2. fejezet

1943 szeptemberében Ettore Adonis a történelem és irodalom professzora volt a palermói egyetemen. Ritka alacsony termete miatt kollégái sokkal kevesebb tisztelettel kezelték, mint amennyit tehetségével érdemelt volna. De hát Szicíliában megszokott, mi több, hagyományos dolog, hogy valakire valamilyen testi fogyatékossága miatt bántó gúnyneveket aggatnak. A professzor igazi értékével egyetlen ember volt tisztában: az egyetem rektora.

1943 szeptembere nagy változást hozott Ettore Adonis életébe. Dél-Olaszországban véget ért a háború. Az amerikai hadsereg elfoglalta Szicíliát, s a szárazföldön folytatta az előrenyomulást. A fasizmus meghalt, Olaszország újjászületett; Szicília szigetének pedig ezernégyszáz év óta először nem volt igazi ura. Ettore Adonis azonban jobban ismerte a történelem fintorait, hogysem nagy reményeket táplált volna. A maffia máris azon mesterkedett, hogy megkaparintsa a törvénytevő hatalmat Szicíliában. A maffia burjánzó hatalma pedig éppoly pusztító lehet, mint bármely államszervezeté. Dolgozószobájának ablakából a professzor végigjártatta tekintetét az egyetem épületein: az egész egyetemi negyed alig néhány épületből állt.

Kollégiumok nem is voltak, az Angliában és Amerikában szokásos bentlakásos rendszer itt ismeretlen. Itt a hallgatók többnyire otthon tanulnak, és meghatározott időszakonként konzultálnak oktatóikkal. Az előadásokat büntetlenül el lehet lógni, csak a vizsgákat kell letenni valahogy. Ettore Adonis ezt a rendszert általában sem tartotta szerencsésnek, és kivált a szicíliaiak esetében ítélte ostobának, akiket – véleménye szerint – még szigorúbban kellett volna fogni, mint más országok egyetemistáit.

Katedrálishoz illő ablakából látta, hogyan érkeznek vizsgaidőszak előtt egyre-másra Szicília legkülönbözőbb vidékeinek maffiafőnökei: protekciót kérni jöttek a professzorokhoz. A fasizmus idején ezek a maffiafőnökök óvatosabbak voltak, meghúzták magukat, de most, az amerikaiak által visszaállított demokrácia szabad levegőjében előbújtak, mint giliszták az eső után, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Már nem lapítottak.

Szicília megannyi falvának helyi klánvezére, a maffiafőnökök, a „barátok barátai” ünneplőben jöttek pártfogást kérni gazdag földbirtokosok fiai, rokonai vagy más barátaik fiai számára: csupa olyan hallgatóról van szó, akinek nem ment a tanulás, és le nem tette volna a vizsgáit, hacsak valaki hathatósan közben nem jár az érdekében. Márpedig a diploma életbevágóan fontos volt. Különben hogy szabadult volna meg a család egy olyan fiútól, akinek nincs semmi ambíciója, semmi tehetsége, semmi esze? A szülőknek kellett volna eltartaniuk, életük fogytáig. Viszont egy diplomával, egy pecsétes oklevéllel az ilyen léhűtők tanárok, orvosok, parlamenti képviselők lehettek, a legrosszabb esetben is állami kistisztviselők.

Ettore Adonis megvonta a vállát; a történelemben keresett vigasztalást. A szívének oly kedves britek is, a birodalom legfényesebb napjaiban, gazdag emberek mihez sem értő sarjaira bízták hadseregüket: a tehetős szülők pénzen vettek katonatiszti, hajóskapitányi rangot gyermekeiknek. A birodalom mégis virult. Igaz, az ilyen parancsnokok sokszor fölöslegesen vitték vágóhídra az embereiket, de becsületükre legyen mondva, hogy maguk is velük pusztultak, lévén a hősiesség az úriember kötelessége. Halálukkal pedig legalább az a probléma is megoldódott, hogy mihez kezdjen az állam ezekkel a semmihez sem értő, mihaszna emberekkel. Az olaszok sem ilyen lovagias szelleműek, sem ilyen hidegfejűen gyakorlatiasak nem voltak. Nekik a gyerekük a szemük fénye volt, óvták minden megpróbáltatástól, az állam meg vigyázzon magára, ahogy tud.

Ettore Adonis legalább három helyi maffiafőnököt ismert fel az ablakából: áldozatukra lesve járkáltak fel-alá. Szövetsapkát és bőrcsizmát viseltek, vastag bársonyzakójukat a karjukon vitték, melegük lett volna benne. Gyümölcscsel megpakolt kosarak, saját termésű borral töltött fonott üvegek voltak náluk, ezeket hozták ajándékba. Nem megvesztegetésül, csupán figyelmességből, ellenszerként a rémület ellen, amely láttukra alighanem vasmarkába szorítja majd a professzorok szívét. A professzorok ugyanis javarészt maguk is szicíliaiak voltak, s jól tudták, hogy bizonyos kérésekre nem lehet nemet mondani.

Az egyik maffiafőnök – olyan falusiasán öltözve, mintha a Parasztbecsület színpadáról jött volna le – belépett az épületbe, s elindult fölfelé a lépcsőn. Ettore Adonis kaján örömmel készülődött az ismerős színjátékra.

Adonis ismerte ezt az embert. Buccillának hívták, juh-tenyészete volt egy Partinico nevű város mellett, nem messze Monteleprétől. Kezet fogtak, Buccilla átadta a kosarat.

– Potyog a gyümölcs a fáról, ott rohad meg a földön, hát gondoltam, hozok egy kis kóstolót a professzor úrnak – mondta. Zömök, vaskos férfi volt, testét egy egész élet kemény munkája tette erőssé. Adonis tudta róla, hogy becsületes ember hírében áll, és szerény, bár vagyont szerezhetett volna a hatalmával. Afféle régimódi maffiafőnök, aki nem gazdagságra törekszik, hanem megbecsülésre és tiszteletre.

Adonis mosolyogva fogadta el a gyümölcsöt. Ugyan melyik szicíliai paraszt hagyna bármit is pocsékba menni? Száz gyerek jut minden földre eső olajbogyóra, és ezek a gyerekek olyanok, akár a sáskák.

Buccilla nagyot sóhajtott. Barátságos volt, de Adonis tudta, hogy ez a barátságosság a másodperc törtrésze alatt fenyegető vadságba fordulhat, így hát megértőén mosolygott, miközben Buccilla folytatta a mondókáját: – Bizony nehéz az élet. Annyi munka volna a földemen, de hát a szomszéd megkért erre a kis szívességre; hogy mondhattam volna nemet? Apám ismerte az ő apját, nagyapám az ő nagyapját. Nekem meg már csak olyan a természetem – tán ez az én keresztem –, hogy ha egy barátom megkér valamire, én azt megteszem. Hisz emberek volnánk, nem igaz?

– Egyformák vagyunk mi mind, szicíliaiak – kontrázott neki Ettore Adonis. – Az a nagy jó szívünk, az a bajunk. Amiatt tudnak olyan gyalázatosán kihasználni bennünket az északiak Rómában.

Buccilla ravasz tekintettel méregette. Nem lesz itt semmi baj. Hallott is valami olyat rebesgetni, hogy ez a professzor is a barátok közül való. Szemlátomást nincs megijedve. Viszont ha tényleg a barátok barátja, akkor ő, Buccilla, miért nem tud erről? Igaz ugyan, hogy a barátok közt is sok fokozat van. Akárhogy is: ez az ember ismeri a dörgést.

– Azért jöttem, hogy egy szívességet kérjek – folytatta Buccilla. – Mint szicíliai a szicíliaitól. A szomszédom fia az idén megbukott az egyetemen. A professzor úr buktatta meg. A szomszéd persze háborgott. De én, mikor meghallottam a professzor úr nevét, azt mondtam: „Ki? Adonis professzor úr? De hisz annál jószívűbb ember a világon nincsen! Ő aztán soha nem lenne ilyen szívtelen, ha tudná, mi van a dolog mögött. Soha!” Erre könnyek közt kértek, hogy mondjak el a professzor úrnak mindent. És hogy kérjem meg nagyon szépen, ugyan tessék már megváltoztatni azt a jegyet, hogy az a fiú kész ember lehessen, megkereshesse a kenyerét.

Ettore Adonist nem tévesztette meg ez a kifogástalan udvariasság. Megint az olyannyira csodált angolok jutottak az eszébe, akik olyan kifinomultan tudnak gorombáskodni, hogy az ember napokig dédelgetheti magában a sértéseiket, mielőtt rájön, hogy halálosan megsebezték. Az angolok egy elegáns beszédfordulattal sebeznek; signor Buccilla viszont, ha a kérésére nemet mond, a lupara ravaszát húzza meg egy sötét éjszakán. Ettore Adonis udvariasan szemezgette az olajbogyót és a szedret a kosárból. – Hát, nem hagyhatjuk, hogy egy fiatalembernek felkopjon az álla ebben a kegyetlen világban – mondta. – Hogy is hívják a fiút? – Mikor Buccilla megmondta, előkotort egy dossziét az íróasztalfiókjából. Végiglapozta, bár persze jól ismerte a nevet.

A megbuktatott hallgató egy barom volt, bődületes marha; Buccilla utolsó birkájának több esze lehet, mint neki. Lógós szoknyapecér, nagy pofájú tahó, reménytelen analfabéta, aki képtelen megkülönböztetni az Iliászt Vergától. Mindennek dacára Ettore Adonis nyájasan mosolygott Buccillára, s a legteljesebb meglepetést színlelve mondta: – Á, tényleg, volt itt egy kis bökkenő az egyik vizsgán. De könnyen helyre lehet hozni. Csak küldje be hozzám, majd én itt felkészítem, aztán külön levizsgáztatom. Még egyszer nem fog megbukni.

Kezet ráztak, Buccilla elment. Megint egy baráttal több, gondolta Ettore. Mit számít, hogy ezek a mihaszna kölykök kapnak egy diplomát, amiért nem dolgoztak meg, nem méltók rá? Az 1943-as esztendő Olaszországában kitörölhetik vele az elpuhult seggüket, és befészkelhetik magukat valami középszerű állásba.

A telefon csengése szakította meg a gondolatmenetét, másfajta ingerültséget keltve benne. Egy kurta berrenés, szünet, aztán három rövid csengés. A központos nő elmélyülten bájcsevegett valakivel, eközben nyomta meg szórakozottan a kapcsológombot. Adonis ettől úgy feldühödött, hogy a szokottnál jóval harsányabban hallózott bele a kagylóba.

Sajnos épp a rektor hívta. De bármily háklis volt a rektor a hivatali rang tiszteletére, most kisebb gondja is nagyobb volt, semhogy felhánytorgassa e tiszteletlenséget. Hangja félelemtől reszketett, szinte könnyek közt esdekelt: – Kedves Adonis professzor úr, megkérhetném, hogy fáradjon át hozzám? Súlyos probléma merült fel, amelyet, egyedül ön oldhat meg. A dolog halaszthatatlanul fontos. Biztosíthatom, kedves professzor úr, roppant hálás leszek érte.

Ettore Adonis ideges lett ettől a hódolatteljes hangnemtől. Mit akar tőle ez a hülye? Hogy ugorja át a palermói székesegyházat? Arra a rektor sokkal alkalmasabb, gondolta Adonis keserűen: ő legalább száznyolcvanöt centi magas. Ugorjon csak ő, ne a beosztottját, Szicília legkurtább lábú emberét akarja ugratni. Adonis megint jókedvre derült, ahogy lelki szeme előtt megjelent a kép. Így hát csak annyit mondott szelíden: – Ha talán célozna rá, miről van szó, akkor útközben felkészülhetnék valamelyest.

A rektor suttogóra fogta a hangját: – A tiszteletre méltó Don Croce tüntetett ki bennünket a látogatásával. Az unokaöccse orvostanhallgató, s a professzora azt tanácsolta neki, hogy talán iratkozzék ki. Don Croce azért jött, hogy a lehető legudvariasabban arra kérjen minket: gondoljuk meg. Csakhogy az Orvostudományi Karon az illető professzor köti magát ahhoz, hogy a fiú iratkozzék ki.

– Ki az a bolond? – kérdezte Ettore Adonis.

– A fiatal Nattore doktor – felelte a rektor. – A kar egyik kiválósága, de még kissé járatlan a világ dolgaiban.

– Öt percen belül ott leszek önnél – mondta Ettore Adonis.

Ahogy sietősen lépkedett a főépület felé, Ettore Adonis azt fontolgatta, mitévő legyen. Nem a rektor izgatta, ő számtalanszor hívatta már efféle ügyekben. Nattore doktor jelentette a nehézséget. Adonis jól ismerte a doktort. Kiváló orvos, kiváló oktató, a halála nagy veszteség lenne Szicíliának, a lemondása nagy veszteség az egyetemnek. Ugyanakkor fárasztóan emelkedett szellem, hajlíthatatlan és makulátlan tisztességű ember. De a nagy Don Crocéról azért neki is kellett hallania, az ő zseniális fejébe is kellett hogy szoruljon egy szemernyi józan ész. Itt valami másról lehet szó.

Hosszú, fekete autó parkolt a főépület előtt, két férfi támasztotta az oldalát; hiába volt rajtuk elegáns öltöny, a sötét küllemükön nem sokat javított. A Don sofőr-testőrei lehettek, akiket uruk az egyetemi kiválóságok iránti tiszteletből lent hagyott a látogatás idejére. Adonis figyelmét nem kerülte el, hogy meghökkennek, aztán mosolyognak apró termetén, tökéletes szabású öltönyén, a hóna alatt szorongatott aktatáskáján. Jeges pillantást lövellt feléjük, amitől zavarba jöttek. Lehetséges, hogy egy ilyen tökmag a barátok barátja?

A rektor irodája inkább hasonlított könyvtárhoz, mint egy egyetem irányítójának dolgozószobájához; maga a rektor is inkább tudós volt, mint hivatalnok. Könyvespolcok borították a falakat; a bútorzat masszív volt, de kényelmes. Don Croce egy öblös karosszékben kortyolgatta a feketekávéját. Arca Ettore Adonist az egyik, Iliászban szereplő hajó orrára emlékeztette, amelyet megviseltek a hosszú évek csatái és a tengeri viszontagságok. A Don úgy tett, mintha sosem találkoztak volna, Adonis pedig hagyta, hogy bemutassák. A rektor persze tudta, hogy mindez csak komédia, a fiatal Nattore doktor azonban bedőlt neki.

A rektor az egyetem legmagasabb embere volt; Ettore Adonis a legalacsonyabb. Ezért a rektor udvariasságból gyorsan a karosszékébe süppedt, csak azután szólalt meg.

– Van itt egy kis nézeteltérés – mondta. Nattore doktor ingerülten felhorkant, Don Croce viszont egyetértően biccentett. A rektor folytatta. – Don Crocénak van egy unokaöccse, akinek minden vágya, hogy orvos legyen. Nattore professzor úr szerint azonban a vizsgateljesítményei nem elégségesek a diplomához. Valóságos tragédia. Don Croce idefáradt, hogy tájékoztasson az unokaöccse ügyéről, s minthogy Don Croce oly sokat tett a mi egyetemünkért, úgy véltem, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy valami elfogadható megoldást találjunk.

Don Croce nyájasan, minden gúnyos felhang nélkül mondta: – Magam is tanulatlan ember vagyok, mégsem mondhatja senki, hogy sikertelen lettem volna az üzleti életben. – No persze, gondolta Ettore Adonis: ha valaki minisztereket tud lepénzelni, gyilkosságokra adhat parancsot, kereskedőket és gyárosokat tarthat rettegésben, annak még írni-olvasni sem kell tudnia. Don Croce folytatta: – Én is a saját káromon tanultam. Az unokaöcsém követheti a példámat. Épp csak szegény húgomnak szakad meg a szíve, ha a fia neve előtt nem lesz ott a „doktor”. A húgom Krisztus igaz híve, meg akarja váltani a világot.

Nattore doktor, azok szenvtelenségével, akik bizonyosak a maguk igazában, csak annyit mondott: – Nem változtathatok az álláspontomon.

Don Croce nagyot sóhajtott. Engesztelően folytatta: – Mit árthat az unokaöcsém? Beszerzem valami állami posztra, a hadseregbe vagy egy katolikus szeretetházba. Majd fogja az öregek kezét, és hallgatja a nyavalygásukat. Mindenkit levesz a lábáról, a vén trottyok odáig lesznek érte. Végül is mit kérek én? Hogy keverjék meg egy kicsit azokat a papírokat, amiket itt tologatnak. – Körüljártatta tekintetét a szobán, megvetően méregetve a falakat borító könyveket.

Ettore Adonis idegeit felborzolta Don Croce szelídsége: ilyen embernél ez vészjelzéssel ért fel. Könnyen beszél a Don, gondolta mérgesen: ha mája egy kicsit is rendetlenkedik, az emberei azonnal kiviszik Svájcba. De Adonis tudta, hogy neki kell kiutat találnia. – Kedves Nattore doktor úr – mondta –, valamit azért bizonyára tehetünk. Pár magánóra, külön képzés egy jótékonysági kórházban...

Hiába született Palermóban, Nattore doktor nem látszott szicíliainak. Világos bőrű volt, kopaszkás, és kimutatta a mérgét, amit egyetlen igazi szicíliai sem tesz ilyen kényes helyzetben. Minden bizonnyal egy réges-régi normann hódító génjei voltak a bűnösök. – Nem látja át a helyzetet, kedves Adonis kolléga – mondta Nattore. – Ez az eszement fiú mindenáron sebész akar lenni.

Uram, Jézus, Szűz Mária, Szent József!, gondolta Adonis. Ezzel nem lehet szót érteni.

Kollégája döbbent hallgatását kihasználva, Nattore folytatta. – Az ön unokaöccsének fogalma sincs az anatómiáról. Úgy darabolt föl egy holttestet, mintha egy birkát akarna nyársra húzni. Az előadásokat többnyire ellógja, a zárthelyikre nem készül, a műtőbe úgy lejt be, mint a bálterembe. Megnyerő fiú, szó se róla, megnyerőbbet lámpással se lehet találni. De hát végső soron olyan emberről van szó, aki előbb-utóbb szikével vág bele emberi testekbe.

Ettore Adonis pontosan tudta, mit gondol Don Croce. Kit érdekel, milyen csapnivaló sebész lesz a fiú? A család presztízse forog kockán, a tekintélyveszteség, ha a fiú kudarcot vall. De legyen mégoly rossz sebész, akkor sem öl meg annyi embert, mint Don Croce dolgosabb alkalmazottai. Mégsem adta be a derekát Nattore doktor, nem értette el Don Croce célzását, hogy a sebészetről hajlandó lemondani, beéri azzal, ha az unokaöccse általános orvos lehet.

Ettore Adonisnak kellett elrendeznie az ügyet. – Kedves Don Croce – mondta –, biztos vagyok abban, hogy ha tovább győzködjük Nattore doktor urat, végül teljesíti az ön kívánságát. De miért vannak ilyen fellengzős ötletei az unokaöccsének, hogy sebész akar lenni? Hallottuk, hogy szeretetre méltó fiatalember; a sebészek pedig született szadisták. Meg aztán ki az Szicíliában, aki önként kés alá fekszik? – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Ha pedig mi itt átengedjük, akkor Rómába kell mennie szakmai gyakorlatra, és a rómaiak minden ürügyet megragadnak, hogy tönkretegyenek egy szicíliait. Az unokaöccsének tesz rossz szolgálatot, ha ragaszkodik ehhez. Hadd javasoljak inkább kompromisszumot.

Nattore doktor felmordult, hogy szó sem lehet kompromisszumról. Don Croce gyíkszeme most először villámokat szórt. Nattore doktor elhallgatott, Ettore Adonis pedig sietve folytatta: – Az unokaöccse olyan jegyeket fog kapni, hogy általános orvos lehet, sebész nem. Majd azt mondjuk, túl érzékeny ahhoz, hogy vágjon.

Don Croce szélesre tárta a karját, szája hideg mosolyra húzódott. – Meggyőzött a józan érveivel – mondta Adonisnak. – Hát jó, legyen. Az unokaöcsém általános orvos lesz, nem sebész. A húgom ennek is örülhet. – Sietve indult is, hiszen a célját elérte, többet valójában nem is remélt. A rektor lekísérte a kocsihoz. De a szobában mindenki észrevette, milyen pillantást vetett Don Croce Nattore doktorra, mielőtt kilépett az ajtón. Mintha minden arcvonását mélyen az emlékezetébe akarta volna vésni, nehogy elfelejtse, milyen az az ember, aki keresztezni próbálta az akaratát.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Ettore Adonis Nattore doktorhoz fordult: – Kedves kolléga úr, önnek el kell mennie az egyetemről. Folytassa a praxisát Rómában!

– Megőrült? – kérdezte dühösen Nattore doktor.

– Nem annyira, mint ön. Nagyon kérem, vacsorázzunk ma együtt, akkor majd kifejtem, miért nem földi paradicsom ez a mi Szicíliánk.

– De miért kellene elmennem? – háborgott Nattore doktor.

– Ön nemet mondott Don Croce Malónak. Szicília nem elég nagy mindkettejük számára.

– De hát végül is megkapta, amit akart – kiabált elkeseredetten a doktor. – Az unokaöccse orvos lesz. A maga és a rektor jóváhagyásával.

– Ön azonban nem hagyta jóvá. Az életét mentettük meg azzal, hogy mi jóváhagytuk. De ennek ellenére ön mostantól fogva bélyeget visel.

Aznap este Ettore Adonis az egyetem hat professzorát – köztük Nattore doktort – látta vendégül Palermo egyik legjobb éttermében. Mind a hat professzort felkereste aznap egy-egy „tiszteletre méltó ember”, s mindegyik beleegyezett, hogy megváltoztassa néhány bukdácsoló hallgató jegyeit. Nattore doktor elszörnyedve hallgatta ezeket a történeteket, és egyre csak azt hajtogatta: – De hát az orvosi karon ezt mégsem lehet, orvosokkal nem. – Végül a többiek megdühödtek rá. Egy filozófiaprofesszor nekiszegezte a kérdést: ugyan miért fontosabb az orvostudomány gyakorlata az emberi nem számára, mint az elme bonyolult gondolkodási folyamatai s a lélek halhatatlan szentsége? Mire a vacsora véget ért, Nattore doktor beleegyezett, hogy távozzék a palermói egyetemről és kivándoroljon Brazíliába, ahol – kollégái biztosították róla – egy jó sebész vagyont kereshet epehólyagműtétekkel. Aznap éjjel Ettore Adonis az igazak álmát aludta. De másnap reggel sürgős ügyben hívták telefonon Montelepréből. A keresztfia, Turi Giuliano, akinek az értelmét ő pallérozta, akinek a kedves természetét oly sokra tartotta, akinek a jövőjét tervezgette, megölt egy csendőrt.