Tizenegyedik fejezet
A döntő küzdelem előtt

1.

Da­kar­nál csak­ugyan ki­kö­töt­tünk.

A le­gény­ség, a ka­pi­tány sze­rint, a hajó ton­na­tar­tal­mát véve ala­pul, élő­sú­lyá­ból mint­egy 22 szá­za­lé­kot ve­szí­tett.

Pe­dig az utol­só na­pok­ban kis­sé ja­vult a koszt, mert Tus­kó Hop­kins egy sza­kács­köny­vet szer­zett va­la­hol.

Ezt ta­nul­má­nyoz­ta, ami­kor fel­ke­res­tem a kony­há­ban. Raj­tam kí­vül már sen­ki sem be­szélt vele.

– Nézd, Tus­kó – mond­tam. – Ez nem me­het így to­vább. Hogy oda­ége­ted a le­vest, rend­ben van. De hogy ke­rül a fe­ke­te­ká­vé­ba só?…

– Jól adod. Ép­pen tész­tá­nak való ret­ket sóz­tam, ami­kor a né­ger be­ej­tet­te a pi­pá­ját a ká­vé­ba. Azt kel­lett ki­ha­lász­ni, hát be­le­nyúl­tam sós kéz­zel… Mi jobb a ká­vé­ba, só vagy pipa?

Mit fe­lel­het­tem erre? Iga­za volt.

– Ez a hála a mun­ká­mért. Még zsol­dot sem ka­pok, tisz­te­let­be­li ka­to­na lé­tem­re fő­zök, és itt po­fá­zik min­den­ki. Most hagyj en­gem is va­cso­ráz­ni – mond­ta dü­hö­sen. A kály­hán ott állt a le­ves. De Hop­kins hur­kát vett elő a zse­bé­ből, és azt ette.

Köz­ben be­fe­je­zett tény volt, hogy a sza­ká­csot Da­kar­ban le­vált­ják. Egy na­pig vesz­te­gel­tünk a ki­kö­tő előtt, míg elő­ké­szí­tet­tek min­dent a ki­szál­lás­hoz.

– Me­gyek a ka­pi­tá­nyért – súg­ta Tus­kó. – Most már sor ke­rül a ko­vács­ra, és baj lesz…

A „Gé­nér­al du Nég­ri­er” messze előt­tünk ha­ladt. Csil­lo­gott a bor­dá­ja az erős, bán­tó­an nagy fé­nyű nap­sü­tés­ben.

Ez már az Egyen­lí­tő vi­dé­ke volt. Szá­raz, ful­lasz­tó hő­ség.

Kö­zel­ről lát­szott a vá­ros, vas­tag por­fá­tyol mé­lyé­ről szü­rem­lett ide a lár­ma, a le­hal­kult ro­baj és ki­kö­tői fé­nyek ho­má­lyos vi­lá­ga…

Kez­dő­dött a ki­szál­lás. Iga­zán si­e­tős le­he­tett az ügy, mert nyom­ban so­ra­ko­zó­ra fúj­tak, amint ki­száll­tunk.

A mű­sza­ki­ak már­is ócsá­rol­ták a sze­rel­vé­nye­ket. Egy ide­ges káp­lár ro­hant min­den­fe­lé, a négy­ha­jó­nyi ka­to­na­ság kö­zött. A ko­vá­csot ke­res­te… Hol a cso­dá­ba le­het?

– Gye­rünk, gye­rünk! – ri­kolt­ja Pot­ri­en – mit mász­kál­nak, mint a nyug­dí­jas öreg­urak?… hej, maga vá­ro­si csir­ke­fo­gó, ne pisz­mog­jon az ira­tok­kal… mond­ják neki, hogy ne pisz­mog­jon, kö­nyör­göm, mert én be­le­me­gyek…

Vé­gig az éj­sza­kai vá­ro­son! Zör­gés, csö­röm­pö­lés, ba­kan­csok zaja… lo­vak hor­kan­nak…

A jó szé­les úton, arány­lag hűs éj­sza­ká­ban, eről­te­tett me­net­ben, de vi­dá­man ha­lad­tunk.

A cir­ká­ló bor­dá­ja oly­kor meg­csil­lan, kinn a nyílt ten­ge­ren hold­fény éri.

Most egy autó ha­lad el las­san az osz­lop mel­lett. Messze út­ról jött, por­ral le­pett, ha­tal­mas zöld tú­ra­ko­csi és a ve­ze­tő­je…

Ör­dög és po­kol!

A mé­lyen le­hú­zott sap­ka és a nagy so­főr­szem­üveg kö­zött csak az orra he­gye lát­szott. De en­nek az orr­nak a he­gye az­u­tán elég volt.

– Hej, Tö­rök! – ki­ál­tom, és fe­lé­je lé­pek.

Ijed­ten rá­kap­csol, hogy az autó szin­te ne­ki­ug­rik. Egy szé­le­sebb ré­szen egér­utat kap, és elzúg a me­net mel­lett.

Sok van már a füle mö­gött en­nek a ra­vasz frá­ter­nek. Min­dig együtt jár vele a baj… Most hová megy? Mit akar?

„Vite… vite…”

Az al­tisz­tek sür­get­ve si­et­nek vé­gig a so­ron…