Clarás

Egy reggel korán ébredtem. Tavaszodott. Az ablakomnál ültem, és a madarak vonulását figyeltem. Egy hattyú repült el előttem nehéz szárnyakon. Néhány seregély ugrándozott az ablakom előtt giliszták után kutatva. Tengeri madarakat nem láttam, de a

illatát hozta magával. A férfi sokáig volt távol, sok mindent össze tudtunk gyűjteni magunknak az útra ezen idő alatt. Hamarosan útra kellett kelnünk. Sulani tiltakozása ellenére eldöntöttem, hogyan szökjünk meg. Éjszaka a nagyteremben fogunk gyülekezni, és magunkhoz csalogatjuk az őröket, mondjuk úgy, hogy összetörünk valamit, vagy valahogy máshogyan magunkra vonjuk a figyelmüket anélkül, hogy a többi nőt felébresztenénk. Nehéz tárgyakkal megrohanjuk és leütjük őket, magunkhoz vesszük a kulcsaikat, és elmenekülünk. Az őrök még sosem tapasztaltak semmiféle ellenállást a dairahesiben lakó nők részéről, tehát biztos voltam benne, hogy nincsenek ilyesmire felkészülve. És ha sikerül meglepnünk őket, aligha okozhat nehézséget három nőnek, hogy leüssön két férfit. Estegi az ajtó túloldalán vár minket az élelemmel. Magunkkal visszük a vitorlákat, és elmenekülünk a sötétség leple alatt. Ez volt a terv. Naondel várt ránk. A tenger várt rám. Az első északkeleti széllel akartunk útnak indulni. Az tíz-tizenkét nap alatt Terasuba röpít minket. Útközben vannak szigetek, ahol élelmet gyűjthetünk magunknak. De a megfelelő szelekig volt még egy fél holdforduló.

Így tehát vártunk.

És a férfi közben visszaérkezett.

Estegi hozta meg a hírt. Garai és én a belső udvaron üldögéltünk, a kis tó mellett. A többiek közül alighanem épp Garai volt az, akinek a leginkább hiányzott, hogy bármikor meglátogathassa az Örök Nyugalom Kertjét. Egyik kezét a vízbe lógatta, és úgy tűnt, mintha feszülten hallgatna valamit. Én a napon ültem, arcomat a nap és a déli szél felé fordítva. Estegi kilépett a kapun, térdre ereszkedett, és először Garai előtt hajolt meg, majd énelőt-tem.

• - Karenokoi vizűje egész háza népét a nagyteremben kívánja látni - mondta. Összerezzentem. Őt teljesen elfelejtettem. Naon-del annyira betöltötte minden gondolatomat, hogy közben el is felejtettem, miért is kell elmenekülnöm.

• - Mikor tért vissza? - kérdezte Garai. Hosszú, fehér haja kendőként borította be karcsú vállait. Akárcsak engem, őt is megvették, ezt tudtam. De őt akarata ellenére.

Persze a saját sorsomat sem én magam választottam. Elvégre nem akartam eladni a testemet, nem akartam itt lenni. De mégiscsak én voltam az, aki meghozta a döntést.

• - Tegnap este, nagyrabecsült. - Estegi tétovázott. - Nem egyedül jött.

Estegi és Garai egymásra pillantottak. Vajon ő lesz az, aki elárul minket? Elvégre közel állt a hitveshez és Garaihoz. De Sulani-hoz is. Bár az a közelség másféle volt.

Bementünk, majd fel a nagyterembe. A szökőkút csobogott. A nők és gyermekek összegyűltek. Aztán nyílt egy ajtó, és belépett a hitves meg a lánya, Esiko, majd leültek egy kicsit távolabb tőlünk néhány párnára.

És vártunk.

A férfi szeretett megváratni minket. A mi időnk az övé volt. Neki sosem kellett üres szobába lépnie, ha nem akart. Nekünk kellett mindig az ő rendelkezésére állnunk.

A gyermekek körbeszaladgáltak, és a teázó, beszélgető nők között játszadoztak. Ha egy gyermek túl közel jött hozzám, a nyúl-szájúhoz, az anyja azonnal magához hívta. Orseola távolba réve-dő tekintettel, némán ült mellettem. Láttam Sulanit, egyenes háttal ült, mint mindig, kicsivel mögötte Estegi. Garai Kabirához csatlakozott, de nem beszélgettek.

Aztán egyszerre csak egy őr kinyitotta a rácsos aranyajtót, és belépett rajta a férfi. Mögötte egy fiatal lány jött. Alacsony volt, alig ért a férfi válláig, éjfekete haja bokáig ért. Hosszú, tűzvörös, egyenes ruha volt rajta, hímzések nélkül. Derekán egyik oldalon hatalmas dudor: talán torz? Nem, a dudor szabadon vándorolt a ruha alatt - tehát csak egy tárgy. Vékony kis arca volt, hatalmas szeme.

Nagyon fiatal volt.

Sokkal fiatalabb, mint én, amikor az apám elküldött otthonról. A férfi megállt előttünk, és elmosolyodott. Cápafogakkal.

• - Sokat utaztam, de végül megtaláltam, amit kerestem. - A lányra mutatott, de nem ért hozzá. - Egy második hitves. Ő sok fiúval fog engem megajándékozni, és biztosítja ezáltal a pozíciómat. Tegnap vettem nőül, amikor megérkeztünk Ohaddinba.

A lány olyan tekintettel pillantott rá, amelyet képtelen voltam értelmezni.

Esikóra pillantottam. Arca falfehér volt, keze reszketett.

Mellettem Orseola különös hangot hallatott. Egyenesen a lányra nézett, szája félig nyitva volt, ajkán izzadság fénylett. Kezemet a kezére tettem, hogy megakadályozzam, hogy megszólaljon, és magára vonja a figyelmet. Minél inkább elfelejti a férfi, hogy vagyunk, annál jobb.

• - Első hitves.

Kabira felkelt, és urához lépett, mélyen meghajolt, és várta a parancsokat.

• - Figyelj rá, hogy Iona megkapjon mindent, amire szüksége van. Adj neki néhányat a saját szobáidból. Egy megfelelő gardróbot. Ékszereket. - Hárítólag intett a kezével. - Meg minden ilyesmit.

• - Így fog történni, uram - felelte az idős nő, és mélyen meghajolt. Még sosem láttam őt ilyen alázatosnak a férfi előtt. Biztosan a lánya miatt. Hogy a férfi megkegyelmezett az életének. Hogy nem büntette meg a feleségét. Legalábbis egyelőre nem.

Talán ez egyfajta büntetés volt.

A férfi aztán minden további magyarázat nélkül kivonult a dairahesiből. Az ágyasok azonnal zaklatottan beszélgetni kezdtek. Egy új hitves! Erre egyikük sem számított.

• - De hiszen csak kislány! - tört ki Orseolából. - Csak kislány!

Ez igaz volt. Olyan fiatal, hogy talán még a vérzései sem kezdődtek meg.

• - Amikor elszökünk... a helyünket mind fiatalabb lányokkal fogja megtölteni.

Lepisszegtem, de ő nem törődött velem. Nem úgy tűnt, mintha bárki is figyelt volna rá, elvégre mindenki egymás szavába vágva beszélt.

• - Meg kell állítani! - Orseola annyira reszketett, hogy a saját testemben is éreztem. - Meg kell állítani!

• - A halál az ő kezében van - mondtam, és követtem Ionát a tekintetemmel. Kabira mutatta neki az utat a lakosztályába. Az, hogy kénytelen volt feladni a saját szobáit, a saját kényelmét, nagy megaláztatás lehetett. - Te magad mondtad, nem tehetünk semmit. Csak annyit tehetünk, hogy a saját bőrünket mentjük, ha lehet.

• - Lehet, hogy a halál az ő kezében van - suttogta Orseola -, de az álmok az enyémben.

* * *

Estegi hozta szóba a vitorlát.

• - Kell majd vitorla - mondta nem sokkal ezután egy éjjel. Ismét a medencéknél gyülekeztünk, mi, a szövetségesek. Estegi nem mondott sokat a szökésünkről azóta, hogy sikerült megvennünk a Naondelt. A hajó egy elhagyatott csónakházban várt ránk Amekában, Estegi ráadásul járt is ott, hogy megnézze, valóban igaz-e. Megszoktam már, hogy szolgálóként látom őt, olyasvalakiként, aki teát és édességet hoz, kiüríti az éjjeliedényt, és ékszereket ad el a nevünkben a bazárban. Nem olyasvalakiként, akinek ötletei vannak.

• - A Naondelnek nincsenek vitorlái?

Megrázta a fejét.

• - Nincsenek. Az unokatestvérem kölcsönkapott kettőt a halásztól, amikor felhozta a hajót a folyón, de vissza kellett adnia.

• - Mit tud a halász a hajó vevőjéről? - Sulani, a stratéga tette fel a kérdést.

• - Azt hiszi, hogy az unokatestvéremnek kellett.

• - És az unokatestvéred? Ő mit gondol?

• - Azt, hogy van egy szeretőm. - Estegi elpirult. - És hogy együtt szökünk el. - Sietve Sulanira pillantott.

• - Vitorla kell - szögeztem le. - Terasu messze van, evezni nagyon lassú, nagyon nehéz. Legalábbis nektek.

• - Vitorla - mondta Orseola. - Van egy hajónk, de nincs vitorlánk.

Sulani rám nézett.

• - Milyen egy jó vitorla?

• - Erős és könnyű. A vitorlakészítők megbecsült mesteremberek, ez, bizony, nehéz művészet. Hálót tudok kötni, de vitorlakészítő nem voltam soha.

Estegi előrehajolt.

• - És azt tudod, hogy milyen egy jó vitorla? Milyen a tapintása, milyen a mozgása?

Bólintottam.

• - Nagyszerű. Akkor meg tudom varrni. - Hátradőlt, és térdén összekulcsolta kezét. Sulani ránézett, hosszan. Aztán elmosolyodott.

• - De nincs miből megvarrni - vetette ellen Orseola, mire elnevettem magam.

• - A szövet az egyetlen dolog, amiből van ebben az aranykalitkában! Hát nem látjátok, mivel vagyunk körbevéve? Selyemmel! Selyempárna, selyemfüggönyök, selyemruhák. Annyi strapabíró, pehelykönnyű selymünk van, amennyit csak akarunk.

• - A párnák túl kicsik - mondta Estegi az ujjait dörzsölve, mintha máris be akarna melegíteni a varráshoz. - De a függönyök jók lesznek. És talán kérhetünk is egy vég szövetet, azzal, hogy új ruhát varrnánk belőle magunknak.

• - Tudod, hogy nem kérhetünk már tőle semmit - jegyeztem meg.

• - De azt tudjuk, hogy ki kérhet - szólt közbe Orseola. Egymásra néztünk.

• - Nem avathatjuk be a tervünkbe - vetettem ellen. - És hogyan vehetnénk rá, hogy kérjen nekünk bármit is, ha nem mondjuk el neki az igazságot?

• - Ha javasolhatnék valamit - vetette közbe Estegi. Már felkelt, és Sulani mellé állt, továbbra is tisztelettudóan lehajtott fejjel, de mégiscsak öntudatosabban, mint egy egyszerű szolgáló. Most már ő is egy volt közülünk. - Megpróbálhatjuk egyszerűen csak megkérni. Elvégre segítőkész, szívesen van mások szolgálatára.

• - Selyemre van szükségünk - mondtam. - Vitorla nélkül a Na-ondel csak egy szárnyaszegett madár. Holnap odamegyek hozzá.

Estegit elküldtem egy üzenettel: meglátogathatnám vajon az új hitvest, hogy kifejezhessem tiszteletemet iránta? A válasz azonnal érkezett: jöjj. Így tehát megfürödtem, alaposan megmosdottam, finom illatú olajakkal kentem be magam, hogy elfedjem a hal és a tengeri fű illatát, amely soha nem hagy el. A fésűt tiszta hajamba szúrtam, aztán keresztülmentem a nagytermen, majd a folyosón a magánszobákig, és bekopogtam azon az ajtón, amely most már Iona lakosztályába nyílt.

Estegi ajtót nyitott, én pedig beléptem, de meg is torpantam. A szoba annyira más volt, mint amit valaha is láttam itt. A kőpadló csupasz, sehol nem voltak sem festett paravánok, sem hatalmas vázák. Az ablakokon beáradt a tavaszi napfény. A túlsó falnál egyszerű oltár állt, rajta egy kés, egy kenyér és egy kő. Iona egy párnán ült, ölében egy barnássárga valami... Egy koponya. Ioná-val szemben ott ült Garai. Felnézett, és összeráncolta a homlokát.

• - Miért zavarsz minket, Clarás?

• - Ő az én vendégem, papnő - felelt helyettem Iona. Nem tűnt úgy, mintha Garai elégedett volna a válasszal, de végül visszafordult Ionához és a koponyához.

Odaléptem hozzájuk, és leültem Garai mellé. Amíg ő itt van, nem fogom tudni elővezetni kérésemet.

• - Nagyon nagy erejű tárgy van a birtokodban. Ennek a segítségével meg tudtál szabadulni uradtól. - Garai láthatólag képtelen volt levenni a szemét a koponyáról.

• - Ő nem az uram - felelte Iona komolyan. - Ő a szörnyetegem, halálom birtokosa.

Garai némán ült. Aztán meghajolt Iona előtt, és sietve elhagyta a szobát.

Arra vártam, hogy megszólítson. Elvégre ő hitves volt, én pedig ágyas, ráadásul a legújabb, és a rangsorban utolsó.

Iona hallgatott. Barátságosan, de érdeklődés nélkül nézett rám.

Egy macska sétált át az egyik szobából, és egyenesen az ölembe mászott. Dorombolni kezdett, mire én megsimogattam puha füleit. A koponya üres szemüregével bámult rám Iona öléből.

Élet és halál.

• - Akartál valamit tőlem? - Végre megtörte a csendet. Végre beszélhetek.

• - Rád hallgat a vizír. Kérnél tőle szövetet? - szakadt ki egyszerre belőlem, minden köntörfalazás, minden ravaszkodás nélkül.

• - Hogyhogy szövetet? - Iona a koponya egyenetlen fogait simogatta. Nagyon kicsi koponya volt, talán egy gyermeké.

• - Selymet. Mi mostanában nem kapunk ilyesmit. Mi, akik nem vagyunk a vizír kedvencei. Te viszont igen.

Hallottam, hogy Estegi a maga esetlen módján feszeng mögöttem. De Iona rám nézett, barátságosan és határozottan, majd elfordította a fejét, mintha fülelne valamire, aztán bólintott.

• - Rengeteg selymet kaptam, hogy berendezzem a szobáimat. De én jobban szeretem az egyszerűséget. Estegi, hozd ide a csomagokat a hálókamrámból.

Estegi meghajolt, és eltűnt az egyik ajtó mögött. Nem bírtam levenni a szemem a koponyáról.

• - Ki ez?

Iona elmosolyodott, szerény mosolyától szinte felragyogott az arca.

• - Mizra. Barátom és elődöm. Ő feláldozta életét a szörnyetegnek. Én pedig most a soromra várok.

• - Meg akarsz halni? - A hasamra tettem a kezem. Éreztem odabent a halacska ficánkolását.

• - Hogy életben tartsam az örök körforgást. Élet és halál örök körforgását. - Egyik kezét a koponyára tette, mint egy kis kalapkát. - Ez a feladatom. Az egyetlen feladatom.

• - Mindnyájan meghalunk - mondtam. - Miért mennénk hát, mielőtt az ősapák szelleme szólítana minket?

• - Én nem ismerem a holtak szellemét - felelte Iona. - Az örök körforgás kevesektől követel áldozatot, hogy sokaknak biztosíthasson jólétet.

• - Az én feladatom az, hogy gondját viseljem ennek a gyermeknek - feleltem, és a hasamra mutattam. Iona bólintott.

• - Jó dolog, ha az embernek van egy feladata. Akkor tudjuk, hogy minden döntés, amelyet ennek érdekében hozunk, helyes.

Estegi belépett, kezében tucatnyi vég ragyogó színű selyemszövet, némelyik fátyolvékony, némelyik durvább nyersselyem. Bőven több mint elég a vitorláinkhoz. A lehető legszebb szavakkal mondtam köszönetet Ionának, és többször is meghajoltam, ő pedig az arcához emelte a koponyát.

• - Mizra azt mondja, fontos, hogy megkapjátok ezeket a szöveteket. Válaszd a szürkészöldet, az látszik legkevésbé a tengeren.

Kibotladoztam, mögöttem Estegi. Egymásra néztünk, Estegi megrázta a fejét.

• - Nem mondtam neki semmit! - suttogta. - Hinned kell nekem!

A tenger. Naondel. Iona tud valamit, de vajon mit? És ő lenne az, aki elárul minket? Láthatólag közel állt a férfihoz, nem félt tőle.

Márpedig ettől a férfitól félni kellett.

Továbbra is meglátogatott néha. Iona láthatólag nem volt elég, hogy vágyát csillapítsa. De az is lehet, hogy nem akarta őt azzal beszennyezni, amit velem csinált. Sulanit is látogatta, akinek az arcán és testén utána meglátszottak a nyomok. De sosem panaszkodott. Estegi gyengéd kezekkel ápolta sebeit és duzzanatait.

Néha rájuk néztem, és azt kívántam, bárcsak engem is így érintene meg valaki. De miután a férfi használt engem, azt kívántam, bárcsak soha többé ne érintene meg senki.

Most már megvolt mindenünk, ami a szökéshez kellett. Estegi jól bánt a tűvel, és hamarosan kész is volt a vitorlánk. A szökésig hátralévő napok gyorsan peregtek. Úgy döntöttem, hogy öt nappal a tavasz utolsó teliholdja után fogunk megszökni. Akkor már elkezdenek fújni a déli szelek, de még nincs túl meleg. A vitorla készen volt, és az ágyam alatt lapult. Kész volt minden. Kicsiny, de négyünknek elegendő élelmiszerkészletünk az elfeledett éléskamrában várakozott. Hasam nagy volt, én pedig lassú, de amikor éreztem a gyermek rúgásait, belém is új erő költözött. Ez volt a telihold előtti éjszaka.

És ezen az éjszakán következett be a katasztrófa.

Arra ébredtem, hogy pisilnem kell. Amióta a gyermek ekkorára nőtt, ilyesmi egyre gyakrabban fordult elő velem. Amikor kész voltam, lépéseket hallottam a nagyterem felől. Kinyitottam az ajtót, és odamentem.

Orseola ott állt, és a szökőkútba nézett. Gyakran megtörtént, hogy éjszaka hozták őt vissza a dairahesibe, miután megszőtte a fejedelem álmait. A rácsos ajtón túl egy őr körvonalait pillantottam meg. Ezen az éjszakán egyedül volt.

Odaléptem hozzá, de Orseola nem nézett rám, csak a vizet bámulta.

- Sosem okozhatsz kárt egy álmodónak - mondta olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy halljam, mit mond. - Anyám gyakran elmondta, kárt okozni nem szabad. -Térdre hullott a szökőkút mellett, és homlokát a hűs márványnak támasztotta. - Repülni akart - suttogta. - Úgyhogy repülést szőttem neki. Előszedtem minden emlékemet magas helyekről, arcát szél fújta, előtte viharos tengerek. Jobban szőttem, mint valaha, kicsi pikó. Szeme könnyezett a szélben. Vastag felhők nedvesítették bőrét. Nem volt szabad semmilyen különbséget észre-vennie az ébrenléthez képest. Sastollait összeborzolta a szél, füle zúgott, erős széllökések dobálták ide-oda, amíg már azt sem tudta, mi van fent, és mi van lent. - Orseola megragadta a vállamat. -Az a lány annyira fiatal! Csak gyermek még! Meg kell őt állítanunk, kicsi pikóhal, valakinek meg kell állítania! Máskülönben egyre fiatalabb lányokat hoz majd ide, miután megszöktünk!

• - Kiről beszélsz? És ki az a lány?

Orseola hangosan és sivítva felnevetett, hangja visszhangzott az üres teremben. Az őr hátrafordult.

• - Menjetek a szobátokba - szólt vékony fiúhangján. - Azonnal.

• - A fejedelemhez hívtak - suttogta Orseola egészen közel az arcomhoz. - Őhozzá, az ellenségünkhöz nem tudok elérni, de a fejedelmen keresztül tudok neki ártani! Ha nincs senki, akit dróton rángathat, akkor kicsoda ő voltaképpen? Hol van a hatalma?

• - Orseola, mit tettél? - suttogtam. Keze erőteljesen fogta a vál-lamat.

• - Lezuhant, kicsi pikó - sziszegte. Hallottam, hogy az őr a kulcsokkal csörög, én pedig megráztam Orseolát, ki akartam rázni belőle az őrületet.

• - Mit tettél?

• - Megtaláltam minden félelmét, kicsi tengeri csillag. Minden egyes félelmét megtaláltam, és szépen hozzákötöttem az álmához, és végül hozzákötöttem annak az emlékét is, hogy az anyja pokoli kínok között meghalt, amikor ő még kicsi volt. Legszebb bokrétámmal kötöttem. Álmának formája megingott, egyszer, kétszer, harmadszorra már nem egyenesedett ki többé. Hozzávágtam a halálfélelmét. Úgy zuhant, mint egy kő!

Zihálva vette a levegőt. Csörömpölést hallottam a rácsos ajtó felől, az őr kinyitotta, és belépett. Léptei visszhangzottak a kőpadlón. Ha fel lettem volna készülve, rátámadhattunk volna, ez volt a tökéletes alkalom! De még túl korai volt. És jobb szerettem volna Sulanit magam mellett tudni, nekem nem volt semmim, amivel le tudtam volna ütni az őrt. De most már legalább tudtam, hogy a tervünk működőképes, főleg, ha szerencsénk van, és a szökés éjszakáján is csak egyetlen őr felügyel minket.

Orseola most már hangosan nyöszörgött.

• - Már nem ébred fel többé, kicsi hal! Soha, soha többé. Felpattantam. Az őr már ott volt mellettünk.

• - Megháborodott. Megpróbálom lefektetni - mondta.

Az őr egyetlen szó nélkül kézen fogta Orseolát, és együttes erővel elcipeltük az ágyához. Orseola semmi ellenállást nem mutatott. Az őr kelletlenül hagyott magunkra azzal a felszólítással, hogy azonnal feküdjek le magam is, ha Orseola megnyugodott. Tekintetemmel még ekkor is valami súlyos tárgyat kerestem, amivel leüthetném az őrt. De nem ez volt a megfelelő éjszaka. Figyelni fogok rá, hogy legközelebb felkészültek legyünk.

• - A leginkább tiltott dolog - motyogta Orseola. - A száműzetés enyhe büntetés volna a magamfajtának, bizony, bizony. Szülőfámat ki kell vágni, el kell égetni. Egyetlen hajtása sem sarjadzhat. Minden ellen vétkeztem. Anyám, anyám, bocsáss meg nekem, ANYÁM!

Orseola ordított és tombolt, úgyhogy végül egész egyszerűen magára hagytam, szívemben kimondhatatlan rémülettel.

Ha Orseolának igaza van, és a fejedelem valóban halott - mit tesz majd akkor a férfi?

* * *

Orseola megölte a fejedelmet, de olyan ügyesen, hogy senki nem gyanakodott rá. Hosszú évek óta az álomszövője volt, és szinte senki sem tudta, hogy egyáltalán mit csinál. Nyilván azt hitték, hogy az ágyasa, egy kedvenc, akit a vizír kölcsönadott neki. Ha szenvedélyes ölelkezéseiket az idős ember szíve már nem bírta, hát ki tehet róla? Senki. Álmában, saját ágyában csendesen jobblétre szenderült. Már így is túlélte minden kortársát. Karenokoi-ban senki sem ért meg olyan magas kort, mint ő. Annyi történt tehát, hogy végül ő is megtért őseihez.

De a vizír kezében tartotta a fejedelem halálát, és most tudta, hogy valaki elvette tőle. Nem értettem teljesen, de Estegi ilyesmit magyarázott nekem. Estegi kislány kora óta itt volt, többet tudott Ohaddinról és a palota intrikáiról, mint közülünk, szövetségesek közül bárki.

A férfi szó szerint mindenkire gyanakodott, amióta a fiai meghaltak. És amióta Esikóról kiderült, hogy valójában lány, üldözési mániája csak súlyosbodott. Most pedig, hogy a fejedelem az ő hozzájárulása nélkül halt meg, szinte megháborodott. Mindenütt megemelte az őrök számát. Lecserélte a kasztráltakat, akiket megszoktunk. Súlyos fegyverzetű katonák jöttek helyettük, kemény arccal és sebhelyes kezekkel. Minden ajtót és minden ablakot éberen figyeltek a palota összes épületében. Képtelenség volt véghez vinni tervünket. Menekülőutunk el volt zárva.

Naondel megvolt. Volt ételünk, volt vitorlánk. De már nem volt semmi lehetőségünk kijutni.