Tizenkettedik fejezet
A térkép megszólal

1.

… A kan­tin mö­gött, egy dzsun­ge­li ér­te­lem­ben vett, fény­űző szo­bá­ban fo­ga­dott a gróf­nő. Át­ölel­te a nya­ka­mat, és ma­gá­hoz szo­rí­tott.

– Ó, John… hol vol­tál ilyen so­ká­ig? Úgy vár­ta­lak!

– El­hi­szem… De hát, a ba­rá­ta­im­nál vol­tam…

Szo­mo­rú­an le­haj­tot­ta a fe­jét.

– Bo­csáss meg… hogy kér­dez­te­lek… Nem aka­rom a tit­ka­i­dat tud­ni, csak ha majd mél­tó­nak ta­lálsz, arra, hogy se­gí­tő­tár­sad… le­gyek… Ha majd hi­szel ben­nem…

Könnyek csil­log­tak a sze­mé­ben. A lel­kem mé­lyé­ig meg­ha­tott. Egy skan­di­náv fegy­ház lel­ké­sze sze­rint a szem a lé­lek tük­re.

Ez a szem tisz­ta sze­re­te­tet tük­rö­zött.

– Lá­tod, John – mond­ta ké­sőbb –, most úgy ér­zem, hogy ed­dig mit sem ért az éle­tem, mert nem is­mer­te­lek té­ged…

Ezt hin­nem kel­lett.

– Ide hall­gass gróf­nőm. Hogy ed­dig nem bíz­tam ben­ned és tar­tóz­ko­dó vol­tam, an­nak is­me­red az okát. Ma már tu­dom, hogy sze­retsz, hogy nem tudsz élni nél­kü­lem…

– Óh, hogy be­lém látsz… – sut­tog­ta. – Hagyd, hogy se­gít­sek ne­ked!

– Saj­nos, nem so­kat se­gít­hetsz. Én a kö­zel­jö­vő­ben meg­szö­köm…

– Vigy ma­gad­dal!

– Nem le­het. Na­gyon ve­szé­lyes útra in­du­lok… De ha vissza­té­rek, soha töb­bé nem vá­lunk el!

– A…a volt fér­jem­mel… a ka­pi­tánnyal szöksz? Mert tudd meg: La­mé­ter a fér­jem volt!

Már a leg­na­gyobb tit­ka­it is rám bíz­ta. Mi ez, ha nem sze­re­lem?

– Tud­tam, édes. A ka­pi­tány jó ba­rá­tom lett.

– Igen?

– Igen. Fel­is­mer­te ben­nem az urat, és ő be­szélt ró­lad.

Meg­rán­dult az arca.

– Mit?

– Nem sok jót… – za­var­ban vol­tam. – Azt ál­lí­tot­ta, hogy… nem vagy há­zi­as meg ilyes­mi­ket.

– Gyű­lölt mert sze­ret­tem… Óh, John! Vele szöksz?

– Nem. Ő már el­szö­kött. Én a fi­úk­kal kö­ve­tem.

El­mond­tam neki őszin­tén min­dent. Most már ne áll­jon kö­zöt­tünk vá­lasz­fal.

– Iga­zi hős vagy, John.

A so­ra­ko­zó trom­bi­ta­sza­vá­ra hir­te­len ért vé­get a gyö­nyö­rű ta­lál­ko­zás. Né­hány vad csók, és ro­han­tam.

Fel­áll­tunk a re­pü­lő­té­ren. A ka­pi­tány mel­lett egy ten­ge­rész­tiszt és Pot­ri­en.

A ten­ge­rész­tiszt egy pa­pír­ról ol­va­sott:

– A 9-es, a 45-ös és 77-es köz­le­gényt, az első szá­zad­ból, a kor­mány­biz­tos úr, sze­mé­lyes szol­gá­la­tá­ra, a cir­ká­ló­ra ren­de­li.

Puff!

Most az­u­tán vége a szö­kés­nek. Csa­ta­ha­jó­ról nem le­het ke­re­ket ol­da­ni. A 45-ös én vol­tam, a 9-es Al­fonz és a 77-es Tus­kó zub­bo­nyán volt, ami­kor a kor­mány­biz­tos meg­le­pett ben­nün­ket.

Pot­ri­en ve­zé­nyel:

– 9-es, 45-ös, 77-es… Ŕ moi!

Ki­lé­pünk Pot­ri­en elé. Sen­ki Al­fonz és én.

– Hol a 77-es? – kér­de­zi a ka­pi­tány.

Csend. Egy al­tiszt ki­áll.

– Nos?

– 77-es köz­le­gény nincs a pe­lo­ton­ban. Még 70-es sem.

– Mi?!… – A ka­pi­tány cso­dál­koz­va néz a ten­ge­rész­tiszt­re. Ez fel­von­ja a vál­lát.

– Ér­te­sít­jük az ad­mi­rá­lis úr őex­cel­len­ci­á­ját – ha­tá­ro­zott vég­re a ka­pi­tány. – Rom­pez.

Fel­osz­lik a sor. A tisz­tek a rá­di­ós sát­rá­ba men­nek. A ten­ge­rész­tiszt nem tart ve­lük… Sé­tál.

Eb­ben a pil­la­nat­ban egy né­ger lép hoz­zám.

– Az egyik kan­ti­nos kül­di…

Le­vél. Már megint ez a bo­lond Tö­rök Szul­tán.

 

„Nadj gár hoogg. Irok neg­gedd. Merr iss­métt­lem: 1-gy ló vaggy. Ir­rás­so­gat? lop­pod dő­let a bos­szor­gánny. És el­árul­ja mind­det, amitt dő­let dud. Buc­coll­jat­tok djor­san de isss!?: mek. A Sen­ki All­vonsz iss. a tzr. s!2 la…

Tuddd gi:
  A Dör­rög Zul­dán, te hűj­je!”

 

Meg­der­med­tem. A zse­bem­hez nyú­lok… Hi­ány­zik a tér­kép… a nap­ló!… Az én má­so­la­tom.

Sen­ki Al­fonz a vál­lam fe­lett ol­vas­ta a le­ve­let. Az­u­tán rám né­zett.

Én a ci­pőm­re.

– Most menj, és sze­rezd vissza az írá­so­kat… Meg­ér­de­mel­néd, hogy ke­resz­tül­lő­je­lek, mint egy ku­tyát…

Szó nél­kül el­in­dul­tam.

Hi­deg ér­zé­ket­len nyu­ga­lom fo­gott el. Azt hi­szem, úgy me­het­tem a desz­ka­épü­let felé, mint va­la­mi gép­em­ber.

Biz­tos vol­tam ab­ban, amit ten­nem kel­lett. Ott áll­tam a kan­tin mö­gött össze­ácsolt kis bódé előtt. Már ép­pen be­lép­tem vol­na, ami­kor be­szél­ge­tést hal­lot­tam…

A lá­dák­ból össze­vert desz­ka­da­ra­bok ujj­nyi kö­ze­in át be­lát­hat­tam a szo­bá­ba.

A ten­ge­rész­tiszt volt benn a gróf­nő­nél. Egé­szen kö­zel áll­tak egy­más­hoz és hal­kan be­szél­tek. De azért jól hal­lot­tam min­den szót.

– Nem hi­he­tem… – mond­ta a tiszt.

– Így van, tud­ja, Hig­gins, hogy ma­gát nem té­vesz­tem meg. Bi­zo­nyí­ta­ni tu­dom, hogy de La Ro­u­ban al­tá­bor­nagy ka­to­nai tit­ko­kat szol­gál­ta­tott La­mé­ter­nek, il­let­ve cin­ko­sa­i­nak.

– Jól tud­ja, hogy őex­cel­len­ci­á­ja elv­ben el­len­fe­le az al­tá­bor­nagy­nak, de nagy tisz­te­lő­je, és ha ilyen gya­nú­sí­tás­sal elé­je áll…

– Nem gya­nú­sí­tás. Bi­zo­nyí­ték van a ke­zem­ben Man­der szá­za­dos nap­ló­ját és tér­ké­pét az al­tá­bor­nagy őriz­te: így van?!

– Így.

– Nos a ka­to­nai jel­zé­sek­kel, ve­zér­ka­ri meg­jegy­zé­sek­kel el­lá­tott tér­kép a bir­to­kom­ban van. At­tól a ka­to­ná­tól sze­rez­tem, aki­ről őex­cel­len­ci­á­ja is tud­ja, hogy La­mé­ter cin­ko­sa.

– Ez… nem le­het… Ro­u­ban al­tá­bor­nagy olyan ka­to­na…

– Itt van ná­lam. És mi­után a lo­pás­ról az al­tá­bor­nagy nem tett je­len­tést, két­ség­te­len, hogy fe­de­zi az ügyet.

– Adja ide… én azon­nal…

– Nem adom. Csak sze­mé­lye­sen az al­tá­bor­nagy­nak. Azt is tu­dom, hogy La­mé­ter ma este szö­kött el, már út­ban van Fon­gi felé.

– Hát… itt… volt?

– Itt volt! A Fort St. Thérč­se-ben buj­kált, és on­nan idá­ig jött. Az a fél­hü­lye ma­jom min­dent el­fe­cse­gett.

…Ked­venc klasszi­ku­sa­im so­ra­i­val élve: egy vi­lág om­lott össze ben­nem.

– Mi­ért nem akar­ja, hogy én te­gyek je­len­tést?

– Mert kér­ni aka­rok va­la­mit. Írást a kor­mány­biz­tos­tól, hogy bár­hol le­lő­he­tem a négy em­ber kö­zül azt, ame­lyik elé­bem ke­rül.

Meg­bor­zad­tam… Mi­lyen an­gya­li kül­ső­be rej­ti a ter­mé­szet oly­kor leg­csú­fabb al­ko­tá­sát.

A tiszt át­ka­rol­ta a gyű­lö­let­től li­he­gő nőt.

– Mi­lyen bosszú­ál­ló… ke­gyet­len te­rem­tés… Azért még­is… Sze­re­tem…

– Tü­re­lem, Hig­gins! – mond­ta és ki­bon­ta­ko­zott. – A mi időnk is el­jön rö­vi­de­sen. Ha a kor­mány­biz­tos győz és Ro­u­ban bu­kik, ak­kor… min­dent el­ér­he­tünk… Maga… ke­rül La­mé­ter he­lyé­re… ka­pi­tány lesz… és sok… sok pénzt ka­punk…

– És ad­dig min­den fa­jan­kó­val ka­cér­kod­ni kell… – ki­ál­tot­ta a ten­ge­rész­tiszt el­ke­se­re­det­ten.

– Ugyan… hogy rá­mo­soly­gok néha va­la­ki­re ra­vasz­ság­ból?… Hát a „Szol­gá­lat” tiszt­jei nem tet­te­tik ma­gu­kat, nem öl­töz­nek ál­ru­há­ba!?

Mi­cso­da szí­nész­nő. Mo­so­lyok! For­ró csó­kok vol­tak azok, ké­rem! De mi­lye­nek.

– Ha meg­hall­ja a kor­mány­biz­tos, hogy nincs 77-es köz­le­gény, ak­kor bi­zo­nyá­ra ő maga in­dít vizs­gá­la­tot, és a part­ra jön. Ak­kor je­len­tem az ügyet. Csak vi­gyáz­zon…

– Nincs ok az ag­go­da­lom­ra, Hig­gins. Po­tem­kint so­ha­sem fog­ják el, mert nem él…

– Po­tem­kin… igen – fe­lel­te ne­vet­ve a tiszt. Őt kel­le­ne meg­bün­tet­ni el­ső­sor­ban. Út­köz­ben hol lá­tom?

– San­ta Iza­bel­la szi­ge­té­vel szem­ben, a misszi­ós­ház­ban. Két hét múl­va… ta­lál­ko­zom va­la­ki­vel… Ha le­het, le­gyen ott maga is…

Még egy csók. A tiszt ment.

Csak annyi időm volt, hogy a nyí­ló ajtó mögé hú­zód­jam. Ki ez a Po­tem­kin? A bű­nös?…

Hig­gins gyor­san el­tűnt. Be­néz­tem a ré­sen. A nő moz­du­lat­la­nul állt, és maga elé me­redt, két ök­lét a szí­vé­re szo­rít­va.

Az arca iszo­nya­tos volt. Szép­ség­nek nyo­ma sem lát­szott raj­ta. A gyű­lö­let, a bosszú, a ron­tás ör­dö­gi ki­fe­je­zé­se tor­zí­tot­ta el…

Gyor­san be­nyi­tot­tam…

– Jó es­tét, drá­ga gróf­nő – súg­tam és nem tu­dom, mi­lyen le­he­tett az ar­com, mert a bo­szor­kány ré­mü­let­től tá­gult szem­mel hát­ra­lé­pett.

Egyet­len kéz­moz­du­lat­tal el­kap­tam a nya­kát, azt a szép vo­na­lú, sima, hó­fe­hér nya­kat.

– Nem fog ki­ál­ta­ni, mert ak­kor meg­szo­rí­tom.

Muk­kan­ni sem mert.

Elő­húz­tam a re­vol­ve­re­met, és a csö­vét a hom­lo­ká­ra szo­rí­tot­tam.

– Most hár­mat szá­mo­lok – mond­tam igen nyu­god­tan. – Ha ad­dig nincs a ke­zem­ben a tér­kép és a nap­ló, ak­kor szét­loccsan­tom a ko­po­nyá­ját. Is­ten en­gem úgy se­gél­jen. Egy…

Nem volt a han­gom­ban fe­nye­ge­tés. Csen­de­sen, szó­ta­gol­va be­szél­tem, szin­te súg­va, és még­is, ahogy rám né­zett a pisz­toly csö­ve mö­gül, ha­mu­szür­ke lett ré­mü­le­té­ben.

– Ket­tő…

Nyu­god­tan és gon­dol­ko­zás nél­kül meg­hú­zom a ra­vaszt „há­rom­ra”, ezt tud­tam.

De ő is…

– Oda­adom… – súg­ta. – Ott… a fi­ók­ba…

– Az iga­zat mond­ja, mert sem több kér­dés, sem to­váb­bi szá­mo­lás nincs, ha a fiók üres…

– Hát itt van… maga ör­dög… – szi­szeg­te, és a két írást elő­húz­ta a ru­há­já­ból.

– Most for­dul­jon arc­cal a fal­nak… Szá­mol­jon öt­ve­nig… Ha előbb moz­dul…

Meg­for­dult. Gyor­san, szin­te öröm­mel. Már ter­ve­zett va­la­mit.

De ab­ban a pil­la­nat­ban, ahogy há­tat for­dí­tott, úgy csap­tam fej­be a re­vol­ver agyá­val, hogy ájul­tan zu­hant a föld­re.

Tes­sék?

Igen. Egy nőt fej­be­ütöt­tem. Elő­ször éle­tem­ben. De ez a nő nem tar­to­zott a gyen­gébb nem­hez. Erő­sebb, ve­szé­lye­sebb volt száz fér­fi­nél és a leg­ki­sebb kí­mé­let sok em­ber éle­té­be és egy tisz­te­let­re mél­tó, ki­tű­nő al­tá­bor­nagy be­csü­le­té­be ke­rül­he­tett vol­na.

Gyor­san ki­sur­ran­tam…

– Pszt…

Al­fonz állt mel­let­tem.

– Si­es­sünk – mond­tam –, a nő min­dent el­árult a tiszt­nek… Rö­vi­de­sen át­jön a kor­mány­biz­tos a ha­jó­ról… és ak­kor vé­günk!

– Az írá­sok?

– Ná­lam…

Most egy köp­cös árny lé­pett oda.

– Fel a fej­jel, nincs sem­mi baj – súg­ta, és li­he­gett, mint aki messzi­ről jön. – Gyer­tek ve­lem mind a ket­ten.

– Hár­man jö­vünk ve­led…

– Ki a har­ma­dik?

– Mazzea – sut­tog­ta mel­let­tünk va­la­ki.

– Hm… No mind­egy… sem­mi baj, gyer­tek utá­nam – li­heg­te Hop­kins. – Csak itt is hagy­junk va­la­mit a ka­to­nák­ból.

Kö­vet­tük. Né­hány fa mö­gül ki­buk­kan­tunk a ten­ger­part­ra.

– Vi­gyá­zat…

Tisz­ta hold­fény tű­zött le. Ár­nyék­ba hú­zód­tunk. A hó­fe­hé­ren csil­lo­gó ten­ge­ren ép­pen ak­kor ért part kö­ze­lé­be egy mo­to­ros, taj­ték­csík­ja je­lez­te a meg­tett utat a csa­ta­ha­jó­ról.

A kor­mány­biz­tos alak­ja ki­ma­gas­lott a töb­bi benn ülő fe­lett. Két tiszt volt vele. Még meg sem kö­töt­ték a mo­to­rost, ami­kor már part­ra ug­rott. Igen ko­mor volt. El­si­e­tett a tá­bor felé, nyo­má­ban a tisz­tek, és leg­há­tul a me­cha­ni­kus.

– Elő­re!

Tus­kó a kö­vet­ke­ző má­sod­perc­ben a csó­nak­ban volt. Egy nyisszan­tás… Mire le­ül­tünk, a mo­tor­csó­nak már sza­ba­don him­bá­ló­zott, be­gyúlt a mo­tor, és egy kur­ta ber­re­gés után el­in­dul­tunk…

Tel­jes se­bes­ség­gel sik­lot­tunk a part men­ti ár­nyék­ban…

– Most elő­ször vizs­gá­lat in­dul, hogy ki volt a 77-es… – mond­ta Hop­kins. – Kö­rül­be­lül fél­óra múl­va kez­de­nek ül­döz­ni a par­ton és az ős­er­dő felé, ahol el is fog­ná­nak, ha nem erre jöt­tünk vol­na. Így csak ak­kor akad­nak a nyo­munk­ra, ami­kor a kor­mány­biz­tos vissza­té­rő­ben a csó­na­kot ke­re­si. Az pe­dig éj­fél felé lesz…

– És ben­zin? – kér­dez­te Sen­ki Al­fonz.

– Lesz. Ha el­ér­jük a ke­nyér­fa­cso­por­tot, a part­haj­lás­nál, ak­kor tan­ko­lunk… Nincs sem­mi baj, fiúk, min­den rend­ben van, és csu­da ivást ren­de­zünk a vé­gén… – Ezek után éne­kelt.

– Ha a cir­ká­ló ül­dö­ző­be vesz, ak­kor nem me­ne­kül­he­tünk – mond­ta a cit­rom­fe­jű em­ber.

– Re­mél­jük, hogy éj­fé­lig nem ke­re­sik a mo­to­rost.

Mazzea igen kü­lö­nö­sen fes­tett. Kör­sza­kál­la szé­pen ki­nőtt, és az álla kö­rül két jel­leg­ze­tes ár­kot bo­rot­vált. Egé­szen egyé­ni szőr­zet volt és az apró, zord ar­cot szin­te ijesz­tő­en szo­mo­rú­vá és fur­csá­vá tet­te.

So­ká­ig nem tör­tént sem­mi. Pe­dig már jó más­fél órá­ja sik­lot­tunk. Az­u­tán egy röp­pen­tyű szállt fel, a tá­vo­labb alig lát­szó cir­ká­ló­ról.

– Hopp­la! – ki­ál­tot­ta Hop­kins – vég­re rá­jöt­tek a ren­ge­teg eszük­kel, hogy mi tör­tént.

Még fo­koz­ta a se­bes­sé­get, amennyi­re le­he­tett.

A hold le­nyu­go­dott, sö­tét éj­sza­ka bo­rult a ten­ger­re és a par­ton sűrű ár­nyak­ká süp­ped­tek a pál­mák.

A bü­dös, sós gő­zöl­gés, nyú­ló pára le­ra­kó­dás­sal hú­zó­dott a bő­rünk­re. Nyo­masz­tó, af­ri­kai éj­sza­ka volt. Bá­gyad­tan ül­tünk a kis mo­to­ros­ban, és na­gyon tá­vol­ról az ül­dö­zés­re in­du­ló cir­ká­ló fény­szó­ró­pász­tái lát­szot­tak, amint vé­gig­se­per­ték ku­tat­va a ten­gert.

Fel­tű­nik a part­haj­lat, a vil­la­sze­rű­en szét­ága­zó ke­nyér­fa­ko­ro­nák. A mo­tor már csú­nyán zör­gött… Alig van ben­zin…

– Vi­gyá­zat! – mond­ta Tus­kó. – Tan­ko­lunk!…

– Hol a fe­né­be akarsz itt tan­kol­ni?!

A mo­tor le­állt, a csó­nak las­súb­bo­dó iram­ban sik­lott a part­hoz, és oda­koc­cin­tot­ta az or­rát.

El­ső­nek Sen­ki Al­fonz fu­tott ki a fák kö­zül, az ös­vény­re. Na­gyot ki­ál­tott. Ne­kem is tát­va ma­radt a szám, ami­kor mel­lé­je ér­tem.

Egy tank állt az ös­vé­nyen!

– Mond­tam, hogy ha el­fogy a ben­zin, ak­kor tan­kol­ni fo­gunk.

– De hogy ke­rül ide… ez a tank?…

– Lop­tam. Na száll­junk be…

Mély­sé­ges el­is­me­rés­sel kö­vet­tük vé­gig a vas­lét­rán a harc­ko­csi­ba Tus­kó Hop­kinst.

A kes­keny er­dei úton ki­tű­nő­en ha­ladt a kis­tí­pu­sú tank.

– Most mondd el, mi volt – for­dult hoz­zám Sen­ki Al­fonz.

El­me­sél­tem, hogy mit hal­lot­tam, ami­kor a gróf­nő a ha­jós­tiszt­tel be­szélt.

– Az a Hig­gins nevű ha­jós­tiszt is bele van ke­ver­ve az ügy­be – mond­tam. – Va­la­mi van a füle mö­gött. És em­lí­tet­tek egy má­si­kat is, aki szin­tén bű­nös, de már nem él…

– Hogy hív­ják?

– Po­med­lin… nem… Ro­dev­rin… – se­hogy sem ju­tott az eszem­be az a név. – Azt mond­ták, ő a bű­nös, de nem le­het el­fog­ni, mert ré­gen ha­lott.

– Az ör­dög vi­gye a tök­fe­je­det! – ká­rom­ko­dott Sen­ki. Pe­dig iga­zán nem le­he­tett rám azt mon­da­ni, hogy tök­fe­jem van.

Az­u­tán iz­ga­lom, ül­dö­zés, ve­szély da­cá­ra el­alud­tam, és mint utóbb ki­de­rült, a töb­bi­ek is. Haj­nal­fe­lé egy iszo­nyú lö­kés ami­től egy­más­ra bo­rul­tunk, re­cse­gés, csi­kor­gás és csö­röm­pö­lés; ez tu­dat­ta, hogy Tus­kó Hop­kins is el­aludt.

De saj­nos a kor­mány­nál.