Kabira

Észrevétlenül elértem a Béke Házát. Minden őr a vízhordással volt elfoglalva, vagy azzal, hogy mentse a menthetőt a Nyugalom Palotájából. A palota ajtaja nyitva volt. Nem tudtam, hol van a könyvtár, csak annyit, hogy valahol a földszinten. Kipróbáltam néhány ajtót, némelyik zárva volt, némelyik üres szobába vezetett. Lépteim visszhangzottak a márványpadlón. Szívem vadul vert. Azt sem tudtam, mit akarok csinálni a könyvtárban. Átkutassam a titkos iratokat, hátha találok valamit, ami megmentheti Esikót? Megmentsem a legértékesebbet, amennyiben a tűz továbbterjedne? Keressek valamit, ami elveszi Iskan hatalmát, egyszer s mindenkorra?

Fogalmam sem volt.

Az utolsó ajtó zárva volt, de tudtam, hogy ez lesz az, amit keresek. Esiko mesélt róla, hol tárolja Iskan a kulcsokat: a hálószobájában, egy ládikában. A legfelső emeleten.

Visszasiettem a folyosón, és megtaláltam a lépcsőt. Izzadt tenyeremet a nadrágomba töröltem, mielőtt elindultam volna felfelé. Ekkor hangokat hallottam: csörömpölést, puffanást. Oda-fentről. Tétováztam, hogy vajon fel merhetek-e menni. Épp ahogy megálltam, egy alak tűnt fel előttem a lépcsőn. Egy bőrvér-tezetbe öltözött férfi, aki valami nehezet cipelt lefelé.

Leosontam a lépcső aljára, és elbújtam egy nyitott ajtó mögött. A nyíláson át jól láthattam mindent. Nyögéseket és puffanásokat hallottam, és aztán a nyíláson át megláttam az őrt is. Nehéz zsákot vonszolt maga után.

Egy fosztogató, aki kihasználja a káoszt. Kétségtelenül bátor, és minden kétséget kizáróan ostoba. Iskan úgyis meg fogja talál-

ni, akárhova próbál is elrejtőzni.

Ez a felismerés arra is ráébresztett, hogy bizony, engem is meg fog találni. Anji jóvoltából nincs előtte rejtve semmi a világon.

Amint az őr eltűnt az ajtó mögött, felsiettem a lépcsőn. Iskan szobái az egész legfelső emeletet elfoglalták: első pillantásra szerénynek tűnő szobák, berendezésük szinte spártai. De én tudtam, hogy mennyit ér az a néhány váza, meg az ősrégi, festett paravánok. Fejedelemhez méltó műkincsgyűjteményt halmozott fel, de mivel az érték nem csillogó aranyban és drágakövekben halmozódott fel, kevesen vették észre, miféle gazdagság rejtőzik itt.

Gyanítottam, hogy az őr leginkább egyszerű dolgokat gyűjtött össze magának, például ezüst gyertyatartókat és más könnyebb holmikat. Átrohantam a szobákon, attól rettegve, hogy a kulcsos ládikó szintén az őr zsákjába került. Ám amikor Iskan hálószobájához értem, azonnal megláttam egy alacsony asztalon az ágya mellett az egyszerű faládikót.

Egyetlen kulcs hevert benne.

Visszasiettem a könyvtárba. Esiko és Sonan alaposan leírták, mit keressek, úgyhogy nem volt nehéz megtalálnom a legtitkosabb tekercsek polcát, azokét, amelyekbe minden titkos tudást leírtak, mindent, amit Iskan magának akart megtartani. Csak álltam, és bámultam a tekercseket. Épp arra próbáltam rájönni, hogy vajon melyek kellhetnek most nekem a leginkább, amikor kaparászó, fémes hang tört át a tűzriadó hangján.

Odarohantam az egyik ablakhoz, amely a kertre és a lángoló házra nézett. Úgy festett, mintha a tűz már egészen a Tudás Templomáig elért volna. Ám a fejedelem palotája és a Béke Háza között ott volt még a börtön, amelyet Iskan épített Anjinak. A hang, amelyet hallottam, ennek a börtönnek a kapujából jött. Az ablakomból nem láthattam, de egészen biztos voltam benne: valaki kinyitotta azt a kaput.

Körbenéztem. Találtam egy bőrtáskát, bepakoltam a legértékesebb tekercseket, azokat, amelyekről tudtam, hogy maga Iskan sem tudta megfejteni őket, meg néhány olyat, amely az erőforrásokról szólt. Tudtam, hogy nem készített róluk másolatot, ahhoz túlságosan gyanakvó. Annyit pakoltam el, amennyit csak tudtam, pedig hallottam, hogy a papír zizegve szétmállik. Nem gondoltam rá, hogy meg kéne őriznem őket. Nem gondoltam másra, csak lángokra, égő papírokra, bosszúra. De a legesleginkább Anji-ra gondoltam.

Többen is elrohantak előttem, miközben az Örök Nyugalom Kertjén át a forrás felé siettem. Senki sem állított meg, mindenki azzal volt elfoglalva, hogy oltsa a tüzet, meneküljön előle, vagy segítsen a sebesülteknek. Én is szedtem a lábam, hogy azt higgyék, magam is részt veszek a mentésben. Amikor elértem az Anjit körülvevő falhoz, láttam, hogy nyitva az ajtó. Odafutottam, és beosontam.

Oly régen jártam nála utoljára. Megálltam az ajtóban, és mély levegőt vettem. Illata olyan volt, mint régen: víz, föld, rothadó levelek. De a falak, amelyeket Iskan köréje épített, koncentrálták az illatot, úgyhogy szinte poshadtnak éreztem. És micsoda falak voltak ezek! Csupa arany dombormű hegyekkel és vadakkal. A padló márványmozaik. A teremben körös-körül lámpások égtek, az arany falak visszatükrözték a fényüket. A pagodatetőn, legfölül, volt egy nyílás, ráccsal lefedve. Iskan nyilván belátta, hogy Anjit és a holdat nem választhatja el egymástól, hogyha a vízben a jövőről akar olvasni. A tűzvész fénye ide is elért, ám a telihold szinte túlragyogta.

Esiko ült a forrás mellett, kezét a vízbe lógatta. Lassan odaléptem hozzá, és harmincöt év után most először néztem le Anji fekete vizébe.

Olyan volt, mint a veszteségek kútjába pillantani.

Hirtelen szökőárként csapott át rajtam minden. Ott volt anyám, apám, a testvéreim, akiknek arcára már alig emlékeztem. Három szép, erős fiam. Mindenki, akit Iskan Anji segítségével megölt. Térdre borultam, a fájdalom és a gyász úgy elnehezített, hogy állni sem bírtam. Könnyeim felzavarták a víz nyugodt felszínét, én pedig zokogtam, ahogy azóta nem zokogtam, hogy Is-kan elvette tőlem Korint. Esiko mozdulatlanul, némán ült mellettem. Amikor megnyugodtam egy kissé, egyetlen szó nélkül odanyújtott nekem egy ezüstkupát. Megtöltöttem vízzel, és ittam.

Anji ereje keresztüláramlott rajtam. Mintha olvadt ezüst folyt volna az ereimben, részegítő bor, a fiatalság nedve. Éreztem, ahogy az évek leperegnek rólam. Az érzés sokkal erősebb volt, mint bármikor korábban, amikor Anji vizéből teliholdkor ittam. Kihúztam magam, és mély levegőt vettem.

• - Vérhold - szólt Esiko, és felmutatott a rácsos nyílásra. Felettünk a hold vörös volt, mint a bor, mint a vér. - Ilyet még nem láttam. Valami történik Anji vizével. Olyan tisztán és érthetően szól a jövendőről, mint még soha.

Ismét a víz felszínére pillantottam. A vörös hold visszatükröződött. Láttam a saját arcomat, láttam a lányomét. Láttam, ahogyan eltávolodunk egymástól, egyre távolabb és távolabb, mígnem már egy óriási tenger választott szét minket. Láttam a daira-hesi asszonyait vállvetve dolgozni. Más képek elsuhantak, eltorzulva, nehezen értelmezhetően. Egy fenyegetés, egy hatalmas pusztítás. Valami, ami sarjadzott, valami új. És azután ismét egy nagyon tiszta, érthető kép: Esiko a fejedelem trónján, egész Kare-nokoi a lábai előtt hever.

Összerezzentem, és Esikóra pillantottam.

• - Neked nem könnyű értelmezni Anji képeit - mondta nagyon gyengéden, olyan hanghordozással, amilyet kiskora óta nem hallottam tőle. - Számomra szinte minden teljesen érthető.

Nem éreztem mást, csak rettegést. Vajon Anji Esikót is lerántja a sötétségbe és az őrületbe, ahogyan Iskannal is tette? Vajon ő is gyilkolászni fog, mérget keverni, hogy elérje célját?

• - Esiko, ígérd meg nekem, hogy a fekete vízből, az oakiból nem iszol, ígérd meg nekem! - Odahajoltam hozzá, és megragadtam a kezét. - Ez a forrás még csak szenvedést és halált hozott. Be kellene falazni, hogy soha többé ne juthasson senki a közelébe!

Esiko kihúzta magát, eltűnt belőle a gyengédség.

• - Anyám, én nem az apám vagyok. Én helyesen használnám a forrást, ahogyan használni is kell. Csak magadra kellene nézned -egyetlen kupa víztől éveket fiatalodtál! Erős lettél, és egészséges. Mi baj van ezzel?

• - Az öregedéssel nincs semmi baj - feleltem, és mielőtt leállíthattam volna magam, folytattam: - Azt kívánom, bárcsak gyorsabban öregednék, hogy meghalhassak, és elfeledhessek minden szenvedést és iszonyatot, mindenkit, akit szerettem és akit elvettek tőlem. De Iskan nem enged meghalni, mert látni akarja a szenvedésemet. Elfeledted már a bátyáidat, Esiko? Elfeledted már, hogyan szerettek és istenítettek téged, legkisebb fivérüket?

• - Nem Anji hibájából haltak meg, anyám. - Esiko keresztbe fonta a karját, és elfordult tőlem.

• - Valóban?

• - Iskan túlbecsülte a forrás erejét, és ez valóban az ő hibája volt. De a forrás tette elbizakodottá.

A vörös hold felé fordítottam arcomat, hogy elapadjanak a könnyeim. - Nővéreid is lettek volna, erről tudsz, Esiko? Sok-sok nővéred. De Iskan Anji erejével elvette őket tőlem, megölte mindegyiküket. Ezért titkoltam, hogy lány vagy, ezért lettél a fiam, Esiko. Hogy megtarthassalak.

• - Ez nem igaz! - kiáltott Esiko. - Hagyd abba, anya!

• - Nézz csak le a forrás vizébe - mondtam neki. - Nézd meg magad.

• - Nem! Ez ócska hazugság, nem engedem Anjit beszennyezni vele.

• - Nézd csak meg! - kiáltottam, és egyik kezemmel megpróbáltam a fejét a víz felé fordítani. - Nézd csak meg, hogy hazudok-e!

Ekkor valami megérintette a halálomat, és vasmarokkal tartotta. Nem húzta közelebb, de nem is engedte el. Olyan érzés volt, mintha valaki a szívemet ragadta volna meg.

Levegő után kapkodtam. Esiko tekintete találkozott az enyémmel, kemény volt, dacos.

• - Ez lehetetlen - lihegtem. - Hiszen a víz most nem oaki.

• - Anji vize csörgedezik az ereimben születésem óta. Mellette játszottam, benne olvastam a jövendőt minden teliholdkor. Tudok olyat, amit senki más nem tud, még apám sem.

Ebben a pillanatban valaki belépett a nyitott kapun. Esiko elengedte a halálomat, és felpattantunk.

Garai érkezett. Hosszú, fehér haja fehér tűzként világított a holdfényben. Hirtelen ráébredtem, hogy Anjin kívül is van világ, rájöttem, hogy a hangok, amiket hallok, kiáltások, ordítások, a tűz ropogása. Talán beszorulunk ide, a tűz körbevesz minket? Magamért nem aggódtam, csak Esikóért.

• - Meddig terjedt? - kérdeztem. - Meddig terjedt a tűz?

• - Most már lassan sikerül megfékezniük - felelte Garai kurtán. Megállt, és feltűrte az inge ujját. Alaposan szemügyre vette mindkét karját. Mindkettő csupa seb volt, a sebek többsége ezüstös, és a gyér holdfényben nehezen kivehető, de az egyik sötétebb volt a többinél.

• - Nagyszerű - mondta Esiko inkább Garainak, mint nekem. -Megparancsoltam az összes őrnek és szolgának, hogy segédkezzen az oltásnál.

Tehát ezért nem volt senki egyik épületben sem. De aztán valami szöget ütött a fejemben.

• - Hol van Iskan?

Esiko elfordította a fejét.

• - A Nyugalom Palotájában.

• - Ő gyújtotta fel. - A lányomra néztem, de ő nem felelt. Tehát igaz, valóban Iskan gyújtogatott.

Garai odalépett hozzánk, letérdepelt a forrásnál, és ivott egy kortyot. Ismét Esikóhoz fordultam.

• - Hát nem látod? Iskan megőrült, az erő őrjítette meg. Képes megtenni bármit, megölni bármennyi embert, csak hogy elérje céljait. Ugye, te is láttad az igazságot Anji vizében, Esiko, egyetlen leányom?

Néhány pillanatig hallgatott, majd azt kérdezte:

• - Milyen volt apa, amikor legelőször találkoztál vele?

• - Önző. Képes volt megtenni bármit, csak hogy elérje céljait. Azt képzelte, mindenki őt üldözi, meg azt, hogy ő több mindenkinél.

• - Na, látod! - Esiko könyörgő tekintettel nézett rám. - Mindig is ilyen volt! De én nem vagyok ilyen, anyám, hát nem látod? Én nem az apám vagyok!

Ki akartam nyújtani a kezem, és megölelni a lányomat, az én szép, erős, okos lányomat. De egyre csak az járt a fejemben, ahogy a halálomat tartotta.

Most én fordultam el tőle. Ekkor megláttam valakit: Estegi lépett be a kapun, mint valami sötét árny, egyenesen hozzám sietett, meg sem hajolt, hanem kihúzta magát, és a szemembe nézett.

• - Két gyermekedet segítettem a világra. Segítettem neked. Titkaidat megtartottam, akárha a sajátjaim lettek volna. Bízol bennem?

Döbbenten meredtem Estegire, a szolgálólányra, Estegire, a nőre. A holdfényben nem hasonlított önmagára.

• - Nem bízom én senkiben, Estegi. De nem bízom benned sem kevésbé, mint a lányomban vagy Garaiban. - Alighogy kimond-tam a nevüket, rájöttem, hogy ők az egyedüliek, akik közel állnak hozzám. Garaira sandítottam. Csupasz bal kezében kést szorongatott, és magában motyogott. Eddig egyáltalán nem fogtam fel, hogy ő az egyetlen szövetségesem Iskan ellen, a dairahesi ellen, a világ ellen. És hogy sokkal inkább a szövetségesem, mint Esiko, aki mindig is közelebb állt az apjához, mint hozzám.

Garai és Estegi, ők ketten álltak mindig mellettem.

Estegi elgondolkodott a válaszomon, majd bólintott.

• - Ez nekünk megfelel - mondta. Aztán Esikóhoz fordult. - Segítségért fogsz kiáltani? Hívod az őröket, ha látsz valamit?

Esiko rám mutatott, majd Garaira és Estegire.

• - Tettem talán ilyesmit korábban? Mit képzelsz te rólam?

Estegi sarkon fordult, és kiszaladt. Hamarosan visszatért három másik nővel, Sulanival, Clarásszal és Orseolával. Mindannyi-uknál zsákok, kötelek és batyuk voltak. Nem tehettem róla, elnevettem magam.

• - Micsoda nyomorúságos látvány! Mit képzeltek, mit csináltok?

Sulani megdermedt. Odalépett hozzám, és fölém hajolt.

• - Itt hagyjuk ezt az átkozott helyet - felelte komoran. - Elegünk volt abból, hogy állatként bánnak velünk.

• - Nem fogtok sokáig jutni - ráztam meg a fejem. - Hogyan tudna négy magányos nő Iskan hatalma és őrülete elől elmenekülni?

• - Van egy tervünk. - Sulani megtapogatta az övet a derekán, és ekkor láttam, hogy mit tart benne.

• - Elloptatok egy konyhakést? Ez a tervetek? A fegyveretek?

• - Mit tudsz te a tervünkről? - Sulani mereven bámult rám. -Mit tudsz te arról, hogy mit tudunk? Hogy mire vagyunk képesek?

• - Sulani. - Estegi szájából úgy hangzott ez a név, mint egy imádság, egy simogatás. Ettől az egyetlen szótól Sulani azonnal félreállt. Estegi rám nézett, továbbra is a szabad nő tekintetével. Úgy használta a nevemet, mintha egyenrangúak lennénk. - Kabi-ra, régóta készülünk erre a szökésre. Van egy hajónk.

Clarás olyan mozdulatot tett, mintha el akarná őt hallgattatni, de Estegi megrázta a fejét.

• - Kabira éppen annyira fogoly itt, mint mi magunk. És Garai is. - Felemelte a hanjt, mintha be akarná vonni Garait a beszélgetésbe, de ő még mindig késsel a kezében térdepelt, és monoton hangon motyogott. - Te talán nem olyannak látod a kalitkát, mint mi, Kabira, de attól az még kalitka. Most te is szabad lehetsz.

• - Szabad? - Felnevettem, és magam is hallottam, hogy milyen keserű, milyen fájdalmas ez a nevetés. - Szabad? Nincsen semmiféle szabadság, Estegi. Számomra legalábbis semmiképpen. Nem szabadulhatok attól, ami fogva tart.

• - Dehogynem, Kabira. - Karját a karomra tette. - Igenis van szabadság, számodra is.

Megráztam a fejem, és lesöpörtem magamról Estegi karját. A forrás felé fordultam, amely mellett még mindig ott térdepelt Ga-rai, és ruhám ujjával megtöröltem az arcomat.

Garai sötét vonalat szántott a késsel a bőrébe. A vér Anji vizébe csöpögött.

És Anji válaszolt.