Iona

Én, Daera, jegyzem le Iona történetét, mivel ő maga már nem tudja ezt megtenni. Ez történt tehát Ionával, mielőtt Ohaddinba érkezett volna.

A sziget mézillatú volt. Az illat már azelőtt elérte Ionát, hogy a ragyogó napsütésben rendesen ki tudta volna venni a sziget partvonalát. Sok mindenre fel volt készülve, de arra nem, hogy a szigetnek saját illata lesz. Amikor a csónak egy kicsivel közelebb ért, az illat is magyarázatot nyert: a fekete sziklák telis-tele voltak leheletfinom virágokkal. A sziget a távolból keménynek és ridegnek tűnt. Olyan sziklák alkották, amelyek mintha óriási, éles szélű gyíkpikkelyek lettek volna. De a pikkelyek között leheletfinom virágok kapaszkodtak, rózsaszín, sárga, fehér és bíbor virágok. Ezeknek a virágoknak az illatát érezte tehát. Ezt jó jelnek vette.

Levetkőzött, mielőtt partra szállt volna, ahogyan Alinda instruálta. A csónak evezőse háttal ült neki, és nem is fordulhatott meg, azt halálbüntetéssel sújtották volna. De Iona nem törődött vele egy fikarcnyit sem. Vajon fiatal vagy öreg? Szőke vagy barna? Csúnya vagy szép? Nem számított semmit. Amikor Iona levetette kabátját és aranyhímzésű papucsát meg a selyemruhát és az alsóruhát, nem a férfiak tekintete járt az eszében.

A szellő lágy volt, és úgy simogatta bőrét, mint a leglégiesebb selyemruha. Egyetlen lépéssel kiszállt a csónakból, és megkopogtatta a csónakpadot, hogy jelezze az evezősnek, indulhat. Nem fordult hátra, amikor meghallotta az evezők nyikorgó hangját, nem kellett látnia, ahogy a csónak egyre kisebb és kisebb lesz, és végül eltűnik a távolban. Úgyis tudta, mi történik, tudta, hogy az evezős egyre távolabb kerül tőle, nem kellett ehhez hátrafordulnia. Csak azzal törődött, ami előtte volt.

A sziget akkora volt, mint egy nagyobb szántó. Nem nőttek rajta sem fák, sem bokrok, alakja, mint egy kis dombé. Legfelül állt a kicsiny templom. Az ég vakítóan kék volt, gyengéden és barátságosan ölelte körbe a szigetet. Iona pár pillanatig ott állt a víz szélén, talpa alatt hullámok görgették a köveket. Sehol máshol nem akart lenni, csak éppen itt. Különleges érzés volt, különleges volt a tudat, hogy jó helyen van.

Nem sietett fel a templomhoz, ki akart élvezni minden pillanatot. Tengeri légykapók cikáztak körülötte ezüst villámokként. A levegő sivító csiripelésükkel volt tele. A templom tetején raktak fészket, mint mindig, évszázadok óta. Látták a hozzá hasonló fiatal lányokat megérkezni a szigetre, majd eltűnni, ahogy beteljesítették küldetésüket. Egyetlen madár sem láthatta azonban, hogy bármelyikük is elhagyta volna a szigetet.

Iona volt az első közülük.

A sziklák szúrták a talpát, de nem törődött velük. A fájdalom hamarosan semmit nem fog jelenteni számára, gondolta, mire olyan erős boldogság szállta meg, hogy beleszédült. Hogy ez neki megadatott! Egy pillangó szállt el előtte, szárnya citromsárga, fekete szélekkel. Iona meglepődött, hogy a szárazföldtől ennyire távol ilyet lát, de aztán rájött, hogy a virágok elég táplálékot adnak a pillangónak, a húgainak és öccseinek, és cserébe ők ürülékükkel táplálják a virágokat. Élet és halál tökéletes körforgása. Ismét egy jó jel! Még sosem érzékelte a körforgást ennyire erősen, sosem találkozott a szentség érzetével.

Az utolsó lépéseket is megtette a templom felé, amely rá várt, csakis rá. Aprócska volt, és szürke, köve csaknem olyan, mint a fekete sziklák. Ha az ember nem tudta, hogy ott van az a templom, könnyedén elhajózott mellette. És éppen ez is volt a lényeg: ide csak a beavatottak jöttek. A templom körül fehér szilánkokból kör volt rajzolva, egy töretlen, védelmező gyűrű a szív körül, Iona népének hite szerint. Iona hallott a körről, de egészen más volt saját szemével látni. Borzongás futott végig rajta, ahogy óvatosan átlépett a fehér forgácsokon, és elindult a templom felé.

Az ajtót tojáshéjszínűre festették, de a festék már lepattogzott, és láthatóvá tette a szürke fát. Iona a homlokát ráncolta, dühösen és meglepetten, amiért ezen a szent helyen megengedték a pusztulást. Mély levegőt vett, és belépett.

Egyetlen kopár, aprócska szoba volt az egész. Az egyik sarokban asztal állt, kicsiny, bársonyba öltöztetett oltárral, rajta a kés, a kő és néhány száraz búzakalász képében a kenyér. Az épület két szemközti oldalán egy-egy ablak nyílt, ám az üveget bepiszkították a legyek, és olyan szürke volt, hogy alig lehetett rajta kilátni. A padló csupasz volt. Az előző beavatottnak sehol sem volt nyoma.

Iona valami mást várt, valami... többet. Az otthoni templomukra gondolt, annak szobáira és termeire, az aranyra, selyemre, a faragott vörösfára, a füstölő és a drága olajok illatára. A gyertyákra minden helyiségben. És Alinda házára. Még az a szoba is, ahol zarándokokat fogadott, az is tele volt vastag, kék és arany szőnyegekkel, a falakat freskók díszítették, amelyek az Örök Körforgást ábrázolták. Az egyik képen ez a sziget látszott, legmagasabb pontján a templommal, alant a véres tenger szikláknak csapódó, habzó hullámaival.

Iona arra gondolt, hogy a festő elfeledkezett a virágokról.

Beljebb merészkedett. A padló hideg volt. Az oltárhoz lépett, és megérintette a búzakalászt. Azonnal szétporladt a keze alatt - bizonyosan ősrégi volt. A kés is eltompult. Csak a kő nem változott, szürke volt, és lapos, körülötte világos szalag, mely középen egy még világosabb kört szelt ketté. A templomban a kövek teljesen simára voltak csiszolva, gyakran be is olajozták őket, hogy szépen csillogjanak. Világos volt, hogy ezt a követ egyedül a tenger csiszolta. Iona dacosan arra gondolt, hogy ez a kő szebb, mint a templom kövei, mert nem akar több lenni önmagánál.

Még idebent is érezni lehetett a mézillatot. Iona semmi nyomát nem látta az előző beavatottnak. Tudta, hogy legfontosabb feladata ezzel az előző beavatottal kapcsolatos, úgyhogy kiment a szabadba. A nap magasan állt az égen, tarkóját és hátát melengette, miközben a parti sziklák között kutatott. Először körbement az egész szigeten és a víz szélén lévő hasadékokra koncentrált. Azután kiterjesztette a keresést a szigetet körülvevő sekély vízre is. A víz tiszta volt, és türkizkék, hínármentes, Iona ellátott benne egészen messzire, de nem talált mást, mint tengeri sünöket és kagylókat. Lassan beesteledett, a lenyugvó nap rózsaszínre, aranyra és bíborra festette a felhőket, ám Iona még mindig nem talált semmit.

A sötétséggel együtt a hideg is megérkezett. Ionát most már sem a hideg, sem a fájdalom nem érdekelte, felette állt az ilyesminek. Így tanították. Bement a templomba, és lefeküdt a padlóra. Hideg volt az is, mint a jég. Megpróbálta felidézni magában Alin-da hangját: vajon mit tanácsolna most neki? „Ez egy szent hely. Olyan hely, ahol az érzékeiddel kell jelen lenned, a szellemeddel, nem pedig a testeddel. Gondolkodj, Iona. Mit kell tenned?”

Azonnal tudta, és érzékei megnyugodtak. Felkelt, és imádkozni kezdett.

Így telt el az első éjszaka.

A napfelkelte hatalmas élmény volt. Iona tagjai merevek voltak az éjszaka hidegétől és a kényelmetlen testhelyzettől, de láthatta a napfelkeltét, ahogyan a nappal újra felülkerekedik az éjjelen, és ebből ismét reményt és melegséget merített. Újrakezdte a kutatást. Óvatosan, nehogy belelépjen egy tengeri sünbe, a tengerbe gázolt, aztán úszni kezdett. Beavatottként úszni tanult meg legelőször, kifejezetten e célból. A víz a Matheli-félsziget körül meleg volt, feneke homokos. Alinda a hasa alatt fogta, és gyengéd, lágy hangján beszélt hozzá. Büszke volt Ionára, amikor Iona elkezdett egyedül úszni, és Iona is büszke volt magára. Ezek után minden alkalmat megragadott, hogy ússzon, és a víz alá bukjon, mint ahogy minden alkalmat megragadott, hogy mindazon készségeket gyakorolja, amelyeket beavatottként megköveteltek tőle.

Különös volt, hogy most itt áll, azon a helyen, abban az időben, ahova egész taníttatása mutatott. Aminek élete utóbbi tíz évét szentelte. Ez volt a célállomás.

Lebukott a víz alá. A tenger bezárult a feje fölött, és elnyelt minden hangot. Kinyitotta a szemét.

A víz tisztább volt, mint Matheliben, itt akármilyen távolra ellátott. Apró, fénylő halak úsztak el előtte. A só marta a szemét, de kényszerítette magát, hogy nyitva tartsa. Végignézett a tenger fenekén: köveket, homokot, sziklákat és tengeri sünöket látott. Hogyan fogja valaha is megtalálni, amit keres?

De ez volt a feladata, nem vallhatott kudarcot. Elmondott egy imát, nem Alinda imáját, hanem egy sajátot azok közül, amelyek inkább egy érzést közvetítenek, semmint egy kérést. Azután felment levegőt venni, majd ismét lebukott, fürkészett, kémlelt. Kövek, homok, tengeri sünök, halak. Felúszott levegőért, majd ismét lebukott, és csak úszott és úszott.

Fénylő, fehér sziklarepedés vonta magára a figyelmét. Megint fel kellett mennie levegőért, a víz felszíne felett nem is nyitotta ki a szemét, nehogy elvakítsa a nap. Lebukott, és kinyitotta a szemét. És ott, a friss sziklarepedésben megpillantott valamit, ami fehéren ragyogott. Leúszott, és kinyújtotta a kezét. A koponya a sziklába szorult, eltartott egy jó ideig, mire ki tudta szabadítani. A hasadék széle, amelybe a koponya beszorult, olyan éles volt, hogy Iona felsértette a csuklóját. Nem érzett fájdalmat, de látta, ahogy a vörös vér keresztülfolyik a koponya üres szemüregén.

Vér. A vér idecsalogatja a ragadozókat. Iona felnézett, és most először nézett szét a tengerben ahelyett, hogy csak a tengerfeneket nézte volna. A víz végtelen volt körülötte. Messzire ellátott, de végül minden eltűnt valami sötét, felfoghatatlan mélységben, amely gyakorlatilag bármit rejtegethetett. Bármit idevonzhat vérének illata.

Úrrá lett rajta a rettegés, egészen váratlanul lepte el tudatát, testét. Mély levegőt vett, mire tüdeje azonnal megtelt tengervízzel. Azonnal el kell innen tűnnie. Lendületet vett, és néhány erős karcsapással felrúgta magát a felszínre, és levegő után kapkodva köhögött. Bármelyik pillanatban elragadhatja valami, lehúzhatja a víz alá, és belemélyesztheti fogát-karmát védtelen húsába. Esetlenül a part felé rúgta magát, hasát felsértette az éles sziklákon, térdét egy tengeri sünön, alighanem még több vér folyt a tengerbe, ki kell másznia, el kell menekülnie. Köhögve és botladozva mászott ki a vízből. Nem maradhatott a víz szélén, tovább kellett mennie, be a templomba, olyan messze a tengertől, amennyire csak lehetséges. Csak akkor mert megállni, hogy kifújja magát, amikor becsukódott mögötte az ajtó.

A koponya a hóna alatt volt. Óvatosan a bársonyra helyezte a kés, a kő és a búza mellé. Utána már ki mert kandikálni az ablakon.

A tenger hatalmas volt és csillámló a sziget körül. A víz felszínét csak a hullámok törték meg, semmi más; odakint nem volt más élőlény, csak a madarak. Bár ezt nehéz volt megállapítani a piszkos üvegen keresztül. Sokáig állt ott, és a távolt kémlelte. Aztán a másik ablakhoz ment, és azon is kinézett. Ki viszont nem merészkedett.

Alkonyatkor Iona leült a padlóra, és megvizsgálta sebeit. Egyik sem volt különösen mély, de tudta, hogy ha nem mossa ki őket, be fognak gennyesedni. Csakhogy nem volt nála se fertőtlenítő, se kötszer. Hogy is lett volna: ez a hely nem az életért volt, hanem a halálért. Iona azt hitte, már felkészült rá, de ez a nap megmutatta neki, hogy biztonságérzete hazugság volt, bizalma illúzió. Szégyenkezve arcul ütötte magát. Hogy csaphatta így be Alindát? Sőt egész Mathelit: visszaélt az emberek bizalmával, akik hitték, hogy ő lesz az áldozat, aki segít, hogy az életük jobb irányt vegyen, és gyarapodhassanak. Iona szerepe világos volt: az örök körforgásban az övé volt a halál, hogy a többieké lehessen az élet.

Leült, és imádkozni kezdett. De nem talált választ sehol, sem a kész imákban, sem saját magában. Csak amikor a naplemente színei betöltötték a piszkos ablakokat, akkor jelent meg a fejében egy gondolat, valami, amit tanult. Nem Alindától, nem Matheli-ben, hanem otthon, az udvaron. A frissen kaszált fű illata. Vörös pipacsok a kezében. Egy dal, egy öl, néhány szó. És aztán egy tanács, amit valamelyik idős embertől hallott, nem az édesanyjától, hanem valaki még idősebbtől. Apja édesanyjától talán? Egy szinte fogatlan szájból, amely elmondta, hogyan lehet megtisztítani egy sebet, ha nincs kéznél semmi.

Iona kihúzta magát. A templomban nem voltak tálak, edények, egyáltalán semmi. Semmi olyan, ami a segítségére lehetett volna - kivéve a koponyát.

Felkelt, és az oltárhoz lépett. A koponya teljesen sima és makulátlanul tiszta volt. Sokáig feküdt a vízben, a kis halak és rákok letisztítottak róla minden húst. A fogak hiánytalanul megvoltak. A koponya meglepően kicsi volt, ami azt jelentette, Iona elődje vagy nagyon kisnövésű lehetett, vagy nagyon fiatal. Akkor küldték ide, amikor Alinda még gyermek volt. Bőséges esztendők köszöntöttek rájuk az áldozat után, úgyhogy sokáig nem volt okuk újabb beavatottat ideküldeni. Ezért lehetett Iona tíz álló esztendeig Matheliben.

Vajon hogy hívhatták ezt a lányt?

Egyszerre rádöbbent: sosem hallotta elődei nevét, mind névtelen lányok voltak. Az ő nevét vajon milyen hamar fogják elfelejteni?

- Bocsáss meg - suttogta a koponyának.

Leguggolt, és a combjai közé szorította a koponyát. Azóta nem ivott, hogy elhagyta a szárazföldet. A szigeten böjtölni kellett, ez volt a szabály. Ennivaló nem volt, mint ahogyan innivaló sem. Ám amióta megérkezett, nem is könnyített magán, eszébe sem jutott, így most félig meg tudta tölteni a koponyát. Kimerészkedett a templomból, és vizeletével gondosan kitisztította a hasán, a combján, a lábán és az ujjain a sebeket. Csípett. Ez jó jel volt, azt jelentette, hogy tisztul.

Tudta, hogy ki kellene mosnia a koponyát, de nem tudta rávenni magát, hogy kimenjen a templomból, le a tengerhez. Maga mellé tette a padlóra, összekuporodott mellette, és máris kevésbé érezte magát egyedül.

Így telt Iona második napja a szigeten.

A következő reggelre feltámadt a szél. Szürke felhők kergették egymást az égen. Iona most már igencsak fázott, a szomjúság pedig majdnem megőrjítette. A sós víz, amelyet előző nap nyelt, csak rontott a helyzeten. Iona tudta, mit kellene tennie: a sziklákon a kés és a kő segítségével széttörni a koponyát, és a szilánkokat a templom körüli fehér körbe szórni, hogy elődje csatlakozhasson nővéreihez. Így tett elődje is az ő elődje csontjaival, és így tesz majd egy lány Iona csontjaival is, hiszen ez a rítus, ez a törvény, így tanították. Ha ezt nem teljesíti, egész sorsának egyik legfontosabb részét nem teljesíti - mit ért hát akkor minden, amit tanult? Mit ér az élete?

De képtelen volt rávenni magát, hogy megtegye, legalábbis egyelőre. A koponya volt az egyetlen társasága, az egyetlen edénye. És ráadásul már be is piszkította vizelettel. Ez biztosan tabu, tiltott dolog. Aligha számít, hogy azonnal teljesíti-e a kötelességét, vagy sem. Úgyis meg fogja tenni, csak egy kicsit később.

A padlón ült, és a piszkos keleti ablakon át látta, ahogy felkel a nap; a ködös ablaküveg látványa hirtelen szent dühvel töltötte el. Fogta a koponyát, levitte magával a tengerhez, jottányit sem törődve azzal, hogy talán rejtőzködik valami a tengerben, ami csak arra vár, hogy elragadhassa, amint belenyúl a vízbe. Elvégre éppen ezért volt itt. Teletöltötte a koponyát vízzel, felvitte a templomba, és a falnak támasztotta úgy, hogy ne csorogjon ki belőle semmi. Aztán odament az asztalhoz, elvette az oltárról a követ, a búzát és a kést, a párnát pedig megfordította. Szerencséje volt, a bársonyt olyan apró szegekkel erősítették a fához, hogy a késsel könnyű volt kiszabadítani. Már a munka felénél járt, amikor rádöbbent, hogy mit csinál: megszentségteleníti az oltárt. Kezéből kiesett a kés. Ez szörnyűséges. Hogy tehetett ilyet?

Az ablaküvegekre pillantott, aztán a csupasz padlóra, a dísztelen oltárra, az ajtóról lepattogzott festékre. Az egész templom meg volt szentségtelenítve: hiszen elhanyagolták, elfeledték.

Felvette a kést, kipiszkálta az utolsó szegeket is, és kihajtogatta a bársonyt. Felkacagott.

- Na, most aztán igazán szerencsénk volt - mondta a koponyának.

A szövet többszörösen össze volt hajtogatva, és majdnem négyszer akkora volt, mint maga a párna. Még takarózhat is vele éjszaka. De először megadja a templomnak azt a figyelmet és gondoskodást, amit megérdemel.

A koponyában lévő vízzel és a bársonyszövettel letisztította az ablakokat, amennyire csak tudta. Aztán kimosta a szövetet, és a templom melletti sziklákra teregette száradni. Úgy feküdt ott a napon, mint egy óriási, vörös zászló, rikítóan, hívogatóan. Ha valaki Matheliből erre vitorlázna, hogy megnézze, bemutatta-e már az áldozatot, messziről látná, mit művelt.

Kinyitotta a templomajtót, és annak segítségével felmászott a templom tetejére. Amikor felért, forogni kezdett vele a világ, annyira legyengítette az éhség és a szomjúság, úgyhogy le kellett ülnie egy kicsit. Amikor a szédülés elmúlt, egy kicsit még ült ott, és nézelődött. A végtelen tenger minden irányban csillámlott. Más sziget nem látszott sehol, Iona egyedül volt a világban, egyedül a sorsával. Egész idáig annyira lekötötte a sorsa, hogy nem is nézett körbe egyáltalán. Semmi más nem számított neki, csak a templom, meg a feladata, amiért idejött. Aztán a tető felé fordította figyelmét.

Azt remélte, talál ott valami kis mélyedést, amelyben összegyűlt egy kis esővíz a legutóbbi esőzéskor, de nem volt ott semmi. A sírás szorongatta a torkát. Aztán egy tengeri légykapó bukott le mellette, a közvetlen közelében, és a fészkében landolt. Iona hirtelen észrevette a fészkeket, amelyek jól álcázták magukat a szürke tetőn, de most már látta: több száz fészek volt ott, mind telistele tojással.

A madarak ellenálltak, felé repültek, csőrükkel és karmukkal támadtak rá. Iona minden fészekben hagyott egy-egy tojást, a többit megette. Egy ültő helyében kiszívta a tartalmukat, mit sem törődve a dühös madarakkal. Csodálatos ízük volt.

Ereje visszatért. A tengerben volt kagyló és tengeri sün, csak ki kell szedegetnie, vigyázva, hogy fel ne sértse a kezét. De még nem készült fel rá, hogy ismét bemenjen a vízbe. Már nem tudta, hogy felkészült-e a halálra. A templom szélvédett oldalán leült, ölében a koponyával, és várta, hogy a bársonyszövet megszáradjon.

A koponya üres szemüregével bámult rá, és Iona tovább töprengett azon, hogy vajon hogy hívhatták a lányt. Fontos volt számára, hogy elődjének legyen neve, hogy ezzel is bizonyítsa, volt valaki. Iona korábban még sosem adott nevet semminek, még a templomi kutyáknak sem. De most nevet adhatott az elődjének, egy identitást, hogy más is legyen, ne csupán áldozat, kiválasztott, koponya. Hanem ez nem volt könnyű feladat: Iona nem tudta, hogyan kell kiválasztani egy nevet. Megpróbált valami teljesen egyedit kitalálni, de azt nevetségesnek érezte. Ujjával végigsimította a koponya állkapcsát.

Olyan kicsi volt és törékeny. És olyan halott. Iona előtt ment a halálba. Éppúgy, mint a nővére, akiből nem emlékezett semmi másra, csak a nevére.

• - Mizra - mondta, Mizra pedig fedetlen fogaival rámosolygott.

Így telt Iona harmadik napja a szigeten.

A szél napokon át fújt. A hullámok egyenletes ütemben csapódtak a sziget partjainak. A madártojás elfogyott. Magukat a madarakat nem tudta elfogni. A kagylók sós húsától még sokkal jobban kínozta a szomjúság. Nem úgy festett, hogy hamarosan esni fog.

Beburkolózott a bársonyba, majd Mizrával és a késsel a kezében lement a partra.

Azért jött ide, hogy meghaljon. Most azonban úgy tűnt, hogy az éhség és a szomjúság fogja lassanként megölni, teljesen másféle halállal kell szembenéznie, mint amire fel volt készülve. Amikor megtalálta Mizrát, akkor kezdett el igazán félni a szörnyetegtől. Most viszont már örült volna neki. Gyors, dicsőséges és értelmes halált akart halni, mint Mizra.

Iona a koponya szemüregébe bámult, és teljes szívéből kívánta, bárcsak ő is így halt volna meg.

Felemelte a kést. A tompa él csupán felhorzsolta a tenyerét. Nehéz volt tudatosan megsebeznie magát. Jó erősen kellett nyomnia a kést, mire bőre feladta, és vörös vér buggyant elő. Annyit préselt ki a sebből a tengerbe, amennyit csak bírt.

• - Itt vagyok! - kiáltotta bele a szélbe. - Gyere hát, és ragadj el!

Lenyalta tenyeréről az utolsó vércseppeket. Remélte, hogy ennyi elég lesz csalinak. Bizonyosan sokkal jobban vérzett, amikor leúszott, és megtalálta Mizrát, de azzal sem csalogatott elő semmit a mélyből. De talán közvetlen és tudatos áldozat kellett, mit tudhatta. Alinda sosem mondott erről semmit; az ő elbeszéléseiben a kiválasztott megérkezett a templomszigetre, elvégezte elődjével a megfelelő rítusokat, aztán a tengerből jött a halál.

Talán azért nem zárult be a kör, mert nem törte szét Mizrát? De Iona továbbra sem tudta rászánni magát, hogy megtegye, elvégre nevet adott neki. Mizra most már az övé volt, nem a szigeté: egymáshoz tartoztak.

Iona kikémlelt a tengerre. Szeme elé húzta a szövet egy darabját, hogy megvédje a tenger vizének erős csillogásától. Ott, egészen a távolban egy sötét folt látszott. Ittléte alatt ez volt az első dolog, amely megtörte az egyhangúságot.

Leült, ölében Mizrával, kezében késsel, és várt a szörnyetegre.

* * *

Hajón érkezett meg végül, akire várt. A férfi nem úgy nézett ki, ahogyan elképzelte: nem volt óriási, fogai nem voltak hosszabbak, mint Iona teste, karma nem volt olyan éles, mint a kasza. Teljesen hétköznapi férfi volt, ruhája selyemből, mellén arany. Még fegyvert sem látott nála. Hajója kicsi volt, egyetlen vitorla feszült rajta, meg egy vitorlavászon a csónak orrára feszítve.

Iona mozdulatlanul ült, és megvárta, míg beérkezik. Amikor a férfi partot ért, horgonyt vetett, kiugrott a vízbe, és az utolsó métereket a vízben gázolva tette meg, kezében egy kötéllel, mellyel egy kőhöz kötözte a hajót.

Amikor Iona meglátta a férfi szemét, tudta, hogy ütött az órája. Nem ember szeme volt ez, de nem is állaté. Majdnem teljesen fekete volt: egy szörnyeteg szeme. Iona felkelt, és hagyta, hogy a bársony lehulljon a földre. Melle csupasz volt, a kés pedig csilingelve hullott a sziklákra. Alinda nem mondott neki semmit arról, hogy milyen szavakkal kell majd köszöntenie a halált.

• - Légy üdvözölve - mondta végül.

A férfi végignézett Iona testén. Iona csak most értette meg, hogy egy szörnyetegnek nem kellenek éles karmok és hatalmas fogak, így is eléggé veszélyes. Tekintetében látta a mohó éhséget, olyan mohót, melyet a világ összes áldozata sem csillapíthatott.

• - Üdv néked is - felelte az, és elmosolyodott. A férfi nem volt sem öreg, sem fiatal, sem szép, sem csúnya, de mosolya akár egy // • 1 / /

ősi ragadozóé.

Nem csinált semmit. Nem lépett oda hozzá, nem emelt rá fegyvert, nem tett semmit, hogy beteljesítse az áldozatot.

Mindez bizonytalansággal töltötte el Ionát. Már nem akart tovább várni. Lehajolt, és felvette a kést, majd előrelépett, és odanyújtotta a férfinak.

• - Itt van. Csináld gyorsan.

Iona behunyta szemét. Annyira nem volt bátor, hogy nyitott szemmel is képes legyen találkozni a halállal. Az éhségtől és a szomjúságtól nehezen tudott egyenesen állni, és hamarosan érezte is, hogy a lába feladja.

Mielőtt a földre zuhanhatott volna, karok kapták el, és puha bársonyra fektették. Amikor Iona kinyitotta a szemét, tekintete a férfiéval találkozott. Sötét volt, és ha lehet, még éhesebb. De nem vágott belé semmivel.

• - Várj - mondta a férfi, és eltűnt. Iona ismét behunyta a szemét. Mellette a bársony alatt ott volt Mizra. Mintha egy kis dudor lett volna. Ez adott neki erőt, hogy elviselje azt, ami jön, akármi legyen is az.

Kis idő múlva árnyék vetült rá.

• - Itt van - mondta a hang, de Iona már nem bírta kinyitni a szemét. Mire lett volna az jó? Ekkor valamit a szájához szorítottak, ő pedig kinyitotta ajkait. Hűs, friss víz folyt a szájába. Iona felköhögött, aztán ivott, csak ivott, mohón és sokat.

A férfi azután kenyeret adott neki, de Iona nem bírt sokat enni belőle. Annyira fáradt volt. A férfi a hajó és a templom között járkált, vitt valamit, vitte őt. Iona szorosan fogta a bársonyt, benne Mizrát. A férfi letette őt a templom padlójára, de a padlón most volt valami, valami meleg és puha. A férfi betakarta a bársonnyal.

Iona aludt.

Amikor felébredt, kapott még több vizet. Aztán evett valamit, talán halat. Aztán valami mást, ami édes volt, és lédús: egy gyümölcsöt. Aztán aludt. És a férfi nem nyúlt hozzá.

Amikor felébredt, a szörnyeteg az ajtónál ült, és őt nézte. Iona felült, és ivott. Meztelen volt: semmi értelme nem lett volna elrejtenie a testét. A férfi már látta, az övé volt.

Éhség csillogott a férfi tekintetében. Iona megpróbált nem félni, próbálta szabályozni a szívverését, hogy éppolyan szabályos legyen, mint a hullámverés. Megpróbált büszkén és erősen szembenézni sorsával, ahogy Alinda tanította. Iona máris letért az útról, megtörte a kört, de a kör megszelídítette őt, és olyan formában küldte elé a sorsát, amelyet ugyan soha nem tudott volna elképzelni, most mégis teljesen magától értetődőnek érezte.

• - Jobb most? - A férfi felkelt, és elébe állt, eltakarva előle a fényt.

• - Igen. Köszönöm. - Iona megértette, miért adott neki új erőt. Elvégre egy kimerült zsákmány nem jelent semmi kihívást. Iona örült ennek: nem akart gyenge lenni.

• - Régóta vagy itt? - A férfi elfordult, és kinézett az ablakon.

• - Mennyit aludtam?

• - Egy napot és egy éjszakát.

• - Akkor már... nem tudom pontosan. Jó pár napja.

• - Étel és ital nélkül? - Kezét szeme elé tette, és kikémlelt a tenger felé, mintha keresne valamit. Ionának azonban nem kellett tovább kémlelnie: amire várt, az már itt volt, megérkezett.

• - Madártojást ettem. Meg kagylót.

• - Az országomban beszélnek a kultuszotokról. Hogy szűz lányokat áldoztok egy szörnynek a semmi közepén egy kopár szigeten. Nem hittem el.

• - Csak az örök körforgásnak adom át magam - mondta Iona, mire a férfi felnevetett.

• - Nem akartalak felbosszantani. De azt nyilván érted, hogy nincs semmiféle szörnyeteg. Hogy a lányok idejönnek, és szépen lassan éhen halnak. - Felpillantott a templomra. - De mégiscsak van itt valami... valami erő. Ez vonzott engem ide. Tudod, érdekelnek az erőforrások. Minden történetet, amit gyógyító forrásokról, bölcsességet adó hegyekről, örök életet adó rítusokról hallok - itt a férfi rásandított -, ezeket mind meg kell vizsgálnom. A többségében egy uncia igazság sincs, vagy csupán morzsái vannak egy egykori igazságnak. Egy részük azonban. - Tekintete álmodozóvá vált. - Egy részük azonban igaznak bizonyul. És ezeket birtokba veszem. Vagy hát tönkreteszem őket, hogy senki más ne használhassa az erőt.

• - Birtokba veszed a hegyeket? - Iona megpróbálta megérteni a férfi szavait.

• - Ha szükséges, akkor igen. A területeket meg lehet hódítani, a patakokat gátak közé szorítani. A tudást le lehet jegyezni, és elvinni, a tárgyakat. Van egy könyvtáram, telis-tele könyvtekercsekkel, amelyekben olyan tudás lapul, amelyről a világ még csak nem is álmodna.

• - És mit keresel itt?

Nem tehetett róla, muszáj volt megkérdeznie, még ha tudta is a választ. A férfi azért volt itt, hogy kioltsa az életét. A férfi titkolhatta a szörnyeteg létezését, a saját létezését, amennyire csak akarta. Iona felismerte a szörnyetegeket, ha maga előtt látott egyet.

• - Kelet felé vezettem az országomból egy kis flottát, hogy még több erőforrást találjunk. Az a forrás, amelyből én merítem az erőmet, nem elég. Bebizonyosodott, hogy sebezhető vagyok. - Pár pillanatra összeszorította száját, és hallgatott. Iona várt. A férfi az ablak felé fordult, amíg összeszedte magát, majd így folytatta: -Mathelibe hajóztunk, hogy még többet tudjunk meg a kultuszotokról. Kiderült, hogy minden szóról szóra igaz, sőt azt is mondták, hogy egy lányt épp most küldtek ide meghalni. Úgyhogy Matheliben hagytam a hajóimat, hogy fel ne hívjam magamra a figyelmet, és egyedül hajóztam ide. - A férfi rámosolygott, olyan mosollyal, mely láthatóvá tette összes fehér fogát. - És megtaláltalak.

Kivillantak agyarai, ahogy Iona fölé hajolt. Iona felkínálta a nyakát, mintha zsákmány volna. A férfi azonban a nadrágja után tapogatózott, keze a zsinórral bajlódott. Légzése elnehezült, tekintete ködössé vált. Előhúzta hímtagját, nagy volt, és kemény, és Iona egyszerre megértette, mit akar a férfi, és hogy az nem a halála.

• - Nem! - sikoltotta, és hátrafelé mászott az alvószőnyegen. -Nem becsteleníthetsz meg, nem piszkíthatod be az áldozatot!

A férfi már Iona lába közt térdepelt, nyögött és lihegett.

• - Nincs semmi, amiért érdemes volna feláldoznod magad -mondta, és Iona a népére gondolt, az elmúlt évek szárazságára, és tudta, hogy a férfi téved. Rugdosni kezdte, megpróbálta összeszorítani a combját, de a férfi erős lábával szétfeszítette, és ő volt a szörnyeteg, éppen olyan, amilyennek egy szörnyetegnek lennie kell, de nem ennek kellett volna történnie.

• - Meg kell ölnöd! - ordította Iona. A férfi vigyorgott, nyála Iona hasára csepegett.

• - Ha nagyon akarod. De majd csak utána.

A férfi tönkretesz mindent, mindjárt elragadja előle azt a pillanatot, amelyre egész életében várt.

• - Nem! - ordította, és egyre vadabbul küzdött, a férfi meglökte, keményen, Iona hátraesett, keze Mizra koponyájának ütődött a szövet alatt, és akkor hirtelen érezte, hogy belé áramlik az erő...

A férfi fellihegett, és összekuporodott.

• - Mi volt ez?

Iona ujjai megtalálták a sima csontot a szövet alatt, ujjai a szemüregekbe vándoroltak. Teljes nyugalom öntötte el. A szörnyeteg visszakozott, és Iona előtt már csak egy ernyedt hímtagú férfi állt.

• - Nem nyúlsz hozzám. - Nem parancs volt ez, hanem bizonyosság. A férfi még távolabbra mászott, amíg a háta a másik falnak nem ütközött.

A férfi bólintott, majd ránézett a szövet alatt pihenő dudorra, Mizrára.

• - Micsoda erő.

• - Menj innen.

És a férfi elment.

Iona magára terítette a bársonyszövetet, Mizrát pedig egy bugyorba kötötte az oldalán. A kés Iona mellett hevert a padlón; talán a férfi használni akarta, amikor elkészült Ionával. Iona a derekánál a szövetbe szúrta, az oltárról származó követ a szegélybe kötötte. Körbenézett. Már csak az alvószőnyeg, a tömlő és a kis oltárasztal maradt. Csupasz, sok szenvedést látott szoba. Aztán kilépett a kopott ajtón, és becsukta maga mögött. A férfi nem volt sehol. Kezét Mizrára téve körbejárt a templom körül, a fehér körön belül. Azon gondolkodott, vajon igaza lehet-e a férfinak. Vajon az összes kiválasztott éhen halt, az összes lány őelőtte? Vagy megérkezett a szörnyetegük? Az a repedés a tenger fenekén, ahol megtalálta Mizrát, az vajon természetes volt, vagy valami rettenetes, megnevezhetetlen szörnyűség vájta ki? Mizra halála vajon az örök körforgás része volt, vagy teljesen értelmetlen?

A halál mindig értelmetlen, suttogta Mizra Iona ujjain keresztül. Iona eltöprengett. Talán így van. De az is lehet, hogy Alindá-nak volt igaza. Azt azonban tudta, hogy ő nem fog sem éhen, sem pedig szomjan halni ezen a szigeten.

Iona lement a csónakhoz. A férfi a hajófarban állt, és a rakományt kötözte fel.

• - Vigyél innen - szólt Iona, ujjaival Mizra szemüregében. A férfi felnézett. Iona nem tudott olvasni a tekintetében.

• - Most?

Iona bólintott. Hagyta, hogy a férfi besegítse a hajóba, és ott ült, amíg a férfi visszahozta a holmijait a templomból, és a csomagot a hajóra erősítette. Iona a tiszta, kék tengerre nézett. Édesanyja szeme volt ilyen színű, jött rá hirtelen.

Amikor a férfi felhúzta a horgonyt, és Iona rápillantott, azonnal tudta, hogy a szörnyeteg nem tűnt el, csak visszahúzódott, kivárja az idejét. Mizra nélkül Iona teljesen védtelen volna.

Miközben a vizes lánc betekergőzött a hajóba, a férfi hirtelen megszólította:

• - A neved?

• - Iona. És a tiéd?

• - Iskan.

Így hívják tehát a szörnyetegét. És ő rendelkezik Iona halála felett.