30. fejezet

Giuliano eleste megtörte Szicília szívét. A nép bajnoka volt ő, pajzs a gazdagok és a nemesség ellen, oltalom a barátok barátaival és a római kereszténydemokrata kormánnyal szemben. Giuliano elestével Don Croce Malo egész Szicíliát befogta olajprésébe, és gazdagot-szegényt nem kímélve, káprázatos vagyont sajtolt ki belőle. Mikor a kormány gátakat kezdett építeni, hogy olcsón biztosítson vizet, Don Croce sorra fölrobbantgatta a gátakat. Végtére sápot szedett minden szicíliai kút hasznából: az olcsó vizet adó völgyzáró gátak nem az ő érdekét szolgálták volna. A háború után föllendült az építőipar; Don Croce, naprakész információi és lehengerlő tárgyalási stílusa révén, olcsón felvásárolta és drágán továbbadta a legjobb építési területeket. Személyes védnöksége alá vonta Szicília egész üzleti életét. Egy articsókát nem lehetett értékesíteni a palermói piacon anélkül, hogy abból néhány centesimo ne jutott volna Don Crocénak. A gazdagok, ha ékszert vettek az asszonyuknak vagy versenylovat fiuknak, kénytelen-kelletlen biztosítást kötöttek Don Crocéval. És biztos kézzel elriasztott minden parasztot attól a csacska ötlettől, hogy megigényeljék Ollorto herceg parlagon hagyott földjeit, az olasz parlament valamely bohókás törvényére hivatkozva. Szicília népe, beszorulván Don Croce, a nemesség és a római kormány hármas satujába, fölhagyott minden reménnyel.

A Giuliano halálát követő két esztendő során ötszázezer szicíliai vándorolt ki, többségükben fiatal férfiak. Kertészek lettek Angliában, vagy pincérek, vagy fagylaltgépkezelők. Nehéz testi munkára szerződtek Németországba; Svájcba mentek, tisztán tartani az országot s összerakni a kakukkos órákat. Franciaországba mentek konyhai kisegítőnek és áruházi takarítónak. Brazíliába mentek őserdőt irtani. Volt, aki Skandinávia zord telében kötött ki. És ott voltak a szerencsés kevesek, akiket Clemenza toborzott, hogy a Corleone családot szolgálják az Egyesült Államokban. Őket tekintette mindenki a legszerencsésebbnek, így lett Szicília az öregek földje, meg a gyerekeké és asszonyoké, akiket özveggyé tett a gazdasági vendetta. A kőből épített falvak immár nem tudták gyalogmunkással ellátni a nagybirtokot, s így kárt szenvedtek a gazdagok is. Csak Don Croce virágzott rendületlenül.

Gaspare „Aspanu” Pisciottát bíróság elé állították, elítélték, és megkezdte életfogytiglani büntetését az Ucciardone börtönben. Tudta azonban mindenki, hogy kegyelmet fog kapni. Pisciotta csak attól tartott, hogy meg fogják ölni a börtönben. És az amnesztia késett. Üzent Don Crocénak, hogy ha azonnal amnesztiát nem kap, fölfedi a hajdani Giuliano-banda kapcsolatait Trezzával; ki fogja kiabálni, hogy az új miniszterelnök, Don Crocéval összebeszélve, hogyan lövette halomra polgártársait a Portella della Ginestránál.

Azon a napon, amikor Trezza miniszter Olaszország miniszterelnöke lett, Aspanu Pisciotta reggel nyolckor ébredt. Tágas cellája tele volt szobanövénnyel és sok szép hímzéssel, a börtönben ugyanis rákapott a hímzésre. A hímzésminták fényes-tarka selyme nyugtatólag hatott rá, s egy idő óta gyakran gondolt a Turi Giulianóéval közös gyermekéveire, az egymás iránt való szeretetükre.

Elkészítette és megitta reggeli kávéját. Mivel rettegett attól, hogy megmérgezik, minden, ami csészéjébe került, hazulról, a családjától származott. A börtönkosztot mindig megkóstoltatta kedves papagájával, és veszély esetére a polcon, hímzőalapanyagai között, mindig ott volt egy öblös olajoskorsó. Abban bízott ugyanis, hogy ha fölhajtja a korsónyi olajat, az semlegesíti a mérget, vagy legalább megrókáztatja. Egyéb erőszaktól nem kellett tartania: igen erős őrizet alatt állt. Cellaajtajához csak olyan vendég léphetett, akit jóváhagyott; ő maga soha át nem lépte cellája küszöbét. Türelmesen kivárta, amíg a papagáj megeszi és megemészti a mintát, s akkor jóízűen megreggelizett.

Ettore Adonis elindult palermói lakásáról, és villamosra szállt az Ucciardone börtön felé. A februári napsütés, noha kora reggel volt, máris perzselt, és a professzor bánta, hogy fekete öltönyében, fekete nyakkendővel indult útnak. De hát úgy érezte, hogy egy ilyen alkalomra szépen ki kell öltözni. Zakója mellzsebében megtapogatta a nagy gonddal elhelyezett, létfontosságú iratot.

Giuliano szelleme vele utazott a városon keresztül. Eszébe jutott az a reggel, amikor egy csendőrökkel teli villamos a levegőbe repült – Giuliano bosszújaként, amiért börtönbe csukták a szüleit. Újfent eltűnődött, hogy az egykori gyöngéd fiúcska, akit hajdan klasszikusokra oktatott, hogyan is képes ilyen szörnyűségekre. A villamos menti épületek fala most üres volt ugyan, de lelki szemével látta az égővörös, hatalmas, sebtiben odamázolt betűket: ÉLJEN GIULIANO! Hát bizony nem lett hosszú életű a keresztfia. Ettore Adonist ennél is jobban bántotta azonban az a tény, hogy Giulianót éppen a legrégibb és legjobb barátja gyilkolta meg. Ezért is örült meg annyira az instrukciónak, hogy adja át a dokumentumot, amely egyelőre ott lapult még a zakózsebében. A papírt Don Croce küldte, különleges használati utasítással.

A villamos megállt az Ucciardone börtön hosszú téglaépülete előtt. Az utca felől szögesdróttal koronázott kőfal védte. A kapunál őrség, a falak mentén is állig fegyverzett őrök jártak. Ettore Adonist, miután fölmutatta a megfelelő igazolványokat, beeresztették. Rábízták egy fegyőr kíséretére, és elkalauzolták a börtönkórház gyógyszertárába. A gyógyszerész, bizonyos Cuto, üdvözölte a professzort.

Nyakkendője és sötét öltönye fölött makulátlan fehér köpenyt viselt. Valamely homályos lélektani okból ő is úgy érezhette, hogy az alkalomhoz sötét öltöny illik. Szívélyesen hellyel kínálta látogatóját, és vártak.

– Rendszeresen szedi Aspanu a gyógyszerét? – kérdezte Ettore Adonis. Pisciotta ugyanis folytatta a streptomycinkúrát tuberkulózisa ellen.

– Ó, igen – mondta Cuto. – Nagyon vigyáz az egészségére. Még a dohányzással is fölhagyott. Fura, de megfigyeltem: a rabok már csak ilyenek. Amíg szabadok, fütyülnek az egészségükre – hóttra cigarettázzak magukat, vedelik a szeszt, párosodnak rogyásig. Keveset alszanak, még kevesebbet mozognak. Aztán, mikor kiderül, hogy maradék éveiket idebent kell tölteniök, rákapnak a fekvőtámaszra, elhajítják a cigarettát, vigyáznak arra, hogy mit és mennyit egyenek, és minden tekintetben átallnak a mértékletességre.

– Talán csak azért, mert szűkösebbek a lehetőségeik – kockáztatta meg a professzor.

– Ó, nem nem! Az Ucciardonéban mindent megszerezhetnek maguknak a rabok. Az őrök ugyanis szegények, az elítéltek gazdagok, úgyhogy mi sem természetesebb, hogy elég nagy pénzek cserélnek gazdát. Idebent, aki akar és tud, minden szenvedélyének tovább hódolhat.

Adonis körülnézett a gyógyszertárban. Orvossággal teli polcok, nagy tölgyszekrényekben kötszer és orvosi műszerek, mert a gyógyszertár egyúttal a rabok elsősegélyhelye is volt. Egy alkóvban még két frissen húzott ágy is állt.

– Vannak nehézségei Aspanu gyógyszerének a beszerzése körül? – kérdezte Adonis.

– Nem, azt külön forrásból szerezzük be – felelt Cuto. – Épp ma reggel adtam be egy új üveggel. Ellátva az összes különleges zárópecséttel, ahogy az amerikaiak exportálják. Nagyon drága gyógyszer. Nem is értem, miért tartja életben ezt az embert ilyen gondok árán a hatóság.

A két férfi egymásra mosolygott.

Aspanu Pisciotta a cellában átvette az üveg streptomycint, és feltörte a bonyolult pecsétet. Kimérte és lenyelte az adagját. Meglepte, milyen keserű, de egy másodpercig tudott csak gondolkozni, mert a teste ívben megfeszült, és végigzuhant a padlón. Üvöltésére az őr a cellaajtóhoz rohant. Pisciotta talpra kecmergett, leküzdve a testét meggörbítő, mardosó fájdalmat. Merő tűz volt a nyelőcsöve. Odatántorgott az olajoskorsójáért. Megint görcsbe rándult a teste. Ráüvöltött az őrre: – Megmérgeztek! Segítség! Segítség! – És mielőtt összeroskadt, egy pillanatra még beléhasított a tehetetlen düh, amiért Don Croce mégiscsak túljárt az eszén.

Két őr futólépésben vitte Pisciottát a börtöngyógyszertárba. Megmérgeztek egy rabot, kiáltották. Cuto megparancsolta, hogy fektessék az ágyra, és megvizsgálta. Gyorsan hánytatót öntött, és belediktálta Pisciottába. Az őröknek úgy tűnt, hogy mindent megtesz a fogoly megmentésére. Ettore Adonis azonban tudta, hogy a hánytató előre megkevert, híg oldat volt, ami semmiképp nem segíthetett a haldoklón. Odalépett az ágy mellé, zsebéből elővette a gonddal őrzött papírt, és a tenyerével eltakarva tartotta. És akkor, mintha a gyógyszerésznek segítene, a papírt becsúsztatta Pisciotta inge alá. Közben rátekintett a markáns férfiarcra. Úgy tűnt, mintha a bánat torzította volna el, pedig a kegyetlen fájdalom volt az. Hetyke kis bajuszának végét is lerágta kínjában. Ettore Adonis elmormolt magában egy imát, és nagy szomorúság kerítette hatalmába. Emlékezetébe idézte, hogyan is volt, amidőn keresztfia még ezzel az emberrel járt kart karba öltve a szicíliai dombokon, a Rolandról meg Nagy Károlyról szóló hőskölteményt idézgetve.

A cédulát csaknem hat órával később találták meg Pisciotta mellén, de még elérték vele a lapzártát, s így tartalma, együtt Pisciotta halálhírével, Szicília-szerte ismertté lett. A papíron ez állt:

IGY VÉGZI MINDENKI, AKI

ELÁRULJA GIULIANÓT.