Sulani

Heten voltak. Többen, mint mi. Lovon érkeztek, állig felfegyverkezve. Nálam ott volt a két kés, azzal kettőt vagy hármat meg tudtam volna ölni. Talán többet is, de a többiek addig a mieink közül támadtak volna meg valakit. Vagy fogságba ejtették volna. Pontosabban minket, mindannyiunkat, visszavittek volna a kalitkába, vissza hozzá, a hadvezérhez, a férfihoz, a szörnyeteghez, a vizírhez, Iskanhoz.

Pillanatok alatt körbevettek minket. Iona a földön feküdt, az egyik fa tövében. Orseola mellette kuporgott, kezét a fa törzsére szorítva. Garai mellettem állt, nem kuporodott le, nem rejtőzött el. De hát miben segíthetett volna nekem?

A zsoldosok vezére, egy nehéz vaskesztyűs, mogyoróbarna szakállú fiatalember Kabira felé fordult.

• - Kabira ak Malik-cho. Férjura azonnali jelenlétét óhajtja Ohad-dinban.

Kabira dölyfösen pillantott a lovasra.

• - Mondja meg férjuramnak, Karenokoi vizírjének, hogy képtelenek voltak hitvese nyomára akadni.

A zsoldos szeme megrebbent, majd elnézett fölöttünk. Megragadta a gyeplőt, hogy elfordítsa a lovát, és láttam, hogy emberei is ugyanígy tesznek.

De aztán hirtelen összerezzent, és a homlokát ráncolta.

• - Velünk jönnek. Most azonnal. - Intett az embereinek, és közülük hárman elrakták kardjukat, és leszálltak a lóról.

A zsoldosok épp minket kerestek. Velük nem lehetett olyan könnyen elfeledtetni, hogy láttak bennünket, mint azokkal, akik számára ismeretlenek voltunk.

Orseola egyre makacsabbul motyogott. A fák koronái suttogtak és zörögtek a szélben. A katonák csizmája alatt halott levelek zizegtek, ahogy odaléptek hozzánk: egyikük Ionához, a két másik Kabirához, Garaihoz és hozzám.

Garai kinyújtotta egyikük felé a kezét.

- Nem - mondta, a férfi pedig megtorpant. Szája félig kinyílt, fegyverét felemelte, de egyedül a szemét tudta mozgatni.

Előhúztam a tőrt, amelyet a falon vettem el attól a katonától, és megtámadtam a másikat. Nem volt felkészülve, keresztüldöftem a szemét, és azonnal meghalt. A lovon ülő vezetőjük elkiáltotta magát, és nekem rontott, szorosan mögötte a maradék három lovas.

A zizegés egyre erősebb lett a fák között. Orseola mormogása eggyé vált a zizegéssel. Lelöktem Kabirát a földre, másik késemet odahajítottam Garainak, miközben kivédtem a vezér lovának támadását. A késemmel nem tudtam közel férkőzni hozzá, úgyhogy oldalra vetődtem, és elvágtam annak a katonának a nyakát, aki Iona fölé hajolt, majd megragadtam a kardját, és hátrafordultam.

A vezér lova nyerített egyet, és felágaskodott. Az egyik lovas zsoldos felordított, és az arca előtt hadonászott. Aztán egyszer csak mindegyik zsoldos elvesztette lova felett az uralmat, azok felnyerítettek és hátrarúgtak, felágaskodtak, és megpróbálták ledobni őket.

Rovarok mászkáltak mindenfelé. A lovakon, a zsoldosok fegyverzetén és fedetlen arcán. Másztak, szúrtak, martak, zizegtek. Bogarak, hangyák, pókok, csótányok, százlábúak, kiszólították őket a fatuskókból, a fák törzséből, a talaj nedves, sötét odúiból. A férfiak és a lovak szinte eszüket veszítették. Ordítottak, hadonásztak, egy kard nagy csörömpöléssel a földre hullott. Csak az, amelyiket Garai állította meg, állt mozdulatlanul, miközben mindenféle bogarak és csótányok mászkáltak rajta mindenfelé: nyitott szemén, hajában, fülében, egész testén, egészen addig, amíg egyetlen hatalmas, fekete, élő páncél nem borította a testét. Akkor összeesett. Néhányszor megvonaglott, aztán utána nem mozdult többet.

Minket, nőket egyetlen rovar sem támadott meg.

A zsoldosok teljesen elveszítették uralmukat lovaik felett, mire azok berohantak velük a fák közé. Hallottuk, ahogy távolodik a lódobogás. Utána csend lett, csak a milliónyi mászó-kúszó rovar hangja hallatszott.

Orseolára pillantottam, mire ő rám mosolygott.

• - A fák tudnak beszélni egymással - mondta. - A többség csupán elfelejtette ezt a képességét. De én segítettem nekik emlékezni. Rovarokat is elő tudnak hívni, ha veszély közeleg. Ebben nagyon jók. - Megpaskolta a fa törzsét, mire a rovarok elkezdtek visszahúzódni odvaikba és rejtekhelyeikre.

Garai megfogta az egyik halott katona lovának gyeplőjét, és nyugodt, gyengéd hangon beszélni kezdett hozzá. A ló hátracsapta a fülét, és a szemét forgatta, de nem szaladt el.

• - Tartsd ezt - mondta nekem. - Addig elfogok még egyet.

Úgy tettem, ahogy kérte, fogtam a lovat, a nyakát simogattam, és beszéltem hozzá.

Kabira keresztbe tett lábbal leült Iona mellé, aki mozdulatlanul feküdt a fa alatt. Orseola kinyújtózott mellettük, és elaludt. Senki nem szólt semmit.

Fogalmunk sem volt, mennyi időnk van még.

De nem tehettünk mást, várnunk kellett.

Hosszú idő után Garai visszatért egy barna harci ménnel. Nem is kellett fognia a gyeplőt, a ló magától követte.

• - Elküldjük észak felé a lovakat - mondta. - A nyomkeresők azt hiszik majd, mi ültünk a hátukon. Ez félrevezetheti üldözőinket, legalábbis ideig-óráig.

• - Csak reménykedhetünk benne - jegyezte meg epésen Kabira.

Garaira pillantottam.

• - És hogy vesszük rá a lovakat, hogy észak felé menjenek?

Garai megpaskolta a barna mént, mire az Garai arcához dörzsölte pofáját.

• - Nem menni fognak, hanem vágtázni. És nyomokat hagynak maguk után.

Garai magához intette a lovat, amelyet én tartottam, az pedig engedelmeskedett. Mindkettőről levette a nyerget és a kantárt, aztán közéjük állt, és halkan beszélt hozzájuk. Mindkét állat a fehér hajú nőhöz hajolt, a fülét hegyezve. Garai megérintette a pofájukat és a homlokukat, és gyengéden megsimogatta a szemüket. A barna csődör felnyerített, és a fejét rángatta, aztán elvágtatott, nyomában a másik lóval, és hamarosan eltűntek a szemünk elől.

Felemeltem az egyik nyerget, levittem a folyóhoz, és olyan messzire hajítottam, amennyire csak bírtam. Garai hozta a másikat, és követte a példámat.

Azután leültünk Iona mellé, és vártunk.