31. fejezet

A szicíliai, ha csak egy kis pénze van, nem a földbe temetteti szeretteit. Túlságosan végleges volna úgy a vereség, és Szicília földjén már eddig is annyi sok méltánytalanság esett. A sziget temetői tele kis kő- és márványmauzóleumokkal – kockaforma kis építmények, congregazionék, ahogy itt nevezik. A bejáratot vasrács zárja el. Odabent fülkék a koporsók számára, s ha bekerül egy új koporsó, a fülke nyílását betonnal zárják be. Az üres fülkék a család még élő tagjaira várnak.

Ettore Adonis egy derűs vasárnapon, nem sokkal Pisciotta halála után ellátogatott a monteleprei temetőbe. A megbeszélés szerint ott kellett találkoznia Don Crocéval, hogy együtt imádkozzanak Turi Giuliano sírjánál. S mivel megbeszélendő üzleti ügyeik is voltak, két ilyen hiúságtól mentes lélek ugyan választhatott volna-e méltóbb találkozóhelyet régi sérelmek megbocsátására, különös tekintettel a diszkréció követelményére?

S van-e méltóbb hely gratulálni egy kollégának jól végzett munkájához? Don Croce kötelessége volt eltenni láb alól Pisciottát, aki túl sokat tudott, és túlságosan ékesszóló volt a nyelve. És a Don Ettore Adonisra bízta a terv kifőzését és kivitelezését. A holttest keblébe rejtett üzenet a Don egyik legmívesebb gesztusa volt. Kielégítette Adonist is, mivel a politikai gyilkosság megkapta a romantikus igazságszolgáltatás mázát. A professzor a temető kapujából nézte, miként bányásszák ki Don Crocét kocsijából a sofőr és a testőrök. A Don az utóbbi egy évben irgalmatlanul elterebélyesedett – teste mintha együtt nőtt volna félelmetes hatalmával.

A két férfi együtt lépett be a kapun. Adonis föltekintett a kovácsoltvas kapuboltozatra, melyen, a gyászolók vigaszára, a következő bölcselem volt vasból megformázva: OLYANOK VOLTUNK, MINT TE – OLYAN LESZEL, MINT MI.

Adonis elmosolyodott a gunyoros maximán. Ilyen aljas gondolat Giuliano fejét bizonyos, hogy soha nem járta meg, de bizonyos az is, hogy Aspanu Pisciotta, ha szólhatna, ezt kiáltaná ki sírjából.

Ettore Adonis lelkében megcsillapodott a féktelen gyűlölet, amely Giuliano halála hallatán elfogta Pisciottával szemben. Végtére, bosszút állt. Arra gondolt, hogy a két fiatalember már gyerekként is együtt játszott, s később is együtt lettek kitaszítottak.

Don Croce és Ettore Adonis bent járt a kis kő- és márványkuckók sűrűjében. A Dont testőrei támogatták a köves ösvényen; a sofőr egy nagy virágcsokrot tett a Giuliano család congregazionéjának kapujába. Don Croce fontoskodva elrendezte a virágot, aztán megszemlélte Giuliano kis fényképét, amelyet a kőkapura ragasztottak. Testőrei kétfelől támogatták, hogy talpon bírjon maradni.

Don Croce fölegyenesedett. – Bátor fickó volt – mondta. – Mindnyájan szerettük Turi Giulianót. De élni hogyan is élhettünk volna vele? Meg akarta változtatni a világot, fenekestül föl akarta forgatni. Szerette embertársait, és ugyan ki ölt több embert, mint éppen ő? Istenhívő volt, és elrabolt egy bíborost.

Ettore Adonis a fényképet tanulmányozta. Giuliano tizenhét évesen állt a fényképezőgép elé – a Mediterráneumban ez a kor a szépség telje. Édes arcvonásait nehéz lett volna nem szeretni: senki meg nem mondta volna, hogy ez a fiatalember ezer gyilkosságot fog elrendelni, ezer lelket küld pokolra.

Jaj, Szicília, Szicília, gondolta. Legjobb fiaidat pusztítod és döntőd porba. Angyalnál szebb gyermekeket terem földed, s válnak rendre démonná. Úgy burjánzik a gonoszság ezen a földön, mint a bambusz és a fügekaktusz. És ugyan miért hozott a Don virágot Giuliano sírjára?

– Ah – szólt Don Croce –, ha lett volna egy ilyen fiam! Micsoda fényes birodalmat hagyhatnék örökül neki. Ki tudja, milyen fényes dicsőséget érhetett volna meg?

Ettore Adonis elmosolyodott. Nem vitás, hogy Don Croce nagy ember, de hogy történelmi látásmódja nincsen, az biztos. Don Crocénak ugyanis ezer fia van, akik tovább játszhatják szerepét, öröklik pokoli ravaszságát, tovább fosztogatják Szicíliát, és korrumpálják Rómát. És ő, Ettore Adonis, a palermói egyetem jeles történelem- és irodalomprofesszora, szintén a Don fia.

Ettore Adonis és Don Croce elindult. A temető előtt kordék hosszú sora várakozott. Minden hüvelyknyi fájukon Turi Giuliano és Aspanu Pisciotta legendája pompázott élénk színekkel: a hercegnő kirablása, a maffiavezérek lemészárlása, a Turit meggyilkoló Aspanu. Ettore Adonis hirtelen úgy érezte, hogy tudja a jövendőt. Don Crocét minden nagysága dacára el fogják felejteni, és Turi Giuliano az, aki mindig élni fog. Növekedni fog a legendája, és sokan hinni fogják, hogy nem is halt meg, hanem fönn kószál a Cammarata-hegységben, és egy nap még eljön, hogy Szicíliát kiragadja nyomorúságából és megszabadítsa láncaitól. A köbölvályogból épült falvak ezreiben ma még meg sem született gyermekek fognak imádkozni Giuliano lelkéért és föltámadásáért.

És Aspanu Pisciotta? Ez az érzékeny lelkű ifjú? Ki merné azt állítani, hogy nem figyelt, mikor ő, Ettore Adonis Nagy Károly és Roland és Olivier történeteit recitálta? És lám, mégis úgy döntött, hogy más lesz az ő útja. Ha hűséges marad, őt elfeledték volna, és egyedül Giuliano alakját őrizné a legenda. Elkövetvén nagy vétkét, mindörökre ott fog állni szeretett Turija oldalán.

Pisciottát is ebben a temetőben helyezik nyugalomra. Ők ketten mindörökre együtt fogják nézni kedves hegységüket, amelyben ott porlad Hannibál elefántjának csontja, s amely egykor Roland kürtszavát visszhangozta, mikor a hős elesett a szaracénokkal vívott harcában. Turi Giuliano és Aspanu Pisciotta fiatalon halt meg, mégis élni fognak, s ha nem örökké, hát bizonyosan tovább, mint Don Croce vagy ő, Ettore Adonis professzor.

A két férfi, az ormótlan meg a kicsinyke, együtt lépett ki a temetőkapun. Teraszos kertek zöld szalagja kanyargott a környező dombokon, nagy fehér szirtek csillámlottak, és a nap sugarán egy kis vörös szicíliai sólyom ereszkedett feléjük.