24. fejezet

Mikor Giuliano a Luca-féle invázió előtti időkben szabadon járt-kelt Monteleprében, gyakran látta Giustina Ferrát. Megesett, hogy a lányt küldték át Giulianóék házába ilyenamolyan üzenettel vagy azért, hogy átvegye a pénzt, amit Giuliano a szüleinek küldött. Giuliano észre sem vette, milyen szép fiatal nővé serdült a kislány, míg egy nap meg nem látta szüleivel a palermói utcán. Némi cicomáért jöttek Palermóba, mert közeledett a Festa, és Monteleprében, mivel kicsi város volt, olyasmit nemigen lehetett kapni. Giuliano és néhány embere pedig a készletek fölfrissítése végett járt Palermóban.

Jó fél év óta most látta először a lányt: Giustina megnőtt, s karcsúbb is lett. Szicíliai létére meglepően magas volt; hosszú lábán vadonatúj magas sarkú cipő kopogott. Tizenhat éves volt mindössze, de arca-teste már teljes pompájában virágzott Szicília szubtrópusi égboltja alatt: érett nő volt minden tekintetben. Fényes fekete hajfonata kontyba csavarva a feje búbján, három csillámos fésűvel ékesítve, szabadon hagyva aranyló-szép nyakát, mely az egyiptomi vázafestményeken látható nők nyakával vetekedett. Nagy szemének tekintete kérdő; a szája érzéki, s mégis ez volt az egyetlen porcikája, amely elárulta zsengécske korát. Fehér ruháján elöl vörös szalagdísz futott körbe.

Elragadó, festői lénye megbabonázta Giulianót: hosszan bámult utána. Egy kávéház utcai asztalánál ült, a többi asztalnál, szétszóródva, az emberei, és ott sétált el az orruk előtt a lány, apja-anyja kíséretében. Ők is meglátták Giulianót. Giustina apjának arcizma sem rándult, semmi jelét nem mutatta a fölismerésnek. Az anya sebtiben elfordította fejét.

Csak Giustina nézett rá távolodóban is. Volt annyira szicíliai, hogy ne üdvözölje nyíltan a férfit, de egyenesen a szemébe nézett, és Giuliano látta, hogy szája szögletében ott remeg az elfojtott mosoly. A napfényben fürdő utcán üde, reszkető színfoltocska volt, érzéki-érzékeny szicíliai virág, korán nyíló fajta. Giuliano, mióta számkivetett lett, nem bízott a szerelemben. A megadás gesztusát látta benne, a végzetes árulás bölcsőjét, ebben a pillanatban mégis egy soha nem tapasztalt érzés fogta el – vágy ébredt testében, hogy térdre essen egy másik emberi lény előtt, és önszántából, eskü terhe alatt szegődjék rabszolgájává. Föl sem ötlött benne, hogy ez maga a szerelem.

Egy hónappal később Giulianónak be kellett ismernie maga előtt, hogy megszállottja lett Giustina Ferrának; egyre maga előtt látta, ahogy ott áll a palermói utca aranyló verőfényében. Szexuális étvágy az egész, gondolta, hiányoznak a La Venerával töltött szenvedélyes éjszakák. De hamarosan azon kapta magát, hogy álmodozásai közepette nem csupán szeretkezik a lánnyal, de kóborol is vele a hegyek közt, megmutogatja a barlangjait, a virágszőnyeges, eldugott völgyeket, vacsorát főz a lánynak a nyílt tábortűzön. Gitárja megvolt még a szülői házban, s most azt álmodta, Giustinának játszik rajta. Megmutatja saját költeményeit, melyek lassan gyűltek az évek folyamán; volt olyan is, amit lehoztak a szicíliai lapok. Még az is megjárta a fejét, hogy besurran Monteleprébe, és otthonában látogatást tesz a lánynál, fittyet hányva Luca ezredes kétezer katonájára. Akkor aztán jobb belátásra tért, s maga is látta, hogy veszélyes változások mennek végbe benne.

Szamárság, gondolta. Az ő életének az alternatívája: vagy megölik előbb-utóbb a csendőrök, vagy Amerikában talál menedéket – de ha itt ébren is a lányról álmodik, akkor bizonyos, hogy nem jut el Amerikába. Ki kell vernie a fejéből. Ha elcsábítaná vagy magával ragadná, halálos ellenségévé tenné a lány apját, s ellensége az éneikül is van épp elég. Egy ízben megkorbácsoltatta Aspanut, amiért elcsábított egy ártatlan leányt, és az évek során három emberét végeztette ki nemi erőszaktétel miatt. A Giustina iránti érzésének lényege az volt, hogy boldoggá tegye a lányt; azt akarta, hogy Giustina úgy szeresse és csodálja és olyannak lássa, amilyennek hajdan ő látta magát. Azt akarta, hogy szerelemmel és bizalommal teljék meg a lány szeme.

Azonban csupán a taktikai kérdéseken csiszolt elme játéka volt az, hogy sorra vette a lehetőségeket. Magában már rég döntött a teendőket illetőleg: feleségül veszi Giustinát. Titkon. Senki tudni nem fog róla, csak a lány szülei, és persze Pisciotta meg a banda néhány más kiváltságos tagja. Majd ha biztonsággal teheti, fölhozatja a lányt a hegyekbe, hogy egy-két napot együtt tölthessenek. Turi Giuliano feleségének lenni nem veszélytelen, de el lehet intézni, hogy Giustinát kivigyék Amerikába, és ott fogja bevárni, amíg ő is utána utazhat. Gond már csak egyetlenegy maradt: vajon mit szól mindehhez Giustina?

Cesare Ferra öt év óta a Giuliano-banda titkos tagja volt, információgyűjtőként csupán, az akciókban soha nem vett részt. Neje is, ő is jól ismerte Giuliano szüleit, hiszen ők is a Via Bellán laktak, mindössze tízháznyira Giulianóéktól. Cesare Ferra több iskolát járt, mint a monteleprei átlagpolgárok, nem is elégítette ki a gazdálkodás. Amikor a gyermek Giustina elvesztette a rábízott pénzt, és Giuliano busásan kárpótolta, sőt levelet is adott hozzá, melyben oltalmába fogadta a családot, Cesare Ferra meglátogatta Maria Lombardót, és fölajánlotta szolgálatait. Értesüléseket, híreket gyűjtött Palermóban és Monteleprében, megfigyelte a csendőrjárőrök mozgását, szemmel tartotta az el- vagy kirabolni érdemes gazdag kereskedőket, igyekezett kiszúrni a rendőrspicliket.

A segítségével véghezvitt emberrablások váltságdíjából osztalékot kapott, s kiskocsmát nyitott Monteleprében, ami persze titkos tevékenységének is erősen kedvezett.

Mikor fia, Silvio szocialista agitátorként tért meg a háborúból, Cesare Ferra kiutasította a födele alól, s nem azért, mintha helytelenítette volna Silvio nézeteit, hanem mert féltette családját a veszélytől. A demokráciáról vagy a római uralkodó körökről nem dédelgetett illúziókat. Emlékeztette Turi Giulianót ígéretére, mely szerint gyámolítani fogja az egész családot, és Giuliano valóban minden erejével támogatni próbálta Silviót. Mikor mégis meggyilkolták, Giuliano volt az, aki megígérte a gyászoló atyának, hogy fia halála nem marad megbosszulatlan.

Ferra soha nem hibáztatta Giulianót. Tudta, hogy a ginestrai vérfürdő mennyire megdöbbentette és megviselte magát Giulianót is; tudta, hogy azóta is gyötri a lelkifurdalás: a tulajdon feleségétől hallotta, aki óraszám el szokta hallgatni a fiáról beszélő Maria Lombardót. Milyen boldogok is voltak addig a rettenetes napig, amikor fiát meglőtték a csendőrök, és ellenszegülve legjobb indulatainak, viszonzásul ölni kényszerült. És persze azóta is valahányszor öl, kényszerűségből teszi, gonosz emberek tettei kényszerítik rá. Maria Lombardo fia minden vétkére, minden gyilkosságára mentséget talált, de a Portella della Ginestra rejtélye előtt ő is értetlenül állt. Ártatlan kisdedek gépfegyver szaggatta teste, védtelen nők teteme! Hogy is hihetik az emberek, hogy az ő Turi fia képes lett volna ilyet tenni! Tán nem ő a szegények védelmezője, az igazság szicíliai bajnoka? Nem osztott-e szét vagyonokat a szegények kenyér- és hajlékgondjainak enyhítésére? Turi, az ő Turi fia soha ilyen gyalázatosságra parancsot nem adott, nem adhatott! Meg is esküdött az édesanyjának, kezét a fekete Madonnára téve, és nagyot sírtak egymás karjában.

És Cesare az évek során lassacskán megfejtette, mi is történt a Portella della Ginestránál. Vajon Passatempo géppuskásai jóhiszeműleg elvétették volna az irányzékot? Vagy a vérszomjáról közismert Passatempo csak úgy, a maga örömére rendezett vérengzést? Megeshetett-e, hogy egy Giuliano lejáratására szervezett akciót hajtottak végre? Lehetséges, hogy volt egy harmadik géppuskafészek is, amelynek nem Giuliano parancsolt, hanem a barátok barátai, vagy talán éppenséggel az államvédelmi rendőrség? Cesare mindenkit fölírt a gyanúsítottlistájára, csak Turi Giulianót nem. Ha ugyanis Giuliano a vétkes, akkor az ő, a Cesare Ferra világa mindenestül és azonnal összeomlik. Fiaként szerette a bandavezért. Turi a szeme előtt cseperedett férfivá, és soha semmi jelét nem adta hitványságnak, kisszerűségnek. Cesare Ferra tehát nyitva tartotta a szemét, és hegyezte a fülét. Ingyen itallal traktálta azokat a titkos bandatagokat, akik megúszták Luca ezredes börtönét. Elkapta a monteleprei maffiatagok beszélgetésfoszlányait, mert ők is meg-megjelentek a Ferra-kocsmában egy pohár borra, egy kis kártyára. Nos, egy este ezek az emberek nevetgélve emlegették, hogyan tett látogatást Don Crocénál az „Állat” és az „Ördög”, és a rettegett Don hogyan varázsolta suttogó angyallá mind a kettőjüket. Ferra tévedhetetlen, tőrőlmetszett szicíliai paranoiája hamarosan meg is fejtette e rejtjeles beszéd értelmét. Passatempo és Stefano Andolini voltak a Don vendégei. Passatempót gyakran becézték „Fenevadnak”, azt pedig mindenki tudta, hogy Andolini banditaneve Fra Diavolo. Ugyan mi dolga lehetett ennek a kettőnek a Don házában, Villabatéban, oly messze a banda hegyi tanyájától? Ferra elküldte tíz-egynéhány éves fiát egy sürgős üzenettel a Giuliano-házba, s két nappal később Giuliano találkozót adott a hegyekben. Elmondta értesülését Giulianónak. Az ifjú rablóvezér érzelmet nem nyilvánított, pusztán megeskette, hogy tartsa a titkot. Ferra hazament, és három hónapig semmi újat nem tudott meg; akkor Giuliano ismét magához rendelte, és Ferra remélte, hogy most megtudja a folytatást.

Giuliano és emberei mélyen bevették magukat a hegyek közé, kerülve az összetűzést Luca alakulataival. Cesare Ferra egész éjjel úton volt, és a találkozóhelyen Aspanu Pisciotta várta, ő vezette be a táborba. Kora hajnalban értek csak oda. Meleg reggelivel várták őket. Az étek mívesen, gonddal volt készítve, a teríték vászonabrosz és ezüstnemű, szétnyithatós asztalokon. Turi Giuliano fehér selyeminget viselt, barna pamutbársony nadrágjának szára suvickos barna csizmába gyűrve. A haja is frissen volt vágva és mosva. Soha ilyen délcegnek még nem látta Cesare.

Pisciotta távozott, Giuliano és Ferra asztalhoz ült. Giuliano érthetetlenül feszengett. Elfogódottan így szólt: – Köszönöm az értékes értesülést. Utánajártam, és meggyőződtem, hogy igaz. És ez igen fontos. De nem ezért, hanem más egyébért kérettem ide. Olyasmiért, ami, tudom, meglepetésként fogja érni, és nagyon remélem, hogy nem tartja sértőnek.

Ferra meg volt ütközve; udvariasan csak ennyit szólt: – Maga engem nem tud megsérteni. Többel vagyok én adósa magának.

Giuliano rámosolygott, és Ferra ráismert a gyermek Turi őszinte, üde, nyílt mosolyára.

– Nagyon tessék figyelni – kérte Giuliano. – Először magának említem a dolgot. És ha maga ellenzi, nem lépek tovább. Kérem, most ne nézze, hogy vezére vagyok ennek a szabadcsapatnak. Úgy beszélek most magával, mint Giustina édesapjával. Maga is tudja, milyen szép a lánya, bizonyára sok derék monteleprei fiatalember ácsingózik utána. Tudom azt is, hogy féltő gonddal őrzi lánya erényét. Megvallom, én még életemben senki iránt nem éreztem így. Feleségül szeretném venni a lányát. Ha maga most nemet mond, többé soha szóba nem hozom a dolgot. A barátom marad, és leánya is tovább élvezi különleges oltalmamat. Ha igent mond, akkor megkérem, beszéljen a leányával, ő vajon mit szól hozzá. S ha ő mondja ki a nemet, azzal is vége az ügynek egyszer s mindenkorra.

Cesare Ferra csak makogott meglepetésében. – Várjunk csak, hadd gondolkozzam, hadd gondolkozzam. – És csakugyan, jó ideig hallgatott. Aztán a legteljesebb tisztelet hangján szólalt meg: – Senki mást nem fogadnék vejemül olyan szívesen, mint épp magát. És tudom, hogy a fiam, Silvio, Isten nyugosztalja, egyetértene velem. – A folytatás már ismét dadogósra sikeredett: – Csupán a lányom biztonságáért aggódom. Ha Giustina... hozzámegy magához, Luca ezredes valamilyen mondvacsinált ürüggyel... egész biztosan letartóztatja. És a barátok. most már, hogy ők is ellenségnek számítanak. szintén kárt tehetnek a lányomban. És maga, ha ki. ki nem szökik Amerikába, itt fog meghalni a hegyekben. Bocsássa meg nyíltságomat, de nem akarom, hogy a lányom ifjan özvegyi sorsra jusson. Továbbá a házasság a maga életét is csak nehezítené és bonyolítaná. Egy boldog ifjú házas nem orrontja meg a kelepcéket, nem tart annyira ellenségeitől. A házasság magának, Turi, könnyen a halálát jelentheti. Azért beszélek ilyen nyíltan, mert szeretem és tisztelem, hiszen tudja. Egyszóval, a nősülést a maga helyében félretenném szerencsésebb napokra, amikor már részletesebben látszik a jövendő, és maga pontosabb terveket készíthet az életre. – Ferra bevégezte, s most aggodalmas tekintettel fürkészte Giuliano arcát, nem bántotta-e meg.

Nem bántotta meg, csak elszomorította. Jól látta Ferra, hogy ez a szomorúság a szerelmes fiatal férfi csalódottsága. S annyira meghatotta a fölismerés, hogy sietősen hozzáfűzte: – Nem mondtam nemet, Turi.

Giuliano nagyot sóhajtott: – Végiggondoltam én mindezt. Tervem a következő. Titkon venném feleségül a lányát. Manfredi apát adna össze bennünket. Itt, a hegyek közt. Bárhol másutt túl veszélyes lenne. Magát viszont és a kedves feleségét el tudnám hozatni, hogy tanúi lehessenek a frigynek. Giustina nálam maradna három napig, és aztán visszaküldeném magukhoz. Ha megözvegyül, lesz elég pénze ahhoz, hogy új életet kezdjen. A jövője miatt tehát nincs miért aggódnia. Szeretem a lányát, és egész életében a kedvét fogom keresni. S ha bekövetkezne a legrosszabb, gondoskodom jó előre a jövőjéről. Mindazáltal, valóban kockázatos hozzámenni egy ilyenhez, mint én, és magának mint gondos atyának minden oka megvan arra, hogy leányát eltiltsa a kockázattól.

Cesare Ferra mélyen megindult. A fiatalember olyan egyszerűen és közvetlenül beszélt. És micsoda reménykedéssel! S ami a legszebb: annyira lényegretörően. Óvintézkedéseket tett a sors csapásai ellen, az ő leánya védelmében. Ferra fölállt, hogy megölelje Giulianót. – Fiam, áldásom rajtatok – mondta. – Beszélek Giustinával.

Távozóban még kifejtette, örül, hogy értesülése használhatónak bizonyult. Meglepetten látta, miként változik Giuliano arckifejezése. Szeme tágra nyílt, szép arca fehér márvánnyá keményedett.

– Stefano Andolinit és Passatempót is meghívom az esküvőnkre – mondta. – Ott majd azt a számlát is rendezem. – Később tűnt föl csak Ferrának, hogy nem a legbölcsebb döntés, már ha csakugyan titokban akarják tartani házasságukat.

Szicíliában nem ritkaság, hogy egy lány úgy megy férjhez, hogy vőlegényével még egy percet sem töltött kettesben. Mikor kiülnek a ház elé, a hajadonok csak a profiljukat mutathatják, másként feslettnek kiáltanák ki őket. Az arra járó fiatalemberek nem elegyedhetnek szóba velük, azt csak a templomban lehet, ahol a lányokat a Szűzanya szobra meg anyjuk jéghideg tekintete vigyázza. Ha a fiatalember bolondul beleszeret a lány profiljába meg abba a pár szavába, amit az illendő és semmitmondó beszélgetés közben hallhatott, akkor egy jól fogalmazott levélben hitet kell tennie érzéseiről. És ez komoly dolog. Sokszor hivatásos írót bíznak meg vele. A rossz tónus ugyanis könnyen temetésre vezethet és nem nászra. Turi Giuliano házassági ajánlata az apán keresztül szintén megszokott jelenség volt, jóllehet magával Giustinával semmi módon nem sejtette érdeklődését.

Cesare Ferrának nem volt kétsége a lánya döntése felől. Giustina már kicsi lányként ezzel fejezte be imádságait: – És óvd meg Turi Giulianót a csendőrök golyóitól. – Mindig készséggel szaladt át üzenetet vinni Turi anyjához. És amikor tudomást szerzett a La Venera házába átvezető alagútról, szabályszerű dührohamot kapott. Apja-anyja azt hitte, az özvegy és a Giuliano szülők letartóztatása dühítette föl, de aztán rájöttek, hogy bizony féltékenység ez a javából.

Cesare Ferra tehát meg tudta jósolni lánya válaszát, ez nem volt meglepetés. De ahogy a lány a hírt fogadta, az annál inkább meglepte. Vásott derűvel somolygott apjára, mint aki maga tervelte ki a dolgot, s mint aki mindig is tudta, hogy ha akarja, elcsábíthatja Giulianót.

Messze a hegység szívében állt egy kis normann kastély, erősen omladozva, már húsz esztendeje lakatlanul. Giuliano úgy döntött, itt lesz az esküvő, és itt töltik mézeshetüket is. Aspanu Pisciottának megparancsolta, vétesse körül fegyveresekkel a kastélyt, nehogy rajtaütésszerű támadás érje őket. Manfredi apát szamárkordén hagyta oda kolostorát, s mikor véget ért a kocsiút, Giuliano emberei hordszékben vitték tovább a hegyi ösvényeken. A régi kastélyban az apát úr örömmel fedezte föl a kis házikápolnát, melynek értékes szobrait és bútorzatát, sajnos, rég széjjelhordták. Szépek voltak azonban maguk a csupasz kövek is, és felséges a kőoltár. Az apát nem igazán örült Giuliano házasságának, és a szertartás után, mikor összeölelkeztek, tréfásan így szólt: – Tarthattad volna magad, fiam, a régi szóláshoz: aki egyedül játszik, sohasem veszít.

Giuliano nevetve így felelt: – De hát gondolnom kell a saját boldogságomra is. – És aztán hozzáfűzte az apát egy kedvenc paraszti bölcsességét, amellyel pénzszerző manipulációit szokta mentegetni: – Emlékezzen csak, atyám, Szent József is előbb a maga szakállát borotválta le, s csak azután az apostolokét. – Ettől jobb kedve lett az apát úrnak is; kinyitotta a ládikáját, és átadta Giuliano házasságlevelét. Szépséges okmány volt, aranytintával írt középkorias kalligráfia.

– Házasságodat bejegyzem a kolostorban – szólt az apát –, de ne aggódj, megtudni senki nem fogja.

A menyasszony és szülei szamárháton érkeztek előző este. Giuliano emberei lakhatóvá tettek néhány szobát, és azokban szálltak meg, bambuszból-szalmából rögtönzött nyoszolyákon. Giulianónak fájt, hogy az ő szülei nem lehetnek ott, de hát őket ugyancsak szemmel tartotta Luca ezredes.

Az esküvőn csak Aspanu Pisciotta, Stefano Andolini, Passatempo, Silvestro tizedes és Terranova volt jelen. Giustina útiruháját ama fehérre cserélte föl, amelyben Palermóban annyira megbámulta volt Giuliano. Rámosolygott vőlegényére, s annak összeszorult a szíve e sugárzó mosolytól. Az apát kurtára fogta a ceremóniát, aztán mind kimentek a kastély előtti gyepre, ahol borral, hideg hússal, kenyérrel terített asztal várta őket. Gyorsan ettek, az itallal felköszöntötték a menyasszonyt és a vőlegényt. Ferráék és az apát úr visszaútja hosszú lesz és kockázatos. Félő volt, hogy egy csendőrjárőr belebotlik a kastély köré vont őrgyűrűbe, és a banditák tűzharcba keverednek velük. Az apát már indult is volna, de Giuliano visszatartotta:

– Megköszönöm szépen, amit ma értünk tett – mondta. – Nemsokára egy könyörületességi cselekedetet kell végrehajtanom, és ehhez ismét a segítségét szeretném kérni. – Halkan folytatta, és néhány perc után az apát beleegyezőleg biccentett.

Giustina megölelte szüleit, az anyja sírt, és esdeklően nézett Giulianóra. Akkor Giustina valamit a fülébe súgott, és az anya elnevette magát. Még egyszer összeölelkeztek, és a szülők szamárhátra kaptak.

A vőlegény és a menyasszony a nászéjszakát a kastély díszhálójában töltötte. Ezt a szobát is rég kifosztották, de Giuliano fölhozatott szamárháton egy terjedelmes matracot; a selyem ágynemű, a pehelypaplan és az ugyancsak libapehellyel tömött párnák Palermo legdrágább üzletéből származtak. A szomszédos fürdőszoba éppolyan tágas volt, mint a háló, márványkáddal, öblös mosdóval. Folyóvize természetesen nem volt; maga Giuliano hordta tele a kastély mellett csörgedező üde hegyi patakból. És odakészített megannyi kozmetikumot és parfümöt, amit Giustina életében se látott.

Meztelenül félénk volt egy ideig, kezét az összezárt combja között tartotta. Aranylott a bőre. Karcsú volt, telt keble mégis mint az érett nőké. Mikor a férfi megcsókolta, kissé elfordította a fejét, s a csók csak szája szögletét érte. Giuliano türelmes volt – no nem a tapasztalt szerető türelmével, hanem fejlett taktikai érzékével, amelynek partizánharcában oly nagy hasznát vette. A lány leeresztette hollófekete haját, mely végigomlott telt keblén; Giuliano a hajzuhatagot simogatta, és arról a sorsdöntő napról beszélt, amikor a palermói utcán először látta meg Giustinában a nőt. Milyen szép is volt! Elszavalta néhány versét, amelyet hozzá írt, szépségéről álmodva a hegyi magányban. Giustina lassan eleresztette magát, testét a pehelypaplan takarta. Giuliano meztelenül feküdt a paplanon, de a lány elfordította tekintetét.

Giustina elmesélte, miként szeretett belé aznap, amikor bátyja üzenetével átment Giulianóékhoz, és hogy mennyire zokon vette, hogy Giuliano nem ismerte föl benne a hajdani kislányt, akinek pénzt adott. Elmesélte, miként foglalta nevét minden esti imájába, s elmondta, hogy tizenegy éves kora óta szereti, az életénél is jobban.

Turi Giuliano földöntúli boldogsággal hallgatta. Lám, szereti a lány, lám, gondolt rá, vele álmodott, mikor ő magányosan bolyongott a hegyek között. Egyre simogatta a fekete hajsátrat; a lány megfogta a kezét, és a maga száraz, meleg két keze között dédelgette. – Meglepődtél, mikor apád előállt a kérelmemmel? – kérdezte Turi.

Huncut, diadalmas mosoly. – Nem, azok után, hogy úgy megbámultál Palermóban. Attól a naptól fogva neked készítettem magam.

A férfi ráhajolt a lány vörösborszínű, telt ajkára, s Giustina most már nem kapta el a fejét. Ajka édessége meglepte a férfit, elbűvölte édes lehelete meg az, hogy ő maga milyen érzékenyen reagál. Életében először érezte azt, hogy olvadozik. Megreszketett; Giustina fölhajtotta a pehelypaplant, hogy bebújhasson alája. A lány oldalt fordult, egész testével hozzásimult, átölelte, és immár együtt lebegtek és olvadtak, és Giuliano érezte, hogy ennek a testnek az érintése össze sem mérhető eddigi tapasztalataival, Giustina lehunyta a szemét.

Turi Giuliano megcsókolta a száját, a hunyt szemét és aztán a mellét, s a véghetetlenül gyöngéd, forró bőr szinte megperzselte az ajkát. Elbódította a fiatal női test illata: édes, az élet fájdalmától érintetlen illat, oly távol minden romlástól és a haláltól. Ujjai végigsimították a lány combját, és a selymes bőr éreztén a fizikai fájdalommal rokon döbbenet villámlott ágyékából föl a feje búbjáig. Meglepetésében elnevette magát. És akkor a lány keze vándorolt el, és megállapodott, pihekönnyen, a férfi lába között, és Turi kis híján elvesztette az eszméletét. Tüzes, mégis gyöngéd szenvedéllyel tette magáévá a lányt; az eleinte tétován, később ugyanolyan szenvedélyesen viszonozta kedveskedéseit. Szeretkeztek egész éjjel, némán, csak a szenvedély és a szerelem kiáltása szakadt ki belőlük olykor, és hajnalhasadáskor Giustina fáradtan elaludt.

Csaknem dél volt már, mire fölserkent. Látta, a márványkád tele hűs vízzel, és tele vödrök állnak a mosdó mellett is. Turi sehol. Giustinát csak egy percig rémisztette az egyedüllét, aztán belépett a kádba, és megmosdott. Utána megszárítkozott az odakészített nagy, durva szövésű, barna törülközővel, és kipróbálta a mosdó peremére tett parfümöt. Befejezvén reggeli toalettjét, az útiruháját öltötte magára – sötétbarna szoknya, fehér, gombos szvetter, gyaloglásra való kényelmes cipő.

Odakinn a szicíliai napfény, amely májusban már forró, de itt kellemesen enyhítette a hűvöskés hegyi szellő. Tűz égett a kecskelábú asztal mellett, és Giuliano a reggelit készítette: barna kenyérből pirítós, hideg sonka, gyümölcs. Két bögre tej, melyet a falevelekbe bugyolált fémkannából töltött ki.

Ketten voltak csak: Giustina Turi karjába vetette magát, és szenvedélyesen összecsókolta. Aztán megköszönte reggelikészítő gondosságát, egyszersmind szelíden korholta, amiért nem ébresztette föl, hogy ő csinálhasson reggelit. Ki hallott már olyat, hogy szicíliai férfi főzőcskézzen!

A napon ettek. Körülöttük, varázsos örömük körül, a kastély omladozó falai, fölöttük a normann torony maradványa; a toronysisak tarka mozaikján szikrát vetett a napsugár. A szép normann portál tört kövén túl éppen ráláttak a kápolna szentélyére.

Beléptek az omló fallal körített kastélykertbe; olajligetecskében jártak, itt-amott egy-egy vad citromfa. Térdig gázoltak a Szicília-szerte oly buján tenyésző virágokban – a görög költők kedves aszfodéloszában, a rózsaszín szellőrózsában, a jácintban, a skarlátszín nyári héricsben, amelyet a monda szerint Vénusz kedvesének vére színezett vörösre. Turi átölelte Giustinát; a lány haját-testét átjárta a virágtenger illata. Az olajliget mélyén Giustina merészen magára vonta szerelmét a pazar virágszőnyegen, és újra egymáséi lettek. Fölöttük sárga és kék pillangók rebbenékeny felhője lebegett, majd lendült tovább, föl az égbolt mérhetetlen azúrjába.

Harmadik, utolsó napjukon puskaropogást hallottak távolról, a hegyek közül. Giustina megriadt, Turi nyugtatta. Vigyázott arra, hogy háromnapos együttlétük idején senki és semmi meg ne riassza a párját. Fegyvert ő maga nem viselt, szem előtt sem volt semmilyen öldöklőeszköz: fegyvereit eldugta a kápolnában. A maga szorongását nem mutatta, embereinek megparancsolta, hogy ne mutatkozzanak. Ám nem sokkal a távoli fegyverropogás után egyszer csak megjelent Aspanu Pisciotta, két véres nyúllal a vállán. Giustina lábához dobta őket, és így szólt: – Készítsd el az uradnak: kedvenc eledele. S ha elrontanád, semmi baj, van még húsz darab. – Rámosolygott az új menyecskére, s az szaporán nyúzni kezdte a zsákmányt. Pisciotta akkor Giulianóhoz lépett; félrehúzódtak egy beomlott boltív mellé, és leültek.

– Na, Turi – vigyorgott cinkosan Pisciotta –, megérte-e a lány, hogy kockára tettük érte az életünket?

– Boldog ember vagyok – mondta csöndesen, méltósággal Giuliano. – Most pedig mesélj nekem erről a húsz nyulacskáról.

– Luca-járőr volt, meglehetős tűzerővel. Megállítottuk őket. Két páncélkocsi. Az egyik rászaladt az aknáinkra, és olyan szépen megégett, ahogy az asszonyod fogja odakapatni a nyúlpörköltedet. A másik kocsi egy ideig vitézül lőtte a sziklákat, aztán elpucolt. Holnap nyilván visszajönnek a bajtársaikért. Jó sokan. Javasolnám, hogy még ma éjjel tűnjünk innen.

– Hajnalban jön az apósom Giustináért – mondta Giuliano. – Előkészítetted a mi kis értekezletünket?

– Elő.

– Amint távozik a... feleségem – Giuliano habozva ejtette ki a „feleségem” szót, Pisciotta elnevette magát, Giuliano is mosolygott –, amint távozik, hozd a kápolnába azokat az embereket, és végére járunk a dolognak. – Kis szünetet tartott, majd megkérdezte: – Meglepődtél, mikor elmondtam az igazat a Ginestráról?

– Nem.

– Velünk vacsorálsz? – kérdezte akkor Giuliano.

– Az utolsó estéteken? Hogyisne! Ismered a szólást: Új asszony főztjétől óvakodj. – A szólás persze az új barátok mint tettestársak potenciális árulására vonatkozott. Azaz Pisciotta még egyszer ki akarta fejezni, hogy Giulianónak soha nem lett volna szabad megházasodnia.

Giuliano mosolygott. – Nem tarthat ez sokáig: föl kell készülnünk egy másféle életre. Gondoskodjál róla, hogy az őrkordon holnap is a helyén legyen, amíg itt el nem végezzük minden dolgunk.

Pisciotta bólintott. Átpislantott a tűznél serénykedő Giustinára. – Milyen szép lány – mondta. – Csak belegondolni is, hogy az orrunk előtt nőtt fel, és jószerint soha meg se láttuk. Hanem vigyázz, az apja szerint ugyancsak temperamentumos. Nehogy kezébe add a puskád.

Ez is afféle vaskos paraszti kedélykedés volt, de Giuliano eleresztette a füle mellett. Pisciotta átvetette magát a kertfalon, és eltűnt az olajligetben.

Giustina virágot szedett, s szépen elrendezte egy ódon vázában, amit a kastélyban talált. Ezt tette most díszül az asztalra., Föltálalta főztjét, a paradicsomos-fokhagymás nyulat, hozzá, fatálban, olívaolajjal és vörös borecettel készített salátát. Turi most kissé idegesnek, szomorkásnak látta. Talán a fegyverdörgés tette, vagy tán az, hogy a komor képű, fekete fegyverekkel teliaggatott Aspanu Pisciotta betört ebbe az édenkertbe.

Szemközt foglaltak helyet az asztalnál, és lassan eszegettek. Nem is főz rosszul, gondolta Giuliano; a lány figyelmesen kenyeret tett elébe, új adag húst szedett a tányérjára, újratöltette borospoharát: lám, milyen jól nevelte az anyja. Elégedetten nyugtázta azt is, hogy jó étvággyal eszik: nem az a kákabélű fajta. A fiatalasszony ráemelte tekintetét, és látta, hogy az ura őt nézi. Elnevette magát: – Nos, van-e olyan, mint az anyád főztje?

– Jobb is. Csak meg ne mondd neki soha.

Giustina macskás tekintettel tovább nézte. – Hát mint a La Veneráé?

Turi Giulianónak gáláns kalandja fiatal lánnyal soha nem volt. Rajtaütésszerűén érte a kérdés, de taktikus elméje hamar készen állt a válasszal. A következő kérdés, sejtette, az lesz, hogy hogyan szeretkeztek La Venerával. Ezt a kérdést pedig nem akarta hallani, felelni még kevésbé szívesen felelt volna rá. Az idősebbik asszony iránt nem érezte soha azt a szerelmet, amit most a fiatal iránt, de gyöngédséget, hálát és tiszteletet most is. La Venera tragédiákat élt meg, és sokat szenvedett – és ennek a fiatal teremtésnek, bármilyen elragadó is, erről nincs és nem is lesz tudomása.

Komolykodóan rámosolygott a lányra. Az már állt, és az asztalt szedte le, de most a választ várta mozdulatlanul. – La Venera nagy szakácsnő, nem lenne igazság, ha vele mérnélek össze.

Azon nyomban elzúgott a füle mellett egy tányér. Giuliano fékevesztetten hahotázott. Boldog volt, hogy, lám, milyen valódi kis családi jelenetben lett része, és ámult, hogy a fiatal lány arcáról, íme, most először lehullani látta az édes engedékenység álcáját. De mikor az áldozat könnyekben tört ki, magához ölelte.

Ott álltak az ezüstös alkonyban, amely ezen az égtájon oly gyorsan szakad le. Turi szerelmesen dünnyögött a hollófekete hajból kiütköző rózsás fülecskébe. – Tréfáltam, na. Te vagy a legjobb szakács a világon. – És közben a lány nyakába temette arcát, hogy ne lássék a mosolya.

Utolsó közös éjszakájukon többet beszélgettek, mint amennyit szeretkeztek. Giustina kikérdezte La Veneráról, és Turi elmondta, hogy kész, vége, el van felejtve. Hogy fognak találkozni eztán, kérdezte akkor a fiatalasszony. Turi előadta, hogy át akarja küldeni Amerikába, hogy aztán alkalmas időben utána mehessen. Ezt azonban Giustina már az apjától is tudta; arra volt kíváncsi, hogy addig is hogyan fognak találkozni. Giuliano akkor értette meg, hogy amilyen kis fiatal, a tragédiát el sem tudja képzelni, az meg sem járta az eszét, hogy ő, Turi, esetleg rajtaveszt, és nem tud utána utazni.

Kora hajnalban megérkezett Ferra. Giustina még egyszer utoljára hozzásimult az urához, s aztán távozott.

Giuliano bement az omladozó kastélykápolnába, és várta, hogy Aspanu beállítson a főemberekkel. Várakozás közben felövezte magát a nász idejére levetett fegyvereivel.

Giuliano az esküvő előtt elbeszélgetett Manfredi apáttal, s megvallotta neki: gyanítja, hogy Stefano Andolini és Passatempo két nappal a Portella della Ginestra-i vérfürdő előtt Don Crocénál járt. Biztosította az apátot, hogy fiára nem fog kezet emelni, de múlhatatlanul fontos, hogy megtudja az igazságot. Az apát akkor előadta az egész történetet. Fia ugyanis, Turi jól sejtette, meggyónt neki.

Don Croce megkérte Andolinit, vigye el hozzá Villabatéba Passatempót egy titkos megbeszélésre. Andolininek odakinn kellett várnia, amíg azok ketten tárgyaltak. Két nappal a tömegmészárlás előtt történt. A május 1-jei tragédia után Stefano Andolini kérdőre vonta Passatempót, s az megvallotta, hogy csinos összeget kapott a Dontól azzal a föltétellel, hogy Giuliano parancsa ellenére a tömeg közé fog lőni. Azonnal meg is fenyegette Andolinit, hogy ha köpni merészel Giulianónak, akkor ő, Passatempo azt fogja vallani, hogy Andolini is jelen volt az egyezkedésen. Andolini félelmében végül csak apjának, Manfredi apát úrnak mondta el a történteket. Manfredi azt tanácsolta, tartsa a száját. A tragédia utáni héten még mit sem csillapodott Giuliano őrjöngő dühe: bizonyos, hogy mind a kettőjüket kivégezte volna.

Giuliano újfent megnyugtatta a papot, hogy fiát nem fogja bántani. Pisciottát beavatta tervébe, amelyet csak Giustina hazaindulta után szándékozott megvalósítani. Előbb a vőlegényszerep és csak aztán a mészáros.

Várt tehát a romos normann kastélykápolnában, melynek mennyezete nem volt már egyéb, mint a kék mediterrán égbolt. Nekitámaszkodott az oltár maradványainak, s ebben a testtartásban fogadta az Aspanu Pisciotta vezetésével besorjázó vezéreit. A tizedes, akit Pisciotta beavatott, úgy helyezkedett el, hogy fegyverével sakkban tarthassa Passatempót és Andolinit. E két embert egyenest Giuliano élé vezették. Terranova, aki semmit nem tudott, leült egy kőpadra. Éjszaka ő volt az őrparancsnok a kastély körül, s most ugyancsak álmos volt. A többieknek nem mondta meg Giuliano, mit szándékozik tenni.

Tudta, hogy Passatempo valóságos vadállat, megérzi az atmoszféra mégoly kis változásait, meg tudja orrontani a veszedelem szagát. Vigyázott tehát, hogy teljesen természetesnek tűnjön a viselkedése. Ővele egyébként mindig nagyobb távolságot tartott, mint a többiekkel. Passatempót és bandáját a messzi Trapani körzetének felügyeletével bízta meg, mert mindig is taszította a vezér állati kegyetlensége. Arra jól lehetett használni, hogy kivégezze a besúgókat, vagy hogy ráijesszen a makacskodó, fizetni nem akaró „vendégekre”. Passatempo puszta látványa elég volt a foglyok megfélemlítésére, a tárgyalások kurtítására, de ha ez nem lett volna elegendő, akkor Passatempo olyan gusztussal adta elő, mit fog művelni, váltságdíj híján, magával a fogollyal, de még a rokonaival is, hogy a „vendég” legtöbbször azonnal mindenre hajlandónak mutatkozott, csak hogy mielőbb szabadulhasson.

Giuliano Passatempo mellének szegezte géppisztolyát, és így szólt: – Mielőtt elválnánk, rendezzük adósságainkat. Megszegted parancsomat, pénzt fogadtál el Don Crocétól azért, hogy mészárlást rendezzél a Portella della Ginestránál.

Terranova szeme résnyire szűkült, ahogy Giulianóra nézett. Aggasztani kezdte a saját biztonsága: mi lesz, ha Giuliano őrá is gyanakszik? Védenem kellene magam, villant eszébe, de akkor látta, hogy Pisciotta pisztolya is Passatempóra szegeződik.

Giuliano akkor Terranova felé fordult: – Tudom, hogy te meg az embereid híven hajtottátok végre a parancsot. Passatempo bezzeg nem. A te életedet is veszedelembe sodorta ezzel, mert ha rá nem jövök, ki a tettes, mind a kettőtöket kénytelen lettem volna kivégezni, így azonban csak ővele foglalkozom.

Stefano Andolininek arcizma sem rándult. Újfent a végzetre bízta magát. Végtére hű maradt Giulianóhoz, és mint minden igaz istenhívő, ő sem hihette Istenéről, hogy rosszakaratú volna, következésképp szilárdan hitte, hogy most haja szála sem fog görbülni.

Tudta Passatempo is. Tudta, állati ösztöne megsúgta neki, hogy ez a vég. Csak a maga féktelenségében bízhat immár, ámde, sajna, két fegyvercső ásít a képébe. Húzni kell tehát az időt, és mindent egy lapra, egy váratlan és eszeveszett támadásra föltenni, így szólt: – Stefano Andolinitől kaptam a pénzt és az üzenetet, ővele is tessék leszámolni. – Abban reménykedett, hogy Andolini megmozdul, védekezni fog, és a pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva ő, Passatempo támadásba lendülhet.

Giuliano azonban így válaszolt: – Andolini meggyónta vétkét, és az ő kezében nem volt gépfegyver. Don Croce őt is éppúgy félrevezette, ahogy engem.

Passatempo durván méltatlankodott: – Dejszen száz embert megöltem, és soha nem finnyáskodtál. Nem beszélve, hogy a Portellának már majdnem két éve. Hét éve együtt vadászunk, és akkor az egyszer fordult elő, hogy megszegtem a parancsodat. Don Croce meggyőzött: te magad se bánnád olyan szörnyen, ha megtörténne, ami végül is megtörtént. Csak hát te túl lágy vagy ahhoz, hogy ilyet parancsba adjál. És most mondd meg, mi az a pár halott ahhoz a sokhoz képest, akit ez idáig megöltünk? Hozzád, személy szerint hozzád soha nem lettem hűtlen.

Giuliano megértette, reménytelen, hogy Passatempo fölfogja, milyen iszonyatosan nagyot vetkezett. És mégis, miért sérti annyira? Az évek során, nemde, ő maga is tett nem egy majdnem ehhez fogható rémséget. Kivégezte a borbélyt, keresztre feszíttette a papnak öltözött bérgyilkost. És az emberrablások és az a sok csendőrgyilkosság és a kémek könyörtelen kivégzése. Ha Passatempo született dúvad, akkor ő, Giuliano, Szicília bajnoka, vajon micsoda? Érezte, gyűlik lelkében a vonakodás attól, hogy kivégezze ezt az embert. Gyorsan így szólt tehát: – Kapsz egy kis időt, hogy megbékélj Isteneddel. Térdelj le, imádkozz.

A többiek félrehúzódtak, magára hagyva pusztulása peremén az elítéltet. Passatempo úgy tett, mint aki térdre ereszkedik, de guggoló helyzetéből villámgyorsan rávetette magát Giulianóra; az lépett egyet, és elhúzta a géppisztoly ravaszát. A sorozat a levegőben kapta el Passatempót, de továbblendült, és estében súrolta az oldalt lépő Giulianót.

Aznap délután a hegyi utakon járőröző csendőrkülönítmény rábukkant Passatempo testére. Mellére papiros volt tűzve:

ÍGY JÁR, AKI ELÁRULJA GIULIANÓT.