11. fejezet

Giuliano bandájának immár harminc tagja volt. Köztük Passatempo és Terranova bandáinak egypár korábbi tagja. Néhány monteleprei, akit Giuliano szabadított ki a fogdából. Ezek megtapasztalták, hogy hiába ártatlanok, a hatóság nem bocsát meg nekik, tovább üldözi őket. Úgy döntöttek, akkor már inkább Giulianóval együtt üldözzék őket, mintsem egy szál magukban, barátok nélkül.

Egy szép áprilisi reggelen Giuliano monteleprei informátorai megüzenték, hogy egy gyanús küllemű ember, talán egy rendőrségi besúgó, afelől kérdezősködik, hogyan csatlakozhatna a bandához. A főtéren várakozik. Giuliano leküldte Terranovát négy emberrel, hogy nézzenek utána. Ha az illető besúgó, öljék meg; ha használható, vegyék föl.

Terranova kora délután jött vissza, és azt mondta Giulianónak; – Itt van az emberünk. Gondoltuk, mielőtt agyonlőjük, talán szeretnél megismerkedni vele.

Giuliano elnevette magát, amikor meglátta a tagbaszakadt férfit a szicíliai földművesek hagyományos munkaruhájában. – Nocsak, öregem, azt hitted, elfelejtettem a fizimiskádat? Azóta megtanultál célozni?

Canio Silvestro volt, az a csendőr tizedes, aki főbe akarta lőni Giulianót a nevezetes fogolyszöktetéskor.

Silvestro kemény vonású, sebhelyes arcán eltökéltség tükröződött. Giuliano furcsamód megnyerőnek látta ezt az arcot. Meglágyult a szíve ettől az embertől, aki hozzásegítette, hogy bizonyítsa halhatatlanságát.

– Azért jöttem, hogy belépjek közétek – mondta Silvestro. – Felbecsülhetetlen segítséget nyújthatok nektek. – Olyan büszkén mondta ezt, mint aki kegyet szándékozik gyakorolni. Ez is tetszett Giulianónak. Hagyta, hogy Silvestro elmondja a történetét.

A fogolyszöktetés után Silvestro tizedest Palermóban katonai bíróság elé állították, szolgálati mulasztás vádjával. A főtörzsőrmester őrjöngött, aprólékosan kifaggatta, mielőtt eljárást indítványozott volna ellene. Furcsamód a főtörzsőrmester szemében az egyetlen gyanús körülmény az volt, hogy a tizedes rálőtt Giulianóra, de nem találta el. Kiderült, hogy ennek a hibás lövedék volt az oka. A főtörzsőrmester azt állította, hogy a tizedes tudta, hogy az a bizonyos lövedék hibás, és szántszándékkal töltötte a fegyverébe. Továbbá, hogy csak színleg próbált ellenállni, valójában Silvestro tizedes segített kitervelni Giulianónak a fogolyszöktetést, az őröket is úgy helyezte el, hogy az akció sikerüljön.

– Honnan veszik, hogy tudhattad volna, hogy hibásak a töltények? – vágott közbe Giuliano.

– Tudhattam volna – mondta bambán Silvestro. – Fegyvermester voltam a gyalogságnál, értettem hozzá. – Elkomorult az arca, megvonta a vállát. – Hanyag voltam, ez igaz. Papírmunkára fogtak, nemigen foglalkoztam azzal, amihez értek. De ti hasznomat vehetnétek. Lehetnék a fegyvermesteretek. Átvizsgálnám, megjavítanám az összes fegyvereteket. Vigyáznék, hogy a lőszereitek úgy legyenek tárolva, ahogy kell, nehogy felrobbanjanak. Átalakíthatnám a fegyvereiteket aszerint, hogy mire akarjátok használni őket, itt a hegyekben.

– Meséld tovább, mi volt – mondta Giuliano. Árgus szemmel figyelte a férfit. Lehet, hogy besúgót akarnak beépíteni a bandájába. Látta, hogy Pisciotta, Passatempo és Terranova csupa bizalmatlanság.

– Hülyék voltak, sápítoztak, mint a vénasszonyok – folytatta Silvestro. – A főtörzs tudta, hogy hülyeség volt majdnem mindenkit felvinnie a hegyekbe, amikor a laktanya teli őrizetesekkel. A csendőrök úgy tekintik Szicíliát, mint valami megszállt idegen országot. Én ez ellen mindig tiltakoztam, ezzel is rossz pontokat szereztem. A palermói fejesek meg védeni akarták a főtörzsöt – végül is ők felelősek érte. Jobban vette volna ki magát, ha a Bellampo Laktanya belső árulás miatt vall kudarcot, nem azért, mert a külső támadók bátrabbak és okosabbak. Végül is nem ítéltek el. Azt mondták, szereljek le. Azt is mondták, hogy nem lesz hátrányos következménye, de én sem ma jöttem le a falvédőről. Állami tisztséget nem kapok soha többé. Én viszont semmi máshoz nem értek, és szicíliai hazafi vagyok. Hát végiggondoltam magamban: mihez kezdhetek az életemmel? És végül arra jutottam, hogy elmegyek Giulianóhoz.

Giuliano elküldetett ételért, italért, aztán összeült az alvezéreivel.

Passatempo nem teketóriázott: – Hülyének néznek ezek bennünket? Lelőjük, a hullát ledobjuk a hegyről. Nem kellenek csendőrök a bandánkba.

Pisciotta látta, hogy a tizedes megint nagy hatással volt Giulianóra. Tudta, milyen ösztönösen érzelmes a barátja, óvatos volt hát: – Nagyon valószínű, hogy trükk – mondta. – De még ha nem is az, minek kockáztatni? Folyton aggódhatnánk, sosem lehetnénk egészen bizonyosak. Egyszerűen vissza kéne küldeni.

– Tudja, hol a táborunk – vetette ellene Terranova. – Látta az embereinket, tudja hányan vagyunk. Ezek értékes adatok.

– Igazi szicíliai – mondta Giuliano. – A tisztességérzet vezeti. Nem tudom elhinni róla, hogy besúgónak állna. – Látta, hogy mindhárman megmosolyogják jóhiszeműségét.

Pisciotta azt mondta: – Ne felejtsd el, hogy meg akart ölni. Amikor foglyul ejtettük, puszta dühében rád fogta az elrejtett fegyverét, pedig menekülésre nem volt reménye.

Épp ettől nőtt meg a szememben, gondolta Giuliano. Hangosan így szólt: – Ez talán nem azt bizonyítja, hogy becsületes ember? Vereséget szenvedett, de úgy érezte, ha meghal, bosszút kell állnia önmagáért. És mit árthatna?

Közember lenne a bandában, nem avatnánk a bizalmunkba. Jól szemmel tartanánk. Én magam fogok odafigyelni rá. Idővel pedig próbára tesszük, és ha a csendőrség besúgója, ezt nem fogja vállalni. Bízzátok rám!

Este, amikor közölte Silvestróval, hogy fel van véve a bandába, az csak ennyit mondott: – Számíthattok rám bármiben. – Tisztában volt vele, hogy Giuliano megint megmentette a haláltól.

Húsvétkor Giuliano meglátogatta a családját. Pisciotta ellenezte, mondván, hogy a csendőrök kelepcébe csalhatják. Szicília banditái hagyományosan húsvétkor haltak meg. A karhatalom számított a szoros családi összetartásra, hogy a hegyekben bujkáló banditák lejönnek meglátogatni szeretteiket. Giuliano besúgói azonban hírét vették, hogy a főtörzsőrmester elmegy a családjához a szárazföldre, s a Bellampo Laktanya állományának fele eltávozást kapott, hogy Palermóban ünnepelhessen. Giuliano úgy döntött, annyi embert visz magával, hogy biztonságban lehessen. És nagyszombat napján lelopózott Monteleprébe.

Pár nappal korábban megüzente, hogy lelátogat, úgyhogy édesanyja nagy ünnepre készült. Aznap éjjel Giuliano a gyerekkori ágyában aludt, másnap délelőtt pedig elkísérte édesanyját a misére. Hat testőr volt mellette, akik szintén a városban lakó családjukat keresték fel, de a parancs úgy szolt, hogy bárhová megy Giuliano, el kell kísérniük.

Amint édesanyja oldalán kilépett a templomból, ott várt rá hat testőre és Pisciotta. Aspanu dühtől sápadtan mondta: – Valaki elárult, Turi. A főtörzs húszfőnyi erősítéssel jött vissza Palermóból, hogy elfogjon. Körülvették a házatokat. Azt hiszik, odabent vagy.

Giulianót egy pillanatra elfutotta a méreg, hogy ilyen ostobán meggondolatlan volt; eltökélte, hogy ilyesmi többé nem fordul elő. Nem mintha a főtörzs a húsz emberével elkaphatná, még ha a házban volna is. A testőrei útjukat állnak, harcba szállnának velük, folyna a vér. De ez bemocskolná a húsvéti hazatérést. Krisztus feltámadásának napján nem illendő megtörni a békességet.

Búcsúzóul megcsókolta édesanyját, s meghagyta neki, hogy menjen haza, és mondja csak meg a csendőröknek, hogy a templomnál elváltak, így semmiképp sem vádolhatják bűnpártolással. Nyugtatgatta, hogy ne féltse őt, jól fel vannak fegyverkezve, könnyűszerrel kereket fognak oldani, nem lesz semmi lövöldözés. A csendőrök pedig nem merészkednek utánuk a hegyekbe.

Giuliano és emberei úgy mentek el, hogy a csendőrök nem is látták őket. Aznap este a hegyi táborhelyen Giuliano kérdőre vonta Pisciottát. Hogyan szerezhetett tudomást a főtörzs a látogatásáról? Ki volt a besúgó? Mindenáron ki kell deríteni. – Ez a te dolgod lesz, Aspanu – mondta. – Ha egy van, lehet több is. Nem számít, meddig tart, mennyibe kerül: ki kell derítened.

Pisciotta már gyerekkorában sem állhatta a bohóckodó monteleprei borbélyt. Frisella az a fajta borbély volt, aki mindig épp az aznapi hangulata szerint vágott hajat: egyik nap divatos frizurát csinált, a másik nap bohókásat, a harmadik nap olyan hagyományosat, amilyet a legmaradibb szicíliai parasztok viseltek. A stílusok váltogatásával igyekezett igazolni, hogy ő tulajdonképpen művész. A felette állókkal bizalmaskodóan, a vele egyenlőkkel lekezelően viselkedett. A gyerekekkel abban a sajátosan undok modorban viccelődött, ami a szigetlakók természetének egyik legkevésbé kellemes vonása. Néha az olló közé csippentette a fülüket, a hajukat pedig annyira rövidre vágta, hogy a fejük olyan lett, mint a biliárdgolyó, így hát Pisciotta komor elégedettséggel jelentette Giulianónak, hogy Frisella, a borbély volt a besúgó, aki megsértette az omertá szent törvényét. Nyilvánvaló, hogy a főtörzsőrmester nem vaktában lépett akcióba húsvét szent napján. Értesítést kellett kapnia, hogy Turi ott lesz. De hogyan szerezhetett értesülést, amikor Turi is csak huszonnégy órával korábban üzent a családjának?

Pisciotta minden falubeli informátorát mozgósította, hogy megtudja, milyen lépéseket tett a főtörzs e huszonnégy óra során. S minthogy a látogatásról csak Giuliano szülei tudtak, őket is kikérdezte, nem ejtettek-e el valahol egy óvatlan megjegyzést.

Maria Lombardo nyomban rájött, mire akar kilyukadni. – Nem beszéltem senkivel, még a szomszédokkal sem – mondta. – Itthon voltam, sütöttem, főztem, hogy meglegyen Turinak a húsvéti lakoma.

Giuliano apja azonban megfordult Frisella borbélynál, aznap reggel, amikorra a fiát várta. Kissé hiú volt az öreg, a lehető legjobban akart kinézni ama ritka alkalmakkor, amikor Turi fia ellátogatott hozzájuk Monteleprébe. Frisella megborotválta, megnyírta az öreget, közben szokása szerint viccelődött: – Csak nem Palermóba készül uraságod, bizonyos ifjú hölgyekhez? Vagy tán Rómából vár fontos vendégeket? – Ő, Frisella, úgy kicsinosítja Giuliano urat, hogy fogadhatna akár egy királyt is. Pisciotta maga elé képzelte a jelenetet. Giuliano apjának titokzatos mosoly bujkál az arcán, úgy dörmögi, hogy az ember szerethet urasán kinézni minden külön ok nélkül, csak úgy, a saját örömére is. Mégis dagad a keble a büszkeségtől: nevezetes ember a fia, „Montelepre királyaként” emlegetik. Máskor is előfordulhatott, hogy miután az öreg Frisellánál járt, a borbély fülébe jutott, hogy Giuliano aznap látogatóban volt a faluban, csak ki kellett számítania, mennyi kétszer kettő.

Roccofino főtörzsőrmester minden reggel betért a borbélyhoz borotváltatni. A hírek szerint nem folyt semmi olyan beszélgetés, melynek során a borbély tudomására hozhatott volna valamit a csendőrnek. Pisciotta mégis biztos volt a dolgában. Besúgókat küldött a borbélyhoz, lődörögjenek ott naphosszat, kártyázzanak Frisellával az utcára kitett asztalkánál. Bort ittak, politizáltak, csúfolódtak arra járó barátaikkal.

Ahogy múltak a hetek, Pisciotta emberei mind többet tudtak meg. Borotválás, hajvágás közben Frisella mindig az egyik kedvenc operaáriáját fütyörészte; néha a nagy, ovális rádió is be volt kapcsolva, ha Rómából zenét sugároztak. Amikor a főtörzs bent volt, mindig harsogott á rádió. Közben pedig a borbély mindig szerét ejtette, hogy közel hajoljon a csendőrtiszthez, és a fülébe suttogjon valamit. A gyanútlan szemlélő akár úgy is vélhette, hogy a szolgálatkész borbély vendége minden kívánságát lesi. Csakhogy Pisciotta egyik embere egyszer megpillantotta a bankjegyet, amellyel a főtörzs fizetett. Össze volt hajtogatva, a borbély pedig nem a fehér köpenyének a zsebébe dugta, hanem a nadrágja órazsebébe. A besúgó egyik társával kényszerítette Frisellát, hogy mutassa meg a bankjegyet: kiderült, hogy egy tízezer lírás. A borbély esküdözött, hogy az elmúlt hónapokban végzett munkájáért kapta, a besúgók pedig úgy tettek, mintha hinnének neki.

Pisciotta minderről Terranova, Passatempo és Silvestro tizedes jelenlétében számolt be Giulianónak. Erre a hegyi táborhelyen került sor; Giuliano egy szikla peremén állt, ahonnan lenézhetett Monteleprére.

Frisella mester, a borbély, hozzátartozott a városhoz, mióta Giuliano az eszét tudta. Gyerekkorában Frisellához ment hajat vágatni első áldozás előtt; Frisellától ekkor egy kis ezüstérmet kapott ajándékba. Ismerte Frisella feleségét, fiát. Frisella mindig tréfálkozott vele az utcán, érdeklődött a szülei hogyléte felől.

Most azonban Frisella megszegte az omertá szent törvényét. Titkokat szolgáltatott ki az ellenségnek; a csendőrség fizetett besúgója volt. Hogy lehetett ilyen ostoba? És ő, Giuliano, mit kezdjen most vele? Egy dolog az, ha az ember tűzharcban végez csendőrökkel, és más dolog, ha hidegvérrel kivégez egy bácsiként tisztelt idősebb embert. Turi Giuliano mindössze huszonegy éves volt, s ez volt az első alkalom, hogy a nagy vállalkozásokban szükséges hideg kegyetlenséggel kellett eljárnia.

Hátat fordított a többieknek. – Frisella ismer, mióta kétágú vagyok. Gyerekkoromban jeges limonádét kaptam tőle, emlékszel, Aspanu? Lehet, hogy csak pletykál a főtörzzsel, de nem a besúgója. Nem arról van szó, hogy értesítette a csendőrséget, mert elmondtuk neki, hogy a városba látogatok. Talán csak feltevéseket mond el, s elfogadja a pénzt, mert felajánlják. Ki utasítaná vissza?

Passatempo összevont szemmel nézte Giulianót, mint hiéna a haldokló oroszlánt, várva, mikor jön el az idő, hogy kitépjen belőle egy darab húst. Terranova a fejét csóválta, mosoly bujkált az ajkán, mintha egy gyerek csacska meséjét hallgatná. Választ azonban csak Pisciotta adott. – Balhés, mint pap a kuplerájban – mondta.

– Talán elég lenne figyelmeztetnünk – folytatta Giuliano. – Átállíthatnánk a mi oldalunkra, arra használhatnánk, hogy hamis füleseket adjon a hatóságnak, ha nekünk úgy jön kapóra. – Már miközben mondta, tudta, hogy nincs igaza. Ezt a nagyvonalúságot már nem engedheti meg magának.

– Talán mindjárt adjunk is neki valami ajándékot, egy zsák gabonát vagy egy tyúkot, mi? – csattant fel Pisciotta. – Turi, az életünk, a hegyekben minden ember élete a te bátorságodtól, elszántságodtól, a vezetésedtől függ. Hogy kövessünk, ha megbocsátasz egy ilyen árulónak, mint Frisella? Egy ilyennek, aki megszegi az omertá törvényét! A barátok barátai mostanára már kilógatták volna a máját meg a szívét a cégérére, még ennyi bizonyíték nélkül is. Ha futni hagyod, minden pénzsóvár besúgó tudni fogja, hogy egyszer büntetlenül beköphet. És egy ilyen „egyszer” a halálunk lehet.

Terranova józanul érvelt: – Frisella ostoba bohóc, pénzsóvár és alattomos. Rendes körülmények közt csak bosszantaná az embert. Csakhogy most veszélyes. Futni hagyni meggondolatlanság lenne – nincsen annyi esze, hogy jó útra térjen. Azt hinné, nem vagyunk komoly emberek. S azt hinnék sokan mások is. Turi, te megbénítottad a barátok barátainak a tevékenységét Monteleprében. Az emberük, Quintana, roppant óvatos, bár néha eljár a szája. Ha tűröd, hogy Frisella a halálnál kicsit is enyhébb büntetéssel megússza, a barátok gyöngének fognak tartani, és újból próbára tesznek. A csendőrök se félnek majd annyira, elszemtelenednek, veszélyessé válnak. És még a montelepreiek se tartanának olyan nagyra. Frisella nem maradhat életben. – Az utolsó mondatot szinte sajnálkozva mondta.

Giuliano elgondolkodva hallgatta őket. Igazuk volt. Látta Passatempo tekintetét, belelátott a szívébe. Ha Frisellát életben hagyja, Passatempóban nem bízhat többé. Nincs visszaút a legendák korába: nem viselkedhet Nagy Károly lovagjaként, nem vívhat becsületes csatát a harcmezőn. Frisellát ki kell végezni, méghozzá úgy, hogy azzal mindenki előtt rettegetté váljék.

Támadt egy ötlete. Odafordult Silvestro tizedeshez: – Te mit szólsz ehhez? A főtörzs biztosan elmondta volna neked, ha Frisella a besúgója. Bűnös a borbély?

Silvestro megvonta a vállát, de a szeme se rebbent. Nem szólt semmit. Mind rájöttek, becsületbeli kérdés számára, hogy hallgasson, ne árulja el azt, aki korábban megbízott benne. Hallgatásával a maga módján értésükre adta, hogy a borbély bizony kapcsolatban áll a főtörzzsel. Giuliano azonban biztosra akart menni. Rámosolygott a tizedesre: – Itt az ideje, hogy bebizonyítsd, valóban a mi emberünk vagy. Együtt lemegyünk Monteleprébe, és te személyesen fogod végrehajtani a halálos ítéletet a borbélyon, a főtéren.

Aspanu Pisciotta ámult a barátja csavaros észjárásán. Giuliano mindig meglepte valamivel. Mindig nemesen viselkedett – mégis képes ilyen jagói kelepcét állítani. Valamennyien megismerték már a tizedest, tudták, hogy megbízható, becsületes ember, aki kényes a szabályok betartására. Soha végre nem hajtaná az ítéletet, történjék vele bármi, ha nem volna bizonyos a borbély bűnösségében. Pisciotta látta, hogy Giuliano arcán mosoly bujkál: ha a tizedes nemet mond, a borbély ártatlannak ítéltetik, és megmenekül.

De a tizedes pödört egyet a busa bajuszán, sorra farkasszemet nézett mindegyikükkel, majd így szólt: – Frisella olyan pocsékul vág hajat, hogy már azért is megérdemli a halált. Reggel készen állok.

Napkeltekor Giuliano, Pisciotta és Silvestro, az egykori tizedes elindult Monteleprébe. Passatempo tíz emberével már egy órával korábban lement, hogy lezárják a főtérbe torkolló összes utcát. Terranovát hátrahagyták, hogy addig ő irányítsa a tábort, s készüljön fel, hogy erősítést vigyen, ha ők komoly bajba keverednének.

Kora reggel volt még, amikor Giuliano és Pisciotta a főtérre ért. A kockaköves utcákat, a keskeny járdákat fellocsolták vízzel; néhány gyerek játszott az emelvény körül, ahol azon a hajdani, sorsdöntő napon az öszvért meg a szamarat pároztatták. Giuliano szólt Silvestrónak, hogy zavarja el a gyerekeket, ne lássák, ami történni fog. Silvestro úgy rájuk förmedt, hogy a gyerekek riadt kiscsibékként rebbentek szét.

Amikor Giuliano és Pisciotta géppisztolyt szorongatva belépett a borbélyműhelybe, Frisella épp egy környékbeli gazdag földbirtokos haját vágta. A borbély azt gondolta, a vendégét akarják elrabolni: készséggel lekapta róla a lepedőt, és hamiskásan mosolygott, mint aki gazdag jutalmat ad át. A földbirtokos, egy öreg szicíliai paraszt – aki a háború idején gazdagodott meg, mégpedig abból, hogy állatokat adott el az olasz hadseregnek –, büszkén felállt. De Pisciotta egy mozdulattal félrezavarta, és gúnyos mosollyal így szólt: – Maga nem olyan gazdag, hogy meg tudjon fizetni minket; nem éri meg a vesződséget nekünk.

Giuliano feszülten figyelt, egy pillanatra se vette le a szemét Friselláról. A borbély még mindig a kezében tartotta az ollóját. – Tegye le – szólt rá Giuliano. – Ahová most megy, ott nem kell hajat vágnia. Gyerünk, kifelé!

Frisella kezéből kiesett az olló; széles arca bohócvigyorba torzult, amint mosolyogni próbált. – Turi – hebegte –, nincs nálam pénz, csak most nyitottam. Szegény ember vagyok.

Pisciotta üstökön ragadta, kivonszolta az üzletből a térre, ahol Silvestro várakozott. Frisella térdre rogyott, vonítani kezdett. – Turi! Turi, gyerekkorod óta én nyírtalak! Hát nem emlékszel? Szegény feleségem éhen pusztul! A fiam félkegyelmű!

Pisciotta látta, hogy Giuliano meginog. Belerúgott a borbélyba: – Akkor gondoltál volna erre, amikor beárultál minket!

Frisella sírva fakadt. – Én soha, soha nem árultam be Turit! Én csak juhtolvajokról beszéltem a főtörzsnek. Esküszöm a feleségemre, a fiamra!

Giuliano lenézett rá. Úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve; s azt is érezte, hogy amit most készül tenni, egy életre tönkreteszi. De csak ennyit mondott szelíden: – Egy perced van, hogy könnyíts a lelkeden Isten előtt.

Frisella felnézett az őt körülfogó három férfira, és látta, hogy nincs kegyelem. Lehajtotta a fejét, és elmormolt egy imát. Majd megint fölnézett, és így szólt Giulianóhoz: – Ne hagyd éhen veszni a feleségemet és a fiamat.

– Megígérem, hogy lesz miből élniük – mondta Giuliano. Majd Silvestróhoz fordult: – Öld meg!

A tizedes kábultan nézte a jelenetet. De ezekre a szavakra meghúzta a géppisztoly ravaszát. A sorozattól Frisella teste a levegőbe repült, aztán nagyot csúszott a nedves kockaköveken. A kövek réseiben megülepedett vizet sötétre színezte a vér. Vér folyt oda is, ahová a víz nem jutott el, és apró gyíkokat riasztott meg. Egy hosszú pillanatig halotti csend telepedett a térre. Aztán Pisciotta a holttest fölé hajolt, s egy fehér papírdarabot tűzött a halott mellére.

Amikor a főtörzsőrmester megérkezett, bizonyítékul csak ennyit talált. A boltosok azt mondták, ők nem láttak semmit. Mindannyian a hátsó raktárakban ügyködtek. Vagy a Monte d’Ora fölött sűrűsödő felhők látványában gyönyörködtek. Frisella vendége azt mondta, épp az arcát mosta, amikor lövéseket hallott, a gyilkosokat nem látta. De mindennek ellenére napnál is világosabb volt, ki a tettes. Merthogy Frisella holttestén a papiroson ez állt:

ÍGY HAL MEG MINDENKI, AKI ELÁRULJA GIULIANÓT.