Tizenötödik fejezet
Ahogy remekíróim mondják: Epilógus

1.

Az esős év­szak kö­ze­pe felé, ami­kor a ten­ger ál­lan­dó­an su­gár­zó, fur­csa, zöld szí­nű és ta­ra­jos, hab­sze­gé­lyű hul­lá­mok gu­rul­nak raj­ta, a föld­be tet­tük a vi­lág leg­go­no­szabb nő­jét. Tisz­tes­ség­gel te­met­tük el, mert sen­ki­nek sincs joga arra ha­ra­gud­ni, aki meg­halt.

Fra­ser, a geo­ló­gus, épp ak­kor ér­ke­zett meg a benn­szü­lött kí­sé­ret­tel, ami­kor kö­rül­áll­tuk fö­det­len fő­vel a sírt.

– Kit te­met­tek el? – kér­dez­te cso­dál­koz­va.

– Egy bű­nös em­bert.

A fej­fá­já­ra Sen­ki Al­fonz rá­fa­rag­ta:

„Itt nyug­szik
Kat­ha­ri­na Gla­mar­da.

Az Úr le­gyen ir­gal­mas hoz­zá!”

Mazzea azért nö­vesz­tett sza­kállt, hogy mint a ha­lott And­rea je­len­jen meg. Más­nap si­má­ra bo­rot­vál­ta az ar­cát, és el­tűnt.

Hová ment a vad, el­ha­gyott vi­dé­ken, meg­halt, él-e? Nem le­he­tett tud­ni. Soha töb­bé nem hal­lott róla sen­ki.