Sulani

Amikor elfogtak, már egymagam leterítettem százat a folyó harcosaiból. Először a borkagyló mérgébe mártott nyílvesszőkkel, aztán amikor a nyílvessző elfogyott, furkósbottal és késsel. Megkötöztek, véresre vertek, és a sereg parancsnokának táborába vittek. Legalább ötszáz sátor volt itt. Parancsnokok aludtak bennük, néha kettesével. A gyalogosok száma jóval nagyobb volt. Alaposan fel voltak fegyverezve, hajlított, fényes karddal, sisakkal, mellvérttel és lábvérttel. Karjuk gyakran védtelen volt. Íjász nem nagyon akadt közöttük. Jó lovaik voltak, fejüket és szügyüket vértek takarták. Rend és vasfegyelem uralkodott. Azok a harcosok, akiket megöltem, csupán egy töredékét képezték a hadseregnek. Nem állíthattam meg az előretörésüket. De a győzelmem így is óriási volt. Elég sokáig tartottam vissza a sereget ahhoz, hogy a folyó népe összepakolhassa a holmijait, és elmenekülhessen.

Köszönetet mondtam a Folyó szellemének, amiért ezt a győzelmet ajándékozta nekem.

A sártengerben odalökdöstek a hadvezér sátrához. Odabenn a félhomályban füstölő égett. Sokan égetnek valami illatosat, hogy elnyomja a halál szagát. A hadvezér egy asztalnál állt, melyen papírok és térképek hevertek, és a tőrével játszadozott. Átlagos termetű férfi volt, már nem túl fiatal, arca sima, kifejezéstelen. Válla széles volt, és izmos, ami arra utalt, hogy sokat lovagol és szerepel lovagi tornákon, de valódi harcot sosem kellett vívnia a túlélésért. Törékeny állát gyér szakáll fedte.

Mellette egy párnán tízévesforma fiú ült.

- Te vezetted a támadásokat a csapataim ellen? - kérdezte a hadvezér rám sem nézve. - Te voltál az, aki hidakat tett tönkre az utunkon, éjszaka ellopta a szerszámainkat, hírnököket és felderítőket ölt meg?

Felém lépett. A kést az asztalon hagyta. A sátorban nem voltak őrök, puszta kezemmel kitörhettem volna a nyakát. A fiúnak felsikítani sem lett volna ideje. A másik lábamra helyeztem a súlyomat. Készültségbe helyezkedtem.

• - Hol vannak a többiek? - A hadvezér elém lépett. - Az utóbbi napokban több mint százat öltetek meg az embereim közül. - Előrehajolt, és alaposan szemügyre vett. - Azt nem értem csak, hogy miért tanúsítottatok olyan erős ellenállást. Azt hittem, Jaferinek ez a része szinte teljesen lakatlan.

Teljesen ránehezedtem az egyik lábamra. Készen álltam. Száraz sár és vér pergett a földre, amint megfeszültek az ujjaim.

De ő észrevette ezt az apró mozdulatot, és megrázta a fejét.

• - Nem, nem fogod megtenni - szólt mosolyogva. Ez a mosoly olyasvalakié volt, aki már ölt, és élvezte is. És azután csinált velem valamit: a tekintetével belém hatolt. Iszonyú fájdalmas volt, sokkal fájdalmasabb, mint az a seb, amit ugyanaznap, korábban, egy kard ejtett rajtam. Amikor a fájdalom túl erős lett, lerogytam a szőnyegre.

A gyermek oldalra hajtotta a fejét, és figyelt, amíg apja minden csontomat eltörte.

Nem ordítottam. A gyermek sem ordított. A hadvezér kinyújtott karral állt fölöttem, és alaposan és koncentráltan végezte el feladatát. Nem hallatszott más a sátorban, csak a nyöszörgésem és a tábor kintről beszűrődő hangjai: csizmák dobogása, lovak nyerítése, fegyverek csörgése.

Amikor minden csontom összetört, és félholtan feküdtem a lábainál, a hadvezér leeresztette a kezét, majd a gyermekhez fordult.

• - Látod, Orano, így bánok az ellenségeimmel. Mit gondolsz, mit csináljunk most ezzel a söpredékkel? Hagyjuk magára a folyóparton, hogy a többiek is lássák, mit teszünk azzal, aki ellenünk szegül?

A gyermek fölém hajolt. Tekintetem elhomályosult, csak egy ovális fényfoltot láttam, amely egyre közeledett.

• - De hiszen ez egy nő - mondta a gyermekhang.

A hadvezér előrehajolt, és jó darabig nem szólt semmit.

• - Éles szemed van, fiam. Látsz még mást is?

• - Igen, apám nem látja? Tele van erővel.

• - A folyó. - A hadvezér meglepettnek tűnt. - Ez jóval több, mint gondoltam! Okos fiú.

Az alakok, akik fölém hajoltak, eltűntek. Aztán a férfi leguggolt mellém, és valamit a számhoz emelt.

Állkapcsom teljesen össze volt törve, úgyhogy akkor sem tudtam volna inni, ha akartam volna. Egy kis vizet öntött a számba, és mozdulatlanul várt. Kis idő után adott még. Akkor már nyelni is tudtam. A fájdalom lassan szűnni kezdett.

• - Látod - szólt a férfi, és nem hozzám beszélt, hanem a fiúhoz -, Anji vize olyan gyorsan gyógyítja meg, amilyet még nem láttam soha.

• - Azért, mert már így is tele van erővel - felelte a fiú. - A folyó és Anji hasonlók.

• - Hasonlók, de nem ugyanazok. - Kezdtem elveszíteni az eszméletemet, így alig hallottam a legutolsó mondatot. - Szívesen tudnék meg többet erről az erőről, de túl nagy, és túl nehéz uralkodni rajta. Többen is lehetnek olyanok, mint ő, folyóharcosok, tele a víz erejével. Tönkre kell tennünk a folyót.

Amikor felébredtem, nem tudtam, hogy reggel van-e, vagy éjszaka. A sátorban ugyanolyan félhomály uralkodott, mint amikor idekerültem. Oldalamon feküdtem egy puha szőnyegen. Szám száraz volt. Már nem fájt semmim. Kinyújtottam az egyik kezem.

Aztán a másikat is. Amikor felültem, súlyt éreztem a nyakam körül. A kulcscsontomhoz tettem az ujjam, és rájöttem, hogy egy jókora fémgallér van a nyakam körül. Abból egy vékony lánc futott ki, amely egy hatalmas vasgyűrűben végződött, a földben.

Valaki megmoccant a sátorban. Nem voltam egyedül. Sietve hátravonszoltam magam, amíg a hátam a sátor oldalát nem érintette.

• - Miért öltöztél férfiruhába? - kérdezte egy vékony hang.

A gyermek volt. Vörös és kék párnák dombján ült, mellette egy asztalon lámpa és néhány tekercs. Félelem nélkül szemlélt engem, kis arcán mindenféle kifejezés nélkül. Haja rövid volt, és sötét, szeme csaknem fekete a homályban. Nem láttam sem az apját, sem őrt a közelben.

• - Miért öltöztél férfiruhába?

A ruhámra mutattam, és megráztam a fejem. Ha magamhoz tudnám édesgetni a gyermeket, kényszeríthetném a hadvezért, hogy engedjen szabadon. Vagy megölném a gyermeket, így állva bosszút az apján, amiért menekülésre kényszerítette a népemet, amiért elvette tőlük az otthonukat. Az én otthonomat. Én voltam a Folyó harcosa. Nekem kellett bosszút állnom.

A gyermek alaposan szemügyre vett.

• - Igazad van. A ruhád se nem női, se nem férfiruha. Nem vágtad le a hajad. Amikor megláttalak, azt hittem, minden vadembernek hosszú haja van. - Előrehajolt. - És tele van csigákkal és kagylóházzal.

A szemébe néztem, megpróbáltam közelebb csábítani. De nem mozdult.

• - De csak te csinálod így, mások nem, ugye?

Bólintottam. Hagytam, hogy a kagylóházak egymáshoz koccanjanak a hajamban. Csontok is voltak benne, meg vidrafog. Intettem a gyermeknek, hogy jöjjön közelebb, de ő csak rázta a fejét, továbbra is komoly tekintettel.

• - Nem. Te veszélyes vagy, látom. Nagyon veszélyes. - Oldalra biccentette a fejét. - Majdnem olyan veszélyes, mint az apám. - A gyermek bólintott. - Te is tudod. Benned is van valami abból, mint apámban és bennem is megvan. Ő választhat, hogy él-e vele vagy sem. Én nem.

A szőnyegre nézett, és egy ideig nem szólt. Aztán ismét rám nézett.

• - De úgy harcolsz, mint egy férfi. Miért? Hiszen nem kell. Otthon maradhatsz, hímezhetsz, és cinnán játszhatsz, ha akarsz.

• - De akkor ki védi meg a népemet? A folyómat? - A szavak torkomat kaparták. Nem is emlékeztem, mikor beszéltem utoljára.

• - Hát a férfiak, ki más.

• - Miért ők és ne én?

A fiú jó ideig szótlanul üldögélt. Most először változott meg az arckifejezése. Elgondolkodva rágta az ajkát, és gondterheltnek tűnt. Nyugtalannak.

• - Mert ők erősebbek...

• - Százat megöltem az apád erős emberei közül.

• - De te más vagy. Te. - Mintha nem találta volna meg a szavakat.

• - Én vagyok a Folyó harcosa. A Folyónak szenteltem az életemet. A saját erejéből adott nekem. Nem nézi, hogy mi van a lábam között.

A fiú elpirult, és elfordult. Összekucorodtam ott a sarokban, és a térdemre hajtottam a fejem. Ki kell találnom valami módot, hogy elmenekülhessek. Hogy elmeneküljek vagy meghaljak, amikor bosszút állok.

Nem sokkal később bejött a sátorba a hadvezér, útra készen. A fiához lépett.

• - Mondott már valamit?

A fiú gyors pillantást vetett rám.

• - Nem, apám. Lehet, hogy nem is tud beszélni. Vagy hallgatási fogadalmat tett.

• - Bosszantó. Kényszeríthetném, hogy beszéljen, de nincs időnk. Ártalmatlanná kell tennünk a folyót, amilyen gyorsan csak lehet. Már elküldtem Sonanért, a forrásnál vár ránk. A térképeim szerint néhány nap járóföldre lehetnek innen, keletre.

• - Hogyan fogod megölni a folyót, apám?

• - Sonan elhozza az írásaimat - felelte a hadvezér, miközben összeszedett pár dolgot a sátorban. - Biztos vagyok benne, hogy a válaszok benne lesznek.

Írott szavak. Mintha azok képesek volnának megölni az én hatalmas Folyómat! És ha árral szemben megyünk, az nekem csak jó. Akkor a népemnek van ideje elmenekülni a kenukkal. Elmosolyodtam felhúzott térdem mögött. De mintha a férfi megérezte volna, hogy gúnyolódom rajta. Odalépett hozzám.

• - Azt hiszem, ez a vad itt segíteni tud nekünk. Ha eljött az idő.

Szavaitól egy pillanatra elállt a szívverésem. Egy voltam a Fo-lyómmal. Kínzással talán kicsalhatja belőlem a titkait. Nem tudtam, hogyan lehet egy folyót megölni, de talán tudtam valamit, amit mégiscsak felhasználhat.

Meg kell halnom. Ez volt az egyetlen válasz, az egyetlen mód, hogy megmentsem a Folyót. De megint úgy tűnt, mintha olvasna a gondolataimban, mintha belém látna.

• - Jó távolra tettem el a halálodat. Most már nem te döntesz felőle.

Minden csontomat eltörte anélkül, hogy hozzám ért volna. Egészen biztosan a halálom felett is hatalma van.

* * *

Egy kisebb csapattal kelet felé utaztunk. A hadvezér, a fia, legközelebbi parancsnokai és körülbelül ötven ember. A harcosok fele lovon ült, a többi gyalogolt. A menet végén néhány kanca haladt, rajtuk a hadvezér sátra és pár szükséges holmi. Engem az utolsó ló nyergéhez láncoltak. Én is a hadizsákmány része voltam. Ritkán láttam a hadvezért és a fiát, ők a menet élén lovagoltak.

Hála annak a hatalomtól teljes víznek, amelyet kaptam, minden sebem begyógyult. Még a Folyó vize sem tudott ilyen gyorsan gyógyítani. Az én tájaimon mentünk keresztül. Itt éltem, játszottam és dolgoztam, amióta Onna a vályogházához csalogatott azzal az első tál sós hallal és friss kenyérrel sok-sok évvel ezelőtt. Nincstelenül és éhesen ólálkodtam a falu körül napokig, és ételt loptam, ahonnan tudtam. De Onna enni adott nekem. És aztán egy otthont. Anélkül, hogy fizetséget kért volna érte. Anélkül, hogy bármit is kért volna cserébe.

A bokrok és a fák elsuhantak mellettünk, ahogy az első dombra vezető lejtőn haladtunk. A Folyó balra folyt tőlünk, túl messze ahhoz, hogy halljam a hangját. De azóta, hogy a Folyó harcosa lettem, éreztem, hol van, akármilyen messzire mentem is. A talaj jó volt a lábam alatt, szilárd, ruganyos, könnyen járható. Egyenes háttal mentem, ahogy egy folyónépbeli emberhez illik. Én is közéjük számítottam magam, annak ellenére, hogy későn csatlakoztam hozzájuk.

Onna később azt mondta, hogy a sovány lábam miatt azt hitte, sokkal fiatalabb vagyok, mint valójában voltam. Amikor végre be mertem lépni a házába, hála az első tál sós halnak, meleg ételt kaptam: kagylómártást és sört, amelyet a szomszédja főzött, vadszederből és dióból készült pitét. Gyorsan ettem, meg voltam róla győződve, hogy fizetséget akar majd. Még sosem adott nekem senki semmit ingyen vándorlásaim során. Soha. Mindig fizettem. Nem gondoltam, hogy fiatal húsom kell neki, öreg nő volt. Bizonyosan amolyan bölcsféle. Talán a látásomat akarja, gondoltam. Vagy az emlékeimet. Talán már el is vette őket, miközben ettem, anélkül, hogy tudtam volna róla.

• - Vidd csak - szóltam. - Vidd csak mindet.

Vizenyős szemével rám hunyorgott. Hallgatott. Aztán adott még egy kis pitét. Óvatosan átkutattam a lelkemet, és minden emlékemet megtaláltam, épek voltak, és tiszták, mint amikor megtörténtek. Ott volt közöttük az a reggel, amikor visszamentem a házba, miután együtt virrasztottam a kocával, aki megellett. Figyeltem rá, hogy ne hemperedjen újszülött malacaira. Odabent a kunyhóban teljes csend honolt. A tűzhelyben nem égett tűz. Az asztalon nem volt reggeli. Anyám és apám az ágyban feküdtek, már megmerevedve. Kisöcsém a bölcsőben, háta ívben meghajlott a fájdalomtól, ő is mereven. A betegség, amely elvitte őket, kezükön és arcukon hólyagos nyomokat hagyott.

Minden ház a faluban. Tele némasággal és halállal. Csak én maradtam meg, egyes-egyedül, a disznóólban.

Tenyeremet a szememre szorítottam. Az emlékek nem akartak eltűnni. Semmi sem tudta elűzni őket.

• - Vidd őket! - ordítottam. - Vidd! Nem bírom tovább cipelni!

Onna semmit sem szólt, csak barátságosan nézett rám.

Néha azt kívánom, bár sosem találkoztam volna kedvességgel. Legsötétebb óráimban ezt meg is mondtam Onnának. Megütöttem, amiért megmentett. Átkoztam, ráköptem, az arcát karmoltam. És ő minden alkalommal makacs szeretetével viszonozta mindezt.

A Folyó Onnát adta nekem. A Folyó egy otthont adott nekem, egy népet. Azután saját magából is adott nekem. És végül elvett tőlem mindent.

A vándorlás alatt úgy bántak velem, mint az állatokkal. Sok vizet adtak - de nem a folyó vizét, ezt azonnal észrevettem. Ha abból ihattam volna, el tudtam volna tépni a láncaimat. Amikor esténként tábort vertünk, kaptam kenyeret. Hozzá voltam szokva a böjtöléshez, és jónak találtam a kosztot. A férfiak békén hagytak, nem kínoztak túlságosan, csak éppen egy kicsit, a tréfa kedvéért.

Elém köptek a földre, ha elhaladtak előttem. Féltek, undorodtak tőlem. Egy nő, aki magasabb és erősebb náluk. Nem bírták elviselni.

Egy nap magányos lovas jött dél felől. A felderítők már figyelmeztettek a jövetelére, úgyhogy egyenesen a hadvezér elé járulhatott. Nem sokkal utána tábort vertünk éjszakára, korábban, mint szoktunk. Alaposan megfigyeltem a csapat felépítését. Három felderítő mindig mozgásban volt, egy a csapat előtt haladt, egy mögötte, egy délen. Éjszakára fegyveresek álltak őrt, akik három műszakban váltották egymást. Két férfi ügyelt a lovakra, a holmikra és rám. Éjszakára kezem-lábam leláncolták, hogy ne tudjak elmenekülni. A zár és a láncok jó minőségűek voltak, semmi esélyem nem volt kiszabadulni. De adtak némi mozgásteret, és ha legalább egy kicsit el tudtam volna menni, vagy ártalmatlanná tenni az őröket, akkor sikerülhetett volna. Menekülni nem volt értelme. Viszont meg akartam ölni a hadvezért.

De az őrök tudták a dolgukat, és nem adtak nekem semmilyen esélyt. Nem aludtak el a helyükön, alig beszéltek egymással, és egész idő alatt figyeltek. Ezeket az embereket vaskézzel irányították. Sosem beszéltek előttem a vezetőjükről, egyetlen szóval sem. És nem is panaszkodtak.

Másnap korán indultunk, a fű még harmatos volt. Lábamat le-hűtötte a nedvesség. Már magasan jártunk a dombok között. Hallottam a fehér gémek rikoltását. A fehér gémek a Bánat-tó őrei. Azt mondják, a tolluk szerencsét és boldogságot hoz. De szerencse nem létezik.

Most viszont azt jelezték, hogy hamarosan odaérünk a tóhoz. Ez egy szent hely, egy olyan hely, amelyhez nem lehet könnyelműen és ok nélkül közelíteni. A férfiak, akik a lovakat vezették, megszaporázták lépteiket, így hamarosan átjutottunk az utolsó hegygerincen is, és odaértünk a Bánat-tó tiszta, jéghideg vizéhez. Nem nagy tó ez, de mély, és senki sem tudja, mi rejtőzik a legmélyén. Csak a fehér gémek tudják, senki más. A hegycsúcsok vakítóan fehérlettek a tó mögött, a tiszta tavaszi égbolt előterében. Ilyen magas és tiszta sosem volt az ég a folyóvölgyben.

Balra tőlünk a Folyó. A hadvezér megparancsolta az embereinek, hogy verjenek tábort, hangja visszhangzott a tó feletti csendben. A gémek a tó másik oldalán felemelték fejüket, és alaposan szemügyre vettek minket. A hadvezér odalovagolt hozzám. Kabátja éppoly kék volt, mint az ég, szeme éppoly hideg, mint a víz. Egyetlen szó nélkül leoldozta láncomat a málhás ló nyergéről, a kezébe fogta, és ellovagolt. Lova nem valami öreg kanca volt, így futnom kellett, megbotlottam, elestem. Lovához három másik csatlakozott, de azt nem láttam, hogy azokon kik ültek, a földet kellett figyelnem a lábam alatt. A tóhoz lovagolt, a Folyó torkolatához. Most fogja megtenni, azonnal, időpocsékolás nélkül.

Elestem, amikor hirtelen megállt. A férfiak leszálltak a lóról. Csizmák doboltak körülöttem. Aztán egy kéz megragadta a hajamat, és addig húzta, amíg fel nem emeltem a fejem.

- Azt hittem, szükségem lesz rád, hogy ártalmatlanná tehes-sem a folyót - szólt a hadvezér. - De kiderült, hogy nem így áll a helyzet. - Leguggolt mellém, és fölém hajolt. Hangját halkabbra fogta. - Tudod, vannak könyveim. A világ minden szegletéből gyűjtögettem a tudást. A fiam elhozta nekem a legfontosabbat, amely olyan helyekről szól, mint a te folyód. Többet tudok, mint bárki más a föld erőforrásairól. A többség azt hiszi, hogy ezek csak mesék és legendák. De én tudom, hogy nagyon is valóságosak. És te is tudod. - Halkan felnevetett, arca egészen közel került az enyémhez. Szeme nagy volt, pupillája szinte az egész íriszt betöltötte. A bennem élő Folyó küzdött a benne élő erő ellen. - De hamarosan tényleg csak mesék és legendák maradnak. Mert megtaláltam a módját, hogy tönkretegyem őket, és meg is fogom tenni, egyenként elpusztítom őket. Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy elvegyük egy helytől az erejét, kicsi harcos?

Megnedvesítettem az ajkam, nem azért, hogy válaszoljak, hanem hogy időt nyerjek. Kezem szabad volt. Úgy tettem, mintha lezuhannék a földre. És amikor arrébb tette a kezét, hogy jobban meg tudja fogni a hajam, kitörtem. Megragadtam a nyakát, és szorongatni kezdtem. Erős kezem van, folyóerős kezem. Szorítottam, ahogy csak az erőmből kitelt.

A hadvezér csak mosolygott.

• - Nem - szólt, és kezem azonnal levált a nyakáról. Valaki egy pillanat alatt ott termett, kardját a nyakamnak szegezte. A hadvezér eleresztett, és felkelt.

• - Hozd ide - vetette hátra. A kardos férfi megragadta az ingemet, és odavonszolt a Folyó partjához. Itt, a forrásánál nem volt széles. A hegyekből és a dombokból több kis patak táplálta a vizét, de a Bánat-tó volt a legfontosabb forrása. Ebből merítette az erejét, még ha a tónak nem volt is meg ez az ereje.

Ott álltak mindannyian, a hadvezér, a kisfia meg egy fiatalember, akinek ugyanolyan csapott álla volt, mint a hadvezérnek. A kardos férfi ledobott a hadvezér lába elé. Nyakam vérzett és fájt, ahol a kard felsebezte. A vér lassan a földre csepegett a Folyóm mellett. A Folyó dalolt, a vérem pedig együtt dalolt vele. Körülöttem álltak a férfiak, szent földön, fémmel és fegyverrel.

• - Nem kell más - mondta a hadvezér halkan, mintegy magának -, mint valami oaki, valami, ami egy másik helyről származik. Akkor ez a Folyó már nem lesz önmaga. És szerencsére van nálam valami. - Övéről leoldozott egy tömlőt, és megrázta. - Még van benne, amennyi kell. Nagyszerű.

Kihúzta a dugót, és kiöntötte a tömlő tartalmát, ami tiszta víznek nézett ki, egyenesen bele a Folyóba.

A gémek rikoltva felszálltak, óriási madarak tucatjai emelkedtek a magasba. Én pedig belevetettem magam a vízbe. A férfi engedett esni, nem fogta a láncomat. A víz összecsapott a fejem felett. Az a víz, amelyben annyiszor úsztam, amelyből annyiszor ittam. De már nem ugyanaz volt. A víz, amellyel most találkoztam, szokványos, jéghideg folyóvíz volt. A Folyó, az anyám, a mindenem, már nem volt ott. Halálhörgés és küzdelem nélkül megsemmisült a Folyó szelleme.

Nélküle nem voltam senki, nem volt védelmem, és egyszerre minden belém áramlott, és a világ elsötétült.

Sötétség. Rázkódás a testemben. Fejem nehéz, vérrel teli. Orromban lovak szaga. Szám száraz, ajkam repedt.

Felkötöztek egy ló hátára. Körülöttem egy hadsereg hangjai, csizmák, fegyvercsörgés. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, egy barna ló lágyékát láttam, elsuhanó füvet, az út felcsapó porát. Ismét behunytam a szemem. Hagytam, hogy elvigyen a sötétség.

Víz. Tiszta, hideg, erő nélküli. Megpróbáltam inni, de a víz java melléfolyt. Megpróbáltam felemelni a fejem, valaki megtámasztotta. Ittam még. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de nehéz volt. Nem láttam semmit, megvakultam talán? A vizesedényt elvették. Fejem leeresztették a földre, könnyű léptek elhaló hangját hallottam. Én még ott feküdtem, pislogtam. Egy idő után fénycsíkra lettem figyelmes. A látásom ezek szerint még megvolt. A földön feküdtem egy sötét sátorban, de kívülről beszivárgott némi fény, talán holdfény. Éjszaka volt. Megmozgattam a karomat, nem volt összekötözve. Nyakam körül továbbra is éreztem a gallért és a láncot. Testem gyenge volt. Minden erőm, amelyet a Folyóból merítettem, eltűnt. A védelmem szintúgy. Már nem hallottam magamban a zúgását, csak a saját dobogó, emberi szívemet, meg a légzésemet, könnyű volt, gyenge.

A gyors léptek visszatértek, és egy apró alak tűnt fel a sátorban. A gyermek. Lekuporodott mellém, és egy tálat tartott elém.

Most már fel tudtam ülni, meg tudtam fogni az edényt, ittam belőle. Kézfejemmel megtöröltem a szám. Odanyújtott egy darab kenyeret. Elvettem, és megforgattam a kezemben. Só és búza illata áradt belőle.

• - Miért élek?

A gyermek nem válaszolt azonnal.

• - Nem tudom. - Hangja elgondolkodó volt. - Azt hittem, hagyja majd, hogy megfulladj a folyóban. De miután egy jó ideig figyelte a haláltusádat, utasította Kurant, hogy halásszon ki. Halottnak tűntél. De Sonan azt mondta, ver a szíved. Úgyhogy apám megparancsolta, hogy kötözzenek fel egy lóra, te is velünk jössz.

• - Hova?

• - Haza Ohaddinba.

• - Délre?

• - Igen. - Alaposan szemügyre vett. - Most már nincs benned semmi erő. Milyen érzés?

Nem tudtam sem utánagondolni, sem felelni. Letéptem egy darab kenyeret, és bekaptam. Szemem már hozzászokott a sötétséghez, láttam, hogy a hadvezér sátrában vagyok. Láttam, hogy a gyermek sötét szeme és félig nyitott szájában a fogai villognak a gyér fényben, ahogy mozdulataimat figyeli.

• - Miért jöttetek ide? Erre a vidékre?

• - Apámnak pénzre volt szüksége. Azzal, hogy megépítette a palotát Ohaddinban, kiürítette a kincstárat, és az adókat már nem lehet tovább emelni. És azt mondja, hogy parasztlázadásokra most nincsen ideje. - A fiú nagyot ásított, mire gondolkodni kezdtem, mennyi idő lehet. És hogy vajon hol lehet a hadvezér. -Van itt egy olyan fafajta, ami nekünk otthon, Karenokoiban egyáltalán nincs. Meghódítottunk néhány kisebb birodalmat északra Karenokoitól, azért, hogy lojálisak legyenek hozzánk, és ne támadjanak meg minket, amikor apám éppen mással van elfoglalva. Aztán idejöttünk, erre a lakatlannak mondott területre. A fát délre úsztatjuk majd a folyón a tengerhez, és aztán továbbszállítjuk, és olyan helyeken adjuk el, ahol sok pénzt fizetnek érte. Van itt egy ezüstlelőhely is. Azokat az embereket, akik felbukkantak, és harcoltak ellenünk, amikor vágtuk a fát, apám megölte. Útban voltak.

Az én folyónépem volt az, amelyik útban volt. Amikor az ellenség támadott, mi megvédtük magunkat. De amikor láttuk, hogy a támadók erősebbek nálunk, megparancsoltam a túlélőknek, hogy meneküljenek, és egyedül folytattam tovább a küzdelmet.

• - Tehát csak aranyért és ezüstért folyik a harc? Apád kapzsi ember. - Lenyeltem az utolsó falat kenyeret, majd lenyaltam a lisztet az ujjamról. Sós íze volt.

• - Igen, az. - A gyermek előkotort a zsebéből egy kis szárított gyümölcsöt, és szórakozottan odanyújtotta nekem. Beleharaptam kemény húsába. - De igazából nem aranyra vagy ezüstre éhes, hanem uralkodni akar. Az arany és az ezüst csak segít elérni a céljait.

• - Kin akar uralkodni?

• - Mindenen. Mindenkin.

A gyermek egy kicsit távolabb húzódott, összekucorodott egy takaró alatt, és elaludt. Ujjaimmal végigtapogattam a láncot, és húztam, ameddig bírtam. Aztán négykézláb lassan mászni kezdtem, egészen addig, amíg el nem értem az egyik tartócölöpöt. A láncot lakat zárta le, jól megtermett lakat. A lánc is jó vastag volt. A cölöpöt el tudtam volna fűrészelni, ha lett volna hozzá valami szerszámom.

A sátorajtót valaki félrehúzta, még több holdfény áramlott be. Megdermedtem. Nem hallottam semmit. Korábban oly éles érzékeim eltompultak. A hadvezér halk hangot hallatott, és belépett a sátorba.

• - Hát él a kicsi harcos. - Elengedte a sátorajtót, és beljebb lépett. Komótosan meggyújtott egy lámpát, nem törődve azzal, hogy mi történik, ha hátat fordít nekem. Nem sietett. Amikor a lámpa már égett, öntött magának valamit egy kupába, és leült az egyik párnára. Miközben a kupa tartalmát kortyolgatta, megnézett, most először. Száját eltakarta a kupa széle. Alaposan szemügyre vett, mintha végtelen ideje lenne.

Elkezdtem hátrálni a helyemre, a sarok felé.

• - Gondolkodtam rajta, miért is kegyelmeztem meg az életednek. - Végigsimította szakállas állát. A gyermek a takaró alatt nyugtalanul mocorogni kezdett, ahogy meghallotta apja hangját.

• - Hódító vagyok. Területeket, természeti kincseket, népeket hódítok. Embereket és az érzékeiket. Tudod, hogy miért nekem van a legfegyelmezettebb seregem, amiről csak hallani évszázadok óta? Félnek tőlem, kicsi harcos, ugyanúgy, ahogy te most félsz.

Behúztam a nyakamat.

• - Azelőtt nem féltél tőlem. És itt követted el a hibát, nemde? Mindenkinek félnie kell tőlem. A többség nem tudja, miért, de akkor is fél. - Kinyújtózott és ásított, mintha hirtelen kimerült volna. - Szinte túl egyszerű az egész. Elveszem, ami kell. Talán a nevem elé csatolom a Hódító jelzőt. - Felkelt, és felém lépett. Megpróbáltam a földre lapulni, láthatatlanná tenni magam. Sosem éreztem még olyan rettegést, mint abban a percben. A Folyó ereje elhagyott, és vele minden védelmem is. Minden érzés, amelynek korábban képes voltam ellenállni, most olyan erővel szállt meg, hogy lélegezni is alig bírtam. Ellenkezni sem tudtam, amikor letépte rólam a nadrágot.

Amikor készen volt, megtörölközött a ruháimban. Összekucorodtam. Az ő szaga volt mindenütt.

Mielőtt eloltotta volna a lámpát, szemem sarkából mozgást észleltem. A gyermek volt az, elfordult, és a fejére húzta a takarót.

Ezt követően a hadvezér másként bánt velem. Élvezte, hogy megalázhat, amennyire csak lehetséges. Véremet olyan fekete mágiához használta, amiről nem tudok semmit, nem akarok tudni semmit.

A gyermek éjszakánként néha hozott nekem vizet és kenyeret.

• - Hogy hívnak? - kérdezte egy alkalommal suttogva, miután az apja készen volt velem, és elaludt. A gyermek egy kicsit távolabb ült, a szag miatt. Gyorsan és mohón ettem, nehogy valaki felfedezzen minket, és elvegye tőlem a kenyérdarabot.

• - Sulani.

A gyermek tétovázott egy darabig. Rásandítottam. Az ajkát ha-rapdálta.

• - Engem Oranónak hívnak.

Már hallottam a nevét, amikor az apja megszólította. Most mégis tétovázott, hogy elmondja-e nekem.

• - Hol van az édesanyád, Orano?

• - Otthon. A dairahesiben, ott van a nők helye. - Felszegte a fejét. - Most már együtt lovagolhatok hadba az apámmal. Elég nagy vagyok hozzá. Ő megtanít mindenre. Én vagyok a legkisebb fia, de én vagyok számára a legkedvesebb.

• - És édesanyád mit tanított neked?

• - Más dolgokat - felelte Orano kitérően. - Amik nem olyan fontosak.

• - Kérek még enni.

Átkutatta a zsebeit, és talált valamit. Előrenyújtotta a kezét: dió volt benne.

Megragadtam a csuklóját, és magamhoz húztam. A dió halkan leesett a földre. Vékony testét piszkos ruhámhoz szorítottam, és láttam, hogy egyébként kifejezéstelen arca eltorzul. Keményen megcsavartam gyenge csuklóját. De nem ordított.

• - Ordíts az apádnak, hogy még lássa a halálodat.

• - Meg fog ölni téged.

• - De először még bosszút állok. Végig fogja nézni, amint meghalsz, és tudni fogja, hogy az ő lelkén szárad a halálod. Többé már sosem lesz ugyanolyan.

Ezt az utolsó mondatot már a kölyök fülébe suttogtam. A nyaka köré tettem a kezem.

• - Ordíts hát! Hívd az apádat!

• - Nem - felelte az, ugyanazzal a hangsúllyal, mint amit az apja használt, amikor őt próbáltam megfojtani. De a gyermek szavai mögött nem ugyanaz a sötét erő volt, mint amelyik elvette minden erőmet. Ez egy egyszerű „nem” volt, de nem csak azt jelentette, hogy megtagadja követeléseimet.

• - Nem - mondta ismét. - Nem fogsz megölni.

Megállapítás volt. Még jobban szorítottam. Szeme tágabbra nyílt, de nem küzdött ellenem.

Arca egyre sötétebb lett. Kinyitottam a szám, hogy én ordítsak, hogy felébresszem a hadvezért. Hogy bosszút álljak, mielőtt megöl.

Az idő végtelen lett. Tenyeremen éreztem egy gyermek erének gyors lüktetését. A saját lélegzetemet. A kicsi test melegét.

Elengedtem, és ellöktem magamtól. A harcos mindörökre eltűnt belőlem. Összekucorodtam, és arcomat a szőnyegnek nyomtam. Már csak Sulani maradt.

Orano elmászott tőlem. Aztán halk, kaparászó hangokat hallottam.

Egy kéz nyúlt felém, és az összegyűjtött diót odaöntötte elém egy kis halomba.

* * *

Alkonyatkor érkeztünk meg Ohaddinba. A sereg a magas falakon kívül maradt, csak a hadvezér és a legközelebbi emberei lovagoltak be a városba. Ismét egy málhás lóhoz láncoltak, melyet egy őr vezetett. A fal túloldalán egy csomó olyan, lapos tetős ház volt, amilyet sosem láttam még. Az ajtók mellett lámpás lógott, és az ablakokon lámpafény szűrődött ki az utcákra. Felnőttek és gyermekek hangja hallatszott, kecskék mekegése, szelíd madarak kot-kodálása. A levegőben füst, étel és trágya szaga terjengett. Még sosem láttam ekkora várost, és bár fáradt voltam, kényszerítettem magam, hogy körbenézzek. Muszáj volt megtudnom, hova hoztak.

Még egy falhoz értünk, ahol egy kisebb kaput nyitottak ki a hadvezérnek. Itt a kíséret nagy része elkanyarodott, és csak a hadvezér és fiai lovagoltak át a kapun. Az őr, amelyik az én lovamat vezette, rávert a ló hátsójára, úgyhogy az néhány lépést megtett egyedül. A másik oldalon kék ruhás, borotvált fejű őr fogadta, és egyetlen szó nélkül továbbvezette.

Egy fallal körülvett parkba értünk. Hogy pontosan mekkora, azt a félhomályban nem tudtam megállapítani. A keleti oldalán néhány oszlopos, több emeletes, vörös ház állt, nyugat felé pedig pár kisebb, szintén gazdagon díszített ház. Közöttük kert terült el,

1 1 . /1 //1                    ////•• 1 1 1 / .

amelynek növényzetéből az egyre sűrűsödő sötétségben nem láttam sokat, de hallottam a víz csobogását, a madarak dalolását, a szél játékát a száraz levelek között. A keleten fekvő házakból zene és nevetés hangjait hallottam, a nyugatiakból semmit, annak ellenére, hogy az ablakokban lámpások világítottak. A ló megállt velem az egyik verandánál.

Az állatot az istállóba fogják vezetni, enni adnak neki, talán le is csutakolják.

De hogy velem mi lesz, arról fogalmam sem volt.

Két újabb őr haladt át egy aranyozott kapun, szintén borotvált fejűek, az egyik alacsony és testes, a másik magas és szakállas. A kövér kinyitotta a zárat, amellyel a láncom a ló nyergéhez volt kötve, és a kezébe vette. Felvezetett a verandán, át a kapun, mögöttünk a magas fickó. Becsukta, majd bezárta mögöttünk a kaput, és máris a hadvezér palotájában voltam, Ohaddinban.

Hosszú, boltozatos folyosón haladtunk tovább, egészen egy fedetlen belső udvarig, ahol volt egy kis tó is. Az udvarról lépcső vezetett felfelé. Az őr felkísért. Embereket nem láttam, hangokat nem hallottam, kivéve saját láncaim csörgését.

Még egy aranyozott kapuhoz értünk. Az őr kinyitotta azt is, majd felém hajolt. Hátrahőköltem. Az őr türelmetlenül csettint-getett a nyelvével, megragadta a nyakkarikámat, és azt is kinyitotta. Aztán meglökött, én pedig betántorogtam a kapun. Az őr azonnal bezárta mögöttem, így érkeztem meg a hadvezér daira-hesijébe.

Egy magas mennyezetű teremben találtam magam. A szoba közepén szökőkút állt, éppoly fehér, mint a fehér gémek a Bánat-tónál. A terem két oldalán egy-egy nyitott ablak nézett az éjszakába. A termet gyertyák és lámpások világították be, a padlót vastag szőnyegek borították. Két alacsony, fekete fából készült asztal körül rengeteg párna hevert, a párnákon pedig nők ültek. Az egyik asztalnál fiatal, hosszú, fekete hajú nők, élénk színű ruhában és sok ékszerrel. A megtévesztésig hasonlítottak egymásra, még azt sem tudtam megállapítani, hányan lehetnek. Az ő asztalukon hímzések, kártyák és kockák hevertek, meg tálak, tele gyümölccsel és más ennivalóval. Körülöttük különböző korú gyermekek játszottak.

A másik asztalnál három nő ült. Egyikük idős, haja őszbe csavarodott, keze ráncos. Drága ruhát viselt, de sokkal egyszerűbbet, mint a fiatal nők. A másik nő haja teljesen világos volt. Nadrágja és blúza barna, hímzés nélküli. Ékszereket sem viselt, csak egy fésűt fehér hajában. Bőre másféle volt, mint az enyém vagy a fekete hajúaké, barna és vörös színben játszott. Az utolsó nő bőre söté-tebb volt, mint amilyet valaha láttam, haja göndör, szeme hatalmas. Nehéz volt megállapítani a korát, de tekintete arról árulkodott, hogy idősebb lehet nálam. Fülében és nyakán különleges, fonott, gyöngyökkel és kagylóhéjakkal ékített díszek voltak.

• - Hát ez meg micsoda! - kiáltott fel az egyik fekete hajú. - Honnan került ez ide? - Kezét szája elé tartotta, taszította a belőlem áradó szag.

• - Ne légy ostoba - mondta az idős nő epésen. - Nyilván Iskan hozta ide. Hallottam a szolgáktól, hogy ma estére várják.

A fehér hajú odafordult hozzá.

• - Ez azt jelenti, hogy Orano is hazatért. - Az idős nő elmosolyodott, és mosolyából megértettem, hogy ő Orano édesanyja.

• - A kedvenc ételei várják. - Még mondani akart valamit, de az egyik fiatal nő félbeszakította.

• - Hát csak ott fog állni? Ugye, nem fog itt lakni, ugye, nem? Nem vagyok hajlandó egy teremben aludni vele!

• - Ellenszegülnél urad akaratának? - kérdezte a sötét bőrű nő mély hangon. - Küldetni akarsz érte, hogy megmondd: nem akarok egy teremben hálni legújabb ágyasoddal? Akkor vajon saját szobát ad majd neked, Aberra?

A fiatal nők asztala körül hirtelen síri csend támadt. A fehér hajú gúnyosan mosolygott. Végül felkelt az egyik fiatal nő, csuklóján és bokáján rengeteg ékszer.

• - Hát én mindenesetre örülök, hogy saját szobám van. Vissza is vonulok. Az uram biztosan meglátogat ma éjjel. - Egy kis ajtón át elhagyta a termet, és a többiek közül sokan grimaszokat vágtak utána.

• - Vigyáznia kell - mondta az Aberrának nevezett nő. - Már régóta ő a kedvenc. Urunk hamarosan váltani fog.

• - Talán arra ott - mondta egy másikuk felém biccentve, mire felnevettek. De az idős nő elgondolkodva szemlélt engem.

• - Mit tegyünk hát vele? - kérdezte halkan a fehér hajútól.

A falak mintha hirtelen meghajlottak volna körülöttük. Szédülni kezdtem. Farkaséhes voltam, és hullafáradt.

Ekkor az egyik homályba burkolt sarokból előbukkant egy nő, és hangtalanul odalépett hozzám. Éppen akkor kapott el, amikor zuhanni kezdtem. Egy pillanatra láttam még hatalmas orrát, feszesen hátrafont haját és telt ajkát, aztán minden elsötétült.

Felébredtem. Minden puha volt körülöttem. Testem ágyban, párnák és selyem közt pihent. Valaki egy vízzel teli edényt tartott a számhoz, de nem Orano volt az, nem egy gyermek. Hanem olyasvalaki, akinek erős, széles keze van. A sötétség jött és ment, ébrenlétből álomba csúsztam. A testem nem akart ébren lenni, az álom lett a menedékem. A kéz levessel, folyékony ételekkel, főzetekkel etetett. Néha éreztem, ahogy a testemen vándorol, a sebeimet tisztogatja, kötözgeti. Finoman és gyengéden. Csukva tartottam a szemem akkor is, amikor ébren voltam.

Néha hozzá is elküldtek, ő pedig használt engem. Utána még több mindent kellett rólam lemosni, még több sebemet kitisztítani. Csukva tartottam a szemem. Ott voltam, a szemhéjam mögött, de ő nem láthatott.

Aztán eltelt egy nap, eltelt kettő, eltelt több, de ő nem küldetett értem. Kinyitottam a szemem, és napfényt láttam, egy rácsos ablakot, szekrényt, ládákat, szőnyegeket, párnákat. Pacsirta énekelt odakint egy fán. Fájdalmaim enyhültek. Felültem az ágyban. Volt ott egy ajtó. Csukva. Amikor megpróbáltam felkelni, lábam nehezen bírt el, nyögve visszahanyatlottam ágyamra. Az ajtó azonnal kinyílt, és belépett az a nő, az a nagy orrú, gyengéd kezű.

Azonnal mellettem termett, és segített elhelyezkedni. A legújabb borogatást igazgatta, a számnál, ahol megvágtam magam.

- Tudsz enni?

Nyelvemmel megérintettem a sebet a számban, majd próbaképpen kinyitottam kissé, és grimaszoltam. Megráztam a fejem.

• - Akarsz mosakodni? Vagy inni? - Hangja rekedtes volt. Tetszett.

Bólintottam, ő pedig elmosolyodott.

• - Nagyszerű. Akkor először fürdés. Várj egy kicsit.

Ott ültem, amíg távol volt, egy párnának dőlve. A rácsos ablakon beáradó napfény melengette a lábamat. Meztelen voltam, de nem néztem a testemre. Sebeimet egyébként mindig büszkeséggel viseltem, mert ez volt a bizonyíték, hogy derekasan küzdöttem. Ezeket a sebeket azonban nem harcban szereztem.

Egy hatalmas, kék szövetdarabbal tért vissza, és bebugyolált. Aztán kivezetett a szobából, lassan és türelmesen, át a szökőkutas, nagy termen, ahol több kíváncsi szempár figyelt minket, de senki nem szólított meg, majd ki még egy ajtón, aztán le egy lépcsőn. Az utolsó ajtó, amelyet kinyitott, egy gőzzel teli helyiségbe vezetett. Levezetett egy forró vizes medencébe, én pedig felnyögtem, mert sebeimet csípte a víz. De a fájdalmat aztán kellemes érzés váltotta fel. Kísérőm felhajtotta nadrágja szárát, begázolt hozzám a vízbe, és elkezdte bekenni a testemet és a hajamat valami habzó, finom illatú kencével. Néha, amikor olyan helyen érintett meg, ahol a hadvezér is, majdnem visszahőköltem. De ez a kéz jó volt hozzám, jót akart nekem. Egy kis idő után már el tudtam űzni a hadvezér képét, azokat az emlékeket, hogy fölöttem van, bennem van, és képes voltam elfogadni ennek a nőnek a gondoskodását.

Meglehetősen sok sikálás és suvickolás kellett ahhoz, hogy lemosson rólam mindent, ami rám tapadt. Rongyokkal tisztogatott, amíg az ágyban feküdtem, de így azért nehéz volt mindent eltüntetni. A hajamat sokáig kellett mosni; kócos volt, tele beszáradt, megnevezhetetlen dolgokkal. Bizonyos tincseket egyszerűen csak levágott. A kagylóhéjakat és csontokat egyetlen szó nélkül eltávolította. Azok a harcoséi voltak, én pedig már nem voltam az.

Utána óvatosan megtörölgetett, bekente sebeimet erős szagú kenőcsökkel. Mozdulatlanul álltam, passzívan, hagytam mindent megtörténni. Hanem amikor elkészült, és ismét beburkolt egy szövetdarabba, kinyitottam a számat, és most először megszólaltam.

• - A neved?

Lesütötte a szemét, mintha hirtelen szemérmessé vált volna.

• - Estegi.

• - Sulani.

Felpillantott.

• - Tudom. - Amikor értetlenül néztem, hozzátette: - Orano mesélt rólad az édesanyjának. Pár dolgot tudunk rólad.

• - És te? Te egy... - Nem igazán tudtam, milyen szót használjak. Itt minden, az aranyozott kapuktól kezdve egészen az ételekig, a fürdőig, az illatokig és hangokig tökéletesen idegen volt számomra. - Hitves? Hitves vagy?

Elnevette magát, egy kissé nyerítős nevetéssel.

• - Szolgálólány vagyok. Gyermekkorom óta szolgálok a vizír dairahesijében. Azelőtt az édesanyját szolgáltam.

• - Köszönöm.

Megértette, mire gondolok, és hirtelen komoly lett az arca. A szövetet gondosan megkötötte a mellemnél, majd megütögette a csomót. Keze nem volt öreg, de túl fiatal sem. Idősebb volt nálam, de nem tudtam volna megmondani, mennyivel. Hirtelen megragadtam a kezét, éreztem csontos kézfejét a tenyeremben, aztán ajkamhoz emeltem, és megcsókoltam.

Estegi megtorpant, és rám pillantott, amíg ajkam a bőrén pihent. Nyakáról pír szökött az arca felé, majd sietve visszahúzta a kezét. Talán valami hibát követtem el. Kezem lehanyatlott, és nem mozdultam egészen addig, amíg ki nem nyitotta az ajtót, és vissza nem vezetett a lépcsőn.

Amikor leszállt az éj, a neve járt az eszemben. Estegi. Olyan ez a név, mint az enyém.

A hadvezér nem szeretett, miután tiszta lettem, és illatos. Érdeklődése a fürdőt követően lelankadt. Küldetett utánam, de nem minden éjjel, és vágyai ellanyhultak. Sebeim gyógyulni kezdtek.

Csak magamban voltam. A nők kézimunkáikkal, ruháikkal, pletykáikkal és kerti koncertjeikkel voltak elfoglalva, és nem akartak tudni rólam, én pedig róluk. A legidősebb, akiről később megtudtam, hogy Kabira, az első hitves, ritkán mutatkozott a dairahesiben. Garai, a fehér hajú, gyakran sétált a kertben. Orseo-la, a sötét bőrű, gyakran volt a fejedelem palotájában éjszakánként, nappal pedig aludt.

Estegi volt az, aki társaságot nyújtott nekem. Mindig sok tennivalója akadt, ő volt Kabira személyes szolgálója, Kabira pedig állandóan foglalkoztatta. Hanem amikor ráért, bejött hozzám, hozott nekem ételt, és segített visszaszerezni karom és lábam erejét, miután sebeim begyógyultak, és ismét tudtam mozogni. Őrá támaszkodtam, amikor végigsétáltunk a kerten, és megmutatta nekem annak minden csodáját.

De számomra a legnagyobb csoda ő maga volt.

Összeszedte, ami megmaradt belőlem, a testemből, a bensőmből. Gondoskodásával ismét egész emberré rakott össze, olyan egésszé, amilyen csak lehetek. Már a legelső ohaddini kerti séta óta ő a legfőbb támaszom. Mindig mindenki úgy tekintett rám, mint az erősre, a védelmezőre, aki biztonságot nyújt másoknak. Számomra azonban Estegi volt az egyetlen biztonság, amit nekem ez a világ valaha is adott.