8. fejezet

Turi Giuliano és Aspanu Pisciotta még az éj leple alatt visszatért Montelepréböl a hegyre. Hajnalban már ott fürödtek a barlangjuk mögött, egy forrás sebesen folyó vizében. Aztán – puskával kezükben – leültek a szikla peremére, és elnézték, hogyan kel a nap.

Barlangjuk, a Grotta Bianca, mélyen benyúlt a hegyoldalba, s egy kőhalomban végződött, amely majdnem a barlang tetejéig magasodott. Kiskorukban Turi és Aspanu átpréselték magukat a kövek fölött, így fedezték fel, hogy egy járat keresztülmegy a hegyen, kivezet a túloldalára. Már Krisztus előtt megvolt ez a járat: Spartacus rabszolgahadserege vájta, rejtekhelyül a római légiók elől.

Odalent feküdt Montelepre; olyan aprónak látszott, akár egy játék falu. Az odavezető ösvények világos fonalakként hálózták be a hegyoldalt. A városka szürke kőházait sorra aranyra festette a kelő nap.

Friss volt a hajnali levegő, a földön a kaktuszfügék hidegek és édesek; Turi fölvett egyet, s óvatosan beleharapott. Pár óra alatt a nap ízetlenné aszalná őket. Gekkógyíkok másztak a kezére, apró lábaikkal, puffadt fejükkel undorítóak voltak, de ártalmatlanok. Félresöpörte őket.

Aspanu a puskákat tisztogatta, Turi pedig csak nézte a várost. Parányi fekete pontokat látott: a földekre, munkába igyekvő embereket. A házát kereste. Még régen Aspanuval kitűzték a tetőre a szicíliai és az amerikai zászlót. Széles mosollyal nyugtázták a hazafias tettükért kapott dicséreteket, pedig a valódi indítékuk más volt: látni akarták a házat akkor is, amikor a hegyekben csatangoltak, ez biztonságérzetet adott nekik.

Hirtelen eszébe jutott egy tíz évvel korábbi eset. A fasiszta hatóságok rájuk parancsoltak, hogy szedjék le az amerikai zászlót. A fiúk úgy megdühödtek, hogy mindkettőt levették, az amerikait is, a szicíliait is. Felhozták a rejtekhelyükre, a Grotta Biancába, és elásták valahol a kőhalom közelében.

– Tartsd szemmel az ösvényeket – vetette oda Giuliano Pisciottának, és bement a barlangba. Tíz év után is pontosan emlékezett, hol ásták el a zászlókat: a kőrakás jobb szélénél. A legszélső kő alatt kotortak lyukat nekik, aztán visszatemették a földet.

Vékony, nyirkos, zöldesfekete moharéteg lepte be a helyet. Giuliano megpiszkálta a csizmája orrával, aztán egy kisebb követ használt csákányként. Percek alatt előkerültek a zászlók. Az amerikai nyirkos, koszlott rongy lett, de a szicíliait annak idején ebbe göngyölték bele, s ez megóvta. Giuliano kibontotta: a skarlátvörös és az arany mit sem fakult gyerekkora óta. És nem is szakadt el sehol. Kivitte Pisciottához. – Emlékszel erre, Aspanu? – kérdezte nevetve.

Pisciotta döbbenten nézte a zászlót. Aztán ő is felnevetett, de valahogy izgatottan. – Ez a sors akarata! – kiáltotta. Felugrott, kikapta a zászlót Giuliano kezéből. Kiállt vele a szikla peremére, és meglengette a város felé. Szavak nélkül is értették egymást. Giuliano kirángatott egy fiatal fát, amely a kövek közül bújt elő. Gödröt ástak, a fatörzset körültámasztották kövekkel, aztán rákötötték a zászlót, hadd lobogjon az egész világ szeme láttára. Végül leültek, és vártak.

A delet is elharangozták, mire láttak valamit, de akkor is csak egy szál embert, aki szamárháton közeledett feléjük az ösvényen.

Egy óra elteltével a szamár felért annyira, hogy az utasát is ki lehetett venni. – A nemjóját, ez kisebb, mint a szamár – mondta Pisciotta. – Ez Adonis lesz, a keresztapád.

Giuliano kihallotta Pisciotta hangjából a gúnyt. Pisciotta, a karcsú, jó kiállású, megjelenésére kényes Aspanu irtózott a testi hibáktól. A tüdőbajában nem az undorította, hogy néha vért köp, nem azt bánta, hogy veszélyben az élete, hanem azt, hogy árt a szépségének. A szicíliaiak hajlamosak gúnyneveket aggatni az emberekre, amik a testi hibáikra, rendellenességeikre utalnak. Pisciottát egyszer egy cimborája elkeresztelte „Papírtüdejűnek”. Pisciotta bicskával esett neki. Csak Giuliano erején múlott, hogy nem történt emberhalál.

Giuliano leszaladt néhány mérföldnyit a hegyoldalon, és megbújt egy gránittömb mögött. Gyerekkorában sokszor játszott ilyet Aspanuval. Megvárta, míg Adonis túlmegy a rejtekhelyén, aztán előugrott a szikla mögül, és rákiáltott: – Állj, ne mozdulj! – Ráfogta a luparát.

Megint eljátszotta a gyerekjátékát. Adonis lassan fordult meg, közben lopva előhúzta a pisztolyát. De Giuliano addigra nevetve visszabújt a szikla mögé] csak a lupára csöve csillogott a napsütésben.

– Keresztapám, én vagyok az, Turi! – kiáltott oda Giuliano. Magvárta, amíg Adonis visszadugja az övébe a pisztolyt, és leveti a hátizsákját. Csak akkor engedte le a luparát és lépett elő. Tudta, hogy Ettore Adonis a kurta lábával nehezen kászálódik le a nyeregből, segíteni akart neki. De mire kilépett az ösvényre, a professzor már a földre pattant. Megölelték egymást. Együtt mentek fel a sziklára, Giuliano vezette a szamarat.

– Hát, fiam, most felégettél magad mögött minden hidat – szónokolt professzorosan Ettore Adonis. – Az éjjel még két csendőr halt meg. Ennek már a fele se tréfa.

Felértek a sziklára; Pisciotta üdvözölte Adonist, aki így szólt: – Amint megláttam a szicíliai zászlót, tudtam, hogy itt vagytok.

Pisciotta mosolyogva válaszolt: – Turi, én meg ez a hegy kiváltunk Olaszországból.

Ettore Adonis szúrós szemmel nézte. Ezek az öntelt fiatalok. Azt hiszik, körülöttük forog a világ.

– Az egész város látja a zászlótokat – mondta Adonis. – Nemkülönben a csendőr főtörzsőrmester. Előbb-utóbb feljönnek, hogy leszedjék.

– Már megint okít a professzor úr – jegyezte meg szemtelenül Pisciotta. – A zászlónkat vihetik, de mást itt nem fognak találni. Éjszaka biztonságban vagyunk. Olyan isten meg nincs, hogy a csendőrök sötétedés után kijöjjenek a laktanyából.

Adonis rá sem hederített. Lemálházta a szamarát. Egy jókora távcsövet adott át Giulianónak, egy elsősegélyládát, egy tiszta inget, némi fehérneműt, egy kötött pulóvert, borotvakészletet, benne apja borotvakésével, és fél tucat szappant. – Ezekre szükséged lesz – mondta.

Giuliano el volt ragadtatva a katonai távcsőtől. Ez volt az élén ama tárgyak listájának, amelyeket sürgősen be kellett szereznie. A szappanokról tudta, hogy anyjának az elmúlt év alatt felhalmozott készletéből valók.

Egy másik csomagból jókora, reszelni való borsos sajt került elő, egy vekni és két hatalmas kalácsféle, ami valójában nem volt más, mint sonkával és mozzarellasajttal töltött kenyértészta, kemény tojással a tetején.

– Ezeket La Venera küldi – mondta Adonis. – Azt mondta, az urának is mindig ilyet sütött, amikor fönt volt a hegyekben. Egy ilyenen el lehet élni egy hétig.

Pisciotta elvigyorodott a bajusza alatt: – Minél öregebb, annál ízesebb – mondta.

A két fiatalember leült a fűbe, és nekilátott a kenyérnek. Pisciotta a késével a sajtból is kanyarított egy-egy darabot. Körülöttük a fűben nyüzsögtek a rovarok, ezért az eleséges csomagot egy gránittömbre tették. Tiszta forrásvizet ittak, alig harminc métert kellett lemenniük érte. Aztán lepihentek, de úgy, hogy lelássanak a szikláról.

– Látom, roppant elégedettek vagytok magatokkal – mondta gondterhelten Ettore Adonis. – Pedig ez nem tréfa. Ha elkapnak benneteket, lelőnek.

– Ha pedig én kapom el őket, én lövöm le őket – felelte nyugodtan Giuliano.

Ettore Adonis elszörnyedt. Akkor aztán nem lesz többé kegyelem. – Ne heveskedj – mondta. – Gyerek vagy még.

Giuliano farkasszemet nézett vele. – Ahhoz nem voltam gyerek, hogy lelőjenek egy sajtért. Mit akarsz, meneküljek előlük? Hagyjam, hogy a családom éhen pusztuljon? Várjam, mikor hozol ennivalót, addig meg csak lógázzam a lábamat a hegyekben? Ha idejönnek, azért jönnek, hogy megöljenek, hát inkább megölöm én őket. Nem ismerek rád, keresztapám. Gyerekkoromban nem te magyaráztad nekem folyton a szicíliai paraszt nyomorúságát? Hogy hogyan sanyargatja Róma az adószedőivel; a nemesség, a nagybirtokosok, akik éhbért fizetnek a munkánkért? Kimentem a piactérre, kétszáz monteleprei férfival együtt, és úgy mustrálgattak minket, akár a barmokat. Száz lírát kínáltak félnapi munkánkért, alkudni nem lehetett. A többség kénytelen volt elfogadni. Hát ki más legyen Szicília hőse, ha nem Salvatore Giuliano?

Ettore Adonis végképp megrémült. Banditának lenni is elég rossz, de hozzá még forradalmárnak is – kész életveszély. – Elméletben ez mind nagyon szép – mondta. – A valóságban viszont hamar sírba juttat. – Egy pillanatig hallgatott. – Az éjszakai hősködéseddel mit értél el? Börtönben vannak a szomszédaid.

– Kiszabadítom őket – mondta Giuliano nyugodtan. Látta keresztapja elképedését. Pedig a megértésére számított, a támogatására. Látta, hogy Adonis még mindig jóravaló falusi fiúként kezeli. – Értsd meg: más lettem – kezdte, de aztán elhallgatott. Kimondhatja-e nyíltan, amit gondol? Nem fogja-e a keresztapja esztelenül önhittnek tartani? Mégis folytatta. – Nem félek a haláltól – mondta mosolyogva. Ettore Adonis jól ismerte és szerette ezt a kamaszos mosolyt. – Magam sem értem, miért, de nem félek attól, hogy megölnek. Lehetetlen, hogy megöljenek. – Fölnevetett. – A rohamcsendőröktől, a páncélautóiktól, a géppuskáiktól, egész Rómától se félek. Le tudom győzni őket. Szicíliában a hegyek tele vannak banditákkal. Passatempo és bandája. Terranova. Ők is szembeszállnak Rómával. Én pedig nem vagyok gyöngébb náluk.

Ettore Adonis mulatott is, aggódott is magában. Agyára ment volna Giulianónak a sebesülés? Vagy új történelmi hős készül színre lépni, a Nagy Sándorok, Caesarok, Rolandok fajtájából? Hol másutt szülessenek hősi ábrándok, ha nem hegycsúcsok közt, bizalmas, baráti beszélgetésekben? Mégis leintette keresztfiát: – Terranovát meg Passatempót csak ne emlegesd. Elfogták őket, rács mögött vannak, a Bellampo Laktanyában. Napokon belül átszállítják őket Palermóba.

– Kiszabadítom őket, akkor majd számíthatok a hálájukra.

Giuliano ezt olyan mindenre elszántan mondta, hogy Ettore Adonisnak elállt a lélegzete, Pisciottának viszont jókedve kerekedett. Mindkettőjüket meghökkentette, mennyire más lett Turi. Mindig is szerették, becsülték, mert korához képest figyelemre méltó volt a tartása és higgadtsága. De most először megérezték, hogy ez a fiú nagyra tör.

– Ezektől vársz hálát? – szólalt meg Ettore Adonis. – Passatempo megölte a nagybátyját, akitől az első szamarát kapta.

– Akkor majd kénytelen leszek megtanítani, mi az a hála – mondta Giuliano. – Most viszont téged kérlek meg valamire. Gondold végig alaposan; ha nemet mondasz, én akkor is a szerető keresztfiad maradok. Felejtsd el, hogy a szüleim jó barátja vagy, azt is felejtsd el, ha szeretsz engem. Amit kérek, Szicília érdekében kérem. Szicília szeretetére pedig te tanítottál. Arra kérlek, legyél a szemem és fülem Palermoban.

– Szóval arra kérsz engem, a palermói egyetem professzorát, hogy legyek a bandád tagja...

– Szicíliában ez nem olyan nagy dolog – vágott közbe Pisciotta. – Itt mindenkinek van valami köze a barátok barátaihoz. Ha meg már itt tartunk: a történelem és az irodalom professzorai se hordanak pisztolyt másutt, mint Szicíliában.

Ettore Adonis mindkettőjüket szemügyre vette, miközben a választ fontolgatta. Könnyű szívvel megígérheti a segítségét, aztán majd megfeledkezik az ígéretéről. És ugyanolyan könnyen nemet is mondhat, legföljebb a baráti segítségét ajánlja föl alkalmanként, ahogyan most is segít. Végül is lehet, hogy az egész nem tart sokáig. Giulianót megölhetik harc közben, elárulhatják. Vagy kivándorolhat Amerikába. Akár így, akár úgy, a probléma megoldódnék, gondolta elkomorulva.

Eszébe jutott egy régmúlt nyári nap: olyan szép, verőfényes nap volt, mint a mai, de Turi és Aspanu akkor még csak nyolcéves múlt. Kint ültek a réten, Giulianóék háza mögött, és várták a vacsoraidőt. Ettore Adonis egy csomó könyvet hozott Turinak. Az egyik az Eszeveszett Orlando volt, ebből olvasott fel a fiúknak.

Adonis szinte kívülről tudta a hőskölteményt. Minden művelt szicíliai kedvelt olvasmánya volt, de a történetét még az írástudatlanok is ismerték és szerették. Ezt adták elő a bábjátékosok, akik minden városban és faluban megfordultak; legendás figurái díszítették a Szicília útjait járó szekerek oldalát. Nagy Károly császár két hős lovagja, Roland és Olivier, halomra öldösi a szaracénokat, hogy a császár visszavonulhasson Frankhonba. Adonis elmesélte, hogyan haltak meg végül mindketten a roncesvallesi nagy ütközetben: Olivier háromszor is könyörgött Rolandnak, fújja meg a kürtjét, hogy Nagy Károly serege visszajöjjön, de Roland büszkeségből mindháromszor nemet mondott. Amikor a szaracén túlerőt látva Roland mégis megfújta a kürtöt, már késő volt. Mire Nagy Károly visszaért, hogy megmentse lovagjait, már csak a holttestüket találta – ezer meg ezer halott szaracén között. Bánatában a szakállát tépte. Adonis emlékezett: Turi Giuliano szemében könny csillogott, Aspanu Pisciottáéban pedig furcsamód gúnyos megvetés. Az egyik fiú szemében ez a halál az élet lehető legfelemelőbb pillanata volt; a másikéban szégyenteljes pusztulás a hitetlenek kezétől.

A két fiú felugrott a fűből, s beszaladt a házba vacsorázni. Turi átkarolta Aspanu vállát; Adonis ezt látva elmosolyodott: Roland támogatta így Olivier-t, hogy állva érje őket a szaracénok gyilkos rohama. A haldokló Roland a tiszta kék égnek emelte páncélkesztyűjét, s egy angyal kikapta a kezéből. Legalábbis a hősköltemény meg a legenda szerint.

Ezer év telt el azóta, de Szicília még mindig szenvedett, s a táj ugyanolyan rideg volt: göcsörtös olajfák, nap perzselte földek, az utak mentén kápolnák, melyeket Krisztus első követői emeltek, és számtalan kereszt, amelyre Spartacus lázadó rabszolgáit feszítették. Ilyen hős lesz az ő keresztfia is – gondolta a professzor –, mert nem fogja fel: ahhoz, hogy Szicília megváltozzék, erkölcsi vulkánkitörés kell, amely feléget mindent.

S most, ahogy Adonis elnézte őket: a fűben elheverő Pisciottát és Giulianót, akinek aranybarna szeme rászegeződött, ajkán pedig olyasféle mosoly bujkált, ami mintha azt mondta volna, olvas keresztapja gondolataiban – furcsamód átrendeződött a jelenet. Adonis márványszobroknak látta őket, testük kiszakadt a mindennapi életből. Majd Pisciotta egy vázakép figurája lett, kezén a gekkó viperává vált – minden vonásuk élesen kirajzolódott a délelőtti napsütésben. Pisciotta veszedelmesnek látszott, olyasvalakinek, aki körül minden álnok kelepcévé válik.

Salvatore Giuliano, Turi, a keresztfia a váza másik oldaláról lépett le. Szép volt, akár Apolló, vonásai határozottak, a szeme fehérje oly tiszta, mintha vak lett volna. Nyílt, őszinte arca volt, a legendák hőseinek naivitása sugárzott róla. Vagy inkább – morfondírozott Adonis, felhagyva az érzelgőséggel – egy olyan fiatalember elszántsága, aki eltökélte, hogy hős lesz. Alakja is olyan telt és izmos volt, mint a mediterrán szobrok: combja erős, széles hátán feszültek az izmok. Mégis amerikai test volt az övé: magasabb, erősebb, mint az átlag szicíliaié.

Már gyerekkorukban is Pisciottának vágott gyakorlatiasabban az esze. Giuliano már akkor is emelkedett lélek volt: hitt abban, hogy az emberek jók, és büszke volt a maga szavahihetőségére. Akkoriban Ettore Adonis úgy hitte, ha majd felnőnek, Pisciotta lesz a vezér, Giuliano pedig a csatlósa. Ám az idő rácáfolt. Ha valaki önnön kiválóságában hisz, az sokkalta veszélyesebb, mint ha a csavaros eszében hinne.

Pisciotta gúnyos hangja törte meg Ettore Adonis merengését: – Mondjon már igent, professzor úr! Én vagyok a második ember Giuliano bandájában, de nincs alattam senki, akinek parancsolhatnék. – Vigyorogva tette hozzá: – Kezdetnek kicsivel is beérem.

Nem sértő éllel mondta, Giuliano szeme mégis haragosan villant. De a hangja nyugodt maradt: – Mi a válaszod? – kérdezte.

– Igen – mondta Ettore Adonis. Mi mást mondhatott volna egy keresztapa?

Erre Giuliano elmagyarázta neki, mi a teendője Monteleprében, s mik az ő tervei a következő napra. Adonis újfent elképedt a fiatalember vakmerőén vad terveitől. De amikor Giuliano fölsegítette a szamarára, lehajolt, és megcsókolta keresztfiát.

Pisciotta és Giuliano elnézte, amint Adonis megy lefelé az ösvényen, Montelepre felé. – Milyen kis ember – szólalt meg Pisciotta. – Kölyökkorunkban illett volna hozzánk, amikor banditásdit játszottunk.

– A vicceid is jobban hatottak volna akkor – mondta szelíden Giuliano. – Légy komoly, ha komoly dolgokról beszélünk! – De este, mielőtt lefeküdtek, megölelték egymást. – A testvérem vagy – mondta Giuliano. – Ezt ne feledd! – Aztán magukra húzták a takarót, s átaludtak az éjszakát – az utolsót, mielőtt hírhedtté váltak.