Clarás

Estegi ébresztett fel. Mélyen aludtam, jó időbe beletelt, mire felúsztam a felszínre. Lámpással a kezében hajolt fölém.

• - A Nyugalom Palotája lángokban áll - mondta. - A kapu nyitva van.

Felültem.

• - Megszökhetünk? Ma éjjel?

Estegi bólintott.

• - Felkeltem Sulanit. - És azzal nesztelenül kisietett a szobámból.

Miközben magamra kapkodtam ruháimat, Orseolára gondoltam. Tudtam, hogy teher nekünk, vonszolnunk kell magunkkal, mélyre merül, és meghiúsíthatja tervünket. De néha szükségünk van a nehezékekre - a hálók például csak lebegnének nélkülük. És ő segített megtalálnom a Naondelt.

Egy vékony kötél segítségével a hátamra erősítettem az összecsomagolt vitorlát. Sulani belépett, felöltözve, komolyan. Mögötte Estegi jött, és sietve bepakolt minden szükséges holmit egy zsákocskába: lámpákat, olajat, tűzszerszámot. Sulani köteleket tekert dereka köré és a vállára. Nagyszerű. Ezek szerint elhoztak mindent, amit kértem. A kezében is láttam valamit, valami fényeset és éleset.

Rámutattam.

• - Fegyver?

Egy hosszú kést mutatott fel.

• - Estegi csempészte be nekem. Egy harcos nem vonul harcba fegyvertelenül.

Máris örültem, hogy nem egyedül szököm.

• - Mehetünk a lépcsőn - mondta Estegi halkan. - Az éléskamrán át. És onnan?

Rám nézett, majd Sulanira. Fogalmam sem volt, hogyan juthatunk ki a palota területéről. Azóta, hogy az őrök lerohanására vonatkozó tervem meghiúsult, nem találtam ki újat. De Sulani az övébe dugta a kést.

• - A forrás felett, a pagoda tetején át. Onnan el tudunk jutni a falig. Van kötelünk, le tudunk ereszkedni.

Védelmezőn a hasamra tettem a kezem.

• - Majd segítek neked - mondta. - Másfelé nem mehetünk, a kapukat éberen figyelik. Cipő?

Nem értettem a kérdését.

• - Hosszú utat kell megtennünk nagyon gyorsan a sötétség leple alatt. Tehát nem lehettek mezítláb, túl nagy a kockázat.

Felmutattam szandálomat, majd Estegi is. Sulani helyeslőn bólintott. Haját apró, kemény fonatokba fonta, és hátrakötötte, hogy ne zavarja. Az én hajamban továbbra is ott volt a rézfésű. Estegi fejét kék kendő fedte.

• - Orseola? - kérdezte Sulani.

• - Velünk kell jönnie. - Kimentünk a szobámból, egyenesen a nagyterembe. Több más ágyas is gyülekezett ott, néhányuk karjában csecsemő. Az ablakok előtt álltak, szemükben a tűz fénye tükröződött. Nem figyeltek ránk. Besiettem Orseola szobájába. Az ágyon ült, keresztbe tett lábbal.

• - El, el, el - motyogta monoton hangon. Elővettem a szandálját, és kiegyenesítettem a lábát. Tehetetlenül hagyta, hogy feladjam rá a szandált, miközben egyre csak azt motyogta: „El, el, el.” Ráadtam egy bélelt kabátot, hátára kötöztem az ékszeres dobozát. Sulani bedugta a fejét.

• - Elbírsz vele?

Bólintottam. Aztán kivezettem Orseolát a szobából. Az ablakon át észrevette a lángokat, és megtorpant.

• - Az álomcsapdák - szólalt meg hirtelen, teljesen érthetően.

Estegi besietett a szobájába, majd egy kis idő után visszatért, és a zsákocskára mutatott.

Sulani állt a menet elejére. Én Orseolával követtem, Estegi zárta a sort. Senki sem szólt hozzánk, amikor elhagytuk a nagytermet meg a folyosókat. Sötét volt. A füst szaga mindent betöltött.

• - Serceg, serceg - mondta Orseola. - Az álmok füstbe mennek.

Sulani nekifeszült a rácsos ajtónak, mire az felpattant. Lenézett a lépcsőn, és aztán jelzett, hogy kövessük. Hátrapillantottam. A többi nő még mindig az ablaknál állt. A szökőkút hallgatott. A levegő nehéz volt a füsttől. Lélegzet-visszafojtva követtem a többieket lefelé a lépcsőn. Attól tartottam, hogy Orseola elárul minket. Arra gondoltam, mit tesznek majd akkor velünk az őrök. Mit tesz majd a férfi. Oly régóta gondoltam a szökésre, oly régóta álmodtam és szőttem a terveket. Egészen valószerűtlen érzés volt, hogy most valóban útnak indultunk.

Leértünk a földszintre. Estegi vezetett minket olyan folyosókon át, ahol még sosem jártam. Szűkösek voltak, sötétek és kuszák. Ez volt a szolgák részlege. Nem találkoztunk senkivel. Alighanem mindenki a tűzoltásban segédkezett.

Estegi kinyitott egy ajtót, és megkért minket, hogy várjunk egy kicsit, majd egy kis idő után két zsákkal tért vissza. Az egyikből négy vizestömlőt vett elő, mire mindannyian a derekunkra kötöttünk egyet-egyet - Orseoláét én kötöttem a derekára. Sulani fellendítette a zsákot a hátára, mire Orseola felkacagott.

• - A csatalóból málhás szamár lesz.

Sulani rápillantott.

• - Ez igaz. Ekkora rakománnyal nem tudok harcolni.

Estegi egyetlen szó nélkül átnyújtotta neki kis zsákocskáját, és átvette a nehéz zsákot.

Aztán folytattuk utunkat. Egy kis ajtón át kijutottunk a kertbe; itt sokkal jobban lehetett érezni a füstszagot. A Nyugalom Palotája olyan volt, mint egy lángoló fáklya az éjben. Porig fog égni. Alakok rohangáltak a fák között, vödrökkel érkeztek a patak, a tavak és a szökőkutak felől. Nők és férfiak kiáltoztak.

Lehajoltunk, és rohanni kezdtünk. A lombok árnya elrejtett minket. Bokrok ágai karcolták lábaimat. Orseolát vonszolnom kellett magam után. Lassan haladtunk, de Sulani bevárt minket. Ő futott legelöl, állandóan éberen, időnként feltartotta a kezét, hogy várjunk, aztán futott tovább. Vakon követtem. Megbíztam ebben a teljesen ismeretlen nőben.

Elértünk a kert északi végébe, a pagodaszerű épülethez. A kapu nyitva állt. Hangokat hallottam. Sulani jelezte, hogy várjunk, majd odaosont. Orseolát magammal húztam, és az épület falához lapultunk. Estegi letette a nehéz zsákot. Korom szállingózott ránk, mint a hó.

• - Kabira és Esiko az - suttogta Sulani, amikor visszatért. - És Garai is velük van.

• - Most mit csináljunk? - suttogtam. Felnéztem a pagodatetőre. A legalsó részét éppen elérnénk, ha valaki segítene. A hasam húzott lefelé. Máris kifulladtam. Ha most elkezdenénk mászni, biztosan meghallanának minket.

• - Muszáj várnunk?

• - Ilyen lehetőség nem adódik még egyszer. - Sulani a homlokát ráncolta. - Ma éjjel útnak kell indulnunk.

• - Odamegyek - mondta Estegi. - Ismerem őket, beszélek velük. Nem fognak feltartani minket. - Hangja nem árult el olyan magabiztosságot, mint a szavai. Sulani pár pillanatig nézte, majd bólintott.

• - Mi addig itt várunk.

És aztán Estegi eltűnt a kapuban.