Orseola

Fákon laktunk. A deltánál. A puha, fehér talajon nem lehetett házat építeni, úgyhogy a fákon építkeztünk. Olyan fákról, amelyek Terasuban nőnek, Karenokoiban még csak nem is álmodhatnak.

Tudom, mert láttam az álmaikat. Megpróbáltam a saját fáimat is beleszőni álmaikba, hatalmas, házvastagságú törzseiket, eget átkaroló lombkoronáikat, de nem megy. Az itteni emberek képtelenek valami ennyire óriásit elképzelni, valamit, ami ennyire ha-j_ 1            ....«]    /        /   •    /I //

talmas, örök, és mégis élő.

Az ilyen fákon több ház is elfér, a fák között pedig hidak vezetnek át: apáink fonták őket nádból és sásból. A nagyobb hidakba művészi mintákat szőttek, amelyeken látni lehetett, hogy honnan hová vezet a híd. És azt is, hogy ki szőtte a hidat. Az én apám jele egy sötétbarna hullámvonal volt.

A fák ágai között kötélhágcsók vezettek, amelyeket, ha ünnep volt, a gyerekek virágokkal díszítettek fel. Majdnem mindent meg tudtunk csinálni a fáról, még horgászni is tudtunk; de ha tüzet

kellett csiholni, vagy virágot szedni, le kellett másznunk a földre. Mi, gyerekek, kimentünk a város szélére, aztán le a vízhez. Sásból készült csónakokban eveztünk át a fűszigetekre, ahol a virágok

nőttek. Rózsaszínűek voltak, és olyan fehérek, mint az itteni cit

romfák virága. És akkorák, mint egy-egy gyermek arca.

Nagyon szerettük a virágokat, leszedni őket, és koszorút fonni belőlük. Édesanyáink nagyon megörültek, amikor visszaérkeztünk csónakjainkon, megrakodva virágokkal, és ilyenkor őket is nagyon szerettük.

Amikor a kötélhágcsókat feldíszítettük virágokkal, úgy festett, mintha maga a fa virágozna.

Goveli egy város volt a fák lombkoronáján, egy Arekónál is nagyobb város. Volt egy piacfa, meg egy fa a hivataloknak. Voltak fái a gazdagoknak, amelyeken csak egy-egy, többemeletes ház állt, és volt fája a szegényeknek, számtalan kis kunyhóval, amelyek az ágak között tolongtak. Volt örömfa és fájdalomfa. Az örömfákon árva kislányok és kisfiúk ugrándoztak, akik ételért és ruháért cserébe áruba bocsátották a testüket. A fájdalomfákon virágkoszorúk lógtak a halottak emlékére, és gyümölcsök, amelyeknek héjába belevésték a halottak nevét, és ott lógtak egészen addig, amíg el nem rothadtak, vagy el nem tűntek az állatok és rovarok gyomrában. A fájdalomfák édesen illatoztak. Goveli keleti szélén álltak.

A lakfák szentek voltak. Nem lehetett őket megsebezni, sem akarattal, sem gondatlanságból. A legszentebb a királynőfa volt a város közepén, ott lakott a királynő és udvartartása. Az a fa idősebb volt, mint bármely más fa Goveliben, olyan öreg, hogy senki sem tudta a pontos korát.

A városban voltak tréfacsinálók és koldusok, zenészek és sarlatánok, látnokok és jövendőmondók, csillagfigyelők és énekesek, naplopók és halászok, törvénymondók és rongyszedők, szövőnők és varrónők, asztalosok és fafaragók, hajóépítők és tengerészek, csodatévők és aranyművesek, madárszelídítők és rovargyűjtők.

Viszont nem voltak kovácsok, nem voltak harcosok.

Nagyapám hálókészítő volt. Apám lantot és citerát épített mogyorófából.

Anyám álomszövő volt.

Emlékszem...

A fák mindig hirtelen haltak meg, öregségben. Egy napon elkezdtek lehullani a leveleik. Innen tudtuk, hogy a törzsük már teljesen korhadt belül, tehát veszélyes rajtuk tovább lakni. Ilyenkor a fa népe összeszedte minden holmiját, az utolsó deszkáig, és a hidakon át elhordta. A törvénymondók új fákat jelöltek ki, köszönetet mondtak és nevet adtak nekik, azután az emberek újra felépítették rajtuk házaikat. A házak sohasem olyanok lettek, mint azelőtt voltak, a fa ágai szabták meg a formájukat. Hol egy szoba lett kisebb, hol a padlót kellett itt-ott megemelni, hol egy új verandát kellett hozzájuk toldani.

Amikor egy fa meghalt, háromnapos gyászt rendeltek el. A holt fa kérgébe a hála szavait vésték. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a lakfákat kés érintette. Rájuk vésték minden valaha volt lakójuk nevét. A törvénymondó mindent feljegyzett tekercseibe. Száraz levélből készült nyakláncokat aggattunk magunkra, és nem úszhattunk, nem énekelhettünk a gyász ideje alatt. A nyak-bavalók egyszerre szúrták és csiklandozták az embert, apró darabjaik a ruhánk alá is befurakodtak. A hidak nyikorogtak, miközben a deszkákat cipeltük.

Amikor letelt a gyász, az új lakfát költészettel és tánccal avatták fel. Apám nagyon ügyes versfaragó volt. Emlékszem fehér fogsorára, ahogy csillogott a sötétben, miközben szavalt. A lombkorona legtetején ült, a lábát lógázta, kezében a mézsörös korsóval gesztikulált, költeményei a város és a tenger fölé szálltak. Emlékszem a reggelijeinkre. Savanyított kecsketejet ittunk dióval, magvakkal és mézzel. Üres saorse-héjat használtunk tálnak, amelyet apám fehérre festett, és piros hullámvonalakat pingált rá. Anyám azokon az éjszakákon, amikor álmot szőtt, későn ért haza, és délig aludt. Apám a műhelyében volt egy kicsit lejjebb a fán, ahol munkájának forgácsai nem zavartak senkit, ott ült már kora reggeltől. Gyakran az én feladatom volt, hogy reggelit adjak kistestvéreimnek. A verandán ettünk, miközben a város ébredezett körülöttünk. A lakfákról beszélgetések zaja, csecsemők sírása meg a tetőn legelésző kecskék mekegése hallatszott. Mindenféle színekben pompázó madarak repkedtek körülöttünk, leültek a veranda korlátjára vagy a faágakra, és daloltak. Nyaranta szinte fülsiketítő volt a rovarok döngicsélése. Mi, gyerekek, sárral kentük be magunkat, hogy meg ne egyenek minket. A talpam alatt hűsek voltak a deszkák az éjszaka után. A dió ropogott a fogam alatt.

A reggeli után elmostam a tálakat, és a szoba polcára raktam őket. A házunknak három szobája volt: egy az evéshez és együtt-léthez, egy apámnak és anyámnak, egy pedig nekünk, gyerekeknek. Két verandánk volt, az egyik keletre, a másik északra nézett. A tetőn Bark legelt, aki ellátott minket tejjel, amit aztán megsavanyítottunk, vagy sajtot készítettünk belőle. Amikor apámnak volt ideje, zenélt nekünk lanton és mandolinon, anyám pedig álomdalokat, ünnepdalokat és mesedalokat énekelt nekünk. Én voltam a legidősebb a testvéreim között, tehát nekem kellett vigyáznom rájuk. De amint anyám felébredt, a tetőre osontam, és eltűntem az ágak között. Voltak barátaim, együtt játszottunk, történeteket találtunk ki, és játékokat készítettünk üres és tobozból. Amikor túl meleg volt, úsztunk a tengerben vagy a kanálisokban, oly sebesen, mint az angolnák, aztán felmentünk jó magasra, ahol a legerősebben fújt a szél.

Egyik barátomat Aurelónak hívták. Széles, vidám arca volt, és fekete haja, amit feje tetején kötött össze. Folyton versengtünk, hogy melyikünk tudja gyorsabban megkerülni a várost, ki tud

•• • • /?' ' 1                                     1 • 1 • / 1

gyümölcsöt lopni a piacfáról vásár idején, ki mer leugrani a vízbe a legmagasabb ágról. Mindenben versengtünk, de amikor éhesek és fáradtak voltunk, testvériesen megosztoztunk a lopott gyümölcsön, és ha jött egy nagyobb gyerek, aki ki akart kezdeni velünk, együtt verekedtünk meg vele, mint valami őrjöngő, négylábú, kétpofájú vadállat. A nagybátyám és a felesége Goveli repülő rémeinek nevezett minket, mert halált megvető bátorsággal ugráltunk az ágak között, és úgy festett, mintha repülnénk.

Persze néha leestünk. Felsebeztük, felhorzsoltuk magunkat, megütöttük a bordánkat. Aurelo egyszer eltörte a kezét, és több hónapig nem tudott mászni. Akkor másokkal játszottam, mert ilyen kegyetlenek a gyerekek. De amikor meggyógyult, ismét mi voltunk Goveli repülő rémei, és semmi sem választhatott el bennünket.

Csak az ő álmai.

* * *

Emlékszem az első alkalomra, amikor beléptem valakinek az álmába. Forró nyári éjszaka volt. Ragadt a bőröm, maga a levegő is nehéz volt és erőszakos. Kis, tüzes testek között feküdtem alvószőnyegemen, és aludni próbáltam. Apró szellő sem lengette meg a leveleket, semmi sem adott nekünk enyhet. Obare öcsém felsóhajtott álmában. Azonnal megértettem, hogy tudok repülni. Erőteljesen elrugaszkodtam, és felemelkedtem. Úszó mozdulatokat tettem a levegőben, és repültem, ki az ablakon. Alattam volt a házunk, és hamarosan a nagybátyámé is, aki feljebb lakott a fán. Úsztam tovább, alattam emberek szaladgáltak a fák közötti hidakon, röghöz kötött, fához kötött emberek. Magasan a lombkoronában szálltam, zavartalanul úszkáltam az ágak között, levelek hullottak rám, halmadár voltam. Levegőben úszó kezemre pillantottam, nem is az enyém volt, hanem kisebb és barnább. A landolás is könnyen ment, a kisgyerekek között szálltam le, akik ámul-va és csodálattal néztek rám.

- Orseola - szólt anyám, és megrázott. Ránéztem, és tudtam, hogy nem az én nevemet mondta. Borzasztó melegem volt, repülni akartam megint. Felkeltem, tagjaim nehéznek tűntek. Szabad akartam lenni, magam mögött hagyni mindent. Néhány úszó mozdulatot tettem, és kiugrottam az ablakon.

És leestem.

Nagyon megütöttem magam. A csodatévő gyógyítónak be kellett költöznie hozzánk, hogy ápolni tudjon a kezdeti időkben. Bal karom sosem lett többé az igazi - mind a mai napig nem tudom rendesen kinyújtani. Anyám azt mondta, lázálmom volt, látomásaim, és ezért ugrottam ki az ablakon. Hűsítő-nyugtató álmokat szőtt nekem, fájdalomtól menteseket, és akkor nagyon jól aludtam. Főleg azért, mert tudtam, hogy ott ül egy zsámolyon az ágyam mellett, és vigyáz rám. Sosem éreztem magam olyan biztonságban, sosem figyelt rám ennyire. Amikor más dolga volt, vagy főznie kellett, apám ült ott mellettem, énekelt, zenélt és mesélt nekem.

Aurelo meglátogatott néha. Lojálisabb volt hozzám, mint én őhozzá, amikor ő volt beteg. Hozott nekem lopott gyümölcsöt, ami sokkal ízletesebb volt, mint amit a jószándékú rokonok hoztak, és városi híreket meg pletykákat is mesélt. Bőre kalandtól, napfénytől és sós víztől illatozott, és ha ő ült ott alvószőnyegem mellett, máris kevésbé éreztem fülledtnek és szűkösnek a szobát. Egyszer megkérdezte, miért ugrottam ki, én pedig azt mondtam, amit anyám is: hogy lázas voltam, és álmodtam.

Legbelül azonban tudtam, hogy valami másról van szó - csak azt nem tudtam, hogy miről. Annyira világos volt minden, annyira valószerű. Mint egy éber álomban.

A következő látomás akkor lepett meg, amikor még csak lábadoztam. Egy este a nyugati verandán ültem. A legforróbb időszaknak már vége volt, nyugatról hűs szelek fújtak. Egyedül voltam, a kicsik már aludtak, anyám új adag savanyított kecsketejet készített elő a nagyszobában, apám pedig elvolt valakinél, aki egy mandolint rendelt tőle.

Hirtelen szél rezegtette meg a leveleket. Már jóval azelőtt hallottam a fuvallatot, hogy elért volna hozzám; átbucskázott rajtam, és egyszer csak ott álltam a piacfán a gyümölcsös és édessé-ges standok előtt, mindent megkóstolhattam, és senki sem szólt rám - éppen ellenkezőleg, mindenki mosolygott és bólogatott. És mindeközben mégiscsak a verandánkon ültem, hajamban a nyugati széllel. Számban szétáradt az édes íz, hányingerem támadt, és csak ettem és ettem, miközben teljesen mozdulatlanul ültem a verandán a padon, meg sem tudtam moccanni, csak fojtogatott a hányinger, és végül hánytam is, egyenesen az ölembe.

Anyám kirohant, de még csak le sem szidott. Bevitt, lemosdatott, és erős gyógynövényekkel kitisztította a számat. Ám az édeskés íz nem hagyott el. Amikor anyám szépen elhelyezett az alvószőnyegen a kistestvéreim mellett, húgom, Oera jóízűen cuppogott álmában.

Attól tartottam, meg fogok őrülni. Egyáltalán nem értettem, mi történik velem, de senkivel sem beszéltem erről. Egészen Aurelo álmáig.

Ismét egészséges voltam, és Aurelóval az egyik kedvenc fánkon játszottunk. Egy kaorafán, ami a vízparton állt, apró fácska volt oly sűrű lombkoronával, hogy nem lehetett mögé látni. Egész reggel úsztunk, és élveztem, hogy ismét teljesen ura vagyok a mozdulataimnak. Aztán kagylót és kaoragyümölcsöt ettünk. Később mindketten a saját kis ág-kuckónkban feküdtünk, fáradtan és jóllakottan, és hagytuk, hadd hűsítse a szél forró testünket. Aurelo rám sandított sűrű szempillái alól.

• - Sokat gyengültél a betegséged alatt. A karod már nem olyan erős, mint az enyém. - Rámutatott. - Nézd csak, inkább kövérkés. - Tekintetével végigpásztázott. - Mindened elkezdett kikerekedni.

Hozzávágtam egy kaoramagot, a homloka közepét találtam el.

• - Dobni még mindig jobban tudok nálad.

Oldalra fordultam, és behunytam a szemem. A zajok elandalítottak, meleg volt, fáradt voltam. Arra gondoltam, hogy hamarosan elhajózunk a nagymamámhoz. Az ő fehér szigete volt az egyik kedvenc helyem. Szerettem a pipája illatát.

És akkor egy napmeleg test illatát éreztem. Egy test feküdt előttem, kinyújtózva az egyik ág-kuckóban, egy fiatal lány teste, kerek csípőjű, bimbózó mellű, fiatal lányé. Kinyújtottam a kezem, és megsimogattam puha hasát. Orseola rám mosolygott. Megfogta a kezem, és a melléhez tette. Izgalomba jöttem. Előrehajoltam, hogy ajkammal megérintsem.

Kényszerítenem kellett magamat, hogy felébredjek. Óriási erőfeszítésembe került. Szívem dörömbölt, felültem, forgott velem a világ, muszáj volt megkapaszkodnom a fa törzsében, nehogy leessek. Mellettem Aurelo feküdt az ágán, és aludt, én pedig azonnal tudtam, hogy az ő álmát láttam. A szeme a testemet nézte, keze a testemet érintette. De iszonyú érzés volt magamat egy másik ember álmában látni, másvalaki szemével. Nem tudtam, mi a valóság és mi az álom, minden lebegett, mint a köd, ami telente napokig, sőt hónapokig képes Govelire telepedni. Erősen beleharaptam egy ágba. Kérge porízű volt, a fa zöldes húsa keserű. De ez legalább igazi volt, valóságos.

Hagytam Aurelót tovább aludni, én pedig csendben átmásztam egy nagyobb fára, onnan egy másikra, ami közelebb volt a városhoz, míg végül el nem értem a mi lakfánkhoz. Anyám otthon volt, a nagyszobában ült, és Oerát etette mangópürével. Oba-re a kis, kéregből készült csónakjával játszott. A napfény beszü-remlett az ablakokon, savanyított tej és túlérett gyümölcs illata terjengett. Gyanakvással szemléltem mindent. Ez az egész még mindig lehetett egy látomás, valaki másnak az álma. Megpróbáltam olyasmire gondolni, amit csak Orseola tudhat, például, hogy hova van elrejtve az első foga, honnan lopta az első gyümölcsöt, kivel verekedett legutoljára. De azt honnan tudhattam, hogy ezek az emlékek vajon igaziak-e?

• - Anyám. Te mikor kezdted el az álomszövést?

Anyám lenyalta a kanalat, felakasztotta a falra, majd letette Oerát a földre. A kislány azonnal odamászott Obaréhoz, és a csónakját kezdte el rángatni.

• - Éppen miután nővé értem - felelte anyám barátságosan, és akkorát nyújtózott, hogy a csontjai is ropogtak bele. Az éjszaka nagy részében az udvarnál dolgozott. - Egy kicsit idősebb voltam nálad. Anyám próbának vetett alá, ahogy a családunkban mindig is próbának vetették alá a nőket. Leültetett egy alvó ember ágya mellé, és megkérdezte, mit látok. - Kinézett az ablakon, de én tudtam, hogy nem a lengedező ágakat látja odakint, hanem egy távoli emléket. - Hatalmas tengert láttam, meg egy aprócska csónakot. Azt nem láttam, hogy ki ül benne, a képességeim kezdetben igen gyengécskék voltak.

• - Hogyan tanultál meg szőni? - Zakatolt a fejem. Egész idő alatt azt a kezet láttam magam előtt, azt az idegen kezet a mellemen.

Anyám megvetően felhorkant, és felkelt.

• - Tudod, milyen a nagyanyád. Nem tudott úgy megtanítani a mesterségre, ahogyan a mester tanítja az inast, á, nem. Hagyta, hogy mindent egyedül fedezzek fel, a nehezebb utat hagyta nekem. Éveket vesztegettem el emiatt. Szerencsére neked ezt az utat már nem kell végigjárnod. Ha eljön az időd, én foglak tanítani, neked nem kell elkövetned azokat a hibákat, amelyeket én elkövettem.

Most először szemlélt meg igazán azóta, hogy beléptem.

• - Csak nem máris láttál valamit?

Bólintottam. Anyám szinte hátrahőkölt a meglepetéstől, majd fejét oldalra biccentette.

• - Ilyen fiatalon... Megijedtél tőle?

Ismét bólintottam, de nem mertem ránézni. Attól féltem, a tekintetemből kiolvassa majd, hogy mit láttam, kiolvassa a szégyenemet. Azt már igen korán megtanultam, hogy a legrosszabb, amit egy álomszövő tehet, ha kéretlenül megy bele valaki más álmába.

Anyám elmosolyodott.

• - Meg tudom érteni. - Odalépett hozzám, és magához húzott. -Nem tudtalak felkészíteni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen korán meglepnek az álmok. De meg kell mondanom, örülök, hogy benned is megvan ez a képesség. Mindig is reméltem, hogy közü-letek, lányok közül valakiben megvan. Most legalább továbbadhatom a tudást. - Megsimogatta arcomat. - Ma este kezdjük. Ma nincsen semmi munkám, úgyhogy gyere fel a tetőre, amikor a kicsik elaludtak.

Megkönnyebbülést éreztem. Anyám tanítani fog, megmutatja, hogyan különböztessem meg az álmot a valóságtól. Nem akartam még egyszer kiugrani az ablakon, vagy hirtelen meglátni magamat kívülről. Rémisztő élmény volt.

Hanem anyám és én külön nyelvet beszéltünk, amikor az álmokról volt szó. Én nem értettem őt, ő pedig nem értett engem. Leültetett az alvó apám mellé, és megmutatta, hogyan lépjek be óvatosan az álmába, hogyan szőjek bele új elemeket. De nehezemre esett úgy csinálni, ahogyan ő mutatta. Valahogy olyan fonáknak tűnt az egész, olyan helytelennek. És amikor úgy csináltam, ahogyan én gondoltam helyesnek, a körmömre ütött, és azt sziszegte: „Több tiszteletet kérek!”, de úgy, hogy apám felébredt. Aztán tehetetlenül széttárta a karját:

• - Ha nem azt csinálod, amit mondok, akkor hogyan tanítsalak? Azzal kirohant. A függőhíd csak úgy nyikorgott a léptei alatt,

ahogy otthagyta a lakfánkat. Pedig én azt szerettem volna, ha tanít, ha megmutatja, hogyan tarthatom közel a valóságot és távol az idegen álmokat, ám amikor ezt szóba hoztam, nem értette, mit akarok. Engedelmeskedtem neki, követtem a mozdulatait, és néztem, ahogyan az álom sóhajt egyet, majd elhalványul. De anyám elégedett volt, bólintott, és esetleg kijavított valami apró részletet. Olyan volt, mintha nem azt látná, amit én. Mintha az álmok színei és ereje rejtve maradtak volna előtte. Számomra az álom egy nagyon erős érzés, ami egészen a hatalmába kerít, azután jönnek a képek, és úgy látom azt, amit az a másik ember álmodik, mintha én magam álmodnám. Az érzés általában olyan erős lesz, hogy több napon át magammal hordom. Ha rossz az álom, és félelmetes, napokig én is rettegve járok-kelek, anélkül, hogy ezt az érzést le tudnám magamról rázni. De akkor is nehéz, ha nem rossz az álom. Mégis akkor volt a legnehezebb, amikor még gyerek voltam, és teljesen védtelen az álmodó emberek szorongásával, fájdalmával, vágyával és sóvárgásával szemben.

Egyre gyakrabban ültünk össze anyámmal. Ő egy engedelmes diákot és engedelmes leányt akart. Én pedig engedelmeskedni akartam, de mohón vágyakoztam arra a tudásra, amit ő nem tudott megadni nekem. Dühös, vad buzgalommal szerettem őt, és megtettem, amit kért, de ez az idő múlásával csak egyre nehezebb és nehezebb lett. Alig aludtam, rettegtem, hogy milyen álmok fognak meglepni. Rászoktam, hogy éjszakánként kiosonjak, és felmásszak egy magányos fára a város szélén, hogy olyan messze kerüljek az álmoktól, amennyire csak lehetséges. Szemem beesett lett, és egészen legyengültem az alváshiánytól; az étvágyamat is elveszítettem. Aurelóval már nem játszottam. Hiányzott a barátsága; az űr, amelyet maga után hagyott, olyan volt, mintha valaki egy kanállal kivájta volna legbensőbb énemet. De nem tudtam megszabadulni az álmától, attól, ahogyan ő látott engem - még úgy sem, hogy tudtam, senki sem tehet az álmairól.

Egyik éjjel, amikor anyám meg én az alvó apám mellett ültünk a homályban, anyám az álomszövő zsámolyán, én pedig a párnámon, még a legegyszerűbb feladatokat sem tudtam megoldani: például, hogy vezessek be egy halat apám álmába, vagy esőt. Vagy, hogy kezdjen el felfelé mászni. Korábban meg tudtam csinálni, sőt ennél nehezebb dolgokat is, például menekülni egy vihar elől, elkészíteni egy ebédet, megrendezni egy könnyekkel végződő találkozót. De most annyira fáradt voltam, és annyira rémült, hogy semmi sem akart sikerülni. Kezem remegett, és csak nyeltem a könnyeimet.

Anyám végül az ölébe ejtette a kezét, és hátradőlt. Rám nézett, majd felsóhajtott. Én pedig hagytam apám faragványos álmát elillanni és szertefoszlani.

- Itt az idő, hogy elvigyelek anyámhoz - szólt kurtán, és felkelt. Másnap hajóra szálltunk.

* * *

Anyám pakolt össze az útra: ruhákat, szárított halat és ivóvizet; többet, mint amennyit az egynapos utazás megkövetelt volna. De ha tengerre száll az ember, legyen felkészülve a viharra. Vittünk ajándékot is a nagymamának: álomcsapdákat, amelyet egy nagy-néném készített lószőrből, gyöngyből és szárított bogyóból.

Ritkán látogattuk meg a nagymamát, de amikor mégis megtettük, az egész család jött. Anyám és a nagymama nem jól jöttek ki egymással, nem tudom, miért. Csak azt tudtam, hogy anyám néha a fejébe vette, hogy most meg kell látogatnia a nagymamát, és ilyenkor minket, gyerekeket is vitt magával. Talán, hogy megmutasson minket? Vagy pajzsnak? Most mindenesetre csak ket-ten mentünk anyámmal, üresnek is éreztem a hajót. Anyám nem sokat szólt hozzám. Sóhajtott, amikor bepakolta a csomagunkat, sóhajtott, amikor eloldozta a kötelet, és a csáklyával kilökte a hajót a deltából.

Ahogy a nyílt vízre értünk, erős lett körülöttünk a fény. A szemem a lombkorona által megszűrt fényhez szokott, úgyhogy ez nekem most túl erős volt. A hajó orrában álltam, és hunyorogtam. Még a levegő is más volt itt, könnyű, sós. Több sziget is van Govelin túl, először mintha árnyékok lennének, kékes kísértetek. Aztán egyre jobban és jobban kirajzolódnak a körvonalaik, magasak és sziklásak. Egészen mások, mint a mi lombos deltánk szigetei. A nagyobbakon falvak is vannak, a kisebbeken csak házak, elszórva, mint uszadékfák a vízparton. Itt az emberek nem fákon laknak, hanem kőházakban, és nem tudtam elképzelni, hogyan képesek anélkül aludni, hogy hallják, ahogy a szél a lombok között lengedez. A szigeteken másféle emberek élnek, másképpen látják a világot, mint mi.

Nagymama egyedül lakott a legtávolabbi szigeten. Kicsiny háza egy meredek emelkedőn állt, félúton a lapos kövekkel kirakott part felett. Este értük el a szigetet, amikor a nap már alacsonyan állt nyugaton. Nagymama szigetét Asprisnak hívják, ami annyit tesz: a fehér sziget. Nincsenek rajta fák, csak néhány cse-nevész bokor meg fű, eleségül a nagymama kecskéinek. Amikor partot értünk, a kecskék a szikla gerincén álltak, és onnan néztek le ránk. Szarvacskás, fehér, fekete és barna fejek rajzolódtak ki a kék égbolt előtt. Egy kicsit féltem tőlük. Teljesen mások voltak, mint Bark: vadak, veszélyesek, névtelenek.

Nagymama egy kicsit feljebb állt a parton, és megvárta, amíg felhúzzuk a hajót. Még kisebb volt, mint ahogyan emlékeztem rá, haja fehér, háta hajlott, és valami formátlan, fekete ruhát viselt. Nehéz volt elképzelni, hogy ez a nő, aki maga is alig nagyobb egy gyereknél, négy lányt és egy fiút hozott a világra. Anyám tiszteletteljesen megcsókolta csupasz lábát, és közben arcizma sem rándult. Nagymama odanyújtott neki egy tál vizet, melyet a sziget forrásából hozott, és anyám ivott belőle, majd továbbadta nekem. A víz finom volt, teljesen más, mint az otthoni. Aztán mindketten kaptunk egy darab kemény kecskesajtot. Végig senki sem szólt egy szót sem. Nagymama alig nézett a lányára, engem azonban alaposan szemügyre vett. A nap lenyugodott, az árnyak eltűntek. A sajt finom volt, sós, nagymama pillantása pedig érdes.

• - Tanítod?

Nagymama úgy szólt a lányához, hogy közben le sem vette rólam a szemét. Anyám bólintott.

• - Ügyes lány. Egy kicsit nehezen tanul, de tisztán lát.

• - Tisztán lát. - Nagymama megvetően felhorkant. - Akkor minek hoztad ide? - Szavai kurták és kemények voltak. Anyám egyik lábáról a másikra állt.

• - Bejöhetnénk, leülhetnénk? Hoztam ajándékot Laelától és Im-jandától. Azt...

De nagymama nem is figyelt rá.

• - Beléd hatolnak? Beléd hatolnak az álmok?

Beletelt egy szívverésnyi időbe, mire rájöttem, hogy hozzám beszél.

• - Igen.

• - Különbséget tudsz tenni álom és valóság között?

Anyám szigorúan nézett rám. Ilyesmiről nem mertem vele beszélni. Azt reméltem, kitalálja magától, képes engem megérteni. Megráztam a fejem.

• - Hogyne tudnál, Orseola. - Anyám türelmetlen volt. - Nagyon tisztán látod az álmokat, de nem azt csinálod, amit mondok neked.

Nagymama felsóhajtott.

• - Gyertek, együnk.

Nagymama a padlón vetett nekem ágyat éjszakára. Anyám kapta meg az alvószőnyeget, nagymama pedig fogott egy takarót, és lement a partra, a csillagok alá. Sokáig feküdtem álmatlanul, hallgatva anyám egyenletes légzését. Nagymama háza nagyon kicsi volt. A plafonon több száz álomcsapda lógott sásból, lószőrből és hajból, tollból, gyöngyből, csontokból és dióból. Némelyik lassan, zörögve forgott körbe-körbe. Nem bírtam elaludni, hiányzott a fa himbálózása, a szilárd talaj túl szokatlan volt nekem.

Óvatosan kimásztam a takaró alól. Az ajtó nem nyikorgott egyáltalán, amikor kinyitottam. Odakint tiszta égbolt és újhold fogadott. Nagymama olyan volt, mint egy sötét rög a parton. A zörgő köveken odamentem hozzá, és leültem a pokróca egyik sarkára.

• - Mit csinálsz az elfogott álmokkal?

Nagymama szótlanul feküdt. A tenger halkan mormogott az éjszakában. Nem voltam biztos benne, hogy nagymama ébren van. De aztán megmozdult egy váll a pokróc alatt.

• - Nyilván érted, miért lakom ilyen távol mindenkitől.

Utánagondoltam. Erről senki nem mondott nekem semmit. Nagymama a deltanép szülöttje volt, akárcsak mi. Nem tudtam, milyen régóta lakik a szigeten. Mi vehet rá valakit arra, hogy otthagyja a fákat, a gyümölcsöket, a várost? Engem vajon mi vehetne rá, hogy a magányt válasszam?

• - Az álmok miatt. Menekülsz az álmoktól.

Nagymama felült. Ruhájának egyik ráncából előhúzott egy pipát, gondosan megtömte. A levelek frissek és illatosak voltak, anyám egy egész zacskóval hozott neki. Amikor a füst már bőségesen gomolygott felfelé, nagymama hosszan és tűnődve beleszippantott.

• - Nem hagytak békén. Amikor abbahagytam az álomszövést, és átadtam a hivatás gyakorlását édesanyádnak, az álmok még akkor is fürtökben csoportosultak körülöttem. Olyan távol kellett kerülnöm az emberektől, amennyire csak lehetséges. - Szórakozottan odakínálta nekem a pipát, én pedig megráztam a fejem. - Az álomfogókat azért raktam fel, hogy elkapjam azokat az álmokat, amelyek eltévelyedtek egészen idáig.

• - De mit csinálsz velük utána?

Nagymama rám sandított. Szeme világított a csillagfényben.

• - Vízbe fojtom őket - mondta kurtán.

• - A sajátjaidat is?

• - Én már régóta nem álmodom.

• - Azt hogyan kell csinálni?

• - Ezt mindenkinek magának kell megtanulnia. Ez az, amit édesanyád annyira nehezen ért meg: hogy az álom mesterségét nem lehet megtanítani. Mindannyian a magunk módján látjuk őket, másképpen hatnak ránk. Édesanyád ügyes, nagyra becsült álomszövő, de az ő módszere túl konkrét, túl gyakorlatias. Te meg én... - Leszedett egy dohánydarabkát a nyelvéről. - Az álmok eljönnek hozzánk, akár akarjuk, akár nem. Ugye, így van? -Bólintottam, ő pedig nagyot szippantott a pipából. - Meséld el, mi történt.

És én meséltem, elmondtam a repüléses álmomat, elmondtam mindent. A sötétben nem szégyenkeztem, tudtam, hogy nagymama nem ítél el, hogy ő is átélt ilyeneket, vagy még rosszabbakat. Megosztottam vele a félelmemet, hogy milyen nehéz megítélni, mi a valóság, és mi az álom. Nagymama bólintott, és nem mutatott sem meglepetést, sem rémületet.

• - Te meg én a bensőnkben érezzük az álmokat. Óvatosnak kell lenned, nem szabad túlságosan beeresztened őket. A végén még átveszik az irányítást feletted. Erősítsd meg a határaidat. Ne nyugtalankodj, lehet ellenük védekezni. De ehhez sokat kell dolgoznod. Korán értek téged az álmok, sokkal korábban, mint engem. Mások álmába tilos engedély nélkül belépned, ezt nyilván tudod.

Bólintottam. Ez volt az egyik legelső dolog, amire anyám megtanított.

• - Majdnem olyan, mintha egyszerűen csak megtörténne velünk, mégsem szabad. Erről ne beszélj senkivel.

Egy ideig szótlanul ült. A tengernél hűvös volt az idő, rajtam

pedig végigfutott a borzongás. Nagymama erre felriadt töprengéseiből, és betakart az érdes, kecskeillatú pokróccal.

• - Aludj, Orseola. Feküdj ide mellém, és álmodj, és én szövök neked egy magyarázatot. A java részét csak sokára fogod megérteni, amikor nagyobb leszel, de ott lesz benned, és előhívhatod, amikor szükséged van rá. - Elmosolyodott, és ez a mosoly megváltoztatta az egész arcát, már nem is úgy nézett ki, mint egy nagymama. -Azokat az álmokat, amelyeket én szőttem, soha nem feledi el az ember.

• - De nagymama, hiszen te már nem szősz álmokat, nagymama. - Kétszer is kimondtam a megszólítást, hogy magamhoz kössem, és így eltűnjön minden, ami vad és veszélyes. Ő azonban csak kuncogott, és visszaváltozott nagymamává.

• - A saját húsom és vérem kedvéért hajlandó vagyok feladni elveimet. Gyere, tedd a fejed az ölembe. Holnap megtanítalak álomcsapdákat fonni, azok egy kis megkönnyebbülést adnak, amíg gyakorolsz.

Elhelyezkedtem a nagymama csontos ölében, és beburkolóztam a takaróba. Csak a tenger zúgását hallottam, ami szinte olyan volt, mint a szél suhogása a levelek között. Orrom megtelt a nagymama pipájának illatával. És álmodtam.

Művészien megszőtt álom volt, nem hasonlított semmire, amit anyám szőtt nekem. Sokkal élőbb volt, sokkal erőteljesebb, mint anyám álmai. Nagyanyám ez alatt az egyetlen éjszaka alatt sokkal többet mutatott meg az álmokról és az álomszövésről, mint anyám egészen addig. Közvetlenül ahhoz a részemhez beszélt, amely képes volt álmokat látni és megérteni. Volt, amit csupán később értettem meg belőle, akkor, amikor már többet tudtam az álomszövésről, és a képességeim is fejlődtek.

És van, amit mind a mai napig nem értek.

Az esős évszakot követő első tiszta napok egyikén hagytam magam mögött Terasut. Goveli madarai boldogan szárogatták tollai-kat a napon. Több holdfordulón keresztül be voltunk zárva a házba, és csak az eső kopogása volt örök társaságunk. A kicsik veszekedtek és verekedtek. Apám többnyire a műhelyébe menekült, és hangszereket farigcsált késő éjszakáig, akár volt megrendelése, akár nem. Anyám és én már nem veszekedtünk - egyszerűen nem szóltunk egymáshoz. Nem szóltunk, még álomszövés közben sem, amelyre egyébként továbbra is tanítgatott. De már nem tanultam tőle semmit. Ő tudta ezt, és én is tudtam, de makacsul úgy tettünk, mintha nem vettünk volna észre semmit. Úgyhogy csak szőttük az álmokat apámnak, vagy annak a kevés kuncsaftnak, aki az esőtől csúszós függőhidakon elmerészkedett hozzánk, hogy igénybe vegye anyám szolgálatait. Én megtettem, amire anyám megkért, de az egész csak gépies és halott munka volt. Anyám azt remélte, hogy az álomszövés közelebb hoz majd minket, ehhez képest azonban csak még jobban eltávolodtunk egymástól.

Álomfogókat aggattam az ágyam fölé, amit anyám rossz szemmel nézett, de csak összeszorította az ajkát, és nem tett megjegyzéseket. A csapdák az álmok egy részét távol tartották, de nem a legerősebbeket, úgyhogy gyakoroltam, rengeteget gyakoroltam. Hosszú éjszakákon át feküdtem az ágyamban, és próbáltam ellenállni, próbáltam belekapaszkodni abba, aki vagyok, belekapaszkodni a határaimba, megerősíteni őket a szüntelenül követelőző álmokkal szemben, amelyek igyekeztek behatolni. Az idő múlásával fejlődtek képességeim. Nagymama adott nekem egy talizmánt, egy magokból készült nyakláncot, amelyet éjjel-nappal hordtam. Amikor nem tudtam különbséget tenni a valóság és valaki másnak az álma között, akkor ujjaimmal a nyaklánc után kezdtem tapogatózni. Mindegyik magot felismertem a tapintásáról. Ha a nyaklánc nem volt a nyakamban, vagy a magok formája eltért a megszokottól, akkor tudtam, hogy csak álmot látok. Azt is megtanultam, hogyan kússzak ki az álmokból. Legkönnyebben az egyszerű, kis álmokból tudtam kikúszni; a rémálmokból sokkal nehezebb volt.

Bár nagyon fáradt voltam, ezen az éjszakán sokáig ébren maradtam az után is, hogy a többiek már nyugovóra tértek. A szél játékát hallgattam a levelek között, meg a csendet, amelyet most nem tört meg az eső kopogása. Végre vége volt az esős időszaknak. Lassan álom jött a szememre.

Ölemben hirtelen ott volt egy batyu. Anélkül, hogy kinyitottam volna, tudtam, hogy az én holmijaim vannak benne. Hamarosan otthagyom a férjemet, a gyerekeimet. Csendben felkeltem, hogy fel ne ébresszem őket, és kiosontam. Mezítláb átszaladtam a hidakon. A szívem vadul kalapált - vajon felfedezik a szökésemet? Lépteket hallottam a hátam mögött. Hátrafordultam. Ott állt a legidősebb lányom, és dühös szemekkel meredt rám. Nem szabad megsejtenie semmit.

- Csak egy kuncsafthoz megyek - szóltam. - Menj haza, és feküdj le.

De ő nem engedelmeskedett, mint ahogy sosem szokott. Kinyitotta a száját, hogy rám ordítson, hogy leleplezzen. Iszonyú dühbe gurultam, és rávetettem magam, még mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkán. Felemeltem, át a híd korlátján - nehéz volt, kalimpált a kezem között, éreztem a lélegzetét a bőrömön, ahogy hangtalanul küzdött. Az átkozott nyaklánca felsértette az arcomat. Lefejtettem magamról a kezét, és elengedtem, a víz befogadta. Nem hagyott maga után semmi nyomot.

Megtapogattam a nyakam, nem volt ott semmi, nem voltak ott a magok, el kell tűnnöm innen, ez nem a valóság. Muszáj folytatnom a szökést, mielőtt a többiek felébrednek.

A fák utánam kaptak ágaikkal. Megbotlottam, leestem, egyenesen a víz felé zuhantam. Lábam a felszínt érintette. Megerőltettem magam, jobban, mint eddig bármikor, megkapaszkodtam. Kikúsztam az álomból, mielőtt a víz összecsapott volna a fejem felett.

Felültem az ágyban, és kibotorkáltam, áthajoltam a veranda korlátja felett, és hánytam. Kint maradtam egy ideig, és mélyeket lélegeztem. A reggeli madarak már felébredtek; hamarosan felébrednek a többiek is.

A szüleim szobájába osontam. Anyám aludt, csendesen és nyugodtan, de összeráncolt homlokkal. Mellkasa egyenletesen, nyugodtan emelkedett és süllyedt. Egyik keze megrándult álmában.

Behajított a vízbe. Meg akart szökni mindannyiunktól. Még mindig éreztem felhevültségét a testemben.

Egy álom nem egyenlő a vággyal, próbáltam emlékeztetni magam. Álmainkat nem irányíthatjuk.

Még mindig éreztem az undort, amit a szemén keresztül láttam, amikor rám nézett a hídon. Biztosan nagyon gyűlöl. Csalódás vagyok számára. Még a legegyszerűbb feladatokat sem vagyok képes megoldani.

Előrenyúltam, és megragadtam az álmát. Még sosem ment ennyire könnyen. Nemrég voltam benne ebben az álomban, még mindig ott volt minden illat és érzés a testemben. Hagytam, hogy a fájdalom beáramoljon anyám álmába; minden fájdalmat, amit éreztem, anyámra irányítottam, és hagytam, hogy elárassza, mint valami óriási szökőár. Teste megremegett, halkan felvinnyogott. Apám mélyet sóhajtott. Anyám majd sajnálni fogja, hogy megölt engem, a tulajdon lányát. Beleszőttem az álmába egy képet magamról, amint ott fekszem, testemen a delta sarával, csuromvizes hajjal. Szemem vádlón meredt rá. Karjaim kinyúltak felé.

Egy álmodónak képesek vagyunk érzéseket, látomásokat és élményeket adni, de azt nem irányíthatjuk, hogy maga az álmodó hogyan reagál.

Anyám nem viszonozta az ölelésemet.

Dühömben megforgattam álombéli karomat anyám körül, és letaszítottam magunkat a tengerbe, hagytam, hogy orra és szája megteljen vízzel. Ha nem tud engem szeretni, akkor majd megtanul félni tőlem!

Anyám teste rázkódott és rángatózott az ágyban.

Álombeli énje küszködött, ki akart szabadulni. Azután megszűnt minden ellenállás.

Anyám mozdulatlanul feküdt ágyában.

Rávetettem magam, és megráztam. Élettelen, hideg volt a teste. Kiabáltam a nevét, apám felült az ágyban, álomittasan, értetlenül. Zokogtam. Arcon ütöttem anyámat, többször is.

Egy ziháló lélegzetvétel. Azután még egy. Anyám teste megrándult, felült az ágyban, tágra nyílt szemmel. Rám bámult. Ilyen rémületet addig el sem tudtam volna képzelni, sem az ő szemében, sem az én szívemben.

- Álmot szőtt nekem - suttogta anyám apámnak, aki nyugtalanul ragadta meg a kezét. - Kéretlenül.

Apám megdermedt. Mindketten rám néztek. Sietve felkeltem, el akartam menekülni, el attól a felfoghatatlan szörnyűségtől, amit tettem. De anyám most már összeszedte magát, és gyorsabb volt nálam. Kiugrott az ágyból, és keményen megragadta a csuklómat. Az utóbbi években sokat nőttem, már majdnem akkora voltam, mint ő, de még mindig ő volt az erősebb. Képtelen voltam kiszabadulni.

Anyám egyetlen szó nélkül kivonszolt a házból. Apám követett minket, kezében és vállán a kicsiket cipelve. Már nem kalimpáltam, hagytam, hadd vigyen magával, hidakon át, a város központja felé. Enyhe szél rezegtette meg a leveleket, a hidak még mindig nyirkosak voltak a napokig tartó esőtől. A levegőben nedves fa és rothadás illata terjengett, ahogy az esős évszak után mindig. Több házban már felébredtek a családok, kíváncsi tekintetek kísérték vonulásunkat. Hallottam, ahogy nyikorog mögöttünk a híd - az emberek követtek minket, hogy megnézzék, hova tartunk.

Anyám a királynő fájához vonszolt. A fa előtti emelvényen megállt.

• - Egy vádlottat hozok, és a királynő ítéletét követelem - mondta hangosan.

• - Miféle bűnt követett el? - kérdezte az egyik őr, aki a királynő rezidenciájához vezető lépcső lábánál áll.

• - Álomgyalázás - felelte anyám hangosan. Az egyik őr azonnal hátraarcot csinált, és megindult felfelé.

• - Gondold meg, mit teszel - szólt apám halkan.

• - Tanulnia kell - felelte anyám komoran. - Olyan palánta ő, akit meg kell nyesegetni. Különlegesek a képességei, de ez nagy felelősséggel is jár. Egy bűnöző nem lehet a tanítványom.

Arról nem szólt semmit, hogy a lánya vagyok. Úgy nézett rám, mint egy problémás diákra, aki kudarcot vallott.

• - Ne haragudj, anya - suttogtam. - Nem tudtam, hogy... hogy ártani is lehet valakinek, miközben álmodik.

Még mindig erősen fogta a karomat, de nem nézett rám.

• - Talán tényleg nem tudtad. Azt viszont biztosan tudtad, hogy nem mehetsz be kéretlenül mások álmába, nem szőhetsz az álmodó tudta nélkül. Ez volt a legelső, amit megtanítottam neked. Ez a céhünk legfontosabb alappillére. Ha az emberek akarata ellenére mennénk be az álmaikba, hamarosan gyanakvással és rettegéssel szemlélnének minket, sőt üldöznének is.

Az a gyűlölet, amelyet álmában érzett irántam, még mindig ott volt közöttünk. Csalódás voltam neki. Égtem az undortól, anyám és önmagam iránt. Forróság tombolt a testemben, láz, amely nem talált magának kiutat.

A királynő lejött a lépcsőn két őr és két udvarhölgy kíséretében. Még sosem láttam őt ilyen közelről azelőtt. Idősebb volt anyámnál, haja őszült, szeme alatt ráncok sötétlettek. Rövid, zöld tunika volt rajta, teljesen egyszerű, hímzések nélkül. Alighanem felébresztettük. Anyám felé fordult. Az egyik szolga egy obszidi-ánkést nyújtott át neki, amely mindig nála volt, ha ítéletet hozott, hogy elválassza az igazságot a hazugságtól, a helyest a helytelentől.

• - Mi a bűne?

• - Lányom, álomszövő tanonc, kéretlenül belépett az álmomba, őfelsége - felelte anyám. - Ez a bűn a legszörnyűbb a céhünkben. Ennek alapján kell kiszabni rá a büntetést.

• - Mivel te vagy az anyja, neked van jogod kimérni a büntetést -szólt a királynő elgondolkodva. Az egyik őr hozott egy művészien faragott széket, a királynő helyet foglalt.

• - Ez igaz - bólintott anyám. - Ez azonban olyan súlyú bűn, amely alapjaiban rengetheti meg céhünk tekintélyét. Azt szeretném, ha a büntetés nyilvános lenne.

Szégyen. El kell tűnnöm. Elviselhetetlen, hogy mindenki engem néz. Megpróbáltam kiszabadulni anyám kezéből, de ő erősen tartott.

• - Rendben. Akkor hát én ítélek helyetted, ahogyan egy anya ítélkezne a gyermeke felett. - A királynő felém fordult. Képtelen voltam ránézni. Nem bírtam levenni a szemem a késről, a sötét, csillogó pengéről.

• - Halld hát ítéleted. Elkövetett bűnöd büntetéseként, melyet nem a céhed, hanem a szüleid ellen cselekedtél, egy holdfordulón át a társadalom legaljára száműzlek. El kell végezned minden munkát, minden feladatot, amelyet rád bíznak, bárki is legyen a megbízód. Ürítsd a latrinákat, tisztíts halat, vágj kecskét. Mindenki gyermeke leszel, hogy megtanuld, hogyan tiszteld a szülei-det.

Anyám fellélegzett, és elengedte a kezemet. Később, sokkal később, az jutott eszembe, hogy talán attól félt, a királynő olyan büntetést mér rám, amelyet a hozzám hasonló, céhük ellen vétkezőkre, nem pedig engedetlen gyermekekre szokott. Amit tettem, sokkal súlyosabb büntetést is vonhatott volna maga után.

Hanem a testemben lángolt a szégyen, a tehetetlenség. Nem láttam mást, csak azt, hogy anyám gyűlöl és megvet, hogy ridegen visszautasítja a szeretetemet. És most mindenki látni fogja szégyenemet, mindenki megtudja, mit tettem. Ugyanakkor irtózatosan dühös is voltam. Hogyan lehet anyám ennyire rideg? Hogyan képes engem így megalázni? Látni akartam, hogy érez valamit, akármit!

A kés a királynő kezében hívogatott, csábított.

Olyan gyorsan, hogy senki sem tudott reagálni, odaugrottam, és megragadtam a fekete kést, kitértem az utánam kapó karok elől, majd beledöftem a kést a királynő fájába, egészen tövig.

Mintha minden hang elnémult volna körülöttem. Tágra nyílt szájakat, sötét tekinteteket láttam. Az emberek ordítottak, de nem hallottam, mit. Minden lassan történt, borzasztó lassan. Testemből eltűnt a láz, és üres voltam, teljesen üres. Mozgolódás támadt körülöttem, valaki kihúzta a fából a kést, valaki a királynőt támogatta, valaki megragadott. És ebben a nagy mozgolódásban egyetlen ember állt olyan mozdulatlanul, akárcsak én.

Anyám.

Karja tehetetlenül csüngött alá. Rám nézett, csupán egyetlenegyszer. Tekintetéből nem lehetett mást kiolvasni, csak kétségbeesést.

Anélkül, hogy hallottam volna, mit mondanak, tudtam, mi lesz. Egy fát akarattal megsebezni a legszörnyűbb bűn. Én ráadásul a királynő fáját sebeztem meg. Tehát vagy száműzetés, vagy halál vár rám.

A királynő beszélt. Anyám térdre rogyott, megcsókolta a királynő lábát. Csak beszélt és beszélt. Én már nem törődtem semmivel, történjen, aminek történnie kell.

De anyám alighanem az életemért könyörgött. Valaki egy tunikát dobott a fejemre, elvittek, le a lépcsőkön, le a hágcsókon, egészen a csónakfáig. Beraktak egy csónakba. Utánam hajítottak néhány zacskót meg egy vizestömlőt. Elvágták a kötelet, a csónakot kilökték a vízre.

Már sem anyámat, sem apámat nem láttam, csak az ágak között üvöltő szájakat. Egy kő süvített felém. Odafordítottam a fejem, és mintha Aurelo pisze orrát láttam volna.

A hátamra feküdtem, és hagytam, hogy az árapály kisodorjon a nyílt vízre.

* * *

A legrosszabb az, hogy önként adtam meg magam. Ez mind közül a legkeserűbb emlékem. Hogy másképpen is történhetett volna, és csak magamat okolhatom.

Hagytam, hogy csónakom elhaladjon az összes ismert sziget előtt. Elevezhettem volna Asprisba, könnyű volt odáig az út. És a nagymama befogadott volna a száműzetés idejére. Vagy akár vele is lakhattam volna ezután, élhettem volna az ő egyszerű életét, megöregedhettem volna ott.

De nem akartam gyötörni az álmaimmal. Tudtam már, miről fognak szólni. Hogyan mondhatnám el neki, hogy betörtem egy álomba, és megpróbáltam megölni a tulajdon anyámat?

Tudtam, hogy pakoltak nekem ételt és vizet, de ez sem érdekelt. A csónak mélyén feküdtem, és hagytam, hogy a nap megégesse bőrömet, felszakítsa ajkamat. A hullámok úgy ringattak, mint a fa ágai. Ugyanaz a szél, gondoltam, az otthoni szél.

De már nem volt otthonom. A családom nem akart tudni rólam. Az életem egy fabatkát sem ért.

Sokáig feküdtem ott így. Hanem a testem gyenge volt, nem akart meghalni. Feltámaszkodott, előkereste a vizet, és ivott, evett, körbenézett.

Nem látszott más, csak a naptól csillogó tenger. Sehol egy sziget vagy partvonal.

Még sosem voltam ilyen távol otthonról. Sehol egy ember, és semmi mást nem hallottam, csak a csónakomnak verődő hullámok zaját. És volt még valami, ami más volt, mint egyébként szokott: rájöttem, hogy elszundítottam a csónakban - és nyugodtan aludtam.

Túlságosan messze voltam az emberektől ahhoz, hogy az álmaik sújtsanak.

Ittam még egy kicsit. Eldöntöttem, hogy nem halok meg, legalábbis egyelőre nem. Arrébb söpörtem az emlékeimet és a szégyenemet, és előkerestem egy horgászzsinórt. A terasui csónakokban mindig van horgászzsineg, kampó és kés.

A kés nem fekete obszidián volt, csak egy egyszerű kőkés.

Már a második nap akadt a horgomra hal.

Néha úgy gondolok vissza ezekre a tengeren töltött napokra, mint a legegyszerűbbekre egész életemben. Nem a legjobbakra. A szégyen és a felelősség sosem hagyott teljesen magamra. Mások álmai talán nem gyötörtek, de a saját álmaim sem voltak éppen szépek. De minden olyan egyszerű volt a tengeren. Túlélés, csak erre gondoltam, semmi másra. Az egyik zsákot felhasítottam, és napellenzőt készítettem belőle. Nyers halat ettem. Néha tengeri teknősök csapódtak a csónakomnak. A legkisebbeket megfogtam, és besöpörtem a csónakba. A vérük oltotta szomjamat, amikor a víz már elfogyott. Egyik nap esett, úgyhogy megihattam a csónak aljában felgyülemlett esővizet. A dió és a szárított gyümölcs, amit kaptam, sokáig kitartott.

Csupán néhány napig hánykolódtam a tengeren. Amikor megpillantottam a hajót, még mindig erős voltam, nem kétségbeesett. Leginkább kíváncsi voltam, ki lehet az. Hatalmas hajó volt, ilyenjeink nem voltak Terasuban. Még sosem láttam ilyen nagy, emberi kéz építette tárgyat. Egészen biztosan rengetegen férnek el benne, gondoltam.

Akár hagyhattam is volna, hogy elhaladjanak előttem, és ha éjszaka lett volna, így is teszek. Akkor ugyanis láthattam volna az álmaikat. És akkor tudtam volna mindent.

Így azonban felemeltem a kezem, és integettem. Valaki odafent a fedélzeten visszaintegetett. Mozgást láttam, és még többen tűntek fel a korlátnál.

Egy kiáltás. Ismeretlen nyelven. Visszakiáltottam.

- Felmehetek?

Hangokat és kiáltásokat hallottam. Minden érthetetlen volt. De aztán leeresztettek egy hágcsót. Az evezővel előrébb löktem a csónakomat, megragadtam a hágcsót, és felmásztam.

Az életet választom, gondoltam magamban, ahogy magam mögött hagytam kis csónakomat, tele pikkellyel és teknőstetemmel.

Felhúztak a fedélzetre. Férfiak. Kemény tekintetek, erős karok, villogó acél. Csak a királynő ceremóniáin láttam acélkéseket. Mi Terasuban nem ismertük az acél titkait. Megrémültem.

Egy díszes ruhába öltözött férfi lépett oda hozzám. Alaposan szemügyre vett, elmosolyodott, egyik karját a vállamra tette, és mondott valamit, amit nem értettem. Hangja meleg volt, és lágy. A többiek hátrahúzódtak. Ez a férfi parancsol itt. Ujjával lágyan megsimította száraz ajkamat. Egészen halkan súgott valamit a fülembe. Elvezetett egy helyiségbe, magunk mögött hagytuk a fegyveres férfiakat. Odabent félhomály volt, napfénytől szikrázó szemem nem látott semmit. A férfi barátságosan beljebb taszított. Egy ágyhoz. Ellazultam. Látta, hogy fáradt vagyok, hogy pihenésre van szükségem. Lerogytam az ágyra. A csónakon töltött hosszú napok után különösen puhának éreztem.

- Víz - mondtam neki. - Nagyon szomjas vagyok. - Olyan mozdulatot tettem, mintha innék. A férfi bólintott, megértette.

Aztán fölém hajolt, hátralökött az ágyon, és egyetlen mozdulattal belém hatolt.

Csak másnap adott inni.

* * *

Különös, milyen erős az ember vágya az életre. Még amikor a halált kívánjuk, a test akkor is küzd, hogy lélegezhessen, ehessen, ihasson. Vagy szeressen. De erről nem tudok, sosem szerettem. A testem azonban gyakran elárult, amikor meg akartam halni.

A fedélzeten töltött első éjszakán rájöttem, hogy a halálisten hatalmába kerültem. A mosolygó férfi álmai borzalmasak voltak, még sosem éltem át ehhez hasonlót. És még csak álomcsapdáim sem voltak, amelyekkel megvédhettem volna magam.

Hetekig tartott bezárva az aprócska kajütben. Napfényt sosem láttam. Álom és valóság egymásba csúsztak. Tudtam, mire képes ez a férfi, láttam a félelmeit, a vágyait és sóvárgását, láttam a tetteit, láttam a terveit. Minden belém mászott, én pedig éjjel-nappal hadakoztam a látomások ellen, és véres bensőjében tomboltam. Amikor magáévá tett, és ez gyakran megtörtént, semmi erőm nem volt küzdeni ellene. Azt sem tudtam, hogy ami történik, az valóság-e, vagy az egyik torz képzelgése. Azt sem tudtam mindig, hogy ő jön-e, vagy valamelyik embere.

Napokon és éjszakákon át utaztunk.

Az álmain keresztül megértettem, ki is ő valójában, és megtanultam néhány szót a nyelvén.

Sosem szólt hozzám. Nem volt neve. Én feloldódtam benne, és elveszítettem önmagam.

Néha-néha, a kiürítetlen éjjeliedény bűzében és a só, kátrány, hal és testnedvek szagában tudtam, hogy meg akarok halni. De a tudás cserbenhagyott, és nem ismertem mást, csak a férfi kívánságait, az ő parancsait.

És akkor meghallottam egy hangot, ami más volt, mint a korábbiak. Más, mint a tenger hullámainak csobogása, a szelek csapkodása vagy a nedves kötelek nyikorgása. Madarak hangja volt, sokféle madáré.

Feltámaszkodtam. Közel jártunk a szárazföldhöz.

Egy kicsivel később kinyílt a kajüt ajtaja. Erős fény áradt be, én pedig elfordítottam a fejem. Egy férfi állt az ajtóban, de nem az a férfi. Mondott nekem valamit, én pedig megértettem, mit akar.

- Fel.

Engedelmeskedni akartam, de a testem számára roppant szokatlan volt a mozgás, az, hogy nekem engedelmeskedjen, ne őneki. A férfi undorral a tekintetében az ágyhoz lépett, és felrántott, majd kitaszigált az ajtón, ki a fedélzetre.

Először nem láttam semmit. A fény éles volt, kegyetlen sötétséghez szokott szememnek. Csizmák meneteltek a fedélzet felé. Hangok kiáltoztak, és most már értettem a szavak egy részét. Madarak rikoltozása, fenyő és méz illata töltötte meg a levegőt. Amikor a szemem hozzászokott a fényhez, láttam, hogy szigetek mellett haladtunk el, amelyek növényzete egészen más, mint az otthoni. A nap ugyanolyan volt, mint otthon, de a melege más, szárazabb, könnyebb.

Valaki mellém kuporodott. Egy zavarodott pillanatig azt hittem, hogy azért, hogy támogasson; de aztán éreztem, hogy kötelet tekernek a bokám köré. Karomat hátracsavarták és megkötözték. Mintha valami veszélyes állat lettem volna, amit meg kell szelídíteni. Szívem zakatolt.

Megpillantottam őt. A fedélzeten haladt, tengerkék és ezüst ruhába öltözve. Egy pillanatra megállt, és mondott valamit a mellettem lévő férfinak. Egyetlen szót megértettem.

Tenger.

Azután továbbsétált. Nem voltam érdemes arra, hogy több időt vesztegessen rám, voltak más teendői. Már egy másik férfival beszélgetett, valami kötélről.

A mellettem álló férfi a korlát felé taszított, és megfogott, hogy áthajítson.

Odalent a tenger képében várt rám a halál. Testem ellenszegült, nem akart meghalni. Még így, megtörve és megszégyenítve sem. Sziszegve, prüszkölve próbáltam szabadulni. A férfi káromkodott.

A szám rátalált egy szóra, és elkiáltotta magát.

• - Anji! - ezt kiáltotta.

Hallottam ezt a szót az álmaiban. Tudtam, hogy ebben a szóban hatalom rejlik, minden vágya és minden rettegése benne van.

A férfi elhallgatott. Néhány lépéssel mellettünk termett, kiragadott a másik karjából, és maga felé rántotta az államat.

• - Beszélj.

A mosoly már nem volt sehol.

Kétségbeesetten kutattam szegényes szókincsemben. Meg kell értetnem vele, hogy mit tudok, és mit tudok kínálni.

• - Álmok. Én adni.

Szavak áradása volt a válasz, nem értettem belőle semmit. Még erősebben szorította az állkapcsomat.

• - Aludj. Én adni. Álmokat.

A férfi szótlanul állt, és a szemembe nézett. Most először néztem annak az embernek a szemébe, aki ezt tette velem. Csak kívánni tudtam, remélni. Valami megcsillant a szemében, talán kíváncsiság, talán kapzsiság.

Oldalra pillantott, és mintha mérlegelt volna valamit. Odaszólt annak a férfinak, aki megkötözött, de szavaiból nem értettem semmit. Aztán továbbmasírozott, és eltűnt az emberei között. Engem egy sarokba löktek, és ott feküdtem, elfeledve, miközben hajóztunk tovább, és mindenki vadul dolgozott. Megkönnyebbülést láttam rajtuk, megkönnyebbülést és várakozást. Utuk vége felé jártak, hamarosan hazatérnek. Azokra gondolnak, akik várják őket otthon, nem rám.

A nap végigjárta útját az égen. Mozdulatlanul feküdtem. Mindent láttam. És vártam.

Amikor leszállt az éj, már nagyon közel járunk a szárazföldhöz, ezt éreztem. A hajó egy kis öbölben vetett horgonyt. Nyilván nappali fényben akartak behajózni a kikötőbe. Egyetlen éjszaka állt tehát a rendelkezésemre, hogy megmutassam, mennyit érek, máskülönben vízbe ölnek még napfelkelte előtt. Senki sem akart hazavinni olyasvalakit, aki tanúja volt a hajón történteknek.

Amikor minden kötelet a helyére erősítettek, odajöttek hozzám, és eloldozták az én köteleimet. Egy másik helyiségbe vezettek, egy tágas kajütbe, amelyet számos gyertya és lámpás világított be. A mosolygó férfi egy asztalnál ült, épp végzett a vacsorájával. A hal illata emlékeztette a gyomromat, hogy aznap még nem kaptam enni. A férfi felnézett, amikor beléptem. Mosolygott, és magához intett.

- Gyere.

Remegő lábakkal közelebb léptem, és megálltam az asztal túloldalán.

A férfi jelezte, hogy ehetek a maradékból. Aztán nevetett, és mondott valamit az őrömnek, amiből az „erős” és „jóllakott” szavakat hámoztam ki. Talán arra gondolt, hogy meg kell erősödnöm. Bekapkodtam a kenyérhéjakat és a halmaradékot, ittam egy korty bort, miközben fél szemmel az ő mozdulatait figyeltem. Kiment vizelni, visszajött, megmosta a kezét egy mosdótálban. Azután az őröm segített levenni a csizmáját. Levetkőzött. Semmi szégyen nem látszott rajta, amiért meztelenül mutatkozik előttem, csak pajkosan mosolygott rám, mint egy kisfiú. Mintha nem tett volna magáévá a legmegalázóbb módokon minden éjszaka. A terítőben megtöröltem zsíros ujjaimat. Ő felvett egy hálóinget, és úgy nézett rám, mintha azt kérdezné:

• - És most mi legyen?

Az ágyra mutattam.

• - Aludni. - A férfi felnevetett, és lefeküdt az ágyra. - Álmodni. Mit?

Nem értett elsőre, de aztán felvonta a szemöldökét.

• - Kívánhatok?

Komolyan bólintottam.

• - Repülni! - Valamit szaporán magyarázni kezdett, én pedig jeleztem neki, hogy beszéljen lassabban. Széttárta a karját, magyarázott. Megértettem, hogy kedvenc álmai azok, amelyekben repül, magasan mindenki felett. Nagyon féltem, hogy esetleg olyasmit kér, amit én nem ismerek, amit nem tudok megszőni. De a repüléses álom volt az első, amit láttam, amikor képességeim felébredtek. Ráadásul itt a hajón jártam is a férfi egyik repülé-ses álmában, tudtam, hogyan szokott kinézni. Egyszerre megnyugodtam, ez menni fog.

Az őr leült egy székre az ajtó mellé, és rám meresztette a szemét. A jelek szerint olyan nagy veszélyt jelentettem, hogy nem lehetett kettesben hagyni ezzel a férfival. Elfújtam minden gyertyát és lámpást, de az őr leállított, mielőtt az utolsót is elfújtam volna. Nyilván látnia kell, hogy ez a veszedelmes kislány mit csinál. Elmosolyodtam magamban, és térdre ereszkedtem az ágytámla mellett.

Vártam. Az őr is várt. A hajó nyikorgott és recsegett körülöttünk. Távoli hangok és kiáltások hallatszottak. A magányos gyertyaláng lobbant egyet. Számban a bor ízét éreztem.

Az ágyban fekvő férfi már aludt.

Nagyon régen szőttem álmot utoljára, de nem számított. Előrehajoltam, és szőni kezdtem.

Hagytam, hogy felemelkedjen a palota tetejéről, ahol lakott. Gyakran láttam azt is az álmaiban. Alatta férfiak és nők szaladgáltak, akiknek az arcát megtanultam. Hagytam, hogy kinyújtsák felé a kezüket, a levegőben kalimpáljanak és könyörögjenek neki, hogy jöjjön le. De a férfi diadalmasan feljebb emelkedett, egyre feljebb és feljebb, és a palota felett volt, mindenki felett. Szabad volt. Egy kert felett repült el, és az egyik dombnál lejjebb ereszkedett. A domb lábánál építkezés zajlott, fát, szerszámokat és köveket cipeltek mindenfelé. Az építkezés kellős közepében egy forrás csillogott sötéten és csalogatón. Magas fal vette körül. Hagytam, hogy lebukjon a forrás fölé, és megnézze, minden rendben van-e. Aztán megint felfelé szállt, egyre magasabbra és magasabbra, már minden és mindenki alatta volt, és ő uralkodott mindenhol, amerre csak a szem ellátott.

Nem volt nehéz álom. Csak azokat a képeket használtam fel, amelyeket már láttam. De tudtam, hogy jól sikerült álom: tele volt éppen azokkal az érzésekkel, amelyeket ez a férfi érezni akart. Amikor készen volt az álom, a sarkamra ültem, és hagytam, hadd aludjon tovább. Amikor felébred, emlékezni fog, és megkegyelmez az életemnek.

Megölhettem volna akkor. Beleszőhettem volna az álomba, hogy lezuhan, és a nyakát töri. De akkor még nem értettem meg gonoszságának mértékét, nem értettem, mire képes. És azt sem, hogy milyen lesz az életem az ő hatalmában.

Röviden szólva féltem, de nem attól, amitől kellett volna.

Ha akkor kárt tettem volna benne, engem azonnal megölnek. Én pedig élni akartam, legalábbis akkor még.

Most már azt kívánom, bárcsak a halált választottam volna. Az ő halálát és a sajátomat.

Az őr a sarokban horkolt. Én várakoztam.

Hajnalodott.

Vizet és olajakat kaptam, hogy mosakodjam meg. Különös, sáfránysárga selyemből készült ruhát tettek elém, meg a legpuhább bőrből készült cipőt. Biztosan vették vagy rabolták őket útjuk során, talán az otthoni nőknek, talán hogy eladják. Odahaza csak kéregruhát hordtam. A férfi saját maga aggatott a nyakamba egy háromsoros gyöngynyakláncot.

A magokból készült nyakláncot a ruhám alatt rejtettem el. Ez volt az utolsó emlékem Terasuból, és ez volt az utolsó, ami segíthetett nekem az őrület és a valóság szétválasztásában.

Most már értem valamit a szemében, végre olyasvalaki voltam, akit használni tud, és nem csupán arra, hogy kielégítse vágyait. Abban a pillanatban, amint felébredt, megváltozott irányomban. Méricskélni kezdett, próbálta eldönteni, miképpen használhatna úgy, hogy a legjobbat hozza ki a képességeimből. Megpróbált kikérdezni, de a szókincsem túl szűkös volt, a kérdéseit sem értettem. Türelmetlennek tűnt, de aztán bólintott, mintha elszánta volna magát valamire. Megigazította a hajam, aztán hátralépett. Elégedetlennek tűnt. Keresgélni kezdett az ágy lábánál álló egyik ládában, talált egy aranyosan csillogó fémfésűt, és a hajamba tűzte. Elmosolyodott. Így már jó lesz. Most már kellően drágának nézek ki.

Kaptam egy kupa bort, meg a legjobb ételt, amit a hosszú hajóút végén fel tudott szolgálni. Aztán egyedül hagytak a kajütjében, miközben a hajó elhaladt az utolsó szigetek mellett. A kerek ablakon át megpillantottam egy kikötőt. A mólók és rakpartok mellett számtalan hajó tülekedett, nagyok és kicsik egyaránt. A kikötőváros tele volt lapos tetejű házakkal, olyasfélékkel, mint a Go-veli melletti szigetek házai. A város mögött mező terült el, elért egészen az északon emelkedő dombokig. Itt-ott kis facsoportok tarkították. Olyan fát, mint otthon, sehol sem láttam.

felvillantak a benyomások kuszaságában. A kikötővárosban is voltak alvó emberek, és az álmaik hozzám repültek, mint éjszakai lepke a lánghoz. Ujjaim a magokból készült nyakláncot tapogatták, egytől egyig végigtapogattam a magokat, mindegyiket, újra meg újra. Goveliben csak egy-két álom kúszott belém. Nem tudom, miért volt ez másképp ebben az idegen országban - talán azért, mert ezek az álombeli tájak annyira idegenek voltak, annyira mások, mint az otthoniak? Vagy talán azért, mert védelmező falaim romokban hevertek az után, amit ez a férfi tett velem? Vagy azért, mert már nem tudtam, ki vagyok, és kivé tett engem?

Már nem féltem a haláltól, nem féltem attól, mi történhet a testemmel. Nem éreztem mást, csak azt, hogy hamarosan megőrülök. De még ez sem rémített meg, olyan volt, mintha már semmiféle érzésem nem volna, mégis megpróbáltam dacolni ellene. Alighanem leginkább azért, hogy lássam, meddig bírom.

A rakparttól nem messze vetettünk horgonyt, és a kis csónakok elindultak a férfiakkal és az áruval a szárazföldre. Hüvelykujjam a magok éles szélét tapogatta. Az enyhe fájdalom visszahozott a jelenbe és a testembe, és elűzte az izgalmat, az éhséget, a félelmet és a tehetetlenséget. Láttam egy nőt valami ünnepen, ahol a többi ember mind arctalan volt. Láttam egy férfit, aki egy kacagó, fiatal nőt kergetett sötét, nyirkos sikátorokon át. Egy másik férfi egy hallal birkózott, melynek pikkelyei a moha és a hibisz-kusz zöldjében fénylettek. A hal hatalmas, hideg szeme egyenesen az én szemembe bámult.

Hüvelykujjam a magok körvonalát tapogatta.

A kajüt ajtaja kinyílt, és a férfi belépett. Meghajolt, és intett, hogy kövessem. Kezembe vettem a sáfránysárga ruhát, és kiléptem a napfénybe. Szótlanul lesegített egy kötélhágcsón, be egy csónakba, néhány tengerész mellé. Egyetlen szó nélkül partra eveztek. Egy ládán ültem, lábam körül zsákok és batyuk. Én is csak egy csomag voltam a többi között.

A rakpartra érve erős karok segítettek ki a csónakból. Ott álltam, amíg kipakolták a többi holmit. Néhány férfi a rakományt őrizte, miközben a csónak visszatért a hajóhoz, hogy még több rakományt hozzon. Kíváncsi tömeg gyülekezett a rakpart szélén, mutogattak és ámuldoztak. Bőrük színe más volt, mint az enyém, hajuk sötét és egyenes. És mind legalább egy fejjel alacsonyabbak voltak nálam.

- A palota - ezt suttogták. - Ohaddin.

Nem néztem senkinek a szemébe. Egyenes háttal álltam, és a tenger felé néztem. Valahol a hullámok mögött ott volt az otthonom, de elűztek onnan, többé nem láttak szívesen.

Hüvelykujjam a magok szélét tapogatta.