Negyedik fejezet
Feltűnik egy tetem, aránylag jó színben

1.

Meg­in­dul az au­tók ára­da­ta. Sor­ban ér­kez­nek a kor­mány­zó­ság elé. Ma­gas ran­gú ka­to­nák, zöld pa­pa­gáj­kosz­tü­mös dip­lo­ma­ták, il­lat­sze­rek ára­da­tá­ban el­su­ha­nó höl­gyek. Az ék­sze­rek vil­lo­gá­sa, a vö­rös és ibo­lya su­gár­szi­por­kák me­sés tün­dök­lés­sel lö­vel­lik vissza a fény­su­ga­rak és szén­szá­las lám­pák vi­lá­gí­tá­sát…

A fül­ledt me­leg­ben fé­ke­ző és be­gyúj­tó au­tók gáz­fel­le­gei.

A szárny­se­géd a ka­pu­ban áll. Fo­gad­ja a ven­dé­ge­ket. Má­sod­per­cen­ként zen­dül a bo­ká­ja:

– Bi­ron szá­za­dos… Is­ten hoz­ta, ma­dam… Bi­ron szá­za­dos, szer­vusz… Bi­ron szá­za­dos, is­ten hoz­ta, ex­cel­len­ci­ás uram.

– Á… á… ked­ves Bi­ron… mit szól a múlt­ko­ri eset­hez… Jó, mi?

Egy kül­dönc.

– Pa­rancs Co­rot szá­za­dos úr­nak. Fő­ha­di­szál­lás.

– Vidd… Bi­ron szá­za­dos, Is­ten hoz­ta, már­ki…

Az­u­tán tör­tént a meg­le­pe­tés, ami­től kis hí­ján le­szé­dül­tem a lép­cső­ről.

Né­hány nagy­kö­vet és már­ki­né kö­zött, egy ősz gróf­fal paj­tás­ko­dó­an össze­ka­rol­va, jött fel a lép­csőn…

Tus­kó Hop­kins!

A ka­to­nai ne­ve­lés cso­dá­ja, hogy nem ej­tet­tem ki a pus­kát, hogy áll­tam a he­lye­men…

Tus­kó Hop­kin­son szá­za­do­si egyen­ru­ha volt, sok ki­tün­te­tés­sel, de még­is… sem­mi két­ség…

Kis­sé sá­padt, és va­la­mit fo­gyott. De min­den két­ség el­osz­lik, amint kö­zel ér, kar­ján az ősz fő­úr­ral. Azt mond­ja:

– Fel a fej­jel, gróf úr kér­lek… Ide vi­gyázz!… Nincs sem­mi baj.

Meg­áll az em­ber esze.

Most meg­lát ben­nün­ket. A sze­me sem reb­ben.

– Szép őr­ség… Két de­rék gye­rek. Ezek a kék te­rem­be il­le­né­nek.

– Mi­ért… gon­do­lod?… kér­dez­te a gróf.

– Mert szép kis te­rem, és a hát­só szárny­nál van, bár­ki fel­me­het a kis lép­csőn… Ott szok­tam tar­tóz­kod­ni, és min­dig úgy ér­zem, őr kel­le­ne…

– Ke­gyes­ked­jék a be­já­rat elől…

– Igen, igen… Hát ide vi­gyázz, gróf úr…

És el­megy. A gróf­fal! Ha jól ér­tet­tem, je­lez­ni akar­ta Al­fonz­nak és ne­kem, hogy a kék te­rem­ben vár ránk, oda könnyű be­jut­ni…

De hát mi ez?… Hi­szen leg­utóbb két­szer is ha­lott­nak hit­tük… Mi tör­tént? És hogy ke­rül ide szá­za­do­si ru­há­ban?

Lop­va át­néz­tem a sze­mem sar­ká­ból Sen­ki Al­fonz­ra.

Me­re­ven állt.

Ne­héz há­rom óra volt. Nem a ke­mény őr­ség mi­att, ha­nem mert et­től a ti­tok­tól szét­pat­tant az em­ber!…

A be­já­rat előtt már ré­gen csen­des min­den. Ja­vá­ban fo­lyik az ün­nep­ség, nem ér­ke­zik több ven­dég. Csak mi ket­ten ál­lunk me­red­ten.