Kabira

Egyik éjjel Estegi azzal a hírrel ébresztett, amelyre már oly régóta vártam: a vizír anyja haldoklik. Iskan hitveseként az én feladatom volt virrasztani a halálos ágya mellett, így két őr odakísért engem és Estegit a dairahesi arany kapuján át. Ez volt az első alkalom az új palota építése óta, hogy meglátogathattam azt az emeletet, amelyet Iskan az anyjának építtetett. Ott nevelte fel a fiaimat, tőlem elválasztva, távol. Olyanná formálta őket, mint amilyen Iskan, legalábbis a legidősebbet. Mindannyian aludtak, és utasítást adtam, hogy ne ébresszék fel őket. Még ne.

Hatalmas, gyéren berendezett szobákon mentünk keresztül. Az egyik rózsaszín-fehér márványpadlós, vörös oszlopos szobában nem volt más, csak egy oltár, melyen füstölő és gyertya égett. Az oltár előtt rózsaszirmok hevertek a padlón. Alighanem Iskan apjának emlékére.

Az idős asszonynak fogalma sem volt, hogy a saját fia ölte meg férjét.

Lépteink visszhangzottak, ahogy átsiettünk a szobán. Estegi mutatta az utat, és hirtelen ráébredtem, hogy ő már járt itt azelőtt. Ő, az egyszerű szolgáló, sokkal szabadabban mozgott a palotában, mint én, a vizír hitvese. Magas, szikár árnyékára pillantottam a padlón, és egy pillanatra némi irigységet éreztem. Olyan volt, mint a holdfény visszatükröződése Anji vizében. De aztán megint nem éreztem semmit.

Az idős asszony szobáját teljesen ellepték az árnyak és a rebbenő lángok. Néhány siratóasszony ült az ágy lábánál. Arcuk már fehérre volt mázolva, kezükben rézcsengőt tartottak, azt rázogat-ták, miközben énekelték azokat a panaszos énekeket, amelyek kivezetik a lelket, amikor az elhagyja a testet. Az ágy mellett egy asztalon tálak és edények álltak, tele mindennel, amire Izani ak Oshime-chi-nek szüksége lehet utolsó útján: arany- és ezüstérmékkel, füstölővel, dohánnyal, borral és hét kagylóval a hét halnak. A tárgyakra néztem, és arra gondoltam, hogy az én szüleim mindezen ajándékok nélkül haltak meg, a testvéreim lelkét nem igazították útba siratóasszonyok.

Izani egy egész hegy selyempárnán feküdt. Az ágy körül a függönyök el voltak húzva, de így is sötét volt mögöttük. Estegi térdre ereszkedett az ajtónál. Lassan, méltóságteljesen léptem anyósom ágyához.

Először nem vett észre. Vékony ajka idegesen mozgott, mintha szavakat formálna. Szeme beesett volt, tekintete zavartan keringett. Keze nyugodtan pihent a takarón. Előrehajoltam, és egyenesen a szemébe néztem.

• - Itt vagyok, kedves mama. - Minden mérgem belesűrűsödött e szavakba, de olyan halkan beszéltem, hogy a siratóasszonyok nem hallhattak. - Azért jöttem, hogy megadjam neked azt az utolsó utat, amelyet megérdemelsz.

Nyugtalanul ugráló tekintetét rám szegezte, keze megrándult.

• - Iskan. Iskan.

• - Nincs itt. Arekóba ment. Menesztettem utána egy küldöncöt, de attól félek, nem ér vissza időben. Lehet, hogy túl lassú a küldönc. - Rámosolyogtam egy olyan mosollyal, amelyet magától Is-kantól tanultam.

• - De beszélhetünk Iskanról, ha akarod, kedves mama.

• - Igen. A fiam. A szép, kedves fiam. - Most már egyenetlenül lélegzett. Nyugtalan volt, de nem félt. Még nem.

• - Tudok mesélni róla. Akarod hallani? Az elejétől kezdem. Hadd meséljek neked minden életről, amelyet a te imádott, drága fiad kioltott.

Mély levegőt vett, beszélni próbált, de nem engedtem. Elmeséltem neki mindent, minden gyilkosságot, amely Iskan lelkén száradt. Az elején kezdtem, egyetlen részletet sem hagytam ki. Előrehajoltam, arcom egészen közel volt a haldokló asszony arcához, és kíméletlenül felsoroltam neki minden nevet, minden halált, amiről tudtam. Mindent be is tudtam bizonyítani, rámutattam bizonyos összefüggésekre. Kezdetben nem hitt nekem, ajkát összeszorította, félrenézett. De a fülét nem csukhatta be, nem tudott nem hallani. Amikor épp ott tartottam, hogyan ölte meg a saját édesapját, és hogy utána mit mondott nekem, felkelt a nap. Izani felordított, én pedig megragadtam a kezét, és jeleztem a siratóasszonyoknak, hogy ne hagyják abba az éneklést, a vég már közel van.

• - Te hazug! - hörögte. - Adj innom.

• - Szomjas vagy? - suttogtam a fülébe. - Talán a fiad gaztettei kifárasztottak? - Felvettem egy üres edényt az asztalról, és a szájához emeltem.

• - Tessék, igyál ebből a hűs vízből. Ez majd megvigasztal, ahogyan te is megvigasztaltál engem, amikor a fiaimat hiányoltam, amikor a lányaimat sirattam, akiket Iskan megölt. Remélem, ez ugyanolyan enyhet ad majd neked.

A siratóasszonyok csengettek, a nap felkelt, és Izani még mindig élt. Kezdtem attól félni, hogy Iskan visszaér, még mielőtt Iza-ni lelke elhagyná a testét. Megvesztegettem a küldöncöt, hogy ne rohanjon túlságosan - az egyik ékszeremmel fizettem neki. Meglehetősen nagy kockázatot vállaltam. És inkább nem gondoltam arra, hogy mit tenne velem Iskan, ha tudomására jutna, mit tettem.

Elmeséltem Izaninak Iskan minden gaztettét, amiről tudtam, és alighanem olyasmit is, amit csak sejtettem. Izani vergődött, le-helete savanyú volt, és rothadt, lelke nem volt hajlandó elhagyni a testét. Még látni akarta a fiát. Ezt azonban nem engedhettem meg. Izani nem árulhat el, nem akartam megadni neki ezt a békét a halála előtt.

• - Sosem áldoz apja szellemének - suttogtam a füléhez hajolva. - Nem tartja tiszteletben az emlékét. És azt is tudom, hogy a tiéddel sem fog törődni. - Mosolyogtam, és tudtam, hogy ha nem látja is a mosolyomat, a hangomban biztosan hallja. - De egy jó meny tiszteletben tartja kedves anyósa emlékét. Áldozatot mutat be a megfelelő napokon, és ügyel rá, hogy a szellem ne vándoroljon üres kézzel, éhesen a holtak között. Micsoda szerencse, hogy ilyen jó menyed van, olyan menyed, aki ugyanúgy szeret és tisztel téged, mint ahogyan te szeretted és tisztelted őt. Pontosan azt adom neked, amit megérdemelsz, te, aki elvetted a fiaimat, aki hazugságokat suttogtál a fülükbe és a szívükbe rólam, az anyjukról.

Egy utolsó, rémült pillantást vetett rám. Körmömet belemé-lyesztettem száraz, védtelen tenyerébe. Olyan volt, mintha egy pillanatra láttam volna a halálát, már nem volt messze. Minden hatalmammal közelebb húztam, miközben fülem zúgott. Talán mégiscsak maradt még bennem az oakiból.

• - Az én gondoskodásommal egy holdforduló sem telik el, és már senki sem fog emlékezni rád.

Felnyögött, akarata behódolt az enyémnek, és Izani ezzel kilehelte lelkét.

Iskan nem sokkal ezután érkezett. Sokáig ült az ágy másik oldalán, fejét anyja mellkasára szorítva. Még kezemben tartottam Iza-ni hűlő kezét. Izaninak tudnia kell, hogy ott voltam. A szelleme nem felejthet.

Akkor megcsillant előttem a remény halvány sugara. Nem sok, csupán egy lehetőség. Bőven van időm előkészíteni a tervemet. Évek teltek el Meriba halála óta. Az új ágyasok megtöltötték a dairahesit gyermekeikkel, fiúkkal és lányokkal egyaránt. De nem siethettem el semmit. Egyetlen lehetőségem volt, csupán egyetlenegy. Ha kudarcot vallok, nem kapok újabb esélyt. Már megöregedtem, az árnyak közé küldtek, a feledésbe. De volt még egy utolsó esélyem, hogy előlépjek, és egy darab boldogságot lopjak magamnak, mielőtt teljesen szétolvadnék és eltűnnék a semmiben.

Az első lépést már megtettem Izani halálos ágya mellett. Kinyújtottam a kezem a takaró felett, és megfogtam Iskan kezét. Másik kezemmel még mindig Izani karmát tartottam.

• - Iskan ak Honta-che, Karenokoi és minden csatlósának vizír-je, a fejedelem jobbkeze és támasza. Férjuram. Hadd vigasztaljalak meg ebben a nehéz órában, én, aki jobban ismer téged bárki másnál.

Iskan felemelte fejét, és rám nézett. Szeme vörös volt, és egy pillanatra meglepett, hogy képes gyászt érezni. De aztán rájöttem, hogy fájdalma nem a szerető fiúé, hanem a férfié, aki elveszítette azt, aki úgy tükrözte vissza, ahogyan ő látta saját magát: tévedhetetlennek, tökéletesnek, akit azonban állandóan akadályoznak és félreértenek.

• - Köszönöm, hitves - mondta egyszerűen, és megszorította a kezem.

Képtelen volt látni, mint ahogy mindig is képtelen volt, mennyire gyűlölöm. Annyira el volt telve önmagával, hogy eszébe sem jutott, hogy az, amit másokkal tesz, nyomot hagy a lel-kükben. Én voltam a hitvese, hosszú évekig néma voltam, és engedelmes, következésképpen nem is tudott mást elképzelni, mint hogy lojális vagyok hozzá.

És bennem sem csupán gyűlölet élt. Keményen küzdöttem, hogy elfojtsam minden más érzésemet, és csak megvetést érez-zek. De egyszer régen, valamikor, szerettem őt, és ennek a szerelemnek még bennem élt a visszhangja, amelyet nem tudtam el-csitítani. Mindig megvetettem magam ezért, de ott és akkor megbocsátottam magamnak. Ezen visszhangok nélkül képtelen lettem volna megtenni azt, amit meg kellett tennem.

Elengedtem a halott kezét, és kivezettem férjuramat a szobából, miközben a siratóasszonyok vonítottak még egy utolsót, és úgy rázták a csengőiket, hogy a túlvilágon mindenki hallhassa, hogy új lélek közeledik.

A lakosztályomba vezettem Iskant. Estegivel már korábban el-rendeztettem ott mindent, hogy olyan kellemes legyen, amennyire csak lehetséges: voltak finomságok, amelyekről tudtam, hogy Iskan szereti őket, és egy pipa étkezés utánra. Figyeltem rá, hogy kényelmesen üljön, a legjobb helyet kapta, és megparancsoltam az egyik kis cselédnek, hogy legyezze őt, mivel már meleg volt, bár a nap még nem állt túl magasan.

Iskan ivott a borból, és aztán ülve maradt, arcán egy zavarodott kisfiú vonásaival. Haja megőszült a halántékánál, de még

•     1 •    • /    /    /    / f" f f**       Íja                  1           ff           f                        1  • •   • • 1

mindig jóvágású férfi volt. Ám az a keserű vonás a szeme körül, amelyet én Anji jelének hívtam magamban, olyanná tette, hogy többé nem lehetett szépnek tartani.

• - Nagy veszteség egy férfinak, ha már egyik szülője sincs életben - mondta. Lehajtottam a fejemet, hogy ne láthassa arckifejezésemet.

• - Így van ez, Iskan-che. De egy férfi talán vigaszt találhat a fiaiban egy ilyen napon?

Iskan elmosolyodott.

• - Szavamra mondom, jól ismersz engem, Kabira-cho. Küldess értük.

Több holdforduló óta nem láttam őket. A magam kedvéért álltam elő a javaslattal, és előre szóltam a szolgáiknak, úgyhogy már fel voltak öltözve, és készen álltak, hogy kifejezzék részvétüket, és elmondják a vigasz szavait apjuknak.

Valami belemart a szívembe, ahogy beléptek. Korin fiatal férfi volt már, széles vállú és jóvágású, máris a gyász fehér színébe öltözve. Hivatalos mozdulattal meghajolt előttem, kezét a homlokára téve, majd bensőségesen megölelte és arcon csókolta apját. Enon kiköpött mása volt bátyjának, azzal a különbséggel, hogy az ő álla még csak pelyhedzett, és a válla sem volt olyan széles. Félénken rám mosolygott, és engem is arcon csókolt. Mélyen magamba szívtam verejtékének és rózsavizének illatát, és mohón elrejtettem az emlékét a szívembe.

És a kis Sonan sem volt már olyan kicsi. Tizennégy esztendősen éppen megkapta élete első kardját és egy saját lovat. Ő is pontosan úgy tett, mint a bátyjai. De leginkább Tihe öcsémre hasonlított. Ugyanolyan vidám volt, mint ő, és mindenkit, aki körülötte volt, nevetésre csábított. Sonant mindenki szerette, a szolgák és a vendégségbe érkező hatalmasságok, a fejedelem maga és Is-kan konyhájának szakácsai egyaránt.

Sonan láthatólag nem tudta eldönteni, hogy Korin vagy Enon példáját kövesse-e, úgyhogy bizonytalanul megállt előttem, miután meghajolt. Jeleztem neki, hogy ölelje át az apját. Karom vágyakozott rá, hogy átölelje vékony nyakát és csontos vállát, de tudtam, hogy Korin jól leszidná. Enon nyugodtan tehetett, amit akart, már elég idős volt hozzá.

Mindhárom fiatalember gyász és könnyek nyomát viselte arcán. Apjuk édesanyja olyan volt nekik, mintha az igazi anyjuk lett volna, ő nevelte fel őket, amikor nekem nem volt szabad. Ő volt az, aki kijelölte dajkájukat és tanáraikat, és megtanította őket férfinak lenni, olyan férfinak, amilyen az apjuk. Most vele beszélgettek az elhunytról, és a lelke üdvéért koccintottak. Még Sonan is ihatott bort, és hamarosan izzott az arca. Amikor két bátyja élénk beszélgetésbe merült Iskannal, ő közelebb húzódott hozzám.

• - Cho?

• - Igen, fiam?

Ahányszor kimondtam ezt a szót, a szívem hevesebben vert.

Sonan a kupát forgatta a kezében, és nem nézett a szemembe.

Vártam, bár ölembe akartam venni, és magamhoz szorítani.

• - Most, hogy Izani nincs többé... - Tétovázni látszott. - Bejöhetek néha hozzád? Vagy nagyon alkalmatlan volna?

Ha az a szipirtyó nem lett volna már halott, megfojtottam volna a puszta kezemmel. Kénytelen voltam várni egy kicsit, míg a hangom visszanyerte szilárdságát és nyugalmát, és válaszolni tudtam. Sonan felnézett rám, nagy, félénk szemekkel. Ő volt a legérzékenyebb a fiaim közül. Alighanem nem lehetett neki könnyű Izani uralma alatt. Nem olyan volt, mint a fivérei, nem olyan volt, mint az apja.

• - Sonan, drága fiam. Bármikor szívesen látlak, és mindig is szívesen láttalak, amikor csak tetszett.

Megfogtam a kezét, és a szemébe néztem.

• - Sosem hajtanálak el az ajtómból. Sosem érezném alkalmatlannak, ha kedves gyermekem jön hozzám.

Halkan beszéltem, hogy Iskan ne hallja. Sonan meglepetéssel, de megkönnyebbülve pillantott rám. Láttam, hogy arra a rengeteg hazugságra gondol, amellyel Izani tömte a fejét már gyermekkora óta, minden bizonnyal olyasmivel, hogy az anyja nem szereti őt, nem akar tudni róla. De túlságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy ezt most ki is mondja. És hát Izani volt az egyetlen anya, akit ismert; nekem pedig nem volt lehetőségem kitörölni azt az elmúlt tizennégy évet, amely kettőnk között magasodott. De talán volt még egy lehetőség, hogy legalább az egyik fiamat a magaménak tudhassam. Félszegen megszorította a kezemet - az ő keze már nagy volt és széles.

Korin gyanakodva pillantott ránk, én pedig sietve lehajtottam a fejem. Az alázatos hitves szerepét kell játszanom. De meglátta, hogy Sonan kezét fogom, és összeráncolta a homlokát. Aztán felkelt.

• - Most már magára hagyom, apám. És igaza van, gondolkodni fogok, hogy hitvest szerezzek magamnak. - Hangjában némi hűvösséget fedeztem fel, mire meglepve Iskanra sandítottam, akinek a szája elégedetlen grimaszra húzódott.

Korin kissé meghajolt előttem.

• - Sonan.

Legfiatalabb gyermekem kelletlenül emelkedett fel, és elengedte a kezemet. Nem mertem mondani semmit, nem mertem emlékeztetni rá, hogy látogasson meg, nehogy aztán Korin vagy Iskan megtiltsa neki. Korin, sarkában Sonannal, elhagyta a szobát. Enon bocsánatkérőn vonta meg a vállát, arcon csókolta apját, és sietve engem is, majd kiment. Rózsavíz enyhe illatát hagyta maga után.

Iskan továbbra is összeráncolt homlokkal ült, és a falat bámulta. Gondosan kidolgozott tervem meghiúsul, ha a kedve nem lesz jobb. Leültem elé, óvatosan lehúztam a cipőjét, és masszírozni kezdtem a lábát. Undorral töltött el, hogy hozzáérek, hogy a kezemben érzem a bőrét. Iszonyatos volt, hogy itt ülhet, tele élettel, előttem, amikor annyi ember halála terheli a lelkét.

• - Iskan-che, mi nyomja a lelkedet?

• - Korin. Szembemegy apja kifejezett akaratával. - Iskan felsóhajtott, és hátradőlt, előrenyújtva a lábát, hogy jobban elérjem. -Azt akarom, hogy Eraban ak Usti-chu lányát vegye nőül.

• - Amdurabi fejedelmének lányát?

Iskan megvetően felhorkant.

• - Így nevezte magát, igen. De nem volt más, csak Karenokoi fejedelmének helytartója. A múlt holdfordulóban halt meg.

• - Nem ő vendégeskedett itt akkortájt? - Megigazítottam a lábát az ölemben. Iskan szélesen rám mosolygott.

• - De, bizony. Valamit ehetett, mert amikor hazaért, hamuszürke volt az arca, és nem sokkal később meghalt. Mérgezésnek semmi nyomát nem találták.

Arckifejezésemmel nem árultam el, hogy megértettem, mit tett Iskan.

• - És most azt szeretnéd, hogy Korin elvegye a lányát?

• - A legidősebb lányát, igen. A fejedelemnek nem születtek fiai, legidősebb lánya pedig egyidős Enonnal, és ő Amdurabi egyedüli örököse. Ha Korin őt venné nőül, ő lenne a helytartó, ami a gyakorlatban azt jelentené, hogy Amdurabi Karenokoi része lenne, akárcsak Baklat és Nernai. Amióta én kerültem hatalomra, Kare-nokoi területe megháromszorozódott, akárcsak a vagyona. Am-durabi most sebezhető, mivel csak egy női örökös van, így bárki megszerezheti a hatalmat. De Karenokoinak is érdekében áll, hogy Amdurabi stabil legyen. Ha ott csapatok állomásoznának, az a mi biztonságunkat is fenyegetné. És függünk az ő rizs- és búzatermésüktől, mivel Karenokoi most főként fűszert termeszt. Az én tanácsomra alakult így, és gazdaságunk, a fűszerkereskedelemnek hála, jelentősen fellendült. - Felsóhajtott, letette az egyik lábát, és felemelte a másikat, hogy azt is megmasszírozzam. - De az élelmiszerhiány sebezhetővé tesz minket. A munkások már panaszkodni kezdtek, miután a fejedelemmel elrendeltettem, hogy a munkások saját földjein etzét termesszenek. Éppen most nincs időm semmiféle felkelést leverni, úgyhogy figyelnem kell arra, hogy legyen elég étel, hogy ne nyugtalankodjanak.

• - De Korin nem akarja nőül venni Eraban lányát? Csúnya ez a lány, vagy nyomorék talán?

Iskan ismét a homlokát ráncolta.

• - Egyáltalán nem. Nem a legszebb nő, de nem is nyomorék, és semmi sem árnyékolja be a becsületét. Egy olyan parti, amit akkor is szívesen pártoltam volna, ha nem járul mellé hozományba egy egész provincia. De most azt vette a fejébe, hogy olyasvalakit akar nőül venni, akit ő maga választ. Őt egyvalami érdekli: a formás keblek és a szép arcocska! - Iskan nagyot kortyolt a borból. Máris elég sokat ivott, ami éppen egybevágott a terveimmel. Gyorsan töltöttem még a poharába, és elébe toltam, majd folytattam a masszírozást.

• - Te is saját magad választottál hitvest.

Iskan felkacagott.

• - Igen, és a legkevésbé sem a szépségedért vettelek el. Akárcsak Eraban lánya, te is hozománnyal jöttél. Korinnak meg kell tanulnia, hogy a finom húst amúgy is megkaphatja, a házasság más céllal köttetik.

Szavai belém martak. Még most is, annyi év után. Egykor azt hittem, hogy szeretett engem valamikor. Azt hittem, szépnek tartott.

• - Bölcs férfi vagy. Iskannak hallgatnia kellene az apjára.

Iskan felsóhajtott.

• - Mindig is önfejű volt, tele saját ötletekkel. Enont könnyebb irányítani.

• - És ha valamivel vonzóbbá tennéd az ajánlatot? - Letettem a lábát az ölemből, és elhelyezkedtem egy párnán. - Felkutathatnád a legszebb lányokat, és engedhetnéd Korinnak, hogy maga válasszon közülük ágyasokat. Ez lehetne a te házassági ajándékod.

Nem könnyű arra gondolnom, hogy ezt valóban kimondtam, hogy tulajdonképpen könnyelműen eljátszottam ezeknek a lányoknak az életét, Korin életét. De a saját életem olyan keveset ért, hogy a másokét sem értékeltem túl nagyra.

Iskan elmosolyodott, és megemelte poharát.

• - Kabira, hát rád is ragadt valami az én bölcsességemből. Szavamra, így fogok tenni. És Karenokoi hatalma és ereje nőni fog, és ezzel az enyém is.

Most ismét jóságos volt. És jóindulata miatt engem is másképpen látott azon az estén, nekem pedig gondom volt rá, hogy ítéletét erősen befolyásolja a bor. Én is ittam. Muszáj volt innom ahhoz, hogy véghez tudjam vinni azt, amit elterveztem, mert féltem. De más is volt bennem: magányos voltam. Hosszú éveken át nem ért hozzám senki. Egykor szerettem ezt a férfit. Egykor vágytam rá.

Végül nem is volt olyan nehéz megtennem.

Már régóta ismertem Iskant, tudtam, mit szeret. Az alázat és a hízelgés, a kislányos csodálat és a szemérmesség megfelelő ele-gyét adtam neki. Iskan egyetlen gyenge pontja a hiúsága volt, sosem tudta eleget hallgatni önnön dicséretét. Úgyhogy oda vittem, ahova akartam.

A lábam közé vittem, magja az ölembe hullt.

* * *

Tudtam, hogy lány lesz. A terhesség pontosan olyan volt, mint azok, amelyeknek Iskan véget vetett abban a pillanatban, amint Anji megmutatta neki, hogy lányt hordok a szívem alatt. Rettenetesen féltem, hogy felfedezi, hogy várandós vagyok. Muszáj megtartanom a lányomat, muszáj, hogy nekem is legyen gyermekem, valaki, akit szerethetek, aki csak az enyém. A gondolat, hogy lányt szüljek, akkor fogant meg bennem, amikor Meriba haldok-lott. Azóta vártam az alkalmat, vártam Izani halálára. Amíg ő élt, nem valósíthattam meg a tervemet.

Könnyebben tudtam titkolni a terhességemet, mint gondoltam. Iskan alighanem szégyellte, hogy egy ronda öregasszony ilyen könnyen képes volt őt elcsábítani, amikor annyi szép ágyast hívhatott magához. Azt hittem, talán... nem tudom. Annyira balga voltam, hogy azt képzeltem, bármi is megváltozhat. Iskan került engem. Egyébként sem volt szokása meglátogatni a lakosztályomban, úgyhogy ott lapítottam, csendben. Izani már nem élt, nem kémkedhetett utánam és pletykálhatott a fiának. A napok hosszúra nyúltak, mivel a kertbe csak akkor mertem kimenni, ha teljes bizonyossággal tudtam, hogy Iskan nincs a palotában. A dairahesi nagytermébe nem merészkedtem egyáltalán. Inkább ruhákat varrtam a kicsinek, amelyeket aztán gondosan elrejtettem. Költeményeket olvastam és másoltam. Festettem. Ám egy idő után ez már nem volt elég. Úgyhogy ha tudtam, hogy a daira-hesi látogatóinak többsége valahol máshol van, elmerészkedtem a kis könyvtárba, és ott olvasni kezdtem a könyvtekercseket. Főként klasszikusok voltak ott, amiket már többször olvastam, de egy időre ez is lefoglalt. Amikor a teljes állományt kiolvastam, felébredt bennem a vágy, hogy még többet olvassak. Mintha a lány a hasamban, aki most már rugdalózott és forgolódott, többre vágyna, mint csupán fizikai táplálékra: tudásra is vágyott.

Tudtam, hogy Iskannak van egy hatalmas magánkönyvtára. Oda hordta a tekercseket a világ minden szegletéből, olyan nyelvűeket is, amelyeken nem értett, nehogy mások birtokába kerüljön a bennük rejtőző tudás. Hirtelen leküzdhetetlen mohóságot éreztem azok után a könyvek után.

Az egyetlen, aki meglátogatott önként választott fogságomban, Sonan volt. Betartotta ígéretét, és néha eljött hozzám. Nem olyan gyakran, mint szerettem volna, és még csak nem is olyan gyakran, mint ahogy ő akart - de mindig eljött, amikor el tudott osonni Iskan vagy Korin éber tekintete elől. Korin nősülni készült, Amdurabi helytartójának lányát vette el. A házasságba négy ágyast vitt magával, egyik szebb volt, mint a másik. Ő és Is-kan el voltak foglalva az előkészületekkel, és Sonan ilyenkor néha-néha el tudott osonni hozzám. Iskanon kívül a fiaim voltak az egyedüli férfiak, akik a dairahesibe jöhettek.

A fiatal és tapasztalatlan Sonan semmit sem sejtett az állapotomról. Bő ruhákba öltöztem, ő pedig nem látott még állapotos nőt. Gyakran ültünk a legjobb asztalom mellett, én pedig ügyeltem rá, hogy ne hiányozzon róla semmi, amit szeret. Fájt, hogy nem én sütök-főzök, de a szolgáknak részletes utasítást adtam, mit hogyan készítsenek el. Nagy öröm volt legkisebb fiammal együtt üldögélni, anélkül, hogy éber szemek őrködnének felettünk, anélkül, hogy tartanunk kellene Izani szúrós megjegyzéseitől vagy nemtetszésétől. Senki sem próbált közénk férkőzni, úgyhogy háborítatlanul gyönyörködhettem szép szemében, puha ál-lában, fel-felvillanó mosolyában. Ha akartam, a kezét is megfoghattam, és érezhettem bőre melegségét.

Volt benne némi tartózkodás a tizennégy év különélés után. Barátságos volt, és tisztelettudó, de nem volt közöttünk igazi közvetlenség. Izani túl sok hazugsággal tömte tele a fejét, apja és legidősebb bátyja túlságosan elbizonytalanította saját képességeiben és ösztöneiben. Szerette volna elhinni, hogy szerető anya vagyok, de nem merte. Legalábbis nem azonnal. És bár nehéz volt, hagytam, hadd jöjjön rá, szép lassan, magától. Mindenféle egyszerű és veszélytelen dologról beszélgettünk holdfordulókon át, miközben a hasam egyre csak nőtt. Beszélgettünk arról, mennyire szeret lovagolni és vadászni, és hogy mennyire nem szereti a harcművészetet. Hogy milyen nehéz kívülről megtanulnia azokat a szövegeket, amelyeket a tanára ad fel neki, de ügyesen másol írásjeleket és festményeket. Hogy szeret úszni és evezni a tóban, és a fejedelem udvarában van több jó barátja.

• - Nagyon szeretek olvasni - mondtam egy alkalommal, amikor a nyári nap már veszített valamelyest hevéből. Az árnyszobámban ültünk, és Sonan éppen teleette magát sült wejával. Odakint madarak daloltak, a szobában pedig két eltévedt pillangó repkedett. Sonan elragadtatottan követte őket a tekintetével. - De a mi könyvtárunkat már kiolvastam.

• - Apának van egy nagy könyvtára a Béke Házában - jegyezte meg Sonan, és letörölt az ajkáról egy kis cukrot. Odahajoltam hozzá, és a maradékot is letöröltem, ő pedig meglepve, de melegen pillantott rám, amitől a szívem dalolni kezdett. - Tudnék neked hozni néhány tekercset.

• - Nagyon örülnék neki, fiam, de nem szeretném, ha emiatt magadra vonnád apád haragját.

Sonan hárító mozdulatot tett.

• - Ő és Korin elutaztak Amdurabiba. Ott tartják az esküvőt, mert apa szerint fontos, hogy a nép együtt lássa Korint és Hánait, hogy tudják, ki az új uralkodójuk.

• - Hánainak hív’ák a lányt?

Sonan bólintott. Még nem hallottam a nevét. Ő mindenki számára csak a helytartó lánya volt, nem pedig egy ember, saját névvel.

• - Viszont ez azt jelenti, hogy senki sem veszi észre, ha elhozok neked néhány tekercset. Mit szeretnél olvasni, anya?

Hirtelen egy egészen új világ tárult ki előttem. Sonan olyan sok tekercset hozott, amennyit csak szerettem volna, és csak olvastam és olvastam. Leírta nekem a polcokat, és lassan képet alkottam magamnak Iskan könyvtáráról. Megtudtam, hogyan rendezi a tekercseit, hol tartja a történelmi műveket, hol az orvoslás művészetéről szólókat, és hova rejtette a legtitkosabb műveket, azokat, amelyek a világ erőforrásairól szólnak, mint amilyen Anji is. Ezekből a tekercsekből nem volt sok, és több közülük olyan nyelven íródott, amelyet nem értettem, és amelyek tele voltak bonyolult, körülményes leírásokkal. Nyilván pontosan azért, hogy félrevezessék az avatatlanokat. De türelemmel és kitartó munkával sikerült egész sok mindent megfejtenem. Néha olyan volt, mintha a gyermek a szívem alatt segítene. Csak megfordult a hasamban, én pedig hirtelen megértettem valamit, amit azelőtt nem. A bordám felé rúgott, és erre mintázatok bomlottak fel és rendeződtek újra a szemem előtt. Iskan magjából volt, és Iskant áthatotta Anji ereje. Talán a gyermekben is van valami Anji erejéből.

Alig mozdultam ki a szobámból, mégis beutaztam a világot. Egyes művekben az utazók elvittek messze északra, keletre vagy délre, át a nagy tengereken. Másutt az orvoslás tudományában járatos emberek mutatták be a test működését, utaztattak körbe a vérerekben. A csillagokkal repültem az égen, a tenger halaival úsztam, a földművessel követtem az évszakok változását. Együtt ültem az uralkodókkal trónjukon, a bűnözőkkel a börtönben. Idegen istenekkel viaskodtam, végignéztem, miként teremtődik meg a világ, a helyes és a helytelen közti határon töprengtem, azon, hogy van-e igazság egyáltalán, és a régi tanítókkal együtt érveltem egy erkölcs mellett.

Életem legjobb szakasza lehetett volna, ha nem rettegek állandóan attól, hogy lelepleznek.

Egy reggel, amikor a meleg elhagyta Ohaddint, és metsző szelek fújtak a palota körül, az ősz első tűztálja mellett ültem és olvastam. Egy könyvtekercset, amelyet Sonan előző nap hozott nekem Iskan könyvtárának titkos részlegéből. Ez volt az első írás e tekercsek között, amely Anjiról szólt. Nagyon régi volt, és kóddal íródott, titkos jelekkel. Iskan a mű mellé fűzte saját feljegyzéseit, Anji segítségével próbálta megfejteni a szöveget, de nem jutott messzire. Anji a jelek szerint nem akart neki mindenben segédkezet nyújtani. Viszont ha én hozzájutnék Anji jó vizéhez, olyan könnyen elolvasnám a titkos szöveget, mintha a saját nyelvemen lenne írva, ezt pontosan tudtam. Nagy nehezen megláttam bizonyos mintákat, a lány a szívem alatt rúgott egyet, és akkor egy vezérfonal megvillant a szimbólumok között, egy kígyót láttam, egy almát, egy ötszirmú rózsát...

- Óvatosabbnak kellene lenned. - Összerezzentem, és nagy csörömpöléssel leejtettem a könyvtekercset. Garai keresztbe tett lábbal ült a tűztál másik oldalán, egy selyempárnán. Olyan mélyen belemerültem a szöveg tanulmányozásába, hogy nem is hallottam, hogy bejött. Megpróbáltam a ruhám alá rejteni hatalmas hasamat, de hasztalanul. Garai éles szeme már észrevett mindent.

Felvettem a könyvtekercset, hogy megnézzem, nem esett-e szét. Aztán hátradőltem, tüntetően összekulcsoltam a kezem a hasamon, és dacosan a szemébe néztem. Az a világos szempár mindig megijesztett egy kicsit. Nem bírtam megszokni.

• - Hányadik holdfordulóban vagy? - kérdezte Garai. Hajfésűjének láncai megcsörrentek, amikor nem válaszoltam, és Garai kissé oldalra billentette a fejét. Világos bőre kipirosodott a szén melegétől. Olyan sovány volt, hogy a kulcscsontja élesen kirajzolódott a tűz táncoló fényében. Pontosan emlékszem, hogyan volt öltözve: egy hímzés és díszítés nélküli, galambszürke blúz és egy világosabb szürke árnyalatú, bő nadrág volt rajta. A fésű kivételével nem volt rajta semmi ékszer. Szája körül ráncok keletkeztek, amelyeket addig nem vettem észre, és szeme körül a bőr is telistele volt pókláb vékonyságú vonalakkal. Az idő láthatólag őt is utolérte, de más nőktől eltérően Garai nem szegült ellene, hanem örömmel fogadta.

Felsóhajtott, és a hasamat kezdte el tanulmányozni.

• - Már csak néhány holdforduló, ha jól látom. Körülbelül kettő? És nem tud róla senki?

Grimaszoltam.

• - Minek nézel engem, egy egyszerű ágyasnak? Nagyon óvatos voltam.

• - És Iskan Amdurabiban volt mostanában. Nagyszerű. De ha most felfedezi, hogy várandós vagy, és úgy dönt, hogy elhajtja a lányt, igencsak pórul jársz. Nem számít, hogy mennyire vagy hozzászokva az oaki-vízhez. Most már túlságosan előrehaladt a terhesség. Te pedig túl öreg vagy.

• - Éppen ezért nem fog megtudni semmit.

• - És mit csinálsz, ha megszületett?

Tétováztam. A kezemre néztem, melyen már megjelentek az első sötét foltok, annak biztos jeleként, hogy már nem vagyok fiatal. A tervem titok volt, hosszú idő óta szövögettem, javítgattam. De ha Garai akarta volna, így is leleplezhetett volna Iskan előtt. Úgyhogy teljesen mindegy volt, hogy elmondok-e mindent, avagy sem.

• - Honnan jöttél rá? - kérdeztem, hogy időt nyerjek.

• - Nem jössz ki a szobádból. A fiadon kívül nem akarsz találkozni senkivel. Tudom, hogy Iskannal töltötted az éjszakát az után, hogy az anyja meghalt. Szóval nem volt nehéz kiszámolni.

• - Más is tud róla?

• - Orseola. De nem azért, mert én mondtam neki bármit is, hanem mert látta az álmaidban.

Orseola. Kiszámíthatatlan, veszélyes. Nem igazodtam ki rajta, és az ember sosem tudhatta, hogy mit fog mondani vagy tenni.

• - Hát a többiek?

Most Garain volt a sor, hogy megvetően felhorkanjon.

• - A többiek nem foglalkoznak veled egyáltalán. Felőlük akár egy festett paraván is lehetnél, amíg nem élvezed az uruk kegyeit. Nem törődnek mással, csak azzal, hogy éppen ki Iskan kedvence. - Vonásai kissé megkeményedtek. - Ez nem az ő hibájuk, hiszen nincs semmi más az életükben. Közülük hárman nem is tudnak olvasni. Mivel mással tölthetnék meg üres napjaikat?

• - Most, hogy Izani nincs már, és senki nem felügyel engem, fiúként mutathatom fel a lányt.

Garai felvonta szemöldökét. Hosszú ideig csendben ült, és figyelt. Aztán az izzó parázs felé fordította az arcát. Erősen összekulcsoltam a kezem, fejemet megtöltötte a szén sercegő hangja, az ablaktáblákat rezegtető szél susogása, egy madár magányos rikoltása. A gyermek a szívem alatt összekuporodott és elcsendesedett. Várt.

• - Nagyon óvatosnak kell lennünk. Én leszek az ápolója, akkor legalább nem kell kívülről hívatnunk senkit. Te magad akarod szoptatni?

Bólintottam. Ujjaimat tenyerembe nyomtam. Visszafojtottam a lélegzetemet.

• - Nagyszerű. Azzal kisebb a kockázat is. Egyszerűen nem szabad lehetőséget adnunk neki a kételkedésre. Beszélni fogok Or-seolával. Ő a leggyengébb láncszem, de van esélyünk. - Fájdalmasan elmosolyodott és felkelt.

Felemeltem a kezem. Megpróbáltam visszanyerni az uralmat a pillanat felett.

• - Miért segítesz nekem?

Garai megtorpant, és pislogott azzal a kellemetlenül világos szemével.

• - Nem neked segítek, hanem neki. - A hasamra mutatott. - Te hoztál egy döntést. Ő viszont nem.

Amikor elment, egy kicsit le kellett feküdnöm. A lány lefelé rúgott, legérzékenyebb, legbensőbb pontom felé, én pedig azon gondolkodtam, hogy mit is tettem valójában.

Álmomban Lehan jött felém. Nem mondott semmit, csak nézett rám, és aztán mindkét kezével meglökött, én pedig zuhantam, csak zuhantam.

A lány egy holdfordulóval később született meg. Iskan már visszatért Amdurabiból, de a lakosztályomat nem kereste fel. Igyekeztem csendben maradni, olyan voltam, mint egy egér, aki attól retteg, hogy felfedezi a macska. Ritkán hívattam a szolgákat, és hagytam, hogy Estegi és Garai gondoskodjanak rólam. Es-tegi tudott a gyermekről. Esténként ő masszírozta feldagadt lábamat, nagy hasamat mandulaolajjal kente be, és társaságot nyújtott nekem álmatlan éjszakáimon, amikor a gyermek rúgásai ébren tartottak. Amikor megkezdődött a vajúdás, és a fájdalomtól levegő után kapkodtam, örömmel vettem volna, ha felolvas nekem abból a könyvtekercsből, amelyet Sonan legutóbb hozott a könyvtárból. Tudtam, hogy benne megbízhatom, senkinek sem fog beszámolni a tiltott könyvekről. Kellemes hangja volt, halk és lágy. De hát Estegi nem tudott olvasni.

• - Hozd ide Garait - nyögtem két fájás között. Estegi meghajolt és elsietett. Végtelen hosszú időnek tetszett, amíg visszatért, én pedig küzdöttem, nehogy felordítsak. Senki sem hallhatta, hogy gyermek születik ezen az éjszakán a szobámban.

Olyan csendben osontak be, hogy csak akkor vettem őket észre, amikor már ott álltak a szőnyeg mellett, amelyen kuporogtam. Garai szeme villogott a lámpa fényében.

• - Majdnem lelepleztek minket - suttogta. - Az egyik ágyas felébredt. Remélem, senki sem veszi észre, hogy üres az ágyam.

A fájások között nem volt hely számomra semmiféle rémületnek.

• - Olvasd - lihegtem, és a könyvtekercsre mutattam.

Garai az asztalhoz lépett, és érdeklődve megszemlélte a tekercset.

• - Ezt honnan szerezted?

Dühösen integettem a kezemmel. Hasamba egy újabb kést döftek, képtelen voltam beszélni. Estegi felelt helyettem.

• - A vizír saját könyvtárából van. A fia hozza neki őket.

Garai lassan bólintott. Kitekerte a tekercset, és halkan olvasni kezdett. Ez a tekercs Elian szent növényeiről és felhasználásukról szólt. Estegi lekuporodott mellém.

• - Gyere. Sétáljunk együtt.

Karjára támaszkodva botorkálni kezdtem a szobában. Nem sokat hallottam abból, amit Garai olvasott, de hangja ritmust adott vándorlásomnak, lépteim a növények nevét követték a padlón. Feketelevél, vízigyökér, kalaposka, háromtarajos ragyogóka, erre-bogyó, farkasmancs, téligát, egy-egy név jutott minden fájdalomnak. Megszorítottam Estegi inas kezét, és ha pihennem kellett, kemény csípőjével megtámasztott.

Éjfél elmúlt, amikor négykézlábra ereszkedtem, és elkezdtem kitolni a babát. Három szülés után a lányom már gyorsan, szinte megerőltetés nélkül csúszott ki belőlem víz, váladék és vér özönében. Garai a kezébe vette, Estegi letörölgette, én pedig a hátamra fordultam. A köldökzsinór még mindig összekötött minket, amikor szoptatni kezdtem. Sötét szem, vörös, ráncos bőr. Élt, lélegzett, teljes csendben volt. Nem hallatszott más a szobában, csak a három nő lélegzése. Estegi és Garai a két oldalamon ült, és figyelt, amikor a kislány szopni kezdett. Csak szívta a tejet, és az éjszaka sötét volt körülöttünk, és az óriási tett, amit most véghez vittem, teljes erővel kúszott a szívembe. Garaira pillantottam. Olyan mosoly játszott az arcán, amelynél ragyogóbbat nem láttam még soha.

• - Ez a kislány tökéletes, Kabira. Egész egyszerűen tökéletes. -Látta a nyugtalanságomat, de ez nem tudta elvenni az örömét. -Erős gyermek. És létének értelme éppen az, hogy itt legyen, érzem. Te nem? Hallgasd, hogyan beszél a földdel, az erővel!

Figyeltem, és hallottam, hogyan szívja a tejet, hogyan liheg, amikor erőlködik. Most már rajtam kívül volt, nem bennem. Meleg teste határozottan nehezedett rám. Illata pontosan ugyanolyan volt, mint bármely más csecsemőé, mégis volt benne valami különleges, valami egyéni. Zamatos volt és sötét, mint a föld, a levelek és a víz. Mint Anji.

Nem hallottam, amit Garai hallott, de értettem, mit akar mondani. Ez a lány a föld gyermeke, ennek a helynek a gyermeke. Talán maradt még a testemben valamennyi Anji vizéből, amikor megformáltam az ő testét. Talán Iskan magjában volt a forrás vize, jó és rossz egyaránt. Ő mindkettőnk gyermeke volt, és Anjié és Ohaddiné.

• - A neve Esiko - suttogtam. - Iskan úgy nevezi el, ahogyan akarja, de az igazi neve Esiko. Akárcsak édesanyámé.

• - A fia lesz? - kérdezte Estegi különlegesen vágyakozó hangon.

• - Ez a lány lesz Iskan legújabb és legkedvesebb fia - felelte helyettem Garai, mintha próféciát mondana. Megcsókoltam a pelyhes kis fejet. Ezen az éjszakán az enyém volt, csak az enyém. Esiko

abbahagyta a szopást, behunyta szemét, és azonnal álomba merült, ahogy a bátyjai sosem. Már ebben is önmaga volt, csakis önmaga.