2.

Nem volt könnyű do­log. Az előz­ményt ké­sőbb így me­sél­te el Hop­kins:

A ka­pi­tány ki­sza­ba­du­lá­sa után a szá­za­dos „szál­lá­sá­ra” ment nyom­ban. Tus­kó egy fi­nom szál­ló­ban la­kott, és szom­ba­ton­ként, fej­lö­vé­sé­re való hi­vat­ko­zás­sal, eré­lye­sen vissza­uta­sí­tot­ta a szám­la ki­fi­ze­té­sét.

La­mé­ter-nek si­ke­rült az új­ság­író­kat ügye­sen le­ráz­ni, és Tus­kó szo­bá­já­ban már za­var­ta­la­nul él­vez­het­te vá­rat­lan sza­bad­sá­gát.

– Ide hall­gas­son, ba­rá­tom, egy óra ide­je van rá, hogy me­ne­kül­jön.

– Amint lát­ja, már­is cso­ma­gol­tam. – Iga­zo­lás­kép­pen ki­hú­zott a zse­bé­ből egy nyak­ken­dőt és egy fél há­ló­in­get. – Meg­en­ge­di, hogy ön­nel tart­sak, ka­pi­tány úr?

– A bör­tön­be? Mert én csak azt vá­rom, hogy maga el­szök­jön, és már­is je­lent­ke­zem az ügyész­nél. Min­dent el­mon­dok, úgy, ahogy va­ló­ban van.

– Csak nem?

– Kö­szö­nöm, amit tet­tek! Zse­ni­á­lis volt, me­rész és nagy­vo­na­lú. Ki az az em­ber, aki Fol­ter­nek adta ki ma­gát?

– A há­zi­or­vo­sunk.

– Hogy vet­ték rá erre az őrült­ség­re?

– Meg­mond­tuk, hogy egy gyé­mánt­bá­nyá­ról van szó. Ha vál­lal­ja a sze­re­pet, ak­kor vagy be­zár­ják, vagy fel­kö­tik, vagy ve­zér­igaz­ga­tó lesz. Annyi­ra sem be­csü­li az éle­tét, mint egy tö­rött ka­bát­gom­bot. Bá­gyad­tan bó­lin­tott. Tet­szett neki az ügy… Már ré­gen sze­ret­ne ve­zér­igaz­ga­tó len­ni.

– Kö­szö­nöm, amit tet­tek… Meg­ha­tó… de…

– Néz­ze… ka­pi­tány úr, ha maga be­bi­zo­nyít­ja, hogy ár­tat­lan volt, ak­kor Kvasz­ti­csot ün­ne­pé­lye­sen hoz­zák ki a bör­tön­ből. Ha most je­lent­ke­zik az ügyész­nél, leg­alább tíz évet ka­punk a szín­já­té­kért.

– El­ső­sor­ban maga el­szö­kik.

– Ha Kvasz­tics vég­képp a csá­vá­ban ma­rad? Eszem­ben sincs. Nem va­gyok én ku­tya.

– Mit csi­nál­jak? Én meg nem va­gyok sem csa­var­gó, sem szél­há­mos…

– Ár­tat­la­nul el­ítél­ték!

– Ez még min­dig nem ok arra, hogy ha­zud­jak és szél­há­mos­kod­jak. Egy ka­to­na, ba­rá­tom, har­col, en­ge­del­mes­ke­dik, és ha kell, meg­hal.

– Ez rend­ben van. Kí­sé­rel­je meg fel­ku­tat­ni a tet­te­se­ket, és ha nem si­ke­rül, ak­kor je­lent­kez­zék. Még min­dig meg­hal­hat nyu­god­tan. Ez­zel nem ké­sett el.

– Ez olyas­mi, hogy én…

– Az­u­tán… baj­ba ke­ver­né ma­de­mo­i­sel­le Ro­u­bant.

– Hogy ke­rül­ne az ő neve, ebbe az ügy­be?…

Tus­kó lát­ta, hogy jó he­lyen in­té­zett tá­ma­dást.

– Tőle kap­tuk a ko­mé­di­á­hoz szük­sé­ges ada­to­kat. Ez na­gyon ér­dek­li majd a tör­vény­szék tag­ja­it. Hon­nan tud­tuk az ügy­re tar­to­zó ka­to­nai tit­ko­kat? És eset­leg… ki­val­lat­nák…

A ka­pi­tány só­haj­tott.

– Ször­nyű frá­te­rek ma­guk.

– Nem is olyan nagy mér­ték­ben. So­ha­sem volt gyé­mánt­bá­nyánk, és úgy érez­tük, hogy most már leg­főbb ide­je.

– De… ho­gyan fog­nak hoz­zá?… Nincs se pénz, se fel­sze­re­lés.

– Én majd min­dent lo­pok – bíz­tat­ta Tus­kó. – Gaz­da­sá­gi ügyek­hez ér­tek.

– Ez nem úgy van, ba­rá­tom. Mel­let­tem nem lop­hat és nem ha­zud­hat.

– Ki­csit sem?… – kér­dez­te le­han­gol­tan – ugyan­is, fej­lö­vé­sem van…

– Ak­kor nem jö­het ve­lem…

– De már… gyó­gyul… Szó­val ha­tá­ro­zott, ka­pi­tány úr?

– Igen. Meg­pró­bá­lom ki­de­rí­te­ni az iga­zi bű­nö­sö­ket!

– Én kö­ve­tem min­den­ho­vá!

– Ha nem si­ke­rül az út, ak­kor me­gyek ön­ként a bör­tön­be.

– Ki­vé­ve oda…

– Rend­ben van. És most ve­zes­sen, ba­rá­tom, mert szök­ni és buj­kál­ni, eh­hez nem ér­tek.

– Fel a fej­jel, ka­pi­tány úr! Eb­ből a tárgy­ból én jól menő tan­szé­ket nyit­hat­nék az egye­te­men. Most úgy el­tű­nünk mint az arany­óra.

– Ho­gyan?… Fi­gyel­mez­te­tem, hogy a szél­há­mos­ság ha­mar ki­de­rül. Csak a je­le­net szug­gesz­ti­vi­tá­sá­nak kö­szön­het­jük a pil­la­nat­nyi elő­nyös hely­ze­tet is, de a val­lo­más annyi he­lyen hi­á­nyos, pri­mi­tív, hogy rö­vi­de­sen rá­jön­nék az igaz­ság­ra.

– Ad­dig mi már a lé­gió tisz­te­let­be­li tag­jai le­szünk.