Kabira

Tavasz van. Ez a hatodik tavaszunk a szigeten. Tegnap Sulani megpillantotta az első kereskedőhajót a fogaknál, azaz az éles szikláknál, amelyek a kikötőnk bejáratánál emelkednek ki a vízből. A viharos időszakban a kereskedők nem merészkednek ide. Sulani és Estegi begázoltak a tengerbe, és fogadták a hajóról vízre bocsátott kis csónakot. A kereskedők nem léphetnek partra sziklás szigetünkön. Férfiaknak tilos, Garai azt mondja, így kell hogy legyen. A sziget erőforrása tiltja. Garai azt mondja, sosem érzett még ilyen hatalmas erőt, még Anji sem mérhető Menoshoz.

Sulani és Estegi felcipelték a vásárolt holmival teli zsákokat, és lerakták a Tudás Háza előtti térre. Napsütéses délután volt, a kövek melengették a talpamat. Az ember az én koromban már értékelni tudja az ilyesmit.

Clarás bement, hogy hozzon nekem egy párnát, én pedig leültem a Tudás Házának ajtaja mellé. Estegi fafaragványokkal díszítette ki az ajtót, igazi mestermű lett. Csak legalul marták sebesre a lángok. Megsimogattam a lángok rajzolta jeleket. Ujjaim kormosak lettek, még mindig hullik róluk a korom. Pedig már három éve is megvan annak, hogy idejöttek azok a férfiak, akiket Iskan küldött utánunk. Megpróbálták ránk gyújtani a házat. Győzedelmeskedtünk felettük, és megöltük őket. Nincs sírjuk. Testüket és hajójukat a tengerbe temettük.

Estegi kibontotta a zsákokat. Daera kacagva húzott elő egy kö-teg vásznat, Garai növénymagos zacskókat szagolgatott. Clarás igyekezett megakadályozni, hogy a lánya, Iana, mindent kirángasson a zsákból. Sulani sorba rendezte a sót, a cukrot és a fűszereket tartalmazó zsákokat, Orseola pedig lámpaolajjal teli korsókat állított sorba. Estegi elgondolkodva nézett rám, a ruhája ujjá-ból előhúzott valamit, aztán lekuporodott elém.

• - Hoztak még valamit. Neked. A kereskedő azt mondta, hogy múlt ősszel kapta egy másik kereskedőtől, aki néha olyanoktól szerez fűszert, akik egészen Karenokoiig elhajóznak.

Egy levéltekercs volt, gyűrött és igencsak megviselt, de azonnal felismertem lányom kézírását. És felismertem a pecsétet is. A vizír pecsétjét.

Mindenki rám nézett. Iana odarohant hozzám, és kíváncsian nézegette a tekercset.

• - Mi ez, Kabira? Mit kaptál?

Barna loknijaira néztem, és arra gondoltam, immár sokadszor-ra, hogy van benne egy kevés az én Esikómból. Ami nem is meglepő, elvégre féltestvérek. - Semmit, Iana. De mesélj, mit kaptál édesanyádtól?

• - Nézd! - Boldogan mutatott fel nekem néhány gombolyag aranysárga fonalat. - Anya azt mondja, hogy köt nekem belőle télre egy kardigánt!

• - Nagyon szép. - Rámosolyogtam. Szeretnivaló gyermek.

Egyedül olvastam el a levelet, este, miután megbizonyosodtam róla, hogy a többiek már alszanak. Lámpást gyújtottam, és reszkető kézzel tekertem ki a levelet. Foltos volt, és gyűrött, három éven át utazott. A levél nem hosszú.

Miután elolvastam, sokáig üldögéltem még ébren. És utána hoztam egy döntést: többé nem gyötröm a többieket. Kényszerítettem őket - még Sulanit és Orseolát is, akik pedig nagyon ellenkeztek -, hogy írjanak le mindent, ami Karenokoiban történt. De nem tehettem másként. Amint sikerült papírhoz jutnunk, azonnal szavakba akartam önteni a történteket. Mert kellett egy híd, egy híd Esikóhoz.

Két éve már, hogy Clarás és a lánya megtalálták a sziget déli oldalán a vércsiga-kolóniát. Ez a felfedezés valóban páratlan áldás volt számunkra. A vércsigával színezett selyemfonalért ezüstöt kapunk, abból pedig megvehetünk mindent, ami kell: sót, olajat az ételhez és a lámpásokhoz, papírtekercseket és írószereket, szövetet. Minden olyasmit tehát, amink éveken keresztül nem volt. Legelőször egy kabátkát varrtam Ianának. Amíg csecsemő volt, nyáron nem adtunk rá semmit, télen pedig zsákokba és rongyokba bugyoláltuk. Másba nem is tudtuk volna. Gyermekkora szegénységben telt.

Mielőtt megépült volna a Tudás Háza, az alatta lévő barlangban laktunk - sötét és hideg időszak volt. De azért többnyire volt elegendő ételünk. Clarás megtanította nekünk, hogyan lehet kagylókat és csigákat fogni, zsinórral halat, korsóval polipot, és hogyan találhatjuk meg a tengeri madarak fészkét, hogy elvegyük belőle a tojásokat, úgy azonban, hogy egy-egy tojást mindig meghagyunk. A kis Iana máris ügyesebb, mint bármelyikünk. A víz az ő eleme, úgy mozog benne, akár egy tömzsi, gyors és magabiztos kis fóka. Én túl öreg vagyok már ahhoz, hogy madártojásokra vadásszak, de amikor meleg van, szívesen szedek kagylót a sekély vízben. Garai ilyenkor mellém szegődik, azt mondja, fél, nehogy elessek, és összetörjem magam.

- Az öreg csontok már nehezebben forrnak össze - mondja, és makacskodik, hogy velem tart. Mintha ő bizony sokkal fiatalabb lenne nálam! Öregasszonyok vagyunk mindketten, a fiatalokra kell bíznunk magunkat. És nem is megyek a vízbe olyan gyakran. Nem akarom Garait távol tartani a kertjétől, amelyet azóta építget, hogy elkészült a Tudás Háza. A magokat a szigeten gyűjti be, a többit pedig a kereskedőktől vesszük meg, már amit lehet kapni. Garai csak akkor boldog, ha ujjait a termőföldbe mélyesztheti, miközben trágyázásról és öntözésről magyaráz. Szívesen üldögélek azon a padon, amelyet Sulani helyezett el a kert déli részén, tanácsokat osztogatva Garainak. A tanácsaimra rá sem hederít, de tudom, hogy értékeli a társaságomat.

Sulani építette a Tudás Házát. Nagyon hamar eldöntöttük, hogy a szigeten maradunk, és nem szállunk újból tengerre, nem keressük tovább Terasut. Elvégre fennállt a veszélye, hogy akár a kalózok, akár Iskan emberei elfognak minket a tengeren. Ráadásul a Naondel, a mi szépséges hajónk, olyannyira összetört a sziklákon, hogy képtelenség volt megjavítani. Így tehát új otthont teremtettünk magunknak, egy közös otthont. Estegi és Orseola segítettek az építkezésben, de Sulani volt az, aki Anji erejétől megerősödött karjaival hordta a hatalmas köveket. Azt mondja, építeni fog egy másik házat is, hogy legyen hol aludnunk, és egy harmadikat, amelyben dolgozhatunk. Szerintem ez felesleges, de Or-seola helyeslőleg bólint. - Hogy helyet biztosítsunk azoknak is, akik majd jönnek - mondja, de hát gyakran mond furcsa dolgokat. Clarás szerint Anji ereje nem engedi, hogy megőrüljön, máskülönben az álmainktól egészen biztosan megbolondult volna már. Clarás látja az ilyesmit, ő ezt kapta ajándékba. Orseola nem tudja megvédelmezni magát az álmainktól, így újra meg újra átél mindent, amit mi is átéltünk Karenokoiban. Amikor felébred, és az álmok szertefoszlanak, ő még mindig bennük él, sokáig. Nem könnyű neki, megértem, de fogalmam sincs, hogyan segíthetnénk rajta. Kérdeztem Clarást, hogy vajon ránk veszélyes lehet-e.

- A gyermeket nem bántaná soha - felelte végül, és azt hiszem, ezzel a válasszal meg kell elégednem.

Sulani épít egy kis istállót is a kecskéinek. A kecskéket ő maga vásárolta az egyik kereskedőtől még az első évben, hogy Iana kecsketejet ihasson, és nagy és erős legyen. Az ő testük kipárolgása melengetett minket, amikor még a barlangban laktunk. A barlang mindig hideg volt, akárhogyan fűtöttük is; Garai szerint azért, mert az erő ott a legerősebb. És akárcsak Anji, ez az erő is egyesíti magában a sötétséget és a fényt. Ennek az erőnek a segítségével tudtuk legyőzni Iskan embereit. Amikor megostromolták a Tudás Házát, lementünk a barlangba, és ott elrejtettük Ianát.

Garai beszélt az erőhöz, véráldozatot mutatott be, majd a hegy felőli oldalon egy járaton át kiszöktünk a barlangból. Mindannyian telve voltunk az erővel, még az én vén tagjaim is erősek voltak, és köveket, hatalmas sziklákat hajigáltunk le a férfiakra. Csak úgy zuhogtak a sziklák, és mindannyiukat maguk alá temették.

A sziklákból Sulani aztán egy falat épített a házunk köré, egy védelmező falat. De Sulaninak most egy ideig nem szabad semmit sem építenie. A hasa már igen nagy, és Garai szerint a nyáron fog szülni.

Alighanem én voltam az egyetlen, aki meglepődött a terhességén. Garai, aki ápol bennünket, amikor betegek vagyunk, már tudta. Orseola pedig látja az álmainkat, előtte nem lehet titkolni semmit. Mintha még Clarás is sejtett volna valamit. Daera avatott be a titokba egyik este, amikor kettesben üldögéltünk, és varrtunk. Daera épp babaruhát varrt, úgyhogy kénytelen voltam rákérdezni Sulani állapotára. Daera meglepve pillantott fel a varrásból.

• - Estegi és Sulani régóta szeretik egymást, Kabira. Hiszen te is tudod.

Megvetően felhorkantam.

• - De ahonnan én jövök, ott két nő nem tud gyermeket nemzeni.

• - De hát Estegi nem nő, nem tudtad?

Igyekeztem leplezni döbbenetemet.

• - Úgy érted, férfi? De hisz Garai megmondta, hogy férfiak nem léphetnek a szigetre.

Daera felkacagott.

• - Nem, Estegi nő. Legalábbis a szívében, és ez az, ami igazán számít. De a teste nem teljes egészében nőé - de nem is férfié. Egy kicsi van benne mindegyikből. A jelek szerint elég sok ahhoz, hogy gyermeket tudjon nemzeni. - Aztán egyszerre elkomolyodott. - A családja emiatt tagadta ki. Vagy áruba kellett volna bocsátania a testét, vagy el kellett volna szegődnie szolgálónak, hogy életben maradjon. Ha áruba bocsátotta volna a testét, titka azonnal kiderült volna, és azonnal megölik. Így hát elszegődött a vizírhez. Egész életében rettegett, hogy leleplezik. Hogy vannak olyan testrészei, mint a férfiaknak, mégis nőnek érzi magát - mit tartozik ez bárki másra?

Sulani tehát várandós, hamarosan új csecsemő érkezik a házunkba. Már nagyon várom. Az én időm ki van mérve, nem lehet sok hátra, és egyáltalán nem is bánom. Elég régóta kívánom a halált. Már nem kiútként tekintek rá, de nem is rémít meg. Eleget láttam, eleget tettem. Örömmel tölt el, hogy új életek születnek ezen a szigeten. Új gyermekek, akik olyan szabadak lehetnek majd, mint amit mi, nővérek, sosem tudtunk volna elképzelni.

Végezzük a dolgunkat, az élet megy a maga csendes módján. Kemény, de jó élet ez. Garai növényekkel és főzetekkel ápolja testünket és betegségeinket. Clarás és Iana halászik és mos. Estegi és Su-lani gondozza a kecskéket, és ehető vadnövényeket gyűjt. Estegi gondozza kicsi konyhánkat, és senki másnak nem hajlandó átengedni a főzést. Orseola nyugalmat tud adni nekünk, ha éjszaka üldöznek minket a régi emlékek és félelmeink. Daera táncol és énekel nekünk, új ruhákat varr, csodálatos képeket fest a Tudás Házának falára, használati tárgyakat farag fából, és segít Garainak a kertben, Sulaninak és Esteginek pedig a bogyógyűjtésben.

Csak nekem nincs semmilyen feladatom. A többiek kinevetnek, amikor ezt felhozom. Anyánknak hívnak, és azt mondják, én tartom őket össze. Én viszont nem hiszem, hogy erre szükség lenne. Anji ereje és Iona áldozata tart össze mindannyiunkat. De hagyom, hadd mondják csak. Időmet annak szentelem, hogy rendezzem és megfejtsem Iskan titkos iratait, hogy leírjak mindent, ami történt, és megpróbáljam a többieket is bevonni a munkába.

Hogy semmi se merüljön feledésbe, ezt mondom nekik.

De nem ez a teljes igazság. Azért csinálom, hogy el ne veszítsem Esikót. Annyira aggódtam érte. Mit tett vele Iskan, miután elszöktünk? Milyen lett az élete? Él még egyáltalán?

Most itt van a levele a kezemben. Most már tudom. Nem fogok válaszolni neki. El kell engednem a lányomat.