18. fejezet

A szavojai házból való II. Umberto király szerény, jó természetű ember volt, népe szerette; egyetértett azzal, hogy népszavazás döntse el, névleges monarchia maradjon-e Olaszország. Nem akart mindenáron, népe akarata ellenére, a trónon maradni, s ebben elődeihez volt hasonló. A szavojai királyok soha nem voltak erőszakos uralkodók; monarchiáik valójában parlamentáris demokráciák voltak.

Mindenki arra számított, hogy Szicília szigete elsöprő többséggel a status quo fönntartása mellett fog szavazni. Ebben az időben a sziget két legnagyobb hatalma Turi Giuliano és Don Croce Malo volt; előbbi a sziget északnyugati részét uralta, az utóbbi – a barátok barátainak segítségével – Szicília többi részét. Giuliano nem avatkozott be egyetlen párt választási stratégiájába sem. Don Croce és a maffia ezzel szemben minden követ megmozgatott a kereszténydemokraták újraválasztása és a monarchia fönntartása érdekében.

Mi történt azonban mindenki meglepetésére? Az olasz szavazók elsöpörték a monarchiát, és Itália köztársasággá lett. És a szocialisták meg a kommunisták olyan erőket vonultattak föl, hogy a kereszténydemokraták kis híján belebuktak. A következő választás után, mondogatták, egy istentelen, szocialista kormány fog dirigálni Rómából. A kereszténydemokrata párt minden erőforrását mozgósította a közelgő választás megnyerésére.

A legnagyobb meglepetéssel Szicília szolgált. Sok szocialista és kommunista párttagot juttattak be innen a képviselőházba. Pedig Szicíliában a szakszervezeteket még most is a sátán művének tekintették, és sok gyáros és birtokos egyszerűen semmibe vette őket. Mi történt akkor hát mégis?

Don Croce dühöngött. Emberei pedig megtették a magukét: minden vidéki körzetben alaposan megfélemlítették a választókat – de végül, úgy tűnik, mégsem eléggé. A katolikus egyház papjai a kommunisták ellen prédikáltak a szószékről; az apácák csak azoknak adtak spagettivel és olívaolajjal teli jótékonysági kosaraikból, akik megígérték, hogy a kereszténydemokrata jelöltekre fognak szavazni. A szicíliai egyházi hierarchia értetlenül állt a talánnyal szemben. Sok millió lírát érő élelmet osztott szét, és a sunyi szicíliai paraszt, lám, fölfalta a jótékonysági kenyeret, s aztán köpött a kereszténydemokrata pártra.

Franco Trezza igazságügy-miniszter is haragudott földijeire, a szicíliaiakra – áruló, csalárd banda, még akkor is ravaszkodik, mikor haszna sincsen belőle, büszke a becsületére, mikor olyan szegény, hogy nincs egy serblije, amibe belehugyozzon. A minisztert kétségbe ejtették a szűkebb hazájabeli honfitársak. Hogyan szavazhattak a szocialistákra és a kommunistákra, mikor azok, ha uralomra jutnak, széjjel fogják zülleszteni a családot, és Itália fenséges székesegyházaiból kitiltják a keresztény Istent? Egy ember van csak, aki meg tud felelni erre a kérdésre, és megjósolhatja a közelgő választások kimenetelét. A miniszter elküldetett Don Croce Malóért.

Szicília parasztjai, akik a baloldali pártokra szavaztak, és megfosztották trónjától szeretett királyukat, ugyancsak meglepődtek volna, ha megtudják, hogy minő haragra gerjesztették e magas személyiségeket. Elbámultak volna azon, hogy az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia és más gazdag országok hogy aggódnak amiatt, hogy Itáliából a végén még Oroszország szövetségese lehet. Sokan életükben nem hallottak Oroszországról.

Szicília szegény népessége, amely húsz év óta első ízben élhetett demokratikus szavazójogával, egyszerűen azokra a jelöltekre és pártokra szavazott, akik és amelyek azzal kecsegtették, hogy valami csekély összegért saját földet vásárolhatnak majd.

El is borzadtak volna, ha megtudják, hogy önnön családi struktúrájuk, a Szűzanya és az anyaszentegyház ellen szavaztak, amelynek szent képmásai és ereklyéi, vörös gyertyák fényében, ott díszelegnek minden szicíliai konyhában és hálószobában; elborzadtak volna, ha megtudják, hogy megszavazták katedrálisaik múzeummá való átalakítását, és rajongásig szeretett pápájuk száműzetését Olaszország földjéről.

Nem. A szicíliaiak arra szavaztak, hogy juttassák nekik és családjuknak egy darabka föld. Nem politikai pártokra szavaztak ők. Nagyobb örömet el sem tudtak képzelni az életben, mint hogy a tulajdon földecskéjükön dolgozzanak, és megtarthassák maguknak és gyermekeiknek, amit arcuk verejtékével megszereztek. Számukra a mennyország sem volt más, mint néhány hold gabonamező, egy teraszos zöldségeskert a hegyoldalban, egy csöppnyi szőlő, egy citrom- és egy olajfa.

Franco Trezza igazságügy-miniszter szicíliai születésű volt; harcos antifasiszta, meg is járta Mussolini börtöneit, míg meg nem szökött és el nem jutott Angliába. Magas, arisztokratikus jelenség volt, haja még koromfekete, körszakálla már deresedő. Valódi hős létére alapos bürokrata és jó politikus is tudott lenni: nem mindennapi ötvözet.

Óriási római hivatali szobájában masszív antik bútorok álltak. A falon Roosevelt elnök és Winston Churchill képe. A festett üvegablakok mögött keskeny balkon. A miniszter bort töltött illusztris vendégének, Don Croce Malónak.

Elüldögéltek, kortyolták a bort, Szicília politikai arculatáról meg a közelgő tartományi választásokról beszélgettek. Franco Trezza hangot adott aggodalmainak. Ha Szicília a szavazófülkékben folytatni fogja balos megnyilvánulásait, könnyen lehet, hogy a kereszténydemokrata párt elveszíti vezető szerepét a kormányban. A katolikus egyház pedig elveszíti jogi alapját ahhoz, hogy továbbra is Olaszország államvallása maradjon.

Don Croce nem reagált. Kiadósan evett, és magában el kellett ismernie, hogy Rómának azért sokkal jobb a kosztja, mint szülőföldjének. A Don busa császárfejét a szarvasgombás spagetti fölé hajtotta, hatalmas állkapcsa rendületlenül őrölt. Keskeny bajuszát olykor beletörölte a szalvétába. Uralkodói sasorra őrjáratot tartott minden új fogás fölött, mintha csak mérget szimatolna. Szeme körbejárt a gazdagon terített asztalon. Egy kukkot sem szólt, mialatt a miniszter jelentős államügyekről duruzsolt.

Hatalmas gyümölcsös-sajtos tállal tették fel a koronát az ebédre. Aztán, a ceremoniálisan fölszolgált kávé meg egy hasas konyakosüveg társaságában a Don is érettnek látta a helyzetet a megszólalásra. Nagy testével megfészkelődött a nem túl kényelmes széken: a házigazda azonnal át is vezette egy nappaliba, ahol kényelmes, öblös karosszékek vártak rájuk. Egy szolgával áthozatta a feketét és a konyakot, s aztán elküldte. Saját kezével töltötte ki a Don kávéját, szivarral kínálta, hasztalan, és akkor fölkészült a Don megnyilatkozására, amely, tudta, bölcs lesz és lényegre törő.

Don Croce állhatatosan nézte a minisztert. Őt aztán nem hatotta meg az arisztokrata arcél, a markáns és erőt, sőt erőszakosságot sugalló vonások. A miniszter szakálláról meg éppenséggel az volt a véleménye, hogy merő fölvágás. Rómában talán hatást lehet kelteni ezzel a szőrzettel, de Szicíliában soha. És mégis: ez az az ember, aki megerősítheti a maffia hatalmát. Öreg hiba, hogy régebben olyan csúfondárosan beszéltek Rómáról: Mussolini és a fasizmus lett az eredménye. Don Crocénak nem voltak illúziói. Egy baloldali kormány igenis komolyan veheti a reformpolitikát, igenis keményen fölléphet a barátok barátainak titkos kormánya ellen. Csak egy kereszténydemokrata kormány talaján él meg az a jogrend, amely Don Crocét sebezhetetlenné teszi; ezért aztán a hittel gyógyítók elszántságával jött Rómába, ezekhez a beteg kérelmezőkhöz, akik, tudta, jobbadán csak hisztériában szenvednek. És ennek a kórnak ismerte az ellenszerét.

– Szicíliát én tudom hozni a választásokra – jelentette ki a miniszternek. – De ahhoz fegyveresekre van szükségünk. Meg kell ígérnie, hogy nem lép föl Turi Giuliano ellen.

– Éppenséggel ez az, amit nem ígérhetek meg – mondta Trezza miniszter.

– Éppenséggel ez az, amit meg kell ígérnie – viszonozta Don Croce.

A miniszter gondterhelten simogatta kurta szakállát. – Miféle ez a Giuliano? – kérdezte kelletlenül. – Jócskán fiatalabb, mint a gonoszságából következtetné az ember. Még szicíliai mérték szerint is.

– Ó, dehogy, szó sincs róla, szelíd gyerek az – felelte Don Croce, semmibe véve a miniszter szardonikus mosolyát; elhallgatta, hogy soha nem látta szemtől szemben Giulianót.

A miniszter megcsóválta a fejét. – Képtelenség. Akinek ennyi carabiniere szárad a lelkén, azt hogy lehet szelíd gyereknek nevezni?!

Igaza volt. Maga Don Croce is úgy gondolta, hogy Giuliano az utóbbi esztendőben meglehetősen nekivadult. Dodana „atya” kivégzésével kezdődött, és azóta Giuliano kegyetlenül aprítja ellenfeleit, ritkítva mind a kormányerők, mind a maffia sorait.

Leveleket küldözget a lapoknak, amelyekben NyugatSzicília uralkodójának titulálja magát, a legnyíltabban szembehelyezkedve Rómával. Kiáltványaiban megtiltja Montelepre, Corleone és Monreale csendőrségének, hogy éjfél után járőrözzenek az utcákon. S magyarázza ezt azzal, hogy embereinek látogatniuk kell a barátokat és a rokonokat, és még csak az kéne, hogy az ágyban tartóztassák le őket, vagy lelőjék, mikor kilépnek a ház kapuján. Arról nem beszélve, hogy ő is háborítatlanul akarja látogatni az övéit Monteleprében.

A lapok kaján kommentárokkal együtt tették közzé leveleit. Szóval, Salvatore Giuliano betiltja a cassettát? A bandita megtiltja a csendőrségnek, hogy kötelességét végezze Szicília városaiban? Minő arcátlanság. Itália királyának képzeli magát ez a fiatalember? Karikatúrák jelentek meg: a csendőrök ott szorongnak egy monteleprei sikátorban, miközben Giuliano óriás figurája fenségesen kilép a főtérre.

A monteleprei főtörzsőrmester persze csak egyet tehetett. Minden éjjel kiküldte járőreit az utcára. Helyőrsége, melynek létszámát száz főre duzzasztották föl, állandó készültségben állt, s őrizték keményen a hegyekből a városba vezető utakat, hogy Giuliano rajta ne üthessen a városon.

Ám amikor, egyetlenegyszer, kiküldte csendőreit a hegyekbe, Giuliano és öt vezére, Pisciotta, Terranova, Passatempo, Silvestro és Andolini, ötven-ötven fős csapatok élén tőrbe csalták őket. Nem volt irgalom: hat csendőrt öletett meg Giuliano. A többiek fejvesztetten menekültek a géppisztolyok és karabélyok össztüze elől.

Róma fegyverben állt, de Giulianónak éppen a szilajsága volt az, ami mindnyájuk hasznára válhatna – föltéve, ha Don Crocénak sikerül meggyőznie a minisztert.

– Higgye el, ha mondom – szónokolt Don Croce –, Giuliano a közös célunk szolgálatába állítható. Én rá tudom beszélni, hogy üzenjen hadat a szicíliai szocialistáknak és kommunistáknak. Majd ő lerohanja a központjaikat, szétzilálja a szervezetüket, megfélemlíti a szervezőiket. Ő lesz az én katonai alakulatom. És aztán persze én meg a barátaim elvégezzük a szükséges munkát, amit nyilvánosan, ugye, nem lehet.

Trezza minisztert nem rendítette meg az ajánlat, mégis úgy vélte, fölényes hangot kell megütnie: – Giuliano ma már országos botrány. Mit országos: nemzetközi. Asztalomon itt a hadsereg vezérkari főnökének tervezete: benyomulna a hegyek közé alakulataival, és egykettőre kifüstölné őket. Tízmillió lírás vérdíjat tűztünk ki a fejére. Ezer csendőrt mozgósítottunk a már Szicíliában állomásozók megerősítésére. És maga azt kéri, hogy oltalmazzam meg azt az embert? De drága jó Don Croce, én éppen arra számítottam, hogy mint már annyi más banditát, őt is éppen maga fogja a kezünkre játszani. Giuliano egész Itália szégyenfoltja. Ezt az embert ki kell iktatni, mindenkinek ez a véleménye.

Don Croce a kávéját kortyolgatta. Kezével megtörölte a bajuszát. Bosszantotta egy kissé ez a rómaias álszenteskedés. Lassan ingatta a fejét. – Turi Giuliano így ér többet nekünk. Elevenen, a maga hősies kis játékaival a hegyekben. Szicília népe egyszerűen imádja; az egész sziget Giuliano lelkéért és biztonságáért imádkozik. Nincs az én szigetemen egy ember sem, aki elárulná. És sokkal, de sokkal dörzsöltebb, mint a többi bandavezér. Vannak kémeim a táborában, de egy ilyen sodró személyiségű Giuliano mellett nem is tudom, őszintén, hogy lojálisak maradtak-e hozzám. Lássa, ilyen ember ez a Turi Giuliano. Ha érte küldi az ezer csendőrét meg a hadsereget, és kudarcot vallanak – s miért is ne? hány kudarc volt eddig is már? –, akkor mi lesz? Megmondhatom: ha Giuliano a választásokon a baloldali pártok mellé áll, akkor, jó uram, Szicíliáról eleve lemondhat, ami, miként ön is tudja, annyit tesz, hogy a pártja elveszíti az országot. – Egy hosszú percig hallgatott, tekintetét a miniszter szemébe fúrva. – Meg kell egyeznie Giulianóval – mondta aztán.

– S mi módon? – kérdezte udvarias, fensőséges mosollyal Trezza. Don Crocénak nagyon nem tetszett: jellegzetes római mosoly – egy szicíliai ábrázaton, pfuj! A miniszter folytatta: – Megbízható forrásból értesültem, hogy Giuliano egyáltalán nem szereti magát.

Don Croce megvonta a vállát. – Nem élte volna meg ezt az utolsó három évet, ha nem tudja, hogy az ember olykor kénytelen föladni sértődöttségét. És nekem közvetlen kapcsolatom van vele. Ettore Adonis doktor az enyéim közül való: Giulianónak ő a keresztapja, egyben a legbizalmasabb barátja. Ő lesz a közbenjáróm, ő majd megbékéltet vele. De ehhez előbb az ön biztosítéka kell, méghozzá valamilyen konkrét formában.

– Szignált levelet óhajt, amelyben kijelentem, hogy szeretem a banditát, akit el akarok fogni? – kérdezte szarkasztikusan Trezza.

A Don egyik nagy erőssége volt, hogy sértő hangra, tiszteletlenségre soha nem reagált, de soha semmit el nem felejtett. Most is egyszerűen válaszolt, s arca is kifürkészhetetlen maradt: – Nem. Hanem adjon nekem egy másolatot a hadsereg Giuliano elleni hadjáratának tervéről, és kérem az ön parancsának másolatát is, amelyben ezer csendőrt a szigetre vezényel. Megmutatom Giulianónak, és megígérem neki, hogy ön nem hajtatja végre parancsait, ha segít nekünk a szicíliai szavazók átnevelésében. Önmagát ezzel nem fogja inkriminálni, mert ha véletlen folytán nyilvánosságra kerül a dolog, még mindig mondhatja, hogy a dokumentumokat ellopták. Továbbá azt is meg kell ígérnem neki, hogy ha a kereszténydemokraták győznek, kegyelmet fog kapni.

– Azt már nem – hördült föl a miniszter. – Nem beszélve arról, hogy kegyelmet adni nincs is hatalmam.

– Ígéretet adni azért van hatalma, nem? És ha teljesíti, jó, ha lehetetlennek találja, majd én közlöm vele a rossz hírt.

Világosság gyúlt a miniszter fejében. Megértette, és épp ezt akarták megértetni vele, hogy Don Croce majd egyszer meg akar szabadulni Turi Giulianótól, mert nem férnek meg ők ketten Szicíliában. Megértette, hogy minden felelősséget Don Croce vállal, nem neki, Trezzának kell megoldania a kérdést, ígérni végül is lehet. Végtére semmi más dolga nincs, mint hogy a két katonai terv másolatát átadja Don Crocénak.

A miniszter némán latolgatta, mitévő legyen. Don Croce lehajtotta busa fejét, és halkan megszólalt: – Ha valami kis lehetőség mégis van a kegyelemre, a magam részéről szorgalmazni fogom.

A miniszter fölpattant, és föl-alá járkálva sorra vette a lehetséges bonyodalmakat. Don Croce nem moccant, még csak tekintetével sem követte. Végül így szólt Trezza: – Ígérje meg nevemben a kegyelmet, de tudnia kell, hogy igen nehéz ügy. Túl nagy botrány lehet a dologból. Hiszen ha csak azt tudná meg a sajtó, hogy maga itt járt nálam, akkor is ízekre szedne, és vonulhatnék vissza szicíliai birtokomra trágyát szórni és birkát nyírni. Mondja, múlhatatlanul szükséges, hogy elvigye azokat a másolatokat?

– Azok nélkül meg sem tudok mozdulni – szögezte le a Don. Tenorja erős volt és meggyőző, mint egy nagy énekesé. – Giulianónak garancia kell arra nézvést, hogy maga meg én barátok vagyunk, és ezzel a gesztussal mintegy előleget is fizetnénk a szolgálataiért. Ezek a tervmásolatok mind a két célnak eleget tudnak tenni. Csak meg kell mutatnom, és meg kell súgnom, hogy a terveket nem fogják végrehajtani. Olyan szabadon működhet továbbra is, mint eddig: a hadsereggel és egy megerősített csendőrséggel végül is nem kell harcba bocsátkoznia. Az, hogy a tervek a birtokomban vannak, bizonyítani fogja az önhöz fűződő baráti kapcsolataimat, és amikor kiderült, hogy valóban nem hajtották végre a terveket, Giuliano látni fogja, hogy Rómában hallgatnak a szavamra.

Trezza miniszter még egy csésze kávét töltött vendégének. – Egyetértünk – jelentette ki. – Bízom barátságunk erejében. Legfontosabb a teljes diszkréció. Hanem aggódom az ön biztonságáért. Ha Giuliano megteszi, amire kértük, és mégsem kap kegyelmet, bizonyos, hogy önt fogja felelősnek tartani.

A Don némán bólintott. Kávéját szürcsölte. A miniszter erősen figyelte. – Maguk ketten nem férhetnek meg sokáig egy ilyen kis szigeten – tette hozzá aztán.

A Don elmosolyodott: – Hagyok én teret neki. Tenger sok időnk van.

– Hát jó – mondta Trezza. – És akkor tessék erre gondolni: ha pártomnak meg tudom ígérni Szicília szavazatait, és utána megoldom a Giuliano-gondot is anélkül, hogy bajba hoznám a kormányt, akkor csak jóslásokba lehet bocsátkozni, hogy milyen magasra emelkedhetek az olasz politikában. De emelkedjem bármily magasra is, önt, drága barátom, nem fogom elfelejteni. Fülem mindig nyitva lesz a szavára.

Don Croce megfészkelődött nagy testével, és azon tűnődött, vajon érdemes lenne-e miniszterelnököt faragni ebből a keményfejű szicíliaiból. Ostobasága mindenesetre kincset ér a barátok barátainak: ha árulásra adná a fejét, őt aztán nem lesz nehéz tönkretenni. Híres-neves őszinte hangnemében válaszolt tehát: – Köszönöm a barátságát, és minden tőlem telhetőt megteszek ügyei előmozdítása végett. Megegyeztünk. Holnap délután indulok vissza Palermóba; hálás leszek, ha a megbeszélt okmányokat a délelőtt folyamán eljuttatja szállodámba. Ami Giulianót illeti, ha kegyelmet nem tud kieszközölni számára, miután elvégezte a dolgát, majd én gondoskodom róla, hogy eltűnjön. Amerikába, mondjuk, vagy egyéb távoli helyekre, ahol gondunk nem lesz vele többé.

És ezzel a két jeles férfiú elvált. Trezza, a szicíliai, aki a társadalom oszlopának szerepét választotta, és Don Croce, aki Róma uralmát és törvényét a sátán művének és szabadsága korlátozójának tekintette. Don Croce ugyanis hitt a szabadságban, tulajdon személyes szabadságában, amelynek természettől korlátlannak kellene lennie, s amelyet egyedül szicíliai honfitársai kivívott tiszteletének köszönhet. Szerencsétlen ügy, gondolta, hogy a végzet szembeállította vele Turi Giulianót, a valóban szíve szerint való embert, aki még csak nem is hasonlít ehhez a hipokrita, gyáva miniszterhez.

Palermóba érve, Don Croce azonnal hívatta Ettore Adonist. Elbeszélte római látogatása történetét és az egyezséget, amit Trezzával kötött. Megmutatta a Giuliano elleni hadmozdulatok tervmásolatait. A kis ember le volt sújtva; Don Croce éppen erre utazott.

– A miniszter megígérte, hogy ellenezni fogja mind a két tervet, és gondoskodik róla, hogy csak tervek maradjanak. A maga keresztfiának azonban minden erejével részt kell vennie a közelgő választások előkészítésében. Erősnek, határozottnak kell lennie, s nem szabad annyit törődnie a szegényekkel, mint eddig. Gondoljon ez egyszer a saját bőrére. Azt mentse. Meg kell értenie, hogy Rómával és az igazságügy-miniszterrel kötött egyezség nagy lehetőség. Trezza parancsol a teljes csendőrségnek, a rendőrségnek és minden bíróságnak. Egy nap talán még az ország miniszterelnöke lesz. Ha ez megtörténik, akkor Turi Giuliano visszatérhet övéi keblére, és fényes pályát futhat be politikusként. Szicília népe szereti. Most azonban gyakorolnia kell a megbocsátást és a feledést. Számítok rá, hogy maga hatni fog a fiúra.

– Hogyan is hihetne Róma ígéreteiben? – vetette ellen Adonis. – Mindig is a szegényekért küzdött. Nem fog semmit sem tenni a szegények érdekei ellen.

– Turi Giuliano nem kommunista, az egyszer bizonyos! – csattant föl Don Croce. – Lesz szíves megszervezni, hogy találkozhassam vele. Majd én meggyőzöm. Szicília két legerősebb embere vagyunk, végtére is. Miért ne dolgozhatnánk együtt? Régebben hallani sem akart róla, de változnak az idők. Ez lenne most számára a megváltás. Mellesleg a mi számunkra is. A kommunisták egyforma kéjjel roppantanának össze mind a kettőnket. Kommunista államban nincs helye sem olyan hősöknek, mint Turi, sem olyan hétpróbás gazfickóknak, mint én. Hajlandó vagyok bárhol, bármikor találkozni vele. És magam vagyok a biztosíték Róma ígéretére. Ha a kereszténydemokraták megnyerik a választást, magam szavatolok azért, hogy kegyelmet kap. Életemet és becsületemet rá!

Ettore Adonis megértette. Don Croce hajlandó megkockáztatni, hogy magára vonja Giuliano haragját, amennyiben Trezza miniszter nem állná a szavát.

– Elvihetem ezeket a papírokat Giulianónak? – kérdezte.

Don Croce gondolkodott egy picit. Tudta, ha kiadja a kezéből, soha vissza nem kapja a papírjait, s azzal, hogy átengedi, hatalmas fegyvert ad Giuliano kezébe. Rámosolygott Adonisra: – Na de drága professzor úr, hisz az csak természetes!

Az Ettore Adonisra váró Giuliano azon tűnődött, hogy most aztán mitévő legyen. Tudta ugyanis, hogy a választások és a baloldali pártok győzelme miatt Don Croce előbb-utóbb hozzá kell hogy forduljon segítségért.

Csaknem négy éven át Giuliano sok százmillió lírát és tenger élelmet osztott szét a sziget e sarkában élő szegények között, de érezte, igazán segíteni csak valamelyes hatalom birtokában tudna rajtuk.

Sokat töprengett az Adonis hozta közgazdaságtani és politikai könyveken. A történelem tanúsága szerint minden országban – Amerikát kivéve – a baloldali pártok maradtak a szegények egyedüli támaszai. Valahogy mégsem képes közös platformra helyezkedni velük. Gyűlöli azt, hogy az egyház ellen uszítanak, és hogy megvetően beszélnek a szicíliaiak középkori családi viszonyairól. És persze azt is tudta, hogy egy szocialista kormány nagyobb erőfeszítéseket tenne arra, hogy őt, Giulianót kifüstölje a hegyek közül, mint a mostani kereszténydemokrata rezsim.

Éjjel volt, Giuliano elnézte a banda őrtüzeit a hegy oldalában. Letekintve a szirtek tövében meghúzódó Monteleprére, olykor zenefoszlányokat sodort feléje a szél a főtéri hangszóróból. Palermói muzsika. Elnézte a csaknem tökéletes kört formázó fényeket, melyek a város határát jelölték ki az éjszakában. Eszébe jutott, hogy ha majd elvégezték dolgukat Adonisszal, le fogja kísérni a hegyről, s meglátogatja szüleit és La Venerát. Tudta, nincs igazán kockázata a kiruccanásnak. A városi csendőralakulat minden lépéséről jó előre tájékozva volt; nem beszélve arról, hogy nem egyedül jön, hanem annyi emberrel, hogy a csendőrök egyszerűen ne is merjenek a szülői ház közelébe menni. És most már a Via Bellán is voltak fegyveresek, akik őt támogatták.

Megérkezett Adonis; Turi Giuliano betessékelte a tágas barlangba. Asztal, székek és akkumulátoros lámpák, az amerikai hadsereg egykori tulajdonai. Ettore Adonis megölelte, s átadott egy kis tarisznya könyvet. Giuliano köszönte alássan. És adott egy iratokkal teli aktatáskát. – Bizonyára érdekesnek fogod találni. Láss hozzá azonnal – tanácsolta.

Giuliano szétteregette az iratokat az asztalon. Parancs, Trezza miniszter aláírásával és pecsétjével, melyben újabb ezer csendőrt vezényel át a szárazföldről, erősítendő a Giuliano bandája ellen harcoló alakulatokat. És a hadsereg vezérkari főnökének tervei. Giuliano érdeklődéssel tanulmányozta. Félni nem félt: egyszerűen majd beljebb veszi magát a hegyek közé. A riasztás mindenesetre jól jött.

– Kitől kaptad? – kérdezte Adonist.

– Don Crocétól. Ő pedig magától Trezza minisztertől. – Turit nem is lepte meg annyira a közlés. Mindössze elmosolyodott.

– Rám akarnak ijeszteni netán? Nagy ám a hegy. Küldhetnek ide ahány embert csak bírnak, én akkor is az igazak álmát fogom aludni.

– Beszélni akar veled Don Croce. Neki mindegy, te nevezd meg, hol. Ezeket a papírokat jó szándéka jeléül küldi. Ajánlatot akar tenni.

– És te, a keresztapám, azt tanácsolod, hogy találkozzam vele? – kérdezte Turi, erősen figyelve Ettorét.

– Én azt – felelt egyszerűen Adonis.

Turi Giuliano bólintott. – Akkor tenálad lesz a találkozó. Monteleprében. Jó? Gondolod, hogy el mer jönni Don Croce?

– Miért ne merne? – viszonozta komolyan a kis ember. – Szavamat fogom adni, hogy biztonságban érezheti magát. Te pedig nekem adod a szavadat, amit mindennél többre tartok.

Giuliano megragadta Ettore kezét: – Én meg a tiéddel vagyok így. Köszönöm az értékes dokumentumokat meg a könyveket. Ha maradt egy kevés időd, amíg el nem indulsz, magyaráznál nekem valamelyikből?

– Örömmel – felelte Ettore Adonis. És ami még hátravolt az estéből, azt betöltötte fenséges, professzori hangja, fejtegetvén a nehezebb szakaszok értelmét. Tanár és diákja, sok év után, íme, újra együtt.

Ezen az éjszakán történt, hogy Ettore Adonis rávette Giulianót, írja meg testamentumát, azaz egy olyan átfogó dokumentumot, amely megörökíti a banda történetét, és részletesen elbeszéli a Don Crocéval és Trezza miniszterrel kötött egyezségeket. Egy ilyen dokumentum erős oltalmazójává válhat még.

Giuliano kapott az ötleten. Még ha ő maga hatalmát veszti is, még ha megbukik is, száz év múlva egy új lázadónak, ha megtalálja, hasznára válhat az írásmű. Végtére ők is hány év után találták meg Hannibál elefántjának csontjait.