7. fejezet

Don Croce Malo Villabate falujában született, egy kis porfészekben, amelyet utóbb felvirágoztatott és Szicília-szerte híressé tett. Buzgó hívő családból származott, ami nem ritkaság Szicíliában; a család papnak szánta, ami szintén nem volt ritkaság; s azon sem akadt fönn senki, hogy a keresztségben eredetileg a Crocefisso nevet kapta, ami keresztre feszítettet jelent, és csak a legjámborabb szülők adják a gyermekeiknek. Vékony fiú lévén, rá is kellett szolgálnia a nevére: a húsvéti passiójátékban mindig ővele alakíttatták Jézust, ilyenkor megindítóan kegyes arckifejezésével általános tetszést aratott.

De mire férfisorba került – valamikor a századfordulón –, kiderült, hogy Croce Malo nemigen ismer el más tekintélyt, mint önmagát. Csempészett, zsarolt, lopott, végül pedig – s ez volt a legsúlyosabb – teherbe ejtett egy helybéli lányt, a passiójátékok Bűnbánó Magdolnáját. Feleségül venni nem volt hajlandó, arra hivatkozva, hogy mindkettőjüket a passiójáték vallásos hevülete ragadta el, így hát ő nem hibás semmiben.

A lány családja azonban nem fogadta el ezt a nyakatekert magyarázatot, egyszerűen csak annyit mondott: vagy esküvő, vagy halál. Croce Malo büszkébb volt annál, hogysem elvett volna egy megesett lányt, hát inkább elszökött a hegyekbe. Egy évi banditáskodás után jó szerencséje összehozta a maffiával.

A „maffia” szó arabul kegyhelyet jelent, akkor honosodott meg a szicíliai nyelvben, amikor a szaracénok uralták a szigetet, a tizedik században. Szicília népét a történelem során kegyetlenül elnyomták a rómaiak, a pápák, a normannok, a franciák, a németek és a spanyolok. Kormányzóik rabszolgasorba taszították a nincstelen kétkezi munkásokat, elvették munkájuk gyümölcsét, megerőszakolták asszonyaikat, legyilkolták vezéreiket. De még a gazdagok sem menekülhettek. A spanyol inkvizíció kiforgatta őket vagyonukból, mondván; hogy eretnekek, így jött létre a maffia mint a bosszúállók titkos társasága. Mikor a királyi bíróság nem volt hajlandó eljárni egy normann nemesemberrel szemben, aki megerőszakolta egy gazda feleségét, egy csapat paraszt végzett a bűnössel. Mikor egy rendőrfőnök a rettegett cassettával kínoztatott egy tyúktolvajt, megölték. A legnyakasabb parasztok és szegények fokozatosan szervezett társasággá alakultak, amely élvezte a nép támogatását, és gyakorlatilag árnyékkormánnyá vált, melynek gyakorlatilag nagyobb hatalma lett az igazi kormányénál. Ha valami sérelmet meg kellett torolni, soha senki sem a hivatalos rendőrséghez fordult, hanem a helyi maffiafőnökhöz, aki aztán orvosolta a panaszt.

A legnagyobb bűn, amit szicíliai elkövethet: ha bármit is elárul a hatóságoknak a maffia viselt dolgairól. Hallgatnak. Ezt a hallgatást hívják úgy, hogy omertá. Ennek gyakorlata a századok során odáig terjedt, hogy a rendőrségnek soha senki semmit nem árul el semmilyen bűnügyről, még akkor sem, ha ő maga a szenvedő fél. A lakosság és a bűnüldöző szervek közt minden érintkezés megszakadt, olyannyira, hogy még a kisgyerekeket is kitanítják: idegennek annyi útbaigazítást se adjanak, merre kell menni valamelyik faluba, vagy hogy hol lakik ez vagy az.

Évszázadokon át a maffia kormányozta Szicíliát, olyan megfoghatatlan árnyékként, hogy a hatóságok sohasem tudták pontosan felmérni a hatalmát. De a maffia szót a második világháborúig sohasem mondták ki Szicília szigetén.

Öt évvel azután, hogy elszökött a hegyekbe, Don Crocét már úgy ismerték, mint „rátermett embert”. Vagyis mint olyan valakit, akire rá lehet bízni valakinek a kiirtását, a lehető legkevesebb baj lesz vele. „Tiszteletre méltó ember” volt. Némi egyezkedés után visszatelepült szülőfalujába, Villabatéba. Az egyezségben benne foglaltatott némi kártérítés is a bajban hagyott lány családjának. Ezt utóbb mint nagylelkűségének bizonyítékát kürtölték világgá, holott inkább bölcsességét bizonyította. A megesett lányt időközben kiküldték holmi amerikai rokonokhoz, azzal, hogy fiatalon özvegységre jutott, és szégyenben maradt, de persze a család nem felejtett. Nemhiába voltak szicíliaiak. Don Croce, az ügyes gyilkos, a brutális zsaroló, a rettegett barátok barátainak tagja nem számíthatott teljes biztonsággal arra, hogy mindez megvédi a szégyenbe hozott család haragjától. Becsületbeli ügy volt ez, s ha nem fizet kártérítést, megölik, bármi legyen a következménye.

A nagylelkűséget óvatossággal párosító Croce Malo kiérdemelte a tiszteletre méltó „Don” címet. Negyvenéves korára elismerten ő volt a barátok barátainak legjelesebbje, őt hívták igazságot tenni a maffia rivális coscáinak – családjainak – legelmérgesedettebb vitáiban, a legvadabb vérbosszúkban. Józan volt, eszes volt, született diplomata, s ami a legfontosabb: nem sápadt el a vér látványától. Az egész szicíliai maffiában úgy vált ismertté, mint a „békéltető Don”, s mindenki jól járt: a keményfejűeket eltették láb alól szakértő gyilkosok, Don Croce pedig meggazdagodott. Testvére, Beniamino, a palermói bíboros titkára lett, csakhogy a vér erősebb volt a szenteltvíznél, így hát ő is inkább Don Crocé-hoz húzott.

Don Croce megnősült, és született egy kisfia, akit imádott. Akkoriban még nem volt olyan óvatos, amilyen később lett, sem olyan alázatos, amilyenné a sors csapásai tették; valami olyat művelt, amitől híres lett egész Szicíliában, sőt még a legelőkelőbb római körök is csodálták érte. Az egész egy házastársi összezördülésből pattant ki, ami a történelem legnagyobb alakjainak életében is elő-előfordul.

Don Croce a barátok barátai közt elfoglalt pozíciója okán egy nagyravágyó családba nősült be, amely kevéssel azelőtt vásárolt nemeslevelet, akkora összegért, amekkoráért a vér is megkékülhet az erekben. Néhány év házasság után a felesége kezdett tiszteletlenül viselkedni vele; Don Croce tisztában volt azzal, hogy ez ellen tennie kell, bár persze nem a szokásos módon. A kékvérű feleség fintorgott Don Croce földhözragadt, parasztos modorától, hogy nem mond semmit, ha nincs mit mondania, a hanyag öltözködésétől, az állandó nyers parancsolgatásától. Azt sem felejtette el, hogyan vált kámforrá az összes többi udvarlója, amint Don Croce bejelentette igényét a kezére.

Lenézését persze nem mutatta ki nyíltan. Elvégre Szicília mégsem Anglia vagy Amerika. A Don azonban rendkívül érzékeny ember volt. Hamar észrevette, hogy a felesége nem csókolja meg a lába nyomát, s ennyi elég is volt tiszteletlensége bizonyítékául. Eltökélte, hogy egyszer s mindenkorra kivívja a hódolatát, s akkor aztán minden figyelmét a maga ügyeinek szentelheti. Csavaros eszét hosszasan jártatta a megoldáson, s végül olyan tervvel rukkolt ki, amely Machiavellinek is becsületére vált volna.

Olaszország királya Szicíliába készült, felkeresendő hű alattvalóit, akik tényleg hűséges hívei voltak. A szicíliaiak gyűlölték a római kormányt, és rettegték a maffiát. A monarchiát azonban szerették, a királyt családtagjuknak tekintették, vérrokonaik, a Szűz Mária és az Úristen mellett. Nagy ünnepségeket szerveztek a királyi látogatásra.

Szicíliában töltött első vasárnapján a király a palermói székesegyházba ment misére. Szicília egyik ősi nemesi családjának sarját, Ollorto herceg újszülött fiát kellett keresztvíz alá tartania. A király már legalább száz gyereknek volt a keresztapja: tábornagyok, hercegek, fasiszta párthatalmasságok gyerekeinek. Mindezek politikai célzatú keresztapaságok voltak, erősítendő a jó viszonyt az uralkodó és a befolyásos kormánytagok között. A király keresztgyermekei automatikusan elnyerték a lovagi címet, megkapták az ezt tanúsító oklevelet és érdemrendet. Továbbá egy kis ezüstpoharat.

Don Croce felkészült. Háromszáz embere volt az ünneplő tömegben. Beniamino, a testvére a nagymise koncelebráló papjai közt volt. Ollorto herceg sarját megkeresztelték, a büszke atya a csecsemőt diadalmasan feltartva kilépett a székesegyházból. A tömeg lelkesen éljenzett. Ollorto herceg egyike volt azoknak, akiket a nép a legkevésbé gyűlölt, karcsú, jóképű férfi; a megjelenés mindig sokat számított Szicíliában.

Ekkor Don Croce emberei beözönlöttek a székesegyházba, jószerivel útját állva a kifelé igyekvő királynak. Kis ember volt a király, a bajusza sűrűbb, mint a haja. A lovagok színpompás egyenruháját viselte, amelyben úgy festett, mint egy ólomkatona. Ám a cifra egyenruha vaj szívet takart, úgyhogy amikor Beniamino atya egy újabb pólyást lökött a karjába, meghökkent, de nem tiltakozott. A benyomuló tömeg – Don Croce utasítására – elvágta őt a kíséretétől s a misét celebráló palermói bíborostól, tehát ők nem avatkozhattak közbe. Beniamino atya a legközelebbi szenteltvíztartóból sietősen megfröcskölte a csecsemőt, aztán kikapta a király karjaiból, és átadta Don Crocénak. Don Croce felesége örömkönnyeket hullajtva hajtott térdet a király előtt. Egyetlen magzatának a király lett a keresztapja. Ennél többet nem kívánhatott.

Don Croce elhízott: csontos arcán vaskos, mahagóniszín pofazacskók jelentek meg, csőrszerű orra is megvastagodott, de csalhatatlan szimattal érzékelte az erőviszonyok változásait. Göndör sörénye megőszült. Teste hatalmasra dagadt, még a szemét is úgy körbenőtte a hús, hogy alig tudta nyitva tartani. Ám ahogy hízott, úgy gyarapodott a hatalma is, amely végül megingathatatlan lett. Mintha nem is lettek volna emberi gyengéi: haragnak, mohóságnak sohasem adta jelét. Kedves volt, de személytelenül; szeretetnek se adta a jelét soha. Tisztában volt a ránehezedő felelősséggel, de félelmeit nem árulta el senkinek, még a feleségének sem, még az ágyban sem. Ő volt Szicília igazi királya. Ám fia – egyetlen örököse – valami vallásos társadalmi reform bűvöletébe esett, és kivándorolt Brazíliába, hogy kiművelje és felemelje az Amazonas mentén vadon élő indiánokat. A Don ezt úgy szégyellte, hogy a fiának a nevét se ejtette ki többé.

Mussolini hatalomra jutása eleinte nem volt hatással Don Crocéra. Alaposan megfigyelte a Ducét, s arra a megállapításra jutott, hogy se nem éles eszű, se nem bátor. Márpedig ha egy ilyen valaki uralhatja Olaszországot, akkor ő, Don Croce, hogyne uralhatná Szicíliát!

De aztán beütött a mennykő. Hatalomra jutása után néhány évvel Mussolininek szemet szúrt Szicília és a maffia. Felismerte, hogy ezek nem holmi szedett-vedett bűnözők, hanem egy valóságos árnyékkormány, amely ellenőrzése alatt tartja az ő birodalmának egy részét. Felismerte azt is, hogy a történelem folyamán a maffia mindig áskálódott a római kormány ellen, bármilyen kormány volt is az. Szicília uralkodói az elmúlt ezer év során mindig kudarcot vallottak a maffiával szemben. Most a diktátor megfogadta, hogy egyszer s mindenkorra elbánik vele. A fasiszták nem hittek a demokráciában, a társadalom törvényes irányításában. Kényük-kedvük szerint cselekedtek azért, amit ők az állam érdekének tartottak. Röviden: ugyanazokat a módszereket használták, amiket Don Croce Malo.

Mussolini teljhatalmú prefektusként elküldte Szicíliába egyik bizalmi emberét, Cesare Morit. Mori először is felfüggesztette Szicília valamennyi bíróságának a működését, ezáltal megfosztva a szicíliaiakat a törvényes védelemtől. Csapatokkal árasztotta el Szicíliát, amelyek azt a parancsot kapták, hogy előbb lőjenek, aztán kérdezzenek. Egész falvakat tartóztatott le és deportált.

A diktatúra előtt Olaszországban nem volt halálbüntetés, s ezzel az állam hátrányba került a maffiával szemben, amely a hatalmát elsősorban ellenfeleinek kivégzésével erősítette. Mori prefektus – a „vasprefektus” – jöttével megváltozott a helyzet. A nyakas maffiózókat, akik az omertá törvényét még a félelmetes cassetta hatására sem szegték meg, agyonlőtték. Akit összeesküvőnek minősítettek, kitelepítették a Földközi-tenger kis szigeteire. Egy év alatt Szicília lakosságát megtizedelték, a maffiát szétzilálták, uralmát megtörték. Rómát az sem zavarta, hogy ezen a hálón ezrével akadtak fenn ártatlanok is, akik együtt szenvedtek a bűnösökkel.

Don Croce szerette a demokrácia méltányos játékszabályait, így hát a fasiszták eljárása felbőszítette. Barátait és kollégáit mondvacsinált vádakkal bebörtönözték, hiába volt annyi eszük, hogy bűntetteiknek ne maradjon bizonyítéka. Sokakat szóbeszéd alapján csuktak le, olyan gazemberek árulták be őket, akiknek nem lehetett nyomára akadni, nem lehetett beszélni a fejükkel, mert nem kellett megjelenniük a bíróság előtt és vallomást tenniük. Hová lettek a méltányos bírói eljárások? A fasiszták az inkvizíciót elevenítették fel, az istenítéleteket. Don Croce sohasem hitt a királyok Istentől való hatalmában, mindig azt mondta, ésszel élő ember nem hisz benne, hacsak nem az a másik választás, hogy négy vadlóval szakíttatják széjjel.

Ami még rosszabb volt: a fasiszták újból használatba vették a cassettát, a középkori kínzóeszközt, ezt az egy méter hosszú, hatvan centi széles ládát, amely csodákat művelt a makacs emberekkel. Még a legelszántabb maffiózónak is úgy megoldódott a nyelve, akár egy pletykás vénasszonynak, ha kezelésbe vették a cassettával. Don Croce felháborodva harsogta, hogy ő bezzeg sohasem vetemedett kínzásra. Beérte egyszerű gyilkolással.

Mint valami méltóságteljes cethal, Don Croce alámerült a szicíliai alvilág zavaros vizeibe. Ferences barátnak álcázva magát a rendházba vonult, ahol Manfredi apát úr védelmét élvezte. Régre visszanyúló, mindkettőjük számára kellemes kapcsolat volt az övék. Bár a Don büszkén hangoztatta, hogy írni-olvasni nem tud, mégis kénytelen volt igénybe venni az apát szolgálatait zsaroló levelek írására, amikor – pályája kezdetén – emberrablásra adta a fejét. Egymással mindig tisztességesek voltak. Rájöttek, hogy ugyanabban lelik örömüket: feslett nőkben, jó borban és rafinált tolvajlásban. A Don gyakran magával vitte az apátot Svájcba, ahol megvizsgáltatta magát orvosaival, és élvezte az ottani nyugodt fényűzést. Pihentető, kellemes változatosság volt ez Szicília veszedelmesebb gyönyörei után.

Amikor kitört a második világháború, Mussolini már nem tudott annyira figyelni Szicíliára. Don Croce nyomban megragadta az alkalmat, hogy feltűnés nélkül kapcsolatba lépjen a megmaradt barátok barátaival, reményteli üzeneteket küldjön a maffia oszlopos tagjainak, akiket Pantelleria és Stromboli szigetére száműztek. Összebékéltette azokat a maffiacsaládokat, amelyeket Mori prefektus bebörtönöztetett.

Don Croce tudta, hogy számára az egyetlen reményt a szövetségesek győzelme jelenti, s ennek érdekében minden erejét latba kell vetnie. Kapcsolatba lépett az illegális partizáncsoportokkal, embereinek pedig parancsba adta, hogy segítsenek minden szövetséges pilótát, akit nem lőttek le. Így hát a sorsdöntő óra nem érte készületlenül Don Crocét.

Amikor 1943 júliusában az amerikai hadsereg megszállta Szicíliát, Don Croce segédkezet nyújtott. Utóvégre a megszálló hadseregben sok szicíliai volt, bevándorlók fiai. Hát mi dolog az, hogy szicíliai a szicíliai ellen harcoljon, német érdekekért? Don Croce emberei több ezer olasz katonát vettek rá, hogy dezertáljanak, s húzódjanak meg a maffia által előkészített búvóhelyen. Don Croce személyesen vette fel a kapcsolatot az amerikai hadsereg titkos ügynökeivel, ő mutatta az utat a támadó erőknek a hegyekben, hogy bekeríthessék a németek elsáncolt nehézfegyverzetét, így míg a sziget túloldalán a brit megszállók jelentős veszteségek árán is csak lassan tudtak előrenyomulni, az amerikai hadsereg jóval a határidő előtt teljesítette feladatát, elenyésző veszteséggel.

Don Croce már a hatvanötödik évében járt, és iszonyatosan elhízott, de egy maffiás partizánosztag élén behatolt Palermóba, és foglyul ejtette a városparancsnok német tábornokot. Foglyával együtt elrejtőzött, amíg az amerikai hadsereg be nem vonult a városba. Dél-Olaszország amerikai főparancsnoka Washingtonba küldött jelentéseiben úgy emlegette Don Crocét, mint „maffiatábornokot”, így ismerték meg az amerikai tisztek is az elkövetkező hónapokban.

Szicília amerikai katonai kormányzója egy Alfonso La Ponto nevű ezredes volt. Magas politikai tisztséget töltött be New Jersey államban, és kifejezetten erre a munkára kapott megbízást és kiképzést. Legfőképpen az szólt mellette, hogy simulékony modora volt, és értett ahhoz, hogyan kell nyélbe ütni politikai megállapodásokat. A katonai kormányzóság törzstisztjeit is hasonló megfontolások alapján válogatták. A főhadiszállás állománya húsz tisztből és ötven sorkatonából állt. Közülük sokan voltak olasz származásúak. Don Croce a vértestvér szívből jövő szeretetével ölelte keblére valamennyiüket, minden lehető módon kimutatta irántuk való odaadását. Annak ellenére, hogy baráti körben „Isten bárányaiként” emlegette őket.

Don Croce ellátta minden jóval az amerikaiakat, így nyert ügye volt náluk. La Ponto ezredes fő tanácsadójául fogadta; különösen fehér asztal mellett hallgatta szívesen a tanácsait. Az ezredes gyakori vacsoravendég volt Don Croce házában, ahol kéjesen morgott a házi koszt evése közben.

Először is új polgármestereket kellett kinevezni Szicília minden kisvárosában. A korábbiak ugyanis természetesen fasiszták voltak, s az amerikaiak lecsukták őket.

Don Croce bebörtönzött maffiafőnököket ajánlott. Az aktáikból egyértelműen kiderült, hogy a fasiszta kormányzat az állam céljaival és biztonságával szembeni tevékenységükért kínozta meg és vetette börtönbe őket, így aztán hihetőnek hangzott, hogy a közönséges bűntettek, amelyekkel megvádolták őket, csupán ürügyként szolgáltak. Don Croce a felesége ínycsiklandó halas spagettije fölött szívhez szóló történeteket mesélt a barátairól – csupa gyilkosról meg rablóról –, akik szilárdan kitartottak az igazság és szabadság demokratikus elveibe vetett hitük mellett. Az ezredes boldog volt, hogy ilyen hamar sikerült megtalálni a legrátermettebb embereket, akik – az ő irányítása alatt – a polgári lakosság vezetői lesznek. Egy hónapon belül Nyugat-Szicília legtöbb városának új polgármestere lett: csupa kemény maffiózó, egyenesen a fasiszták börtöneiből.

Működésük az amerikai hadsereg legteljesebb megelégedésére szolgált, mert minimális létszámú csapatokat kellett csak hátrahagyniuk, hogy fenntartsák a rendet a meghódított területeken. Miközben a háború a szárazföldön folytatódott, az amerikai vonalak mögött nem történtek szabotázsok, nem mozogtak kémek. A lakosság között a feketézés minimális volt. Az ezredest kitüntették, és előléptették dandártábornokká.

Don Croce maffiás polgármesterei vasszigorral tartatták be a csempészést tiltó törvényeket, az utakon s a hegyi ösvényeken állandóan járőröztek a csendőrök. És mint a régi szép időkben, mindkét fél Don Crocétól kapta a parancsokat. Állami felügyelők ellenőrizték, hogy a konok gazdák beszolgáltatják-e a gabonát, az olajbogyót meg a szőlőt az állami átvevőhelyeken, hivatalosan megállapított áron, hogy persze aztán mindezt jegyre szétosszák Szicília népének. Ehhez Don Croce kért és kapott kölcsönbe amerikai katonai teherautókat, hogy ezek szállítsák az élelmiszert a kiéhezett városokba: Palermóba, Monrealébe, Trapaniba, Siracusába, Cataniába, de még a szárazföldre, Nápolyba is. Az amerikaiak csak ámultak Don Croce szervezőkészségén, és oklevelet adtak neki az Egyesült Államok fegyveres erőinek tett szolgálataiért.

Csakhogy Don Croce nem tudta megenni az oklevelét, de még olvasgatni sem tudta nagyobb gyönyörűségére, lévén írástudatlan. La Ponto ezredes vállon veregetéseitől nem telt meg óriási hasa. Don Croce nem bízott az amerikaiak hálájában, sem abban, hogy az erény elnyeri jutalmát az Úrtól, eltökélte hát, hogy az emberiség s a demokrácia szolgálatában tett számtalan jó cselekedetéért jutalmat fog kapni. A dugig megpakolt teherautók sofőréi – zsebükben az ezredes által aláírt menetlevéllel – végül is oda mentek, ahová Don Croce mondta. Rakományuk a Don saját raktáraiba került, olyan kisvárosokban, mint Montelepre, Villabate meg Partinico. Aztán Don Croce a kollégáival a hivatalos ár ötvenszereséért adta el az árut a virágzó feketepiacon, így erősítette kapcsolatait a feltámadó maffia legbefolyásosabb vezetőivel. Don Croce hite szerint minden emberi gyarlóság közül a kapzsiság a legnagyobb, ezért engedett másokat is részesülni a hasznából.

Bőkezűsége határtalan volt. La Ponto ezredest káprázatos ajándékokkal halmozta el: antik szobrokkal, festményekkel, ékszerekkel. Az amerikai katonai kormányzóság tisztjeit úgy tekintette, mint tulajdon fiait, és szerető atyához illőn elárasztotta őket ajándékaival. Ezeket az embereket kifejezetten azért küldték ide, mert ismerték az olasz jellemet, az olasz kultúrát, lévén sokuk szicíliai származású – természetes hát, hogy viszonozták a szeretetét. Ellátták különleges úti okmányokkal, s az általa használt teherautók karbantartására különös gondot fordítottak. Eljártak a házába, ahol kedves szicíliai lányokkal találkoztak, és élvezték azt a szeretetteli melegséget, ami a szicíliai jellem másik oldala. A szicíliai családok befogadták és ismerős ételekkel lakatták jól őket, amilyeneket otthon főzött olasz születésű mamájuk; sokan kezdtek udvarolni a maffiózók lányainak.

Don Croce Malo elérkezettnek látta az időt, hogy magához ragadja korábbi hatalmát. Szicília maffiafőnökei a lekötelezettjei voltak. Rátette a kezét az artézi kutakra, melyek vizét olyan áron adták, hogy jókora hasznot húzhatott belőle. Monopóliumokat szerzett az élelmiszerpiacon; adót vetett ki minden piaci zöldségesstandra, minden mészárszékre, minden kávémérésre, de még az utcai zenészekre is. Mivel pedig a benzin egyedüli beszerzési forrása az amerikai hadsereg volt, az üzemanyagpiacot is ellenőrzése alatt tartotta. Ő közvetített intézőket a nemesi nagybirtokokra, amelyeket idővel olcsón meg akart vásárolni. A legjobb úton volt afelé, hogy visszaszerezze a Mussolini hatalomra kerülése előtti befolyását. Eltökélte, hogy megint gazdag lesz. Eltökélte, hogy a következő években – ahogy a mondás tartja – átnyomja Szicíliát az olajsajtolóján.

Igazából csak egyvalami nyugtalanította Don Crocét. Egyetlen fia beleháborodott abba a különc ötletbe, hogy jót cselekedjék. Testvérének, Beniamino atyának nem lehetett családja. A Donnak nem volt olyan vérrokona, akire örökül hagyhatta volna birodalmát. Nem volt olyan megbízható, fiatal, hozzá vérségi kötelékkel kötődő élharcosa, aki vasököllel sújtana le, ha ő kesztyűs kézzel nem ér célt.

A Don emberei már felfigyeltek az ifjú Salvatore Giulianóra, akinek ígéretes képességeit Manfredi apát is igazolta. Most egész Szicílián végigsöpörtek a fiú újabb hőstetteinek hírei. A Don úgy érezte, hamarosan megoldódik egyetlen problémája.