Daera

Eljött az én történetem ideje, végre eljött! Pontosan emlékszem arra a napra a folyón, amikor megszülettem, minden pillanatára emlékszem. Minden itt van, bevésve emlékezetembe: a fák árnyéka a folyó partján, a folyó illata, mely csupa sár és rothadás, miközben Naondel egyenletesen siklik a vízen. Minden fűszálra emlékszem - Kabira ugyan azt mondja, ez lehetetlen, én azonban mégis így érzem. Minden olyan rendkívüli volt számomra, olyan fantasztikus, de legfőképpen a saját testem. Volt egy testem, ami az enyém! Amiről nem döntötték el előre, hogy áldozat lesz, nem más birtokolta. Csak az enyém volt, csakis az enyém; és én ott ültem a hajó orrában, és éreztem, milyen éppen ebben a testben lakni. Kezem puha volt, és bársonyos, nem voltak rajta sem sebek, sem semmiféle jelek. Szívem nyugodtan vert, egyenletesen. Szemem látott, fülem hallott. Többet kaptam, mint amennyit kívánni tudtam volna magamnak. Ujjammal végigsimítottam puha nyakamon, és megborzongtam a kellemes érzéstől. Éreztem! Felnevettem, és megfordultam, nővéreimre pillantottam, azokra, akik megteremtettek engem. Oly szépek, oly törékenyek, oly erősek. Térdre hulltam Estegi mellett, és megragadtam a kezét.

- Köszönöm neked, nővérem, hogy bíztál bennem - mondtam, és megcsókoltam a kezét. Keze érdes volt és edzett az én puha kezemben, megsimogattam kérges tenyerét. Estegi elpirult, és valami köszönetfélét motyogott. Felpillantottam Sulanira, aki féltékeny tekintettel nézett rám, úgyhogy államat a térdére hajtottam, és rámosolyogtam. - Köszönöm, nővérem, hogy erőddel megvédelmeztél. - Kurtán bólintott, aztán félrenézett, a part felé.

Ő őrködött felettünk. Mellette biztonságban éreztem magam. Lekuporodtam Orseola mellé a padlózatra, és a fülébe suttogtam, miközben a szám tele volt Orseola sűrű loknijaival: - Köszönöm, nővérem, hogy megtéveszted üldözőinket. - Felém fordította arcát, orrát az enyémnek dörzsölte. Elevickéltem a hajó farába, ahol a hatalmas hasú Clarás ült, és fogta a kormányt. - Köszönöm, nővérem, hogy a helyes irányba kalauzolsz bennünket - mondtam. Clarás sötétszürke szeme rám mosolygott, én pedig éreztem, hogy mosolya egyenesen belém hatol.

• - Még nem kalauzoltalak benneteket a helyes irányba, kicsi nővér.

• - De tudom, hogy megteszed! - Hátraperdültem, és odamentem Kabirához és Garaihoz, akik, akár két madár, a hajó közepén ültek, és figyeltek mindent, ami a hajón történt.

• - Köszönöm, nővérem, hogy megölted a forrást. Hogy minket választottál. - Kabira végtelen keserűséggel pillantott rám. Szívem vérzett érte, mindenért, amit át kellett élnie. Hirtelen ötlettől vezérelve térdre borultam, és az ölébe hajtottam a fejemet. -Lehetek a lányod, ha akarod - suttogtam. Térde csontos volt, és kemény, de aztán két ráncos, meleg kezét a fejemre tette.

• - Az jó lesz - mondta sírós hangon. Felnéztem rá, barázdált arcára, aztán Garaiéra.

• - Sok van benned, Daera - mondta Garai, én pedig elnevettem magam, mert ez volt az első eset, hogy valaki kimondta a nevem, és ez olyan elképesztően, elképesztően szép volt!

• - Köszönöm, nővérem - kezdtem, de elszorult a torkom, és nagyon nehéz volt kipréselnem magamból az utolsó szavakat. -Hogy megteremtettél. Hogy felszabadítottál.

Garai elmosolyodott, olyan mosollyal, amely egyszerre volt szigorú és meleg, majd Kabira kezére tette a kezét. Négy kéz volt tehát a fejemen. Akárha megáldottak volna.

Horgonyt vetettünk, mielőtt elértük volna a tengert. Este volt, kék árnyas, madárdalos este, és oly szép volt minden, hogy alig fért bele a szívembe. Shukurin, a kikötőváros választott el bennünket a tengertől. Estegi azt mondta, hogy ez nem város, legalábbis nem igazi, sokkal inkább kereskedőhely, amely összeköti a folyót és a tengert. Sulani nem akart nappali fényben elhajózni előtte. Így tehát eldöntöttük, hogy várunk a pirkadat első órájáig, amikor szinte senki sincs ébren, és akkor majd észrevétlenül elsiklunk előtte. Ez volt a terv. Egy csalitban rejtettük el a Naon-delt, mert itt, a tenger közelében a folyó tele volt mindenféle más hajóval.

Clarás azonnal lefeküdt a hajó padlózatára aludni. Arca sápadt volt, és Estegi sürgölődött körülötte, hogy Clarás a lehető legkényelmesebben fekhessen. Nagy hasára néztem, mely dudorodott a blúza alatt, valami nyomta belülről a bőrét: egy láb, egy fej. Valaki egészen új várakozott odabent. Valaki új, akárcsak én.

Amikor végzett Clarás körül, Estegi minden korsót megtöltött friss folyóvízzel. Sulani segített neki, kezük néha egymáséhoz ért, mintegy véletlenül, és ilyenkor egymásra néztek. Ezektől a pillantásoktól bizseregni kezdett a bensőm, csiklandást éreztem olyan helyeken, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Volt valami kettejük között. Valamin osztoztak. Én is ilyet akartam.

Kabira és Garai is lepihentek. Én a parton ültem, néztem a sötét folyót, és ahogy egymás után kigyúlnak a csillagok. Békák brekegtek a nádasban. Hamarosan már csak Orseola és Sulani voltak ébren rajtam kívül, Orseola azért, mert nem akart aludni, amikor mások alszanak, Sulani pedig azért, mert őrt állt. Testemben nyugtalanság tombolt. A világ oly szép volt, és annyira új, hogy szerettem volna olyan sokat látni és átélni belőle, amennyit csak lehetséges.

• - Kimegyek a szárazföldre - mondtam, és felkeltem. Sulani megrázta a fejét, szemöldöke között megjelent a ránc.

• - Nem jó ötlet. Maradj itt.

De Orseola rám pillantott, ajkán apró mosoly játszott.

• - Hagyd csak, hadd menjen, harcos. Bizonyos dolgokat nem lehet fogva tartani.

Így hát Sulani hagyta, hadd menjek, én pedig könnyű léptekkel felfutottam a parton, és kiléptem a csalitosból, amelyben elrejtőztünk.

Az égbolt óriási volt felettem. Számtalan csillag ragyogta be, sokkal több, mint amennyit lehetségesnek gondoltam. Egy emlékkép rémlett fel bennem, egy másik égbolt egy másik sziget és egy másik tenger felett, de el is tűnt azonnal.

Egy ösvényen bandukoltam, sarjadzó okaramezők és a folyópart között, míg végül egy füves tisztásra értem. A hátamra feküdtem, felnéztem a hatalmas sötétségbe, elvesztem benne, arcom nedves lett, és sajgott a szívem, és olyan szépséges volt minden, hogy képtelen voltam felfogni, hogy lehet mindebben részem.

Nem hallottam a lépteit. Olyan csendben és puhán közeledett, hogy csak akkor vettem észre, amikor megbotlott a lábamban.

Orra bukott, felültem, és egymásra néztünk a holdfényben.

• - Ó - mondta a fiú. - Elnézést. - Sötét szemével barátságosan nézett rám. Hangja vékony volt, már nem a kisfiúé, de még nem is a férfié. Haja a szemébe hullott.

Rámosolyogtam, és láttam, hogy zavarba hozza a mosolyom. Feltérdelt, és letörölgette a földet a tenyeréről.

• - Mit csinálsz idekint éjszaka? Veszélyes ám.

• - Idekint nincs semmi, ami árthat nekem - mondtam, és közelebb hajoltam hozzá. Istálló- és izzadságszaga volt. Kinyújtottam a kezem, és megsimogattam a karját. Elakadt a lélegzete, de nem szólt semmit. Bőre puha volt, és lágy, mint a selyem a dairahesi-ben, de meleg és életteli. A karja mellé tettem az enyémet, és összehasonlítottam a bőrünket, a színét, a szőrszálakat, alattuk az ereket. Odahajoltam hozzá, és megszagoltam a nyakát a füle mögött. Csupa élet volt az illata. Ahogy leheletem a nyakát érintette, megborzongott. Én is érezni akartam, amit ő érez. Lovaglóülésben a térdére ültem, magamhoz húztam az arcát, és megcsókoltam. Ajka érdes volt. Nem igazán tudtam, hogyan kellene csinálni, és ő sem, de nem számított. Orrunk összeért, felnevettünk, aztán folytattuk a csókolózást. Magához szorított, válla csontos volt, mellkasa kemény. Egyáltalán nem olyan volt a teste, mint az enyém. Lehúztam az inget a válláról, és a hátát kezdtem el simogatni. Csókjai, keze, kemény hímtagja lassanként felhevített, elgyengített és felizgatott. Akartam, érezni akartam mindezt az újat.

Minden közös mozdulattal egyre inkább birtokba vettem a testemet. Mindent tudni akartam róla, hogy milyen, miként válaszol, mit akar. A testem nem áldozat volt, nem másé, csakis az enyém. Úgy használhattam, ahogyan nekem jólesett. Olyan volt, mint otthonra lelni, mint lehullani a csillagok közé, minden volt ez, és még annál is több.

Utána még üldögéltem egy darabig, és éreztem a nyirkos földet meztelen combom alatt. A fiúnak most új illata volt, de nekem is. Könyökére támaszkodott, és csodálkozva pillantott rám.

• - Te igazi vagy? Vagy te vagy a folyó szelleme?

• - Számodra ma éjjel hús és vér lettem - feleltem mosolyogva.

Amikor felöltöztem és elindultam, utánam kiáltott, a nevemet tudakolta, és könyörgött, hogy maradjak. Nem álltam meg, de belemosolyogtam az éjszakába.

• - A nevem Daera, és nem állok meg senki kedvéért.

Számomra ez volt menekülésünk legfontosabb eseménye. Nem a hirtelen vihar, amely eltérítette a Naondelt, így sosem jutottunk el Terasuba, hanem messze délnyugat felé sodródtunk. Nem az éhezés, nem a szomjúság, és nem is az, hogy milyen közel kerültünk a halálhoz. Nem az, hogy Clarás a könnyeivel magához hívta a halakat, és végre jóllakhattunk. Nem az, hogy az új nővériség köteléke egyre szorosabban összekötött bennünket. És még csak nem is a vihar, amely Menos szigetének szikláira vetett minket,

•                   •<••</••••                          //        n         •   .

nem is a megmenekülés öröme, vagy az az erő, amely a sziget partjainál megsúgta Garainak és Clarásnak, hogy rátaláltunk új otthonunkra. Nem, az az éjszaka volt a legfontosabb számomra azzal a névtelen fiúval, mert közelebb vitt az élethez, és sokkal-sokkal távolabb vitt a haláltól.