22. fejezet

Szépséges időjárással köszöntött be 1949 húsvétja. Virágszőnyeg borította az egész szigetet, és a palermói balkonok nagy dézsáiban forradalmas színpompával virított a virág, még a járda repedéseiben is vörös, kék és fehér szirmú virágocskák hajtottak ki, és hasonlóképpen kizöldült, kitarkállott a régi templomok töve is. Palermo utcáin néptömeg kavargott; mindenki a kilences nagymisére igyekezett a székesegyházba, ahol maga a bíboros celebrálja az ünnepi misét, sőt áldoztatni is ő fog. A környező falvakból is áradt a nép, a férfiakon fekete öltöny, mintha gyászolnának, mellettük az asszony, a gyerekek, és minden szembejövőt a parasztok hagyományos húsvéti köszöntésével üdvözöltek: – Föltámadt Jézus urunk. – Turi Giuliano a hasonlóképpen tradicionális választ mondta: – Áldassék a neve.

Giuliano már előző este beszivárgott embereivel Palermoba. A parasztok józan ünneplő feketéjébe voltak öltözve, de zakójuk bő volt, és furcsán dagadozott az alája rejtett géppisztolytól. Giuliano kiismerte magát Palermóban: hatesztendei útonállóskodása alatt nemegyszer járt itt, egy-egy gazdag nemesúr elrablását irányítandó, vagy hogy megvacsorázzon egy előkelő étteremben, tányérja alatt hagyva kihívó sorait.

Ezek a kirándulásai soha nem jelentettek veszélyt számára. Oldalán mindig ott sétált Canio Silvestro tizedes. Két embere húsz lépéssel előttük, négy a túlsó járdán, s kettő húsz lépéssel mögöttük haladt. És leghátul, utóvéd gyanánt, még két fő. Ha a csendőr megállítaná és igazoltatná Giulianót, könnyű célpontot nyújtana ezeknek az embereknek, akik habozás nélkül használnák is fegyverüket. Ha beült egy vendéglőbe, ott is a testőrei ültek majd minden asztalnál.

Ezen a húsvét reggelen ötven emberével érkezett Palermóba. Köztük volt Aspanu Pisciotta, a tizedes és Terranova; Passatempót és Andolinit hátrahagyták ez egyszer. Mikor Giuliano és Pisciotta belépett a székesegyház kapuján, negyven emberük tartott velük, a többi tíz, a tizedes és Terranova vezérletével, az esetleges meneküléshez szükséges járműveket őrizték a székesegyház mögött.

A miséző bíboros fehér-arany miseruhájában, a nyakában csüngő nagy feszülettel s nem utolsósorban dallamos hangjával a sérthetetlen szentség áhítatkeltő légkörét árasztotta. Szerte a templomban nagyméretű Jézus- és Szűzanyaszobrok. Giuliano belemártotta ujja hegyét a Jézus szenvedésének képeivel díszített szenteltvíztartóba. Mikor letérdelt, föltekintett az irdatlan kupolamennyezetre, és végignézett a falak mentén lobogó rózsaszínű fogadalmi gyertyákon, melyeket a szentek tiszteletére gyújtottak.

Emberei a falak mellett, közel az oltárhoz helyezkedtek el. A padsorok tele hívekkel – a falusiak talpig feketében, a városiak élénk húsvétias pompában. Giuliano most vette csak észre, hogy a Szűzanyát meg az apostolokat ábrázoló nevezetes szoborcsoport mellett áll; egy kurta percig el is gyönyörködött a mű kivételes szépségében.

A papok és ministránsok kántáló énekhangja, a hívek közös válaszmormolása, az oltárt díszítő egzotikus, szubtrópusi virágok buja illata, valamint a hívek áhítata Giulianóra is hatással volt. Öt éve már, hogy utoljára húsvéti misét hallgatott, akkor, amikor Frisella, a borbély elárulta. Ezen a húsvétreggelen megbánás és félelem töltötte el a szívét. Hányszor nem mondta fogoly ellenfeleinek: „Kivégezlek Isten és Szicília nevében!”, várva, hogy eldünnyögjék utolsó fohászukat. Bár föltámaszthatná mindet, egy pillanatig ezt kívánta. Fölkelnének, ahogy Krisztus kelt föl, kiemelné őket az örök sötétségből, amelybe ő taszította őket. És most, ezen a szép húsvétreggelen lehet, hogy még egy bíborost is utánuk küld. Ez a bíboros megszegte adott szavát, hazudott, elárulta, és így ellenségévé vált. Mit számít az, hogy milyen szépen énekel most a katedrálisában? Vajon nagy orcátlanság lenne fölszólítani, hogy béküljön meg Istennel? Végtére egy bíboros örökké a megszentelő kegyelem állapotában van, vagy talán nem? Volna-e annyi alázat benne, hogy meggyónja Salvatore Giuliano elárulását?

Végéhez közeledett a nagymise, a hívek az áldoztató-rácshoz járultak. Odatérdelt nem egy a Giuliano emberei közül is. Két napja meggyóntak Manfredi apát úrnál a monostorban, és most tiszták voltak, hiszen bűnüket csak a szertartás után fogják elkövetni.

A Krisztus feltámadásának meg saját vétkei lemosásának örvendező hívősereg kiözönlött a katedrálisból, és szétterült a sugárúton folytatódó piazzán. A bíboros most az oltár mögé ment, s ott az oltárszolga a fejére illesztette a kúpos érseki mitrát. Fej díszével a bíboros vagy két fejjel magasabbnak tűnt; a mitra elején kunkorodó míves aranyszalag különös ellentétet alkotott a nyers szicíliai ábrázattal: az összbenyomás inkább erőt sugallt, mint szentséget. Papnyája kíséretében körüljárt a székesegyházban, hogy mind a négy oldalkápolnában elmondja a hagyományos imádságot.

Az első oldalkápolnában I. Roger király sírját őrizték, a másodikban II. Frigyes császárét, a harmadikban IV. Henrikét, s az utolsóban kaptak helyet Konstanciának, II. Frigyes hitvesének hamvai. Fehér márvány sírkő mind a négy kápolnában, szépséges mozaikberakással. És volt még egy kápolna, az ezüstszentély, Palermo védőszentjének, Szent Rozáliának az ezerfontos szobrával, amelyet a szent neve napján a hívek vállukon hordoznak végig a városon. Itt, ebben a kápolnában nyugodtak az összes palermói érsek földi maradványai; magát a bíborost is ide fogják temetni, ha meghal. Ez volt a székesegyházbeli körút első állomása, s amikor letérdelt, hogy elmondja imáját, Giuliano itt vette körül embereivel. A többi bandita elállta a kápolna minden kijáratát, nehogy valaki megszökjön és leadja a riasztást.

A bíboros talpra állt, hogy úgy nézzen farkasszemet velük. Meglátta Pisciottát. Ismerős volt az arca. Csak nem így, nem ilyennek élt az emlékezetében, mert most bizony mintha magáé a sátáné lett volna ez az ábrázat, a sátáné, amely fölfalni jött a lelkét, s tűzön sütögetni a testét. Giuliano így szólt: – Eminenciás uram, ön a foglyom. Ha azt teszi, amit mondok, nem lesz bántódása. A húsvétot a hegyekben fogja tölteni, vendégemként, és ígérhetem, hogy idehaza, a palotájában sem kap jobb vacsorát, mint amilyennel én fogom kínálni.

– Hogy merészelsz fegyverrel lépni be Isten házába? – ripakodott rá a főpap.

Giuliano elnevette magát; tiszteletteljes félelmének utolsó morzsái is eltűntek, annyira örvendett az elkövetkezendőknek. – Merészelek én annál is többet – felelte. – Merészelem megdorgálni önt, amiért megszegte szentséges ígéretét. Kegyelmet ígért nekem és embereimnek, és szavát nem tartotta meg. Most fizetni fog érte, ön és az egyház.

A bíboros hitetlenkedve csóválta a fejét. – El nem mozdulok e szent helyről – jelentette ki. – Ölj meg itt, ha mersz, és neved örökre dicstelen lesz szerte a világon.

– Ezt a tisztességet már korábban kivívtam – válaszolt Giuliano. – Ha pedig nem teszi, de tüstént, amit parancsolok, szigorúbb eszközökhöz kell nyúlnom. Először is itt, helyben lemészárolom a papjait, önt pedig megkötözöm, sőt a száját is betömetem. Ha békén velem tart, senkinek nem görbül haja szála sem, és egy héten belül ön is újra a katedrálisában lesz.

A bíboros keresztet vetett, és indult, amerre Giuliano mutatta. Az ajtó a székesegyház mögötti térre nyílt; Giuliano emberei már odakényszerítették a bíboros hivatali limuzinját sofőröstül. A hatalmas fekete kocsi húsvéti virágfüzérekkel volt díszítve, s a hűtőrács két oldalán az egyház kis zászlóit lengette a szellő. Giuliano emberei egyéb méltóságok autóit is odarendelték. Giuliano betessékelte a bíborost a limuzinba, s maga is beült melléje. Két embere a hátsó ülésre került. A sofőr mellé, előre, Aspanu Pisciotta ült. És akkor a kocsikaraván elindult a városon keresztül, és a csendőrjárőrök mindenütt tisztelegtek. Giuliano ösztökélésére a bíboros áldást osztott az ablakon át. Végül egy elhagyatott úton kiszállították kocsijából a főpapot. Ott várt rájuk, hordszékkel, Giuliano bandájának egy másik csoportja. A kocsikat és sofőröket otthagyva, a menet hamarosan eltűnt a hegyi lejtők virágtengerében.

Giuliano állta szavát: a bíboros mélyen bent a Cammarata-hegység gyomrában olyan jó étkeket evett, hogy palotájában se különbeket. A banditák le voltak nyűgözve személyétől, vita nélkül elismerték szellemi fensőségét, és minden fogás előtt az áldását kérték.

Az olasz lapok dühöngtek, Szicília népe pedig két érzelem között őrlődött: irtózattal utasította el a szentségtörő akciót, ugyanakkor kajánul örvendett a csendőrség újabb látványos kudarcának. És mindezek fölött mértéktelenül büszkék voltak Giulianóra: lám, egy szicíliai már megint túljárt Róma eszén; immár ő, Giuliano volt az új „tiszteletre méltó” ember.

Vajon mit követel Giuliano cserébe a bíborosért? Ez a gondolat foglalkoztatta a közvéleményt. A válasz nyilvánvalónak tűnt: horribilis váltságdíjat.

Az anyaszentegyház, amelyre végül is a lelkek megőrzése van bízva, nem kicsinyeskedett, nem alkudozott, mint a nemesek meg a gazdag kereskedők: szó nélkül kivágta a százmillió lírás váltságdíjat. Giulianónak azonban nem ez volt az egyedüli célja.

Így szólt a főpaphoz: – Nézze, én csak egyszerű paraszt vagyok, s nem ismerem a mennyek ösvényeit. De szavamat soha meg nem szegtem. És ön, az anyaszentegyház főpapja, minden szentséges gönce és nyakban hordós keresztje dacára úgy hazudott nekem, mint egy pogány mór. Szent hivatása nem elég ahhoz, hogy megmentse az életét.

A bíboros érezte, hogy elgyöngül a térde.

Giuliano folytatta: – De szerencséje van: önt más célra akarom használni. – És azzal elébe tette a testamentumát, hogy azon nyomban olvassa végig.

A bíboros, mivel látta, hogy végül is nem forog közvetlen veszélyben az élete, és mivel amúgy is föl volt készülve, hogy az Isten vádló szavát kell majd egy nap elviselnie, nem sokat adott Giuliano szemrehányásaira, annál nagyobb figyelemmel vetette magát a testamentumra. Mikor meglátta a tanúsítványt, amit saját kezével írt Pisciottának, rémülten keresztet vetett.

– Drága bíborosom – mondta akkor Giuliano –, adjon hírt dokumentumaimról az egyháznak és Trezza miniszternek. Láthatja, hogy ha akarom, egymagám megbuktathatom a kereszténydemokrata kormányt. Ha meghalok, az magukra nézve a legnagyobb szerencsétlenség lenne. A testamentumot olyan helyen őrzöm, ahol soha meg nem találják. És ha bárki kételkednék szavamban, az kérdezze meg Don Crocét, hogyan szoktam elbánni ellenségeimmel.

A bíboros elrablását követő héten La Venera elhagyta Giulianót.

A férfi három éven át rándulgatott át hozzá az alagúton. Ágyában kedvét töltötte a pompás asszonytestben, a meghittségben, a biztonságban. Az asszony soha nem panaszkodott, soha nem kívánt egyebet, mint Giuliano örömét.

Ez az éjjel azonban más volt, mint a többi. Szeretkeztek, mint máskor is, de utána La Venera megmondta, hogy elköltözik firenzei rokonaihoz. – Gyönge az én szívem ehhez – magyarázta. – Nem bírom én ezt az örökös veszedelmet, ami a sorsod. Mindig azt álmodom, hogy lelőnek a szemem láttára. A csendőrök úgy ölték le az uramat, mint valami állatot, pontosan a házunk előtt. Addig lőtték, míg véres rongycsomóvá nem silányították. És egyre arról álmodom, hogy neked is ez lesz a sorsod. – Mellére vonta a férfi fejét. – Hallgasd – mondta –, hallgasd csak, hogy ver a szívem.

Giuliano hallgatta, és szánalom és szerelem töltötte el a rendszertelenül botladozó szívverés hallatán. Az asszony súlyos melle alatt sós volt a bőr a rettegés verejtékétől. Sírva simogatta a férfi sűrű, homokszín haját.

– De hisz azelőtt nem féltél – mondta Giuliano. – És lásd, semmi nem változott.

La Venera vadul megrázta a fejét. – Nem igaz, Turi. Túlságosan vakmerő lettél. Egyre-másra gyűjtőd a hatalmasnál hatalmasabb ellenségeket. Barátaid is rettegnek érted. Anyád elsápad, valahányszor kopogtatnak az ajtaján. Az nem lehet, hogy mindig mindent megússzál.

– De hisz nem változtam – tiltakozott Giuliano. La Venera újra sírva fakadt. – Jaj, Turi, hogy mondhatsz ilyet. Annyival hamarébb ölsz már, mint rég... Azt nem mondom, hogy gonosz lennél vagy kegyetlen, hanem csak azt, hogy közönyös lettél a halállal szemben.

Giuliano sóhajtott. Látta, mennyire ráijesztett az asszonyra, s ez olyan szomorúsággal töltötte el, amit maga sem értett. – Ha így látod, akkor hát csakugyan menned kell – mondta. – Ellátlak annyi pénzzel, hogy megélhess Firenzében. És egy nap vége lesz ennek az egésznek. Egy nap véget vetek az öldöklésnek. Terveim vannak. Nem akarok én örökké bandita maradni. Anyám majd nyugodtan alhat, és mi ketten újra összekerülünk.

Láthatta, hogy az asszony nem hisz neki.

Reggel, mielőtt útjára indult, még egyszer szeretkeztek; tüzes szenvedéllyel, utolszor tapadt össze és vált eggyé a testük.