­to­nai ko­vács­mes­ter.

– És… ért eh­hez?

– Mit kell itt ér­te­ni? Kós­told meg a va­cso­rá­dat, és min­den­nel tisz­tá­ban le­szel… Au re­vo­i­re! Nincs baj, fel a fej­jel… – És fü­työ­rész­ve le­fu­tott a kony­ha­lép­csőn.

A fe­dél­köz­ben, ko­mor, zen­dü­lés­re haj­ló han­gu­lat­ban, el­len­sé­ge­sen né­zett a le­gény­ség a va­cso­rá­ra. Le­ves volt. Sok fok­hagy­má­val. A rum el­len!…

Kép­zel­he­tik!

Az őr­ve­ze­tő kö­te­les­sé­gé­nek tar­tot­ta, hogy egyen, mint­ha mi sem tör­tént vol­na. Mi­után meg­kós­tol­tam a va­cso­rá­mat, úgy érez­tem, hogy az őr­ve­ze­tő rá­szol­gált a leg­ma­ga­sabb ki­tün­te­tés­re, ami­kor kö­te­les­ség­tel­je­sí­tés­ből meg­et­te a le­vest.

Azt már csak én tud­tam, hogy az őr­ve­ze­tő egy tá­nyér le­ves után mi­ért éne­kel ér­zel­mes, régi nép­da­lo­kat.