Hatodik fejezet
Elindul a lavina

1.

– La­mé­ter a Gé­nér­al du Nég­ri­er cir­ká­ló ka­pi­tá­nya volt. A lé­gió két csa­ta­ha­jó­já­nak egyi­ke a „Gé­nér­al du Nég­ri­er”. La­mé­ter-nek szép jö­vőt jó­solt min­den­ki. A leg­job­ban mi­nő­sí­tett ten­ge­rész­tiszt volt, a leg­fi­a­ta­labb ka­pi­tány. Hat hó­nap előtt tar­tot­tuk az el­jegy­zé­sün­ket. És mint­ha ez okoz­ta vol­na a sze­ren­csét­len­sé­ge­ket, ak­kor kez­dő­dött Vik­tor kál­vá­ri­á­ja. Lord Pe­evb­rock nyu­gat‑af­ri­kai va­dá­szat­ra in­dult Sze­ne­gál­ba. Mi­vel két hó­nap alatt sem adott élet­jelt ma­gá­ról, Tim­buk­tu­ban ér­te­sí­tet­ték a hely­őr­sé­get, hogy ku­tas­son Pe­evb­rock után. Vé­gül rá­akad­tak egy gam­bi­ai kór­ház­ban, ahol tí­fus­szal fe­küdt. Ugyan­csak tí­fu­szos volt va­dász­tár­sa, Man­der szá­za­dos.

– Ez az – je­gyez­te meg Tus­kó, és egy újabb szi­var­vé­get vett ki a zse­bé­ből –, aki­vel en­gem össze­cse­rél­tek.

– Igen. Sze­mé­lye­sen itt sen­ki sem is­me­ri. Hal­lo­más­ból tud­ják, hogy köp­cös, fur­csa em­ber, te­hát vé­let­le­nül em­lé­kez­tet önre. Tíz év előtt egy asszony hűt­len­sé­ge mi­att nyug­dí­jaz­tat­ta ma­gát, ott­hagy­ta a ma­da­gasz­ká­ri szol­gá­la­tot, és egy­ma­gá­ban élt Nyu­gat-Af­ri­ka ren­ge­te­gé­ben. Va­dász­tár­sán, Pe­evb­roc­kon kí­vül sen­ki­vel sem érint­ke­zett. Egy asszony mi­att.

– Eb­ben nem ha­son­lí­tunk – mond­ta Tus­kó. – Ná­lam a nő buj­do­sott vol­na el a ren­ge­teg­be… Gar­con! Fris­sí­tőt… Le­het rum is…

– Pe­evb­rock Lord és Man­der szá­za­dos fel­gyó­gyul­tak. Je­len­té­sük­ből ki­de­rül, hogy ha­tal­mas kincs­re buk­kan­tak. A fon­gi benn­szü­lött törzs fő­vá­ro­sán túl, Ta­ma­rag­dá­tól észak­ra dús gyé­mánt­bá­nya van. Ez a ha­tó­sá­gok szá­má­ra is rend­kí­vül fon­tos ese­mény. A gyé­mánt­bá­nya az ál­la­mé. Aki meg­ta­lál­ja, az csak részt kap. Ma­gán­em­ber nem bá­nyász­hat nyers­gyé­mán­tot, és nem ke­res­ked­het vele. A Gé­nér­al du Nég­ri­er uta­sí­tást ka­pott, hogy egy jól fel­sze­relt, szak­em­be­rek­kel, meg­fe­le­lő esz­kö­zök­kel el­lá­tott ex­pe­dí­ci­ót vi­gyen ma­gá­val a fe­dél­ze­tén, ha­józ­zon fel ve­lük a ten­ger­ről a Sze­ne­gál fo­lyón, amíg csak a víz­ál­lás meg­en­ge­di, és vár­ja meg ott, amíg cél­hoz ér a tár­sa­ság. Azért kap­ta La­mé­ter ezt a meg­bí­za­tást, mert a Gé­nér­al du Nég­ri­er már több­ször be­ha­jó­zott a Sze­ne­gál fo­lyó­ba és La­mé­ter jó ba­rát­sá­got tar­tott fenn a fon­gi törz­zsel, ba­rát­ja volt Mim­bi­ni, a törzs­fő­nök is. Ezért nem hó­dí­tot­ták meg soha azt a vi­dé­ket. Dip­lo­má­ci­á­já­val és jó­in­du­lat­tal ural­ko­dott a gyar­ma­ti köz­igaz­ga­tás a Sze­ne­gál fo­lyó kö­zép­vi­dé­kén, ahol a bé­kés fon­gi törzs élt. Köz­ben el­fog­tak egy ké­met, aki­nél egy rej­té­lyes le­ve­let ta­lál­tak. Az állt ben­ne, hogy: „A ka­pi­tányt meg­vet­tük. Az ex­pe­dí­ci­ót Mim­bi­ni el­pusz­tít­ja.” Egy hét múl­va vissza­tért a hajó, és La­mé­ter azt ál­lí­tot­ta, hogy rá­dió­je­len­tést ka­pott, amely­ben Man­der szá­za­dos kö­zöl­te, hogy cél­hoz ért, és kéri, hogy for­dul­jon vissza a csa­ta­ha­jó, mert a benn­szü­löt­te­ket nyug­ta­la­nít­ja. La­mé­tert azon­nal őri­zet­be vet­ték, mert köz­ben je­len­tés jött Sze­ne­gál­ból, hogy a tár­sa­ság nem ér­ke­zett meg Ta­ma­rag­dá­ba, re­pü­lők nem ta­lál­ják a nyo­mu­kat, és rá­dió­hí­vás­ra nem fe­lel­nek. Va­ló­szí­nű, hogy az ex­pe­dí­ció el­pusz­tult. Így a kém­nél ta­lált le­vél ször­nyű bi­zo­nyí­ték volt La­mé­ter el­len.

– De hát a rá­di­ós csak tud­ta, hogy jött-e ér­te­sí­tés, vagy sem?

A le­ány só­haj­tott.

– A Sze­ne­gál fo­lyó­ban hem­zseg a kro­ko­dil, és a rá­di­ós a ha­jó­ról a víz­be esett, két nap­pal a vissza­té­rés előtt. Azt hi­szik, meg­öl­ték… És úgy lát­szik, ez­zel a ször­nyű­ség­gel is Vik­tort vá­dol­ják.

Kint­ről ci­te­ra cin­co­gá­sa hal­lat­szott.

– Most… La­mé­tert… – alig bír­ta ki­mon­da­ni –, ha­lál­ra íté­lik… Ka­to­nai bün­te­tő­ex­pe­dí­ció in­dul, hogy meg­száll­ják a fon­gi törzs föld­jét… Ez­zel… apám éle­té­nek egyik fő cél­ja meg­sem­mi­sül. Ő a vér­on­tás nél­kü­li gyar­ma­ti ura­lom híve volt… Be­le­bu­kik ebbe, mert nem akar­ta soha meg­száll­ni Fon­git.

– Hát majd va­la­mit csi­ná­lunk – biz­tat­ta Hop­kins. – Nem olyan ve­szé­lyes az ügy. Csak fel a fej­jel, ké­rem…

– Ha jól ér­tem – kér­dez­te Sen­ki Al­fonz –, a ka­pi­tány jó­ban van ott a fő­nök­kel, és ha ki­sza­ba­dul­na, ak­kor meg­ol­da­ná a rej­télyt?

– Eb­ben biz­tos va­gyok!

– Hát ki fog sza­ba­dul­ni – mond­ta Al­fonz rö­vid ha­bo­zás után.