16. fejezet

A Fiat megkerülte Trapani városát, és a tengerparti úton futott tovább. Michael Corleone és Stefano Andolini egy villa elé érkezett. Szokatlanul nagy villa volt, valójában három különálló ház. Fal vette körül, melyen csak a tenger felől volt nyílás. A villa kapuját két férfi őrizte; a falon belül Michael meglátott egy nagy, kövér embert, akinek ruhája kirítt a szicíliai környezetből: sportzakó, flanelnadrág, kihajtott nyakú kötött pólóing. Míg a kapunyitásra vártak, a kövér ember húsos arca mosolyra derült, és Michael meglepetten ismerte föl Peter Clemenzát.

Michael Corleone apjának, odaát Amerikában, Clemenza volt a jobbkeze. Ugyan mi szél hozta ide? Utoljára azon a végzetes éjszakán látta, amikor megkapta tőle a pisztolyt, amellyel nem sokkal később agyonlőtte a rendőrkapitányt meg Solozzót, a törököt. Élénken emlékezett arra a két év előtti pillanatra: szánalom és szomorúság ült akkor Clemenza szemében. Most szemlátomást azt sem tudta, mit csináljon örömében Michael láttán. Kirántotta a parányi Fiatból, és alaposan megropogtatta a bordáit.

– Michael, de jó, hogy újra látlak! Évek óta várom az alkalmat, hogy elmondhassam, milyen büszke vagyok rád. Micsoda pompás munkát végeztél. És most, íme, vége megpróbáltatásaidnak. Egy héten belül együtt lesz a család, és nagy-nagy ünnepet tartunk. Mindenki téged vár, Mikey. – Szeretettel tekintett Michael arcába, miközben még egyre ölelte két hatalmas karjával, és fölmérte, mit fejlődött. Ez a fiatalember immár nem az ifjú háborús hős. A Szicíliában töltött évei alatt férfivá érett.

Azaz: nem nyitott könyv immár az arca, hanem büszke és zárkózott, mint egy született szicíliaié. Kész arra, hogy elfoglalja méltó helyét a családban.

Michael is örült, hogy újra látja Clemenza súlyos alakját, elnagyolt vonású, széles ábrázatát. A családja felől kérdezősködött. Apja kiheverte ugyan az ellene elkövetett merényletet, de egészsége már nem a régi. Clemenza gyászosan csóválgatta a fejét. – Senki emberfiának nem tesz jót, ha átlyuggatják a bőrét. Még ha fölépül is. De hát nem először lövik meg apádat. Erős, mint a bivaly. Rendbe fog jönni, meglásd. Hanem az, hogy Sonnyt megölték, az tett be neki igazán. Na és anyádnak. Brutális gyilkosság volt, Mikey... darabokra szaggatták a géppisztolysorozatok. Kár volt azt tenni. Ilyenhez senkinek nincs joga. Bosszúból tették, hát persze. Na de nekünk is megvannak a terveink. Apád majd elmondja otthon. Mindenki boldog, hogy visszatérsz.

Stefano Andolini biccentett Clemenzának; látszott, ismerik egymást. Kezet fogott Michaellal, s kijelentette, mennie kell, dolga van Monteleprében. Búcsúzóban így szólt: – Bármit hallasz is majd, ne feledd, hogy mindig hű maradtam Turi Giulianóhoz, s hogy ő is mindvégig megbízott bennem. Ha ne adj’ isten elárulják, nem én leszek az. – Akadozott a szava nagy őszinteségében. – És téged sem foglak elárulni.

Michael hitt neki. – Ugyan már, pihenj egyet, egyél-igyál velünk!

Stefano Andolini megrázta a fejét. Beült Fiatjába, kihajtott, és a kapu zajosan becsukódott utána.

Clemenza a főépülethez vezette Michaelt. A falat és a fallal nem védett tengerparti részt fegyveres őrök vigyázták. Kis móló nyújtózott Afrika távoli partja felé, hozzákötve egy csinos motorcsónak, melyen az olasz trikolórt lengette a szél.

A villában két vénasszony, talpig feketében, világos szín egy folt se rajtuk, bőrüket sötétre cserzette a nap, fejükön fekete kendő. Clemenza megkérte őket, vinnének be egy tál gyümölcsöt Michael hálószobájába.

A háló terasza a kék Földközi-tengerre nézett, melyet most a közepén mintha kettészelt volna a még alacsonyan álló nap reggeli aranyhídja. A látóhatáron, mint megannyi nagy labda, kék és vörös vitorlájú halászhajók bukdácsoltak. A teraszon kis asztal, nehéz sötétbarna abrosszal leterítve, körötte, széken ülve, két férfi. Kávéskanna meg egy kancsó vörösbor állt közöttük.

– Fáradtnak látszol – szólt Clemenza. – Aludj egyet, aztán mindent elmondok töviről hegyire.

– Nem lenne rossz pihenni egyet – felelt Michael. – Hanem előbb hadd hallom, jól van-e anyám.

– Jól bizony. Alig várja, hogy otthon légy végre. Nem okozhatunk csalódást neki, sok lenne azok után, ami Sonny fiával történt.

Michael még egyszer rákérdezett:

– És apám teljesen fölépült?

Clemenza nevetett, nem éppen kellemesen. – Mi az hogy! Hamarosan az Öt Család is megtudja, milyen pompásan fölépült. Apád csak arra vár, hogy hazaérj, Mike. Nagy tervei vannak veled. Őt sem szabad cserbenhagynunk. Úgyhogy Giuliano miatt ne legyen gondod: ha előkerül, magunkkal visszük, és kész. Ha tovább marháskodik, itt hagyjuk.

– Apám rendelte így? – kérdezte Michael.

– Légifutár érkezik naponta Tuniszba. Átjárok motorcsónakkal, és rendszeresen beszélek vele. Ezt a parancsot tegnap kaptam. Eleinte úgy volt, hogy Don Croce fog segíteni, apád legalábbis ezt mondta, mikor elindultam az Államokból. De tudod-e, mi történt tegnap Palermóban? Alighogy elmentél onnan? Valaki ki akarta nyírni Crocét. Átmásztak a kertfalon, és négy testőrét megölték. Croce megúszta. Na, mit szólsz?

– Jézus – szólt Michael. Emlékezett, milyen elővigyázatossági intézkedéseket tett Don Croce a szálloda körül.

– Szerintem a barátunk, Giuliano volt az. Remélem, te meg apám tudjátok, mit tesztek. Olyan fáradt vagyok, hogy nem tudok már gondolkozni.

Clemenza fölállt, és megveregette a vállát. – Jó pihenést, Mikey. Ha fölébredsz, bemutatlak a fivéremnek. Nagy ember, mint apád, éppolyan dörzsölt, éppolyan kemény, és ezen a vidéken ő az úr, mondjon bármit is Croce.

Michael levetkőzött, és ágyba bújt. Nem aludt már vagy harminc órája, az agya mégis tovább zakatolt, és nem hagyta elaludni. Érezte a délelőtti nap hevét, hiába csukta be a nehéz zsalukat. Nyomasztó virág- és citromillat lengte körül. Egyre az elmúlt napok eseményei motoszkáltak a fejében. Hogyan lehet, hogy Pisciotta és Andolini szabadon jár-kel? Miért döntött úgy Giuliano – láthatóan a lehető legrosszabb pillanatban –, hogy Don Crocét ellenségének fogja tekinteni? Szicíliai ember ilyen goromba hibát nem követ el. Végtére, hét évig a társadalom számkivetettjeként élt a hegyekben. Ami sok, az sok. Bizonyára tisztességesebb életre vágyik már – ha nem is itt, de, mondjuk, Amerikában. Nyilvánvaló, hogy ilyen tervei vannak, másként a kedvesét, állapotosan, nem küldené előre Amerikába. Megvilágosodásként hasított belé a gondolat, amely mindeme kérdésekre megadja a választ: Giuliano még egy utolsó összecsapásra készül. Itt, a szülőföldjén nem fél a haláltól. Itt nyilván olyan konspirációk és tervek vannak, amelyeknek ki kell futniok a végkifejletig, és amelyekről neki. Michaelnek fogalma sem lehet, nagyon körültekintőnek kell tehát lennie. Michael Corleone ugyanis nem Szicíliában akart meghalni. Ő ezt a mítoszt nem vallotta magáénak.

Michael fölébredt a tágas hálóban, és a zsalut kihajtotta a délelőtti fényben fürdő fehér balkonra. A balkon alatt a Földközi-tenger nyújtózott mélykék szőnyeg gyanánt a látóhatárig. Bíbor foltok, vitorlák tarkázták a vizet, és a vitorlák alatt halászemberek távolodtak a horizont felé. Michael elnézte őket néhány percig; elkápráztatta a tenger szépsége meg Erice fölséges szirtjei az északi partszakaszon.

Masszív, rusztikus bútorok a szobában. Az asztalon kék zománc mosdótál egy korsó vízzel. A szék hátán durva barna törülköző. A falakon szentek és a Szűzanya, ölében a gyermek Jézus. Michael arcot mosott, és kiment a szobából. A lépcső alján már várta Peter Clemenza.

– Ohó, Mikey, mindjárt másképp festesz – mondta. – Most egy jó reggeli, hogy visszanyerd az erődet, és akkor aztán a tárgyra térhetünk. – Átvezette Michaelt a konyhába, leültek egy hosszú faasztal mellé. Mintegy varázsütésre, megjelent a tűzhelynél egy öregasszony, kitöltött két csésze feketét, és fölszolgálta. Aztán, éppolyan boszorkányosan, térült-fordult, és már elébük is tette a kolbászos rántottát. A sütőből előkerült egy kerek, barna héjú kenyér. És akkor, mint aki jól végezte dolgát, eltűnt a konyhából nyíló szobában. Michael köszönetét mintha meg se hallotta volna. Akkor egy férfi lépett a konyhába. Idősebb volt, mint Clemenza, de olyannyira hasonlított rá, hogy Michael kitalálta: csak Don Domenico Clemenza lehet az, Peter Clemenza bátyja. Don Domenico öltözéke merőben elütött az öccséétől. Fekete bársonynadrág, szára szívós barna csizmába gyömöszölve. Fehér selyeming fodros ujjal és hosszú fekete mellény. A fején kurta ellenzőjű sapka. Korbácsát, mikor belépett, a sarokba dobta. Michael fölállt, hogy üdvözölje, és Don Domenico Clemenza barátilag keblére ölelte.

Odaült hozzájuk az asztalhoz. Természetes méltóság és fensőség áradt belőle; Michaelt az apjára emlékeztette, annál is inkább, mert apját is ugyanaz az ómódi udvariasság jellemezte. Peter Clemenza szemlátomást igencsak nagy tiszteletben tartotta bátyját, az meg azzal a jóindulatú elnézéssel kezelte, ahogy a szeleburdi fiatalabb testvéreket szokás. A megfigyelés meglepte és elgyönyörködtette Michaelt. Peter Clemenza az öreg Corleone legbizalmasabb és legveszedelmesebb cápája volt Amerikában.

Don Domenico komolyan szólt, de szemében csipetnyi derű villant: – Michael, őszinte örömömre szolgál, egyszersmind megtiszteltetés számomra, hogy apád, Don Corleone, a gondjaimba ajánlott. Ki is használom rögtön az alkalmat, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Mondd csak, ez a semmirekellő öcsém, ez tényleg olyan nagyágyú Amerikában, mint aminek mondja magát? Olyan magasra kapaszkodott volna ez a kétbalkezes, aki idehaza egy disznót sem tudott tisztességesen leszúrni? Való igaz, hogy Don Corleone megtette a jobbkezévé? Aszondja, száz embernek dirigál. Hogy higgyem én ezt el? – De miközben ezt mondta, szeretettel veregette az öccse vállát.

– Igaz az utolsó szóig – mondta Michael. – Apám mindig azt mondja, ha az ön öccse nem lenne, akkor ő maga is olívaolajjal kereskedne.

Nevettek. Peter Clemenza így szólt: – Börtönben tölthettem volna az egész életem, ha Don Corleone meg nem tanít, hogy fegyver helyett inkább az eszemet használjam.

Don Domenico sóhajtott. – Én csak egy szegény gazdálkodó vagyok. Igaz, a szomszédok ügyes-bajos dolgaikban hozzám jönnek tanácsért: itt, Trapaniban fontos embernek számítok. Úgy hívnak, hogy a „a Hűtlen”, amiért nem úgy táncolok, ahogy Don Croce fütyül. Lehet, hogy oktalanul cselekszem, lehet, hogy a Keresztapa megtalálná a módját, hogy szót értsen Don Crocéval. Számomra ez lehetetlen. Hűtlen, hm. Meglehet, hogy az vagyok, de csak azokhoz, akik elkótyavetyélték a tisztességüket. Don Croce információkat árul a kormánynak, és az én szememben ez becstelenség. Hogy miféle emelkedett okokból csinálja, az engem csöppet sem érdekel. Járt utat járatlanért el ne hagyj, ahogy a szólás tartja, Michael. Meg fogod látni te is, ha eltöltesz itt néhány napot.

– Eltöltők néhányat, örömmel – válaszolt udvariasan Michael. – És hadd köszönjem meg a segítségét.

– Mennem kell, rengeteg dolgom van – mondta Don Domenico. – Ha bármire szükséged van, fiam, csak üzenj. – Fölkapta korbácsát, és távozott.

Akkor így szólt Peter Clemenza: – Michael, az apád megígérte, hogy kisegíti Turi Giulianót az országból. Barátságból teszi, meg azért, mert tiszteli Giuliano apját. De első a biztonság. A te biztonságod. Apádnak a mai napig vannak itt ellenségei. Giuliano egy hetet kapott, hogy ha akar, itt találkozhat veled. Ha addig nem kerül elő, indulnod kell, vissza, az Egyesült Államokba, nélküle. Ezt az utasítást kaptam. Különrepülőgép vár ránk Afrikában, azzal bármikor, huss, hazarepülhetünk. Csak szólnod kell, hogy rajta!

– Pisciotta azt mondta – szólt Michael –, hogy egykettőre idehozza nekünk Giulianót.

Clemenza elfüttyentette magát. – Beszéltél Pisciottával? A fenébe! Hisz őt is éppúgy halálra keresik, mint Giulianót! Hogy tudott lejönni a hegyekből?

Michael vállat vont. – Különleges igazolványa van, az a vörös szegélyes, amit az igazságügyi minisztérium bocsát ki. Többek között ez is aggaszt.

Peter Clemenza megcsóválta a fejét.

Michael folytatta: – Itt volna aztán ez a pofa, ez az Andolini, aki idefuvarozott. Ismered, Pete?

– Hja – mondta Peter Clemenza. – Dolgozott nekünk New Yorkban, no, csak amolyan alantasabb munkákat bíztunk rá, de Giuliano apja, az tisztességes ember volt, kőműves, és valóságos művésze a szakmának. Ostobák voltak mind a ketten, hogy visszajöttek. De hát a szicíliaiak már csak ilyenek. Nem tudják elfelejteni azt a szar kis szicíliai viskójukat. Most is magammal hoztam segítségnek két embert. Húsz éve nem voltak itthon. Elmentünk sétálni Erice környékére, szép város, szép vidék; mindenütt az a sok birka, bort is ittunk doszt, és ránk jött a hugyozhatnék. Hugyoztunk hát annak rendje és módja szerint, és ez a két fickó, ez, mikor befejezte, nagyot ugrott, de vagy kétméterest, és így kiáltott: Éljen Szicília! Na most mit szólsz? Ilyenek ezek, szicíliaiak maradnak, mindhalálig.

– Igen – mondta Michael –, de mi az ábra Andolini körül?

Clemenza vállat vont. – Az apád unokatestvére. Jó öt év óta Giuliano jobbkeze. Annak előtte azonban Don Crocéhoz állt közel. Ki tudja? Veszélyes ember.

– Ide fogja hozni Giuliano menyasszonyát – jegyezte meg Michael. – Állapotos. Át kell vigyük az Államokba; a nő majd üzen neki, ha úgy látja, hogy minden rendben, és akkor jön csak ide Giuliano. Azt mondtam, semmi akadálya. Jól tettem?

Clemenza elfüttyentette magát. – Nem is tudtam, hogy van barátnője. Jól tetted, persze.

Kimentek a nagy kertbe. Michael látta a kapunál az őröket, látta, hogy lenn a parton vagy hat fegyveres járkál föl és alá. A kurta móló mellé motorcsónak volt kötve. A kertben egy sereg férfi; nyilvánvalóan kihallgatásra vártak Peter Clemenzánál. Húszan lehettek, jellegzetes szicíliaiak, poros ruhában, karimás kalapban, Don Domenico szegényebb változatai.

A kert sarkában, egy citromfa alatt ovális asztal, rusztikus székekkel. Clemenza és Michael melléje telepedett, s akkor Clemenza odakiáltott a várakozóknak. Egy férfi kivált a csoportból, odajött, és leült. Clemenza egy ideig a személyes dolgairól kérdezgette. Házas-e? Vannak-e gyerekei? Mióta áll Don Domenico szolgálatában? Kik a rokonai Trapaniban? Gondolt-e valaha is arra, hogy szerencsét próbáljon Amerikában? Az utolsó kérdésre határozott igen volt a válasza neki is, az utána következőknek is.

Egy öregasszony, feketében, nagy kancsó bort tett az asztalra, aztán tálcát, sok pohárral. Clemenza minden embert megkínált egy pohár borral és egy cigarettával. Mikor végzett velük, és a csoport távozott, így szólt Michaelhoz: – Volt-e olyan, aki nem tetszett?

Michael megvonta a vállát: – Nekem mind egyformának tűnik. Mind Amerikába akar menni.

– Odahaza kell egy kis frissítés. Sok embert veszítettünk, és könnyen lehet, hogy még többet fogunk. Úgy ötévenként magammal viszek vagy egy tucatot. Magam tanítom be őket. Eleinte csak az aprómunka: beszedés, őrszolgálat, testőrszolgálat. Kipróbálom a lojalitásukat. Mikor aztán úgy érzem, hogy itt az idő, és itt az alkalom, lehetőséget kapnak, hogy bizonyítsák, mit érnek. Hanem ezzel nagyon óvatosnak kell ám lenni. Aki odáig eljut, az tudja, hogy megélhetési gondja nem lesz többé – föltéve, ha lojális marad. Itt mindenki tudja, hogy a Corleone családnak toborzok, és nincs az a férfi, aki ne akarna a közelembe férkőzni. De a bátyám az, aki megválogatja őket. Az ő hozzájárulása nélkül senki nem kerülhet elém.

Michael körülnézett a szépséges kertben – tarka virágok, illatozó citromfák, ókori romok közül előásott szép régi szobrok és szenteket ábrázoló újabbak, a villát körülvevő rózsaszín fal. Csodás díszlet a tizenkét gyilkos apostol kiválasztásához.

Késő délután a kis Fiat újra megjelent a kapunál. Az őrök teketória nélkül beengedték. Andolini vezetett; mellette egy lány, hosszú haja koromfekete, szép ovális arca, mint a festett Madonnáké. Mikor kiszállt, Michael meglátta terhét. A szicíliai nők szerény, bő ruháját viselte, de nem feketéből, hanem valami csúf rózsamintás anyagból szabva. Ám az arca olyan kedves volt, hogy a ruha mit sem számított.

Michael Corleone meglepetten látta, hogy a lány után még valaki: az apró termetű Ettore Adonis is kikászálódik. A bemutatást Adonis végezte. A lányt Giustinának hívták. Hiányzott belőle a fiatalok szokásos félszegsége; mindössze tizenhét éves létére az érett nők erejét sugározta, mint aki megízlelte már az élet tragikumát. Elfogulatlanul megnézte magának Michaelt, s csak azután hajtott fejet, szentesítve a férfi bemutatását. Mintha a csalárdság jegyeit kereste volna rajta.

Az egyik öregasszony elvezette a lányt a szobájába, Andolini kivette poggyászát a gépkocsiból. Egy kis bőrönd, ennyi volt az egész. Maga Michael vitte utána a házba.

Aznap este együtt vacsoráztak, csak Andolini távozott a Fiatján. Ettore Adonis velük maradt. A vacsoraasztalnál tervet kovácsoltak Giustina Amerikába juttatására. A tuniszi motorcsónak készen áll, közölte Don Domenico; régóta készen állt már, mivel nem lehetett tudni, mikor is érkezik Giuliano, s ha megérkezik, lehet, hogy azonnal hajóra kell szállnia. – Ki tudja, micsoda gonosz útitársak szeretnének hozzá csatlakozni – mondta mosolyogva Don Domenico.

Peter Clemenza kijelentette: maga kíséri Tuniszba Giustinát, s fölülteti arra a bizonyos különgépre, ellátva különleges okmányokkal, amelyekkel baj nélkül beengedik majd Amerikába. Ő, Clemenza, utána visszatér a villába.

Giustina Amerikából majd megküldi a jelszót, és akkor kezdődik Giuliano mentési akciója.

Vacsora közben Giustina alig is szólt. Don Domenico megkérdezte, kész-e még az éjjel továbbutazni, miután egész nap annyit utazott.

Mikor válaszolt, Michael megértette, mi ébreszthette föl Giuliano érdeklődését iránta. Szikrázó fekete szeme, határozott álla és szája akár a legerősebb szicíliai asszonyoké, és éppolyan eltökélt a szava is.

– Utazni könnyebb, mint dolgozni, s nem olyan veszélyes, mint bujkálni – mondta. – Aludtam eleget a hegyekben, meg birkákkal a mezőn, miért ne alhatnék tehát a hajón meg a repülőgépen? Nem lesz ott olyan nagyon hideg, igaz? – Fiatalos büszkeség csengett a szavában, de a keze megremegett, mikor fölemelte borospoharát. – Csak Turi miatt aggódom. Miért nem jön inkább velem?

– Giustina – mondta gyöngéden Ettore Adonis –, nem akar veszélybe sodorni. Az ő utazása körülményesebb, sokkal elővigyázatosabbnak kell lenni.

Peter Clemenza így szólt: – Hajnal előtt fogtok Afrikába érni, Giustina. Jól tennéd, ha lepihennél.

– Nem. Nem vagyok fáradt, és egyébként is úgy izgulok, hogy nem tudnék aludni. Kaphatnék még egy kis bort?

Don Domenico teletöltötte a poharát. – Igyál, jót tesz a magzatodnak, és aludni is segít majd. Üzent valamit Giuliano?

Giustina szomorkásan rámosolygott. – Hónapok óta nem láttam. Aspanu Pisciotta az egyetlen, akiben megbízik. Nem mintha azt hinné, persze, hogy elárulom, de hát én vagyok a gyöngéje, akin keresztül, ugye, tőrbe lehet csalni. Ezt hámozta ki abból a temérdek könyvéből, a regényeiből, ahol mindig a szerelem okozza a hősök vesztét. Azt hiszi, az irántam való szerelme a legnagyobb gyengeség, és így aztán nekem végképp semmit nem mond a terveiről.

Michael szeretett volna többet is hallani Giulianóról: ilyenné lett volna az apja is, ha Szicíliában marad; ilyenné lehetett volna Sonny. – Hogyan ismerkedett meg Túrival? – kérdezte a lánytól.

Giustina elnevette magát. – Tizenegy éves fejjel lettem szerelmes belé. Majdnem hét éve, Turi akkor még csak egy éve volt törvényen kívül, de máris híresség a mi kis szicíliai falunkban. Öcsémmel a földeken dolgoztunk apánkkal. Apánk a kezembe adott egy köteg lírát, hogy vinnénk haza a mamának. Mi meg, amilyen buta kisgyerekek voltunk, nagy büszkén lengettük a bankókat. Két csendőrrel találkoztunk az úton: elvették a pénzünket, és még ki is nevettek, amikor sírva fakadtunk. Nem tudtuk, mitévők legyünk, hazamenni féltünk, visszamenni apánkhoz pedig végképp nem mertünk. Na és akkor előtermett a bokrok közül egy fiatalember. Magasabb volt, mint a legtöbb szicíliai, és sokkal szélesebb vállú. Olyan volt, mint az amerikai katonák, akikből eleget láthattunk a háborúban. Géppisztolyt vitt a hóna alatt, barna szeme mégis gyöngédséget sugárzott. Nagyon szép férfi volt. Megkérdezte, gyerekek, miért sírtok egy ilyen csudaszép napon? És te, hölgyecske, ha kisírod azt a szép szemed, hogyan mégy férjhez? Ezt mondta, és nevetett hozzá; látni való volt, hogy valami okból megörvendezteti a látásunk. Elmondtuk, mi történt, s akkor megint elnevette magát, és azt mondta, óvakodni kell a csendőröktől; szerencsénk, hogy ilyen fiatalon megkaptuk ezt a leckét. És azzal nagy köteg bankót nyomott az öcsém kezébe, hogy vigyük el a mamának, nekem meg egy cédulát adott, hogy apánknak adjuk át. Ez állt rajta: „Meg ne szidja ezt a két szép gyermeket: gyámola és öröme lesznek majd öregségére. A pénz, amit adtam, sokkal több, mint amennyit elvesztettek. És tudja meg: mától fogva maga is meg a gyermekei is GIULIANO oltalma alatt állnak.” Milyen szép név, gondoltam, és jó, hogy csupa nagybetűvel írta. Hónapokig a nevével álmodtam. A betűivel. GIULIANO... De ami miatt beleszerettem: hogy olyan nyilvánvalóan jólesik neki, ha jót tehet. Őszinte örömmel segít másokon. És ez így van, ebben semmit nem változott. Mindig ezt az örömet láttam az arcán, mintha ő, az adományozó kapná a többet. Ezért szereti egész Szicília.

– Szerette, egészen a Portella della Ginestráig – jegyezte meg higgadtan Ettore Adonis.

Giustina lesütötte a szemét, és hevesen visszavágott: – Most is szeretik!

Michael gyorsan közbeszólt: – És aztán? Hogyan találkoztak legközelebb?

– A bátyám a barátja volt. És úgy lehet, nem tudom, hogy apám is tagja volt a bandának. Csak a családom és Turi főemberei tudják, hogy megesküdtünk. Turi mindenkit megesketett a titoktartásra, nehogy a nyakamra járjon s talán még le is tartóztasson a hatóság.

Az asztaltársaságot meglepte a hír. Giustina kis erszényt húzott elő a ruhájából. Előkerült egy krémszínű, szép papírra írt dokumentum, nehéz pecséttel. Giustina Michaelnak nyújtotta, de Ettore Adonis megelőzte. Elolvasta, és mosolyogva így szólt: – Holnap már Amerikában leszel. Elmondhatom Turi szüleinek az örömhírt?

Giustina elpirult. – Szegények, azt hiszik, házasságon kívül estem teherbe. És emiatt bizony csökkentem a szemükben. Elmondhatja, igen.

Akkor Michael ezt kérdezte: – Látta, netán olvasta is a Turi titkos testamentumát?

Giustina megrázta a fejét. – Nem. Turi soha nem is említette.

Don Domenico ábrázatára ráfagyott a mosoly, de szeme érdeklődve csillogott. Lám, ő is tud a testamentumról, gondolta Michael, de bizonyára nem ért egyet a benne foglaltakkal. Vajon hányan tudnak róla? Szicília népe bizonyosan nem. Csak a kormány tagjai Rómában, Don Croce, Giuliano szülei, no és a törvényen kívüliek vezérkara, nyilván.

– Don Domenico – szólalt meg Ettore Adonis –, lehetnék a vendége, amíg értesítést nem kapunk, hogy Giustina biztonságban van Amerikában? Mert akkor meg tudnám üzenni Giulianónak a hírt. Végül is legföljebb még egy éjszakáról volna szó.

– Megtisztel, drága tanár úr – mondta szinte erőszakosan Don Domenico. – Addig marad, ameddig kedve tartja. Hanem most már nyugovóra kell térnünk. Az ifjú signorának aludnia kell, mert hosszú út áll előtte, s magam is öreg vagyok már az ilyen éjszakázásokhoz. Avanti. – És mint egy nagy, jámbor madár, mely szárnyát lengeti, hessegető mozdulattal aludni küldte a társaságot. Ettore Adonist karon fogta, s maga vezette a szobájába, menet közben kiabálva rá a szolgálókra, hogy viseljék gondját a többi vendégnek.

Másnap, mikor Michael fölébredt, Giustina már úton volt.

Ettore Adonisnak kettőt kellett aludnia, mire megjött a futárgép hozta levél Giustina üzenetével, hogy biztonságban van Amerikában. Valahol a szövegben ott volt a jelszó, amely megnyugtatta Adonist, és elindulása reggelén magánbeszélgetésre kérte Michaelt.

Michael feszült várakozásban töltötte a két napot; erősen vágyódott ő is Amerikába. Sonny megöletésének története, amelyet Peter Clemenza szájából hallott, rossz előérzettel töltötte el Turi Giuliano sorsát illetően. Tudatában e két embert mindig is összetartozónak érezte. S valóban, valamelyest hasonlítottak is egymásra, s mindkettejükből ugyanaz a vitalitás és fizikai erő áradt. Giuliano egyidős volt Michaellal, s Michaelt persze izgatta Giuliano híre-neve; szorongva várta a találkozást. Kíváncsi lett volna, mire akarja használni apja ezt az embert Amerikában. Mert hogy használni akarja, afelől nem volt kétsége. Másként nem lett volna füle-farka az atyai parancsnak, miszerint hozza magával Giulianót.

Adonis társaságában sétát tett a parton. A fegyveres őrök tisztelgéssel köszöntötték őket: Vossia, uraságtok. Az apró, elegáns Ettore Adonis láttán derűnek, megvetésnek a leghalványabb jelét sem mutatták. Visszatért a motorcsónak, és Michael most közelebbről láthatta, hogy valóságos kis jacht. Fedélzetén a matrózok luparát és géppisztolyt hordtak.

Igen forró volt a júliusi verőfény, a mélykék tenger meg olyan nyugodt, hogy a nap mint valami hatalmas acéllemezről verődött vissza róla. Michael és Adonis leültek a mólón álló székekre.

– Mielőtt elmegyek, hadd adjak át egy végső instrukciót – mondta halkan Adonis. – Ez a legfontosabb, amit megtehetsz Giulianóért.

– Készséggel, bármit.

– Azonnal el kell küldened apádnak Giuliano testamentumát. Ő majd tudja, mit tegyen vele. Tesz róla, hogy megtudja Don Croce és a római kormány, hogy a testamentum Amerikában van, biztos kezekben, és akkor meglátod, egy ujjal sem mernek majd Giulianóhoz nyúlni. Hanem hagyni fogják, hogy annak rendje és módja szerint kivándoroljon.

– Itt van, magánál? – kérdezte Michael.

A kis ember ravaszkásan mosolygott, aztán el is nevette magát. – Nálad van.

Michael nem értette. – Tévedés. Senki nekem olyat nem adott.

– Pedig nálad van – erősködött Ettore Adonis. Kezét barátságosan a vállára tette, és Michaelnak föltűnt, hogy a finom kis ujjak akár egy gyermekéi is lehetnének. – Maria Lombardo, Giuliano édesanyja adta oda neked. Csak ő és én tudjuk, hol van, még Pisciotta sem.

Látta Michael értetlen tekintetét. – A fekete Madonnában – mondta akkor. – Igaz, hogy a Madonna nemzedékek óta a családé, és csakugyan értékes holmi. Mindenki ismeri. De Giuliano egy másolatot kapott. Üreges másolatot. A testamentum igen vékony papírra van írva, és mindegyiken rajta Giuliano aláírása. Az én segítségemmel írta meg. Esztendők alatt. És vannak ott bizonyos leleplező erejű dokumentumok. Turi mindig tudta, hogy milyen véget fog érni, és azt akarta, hogy fölkészülten érje. Fiatal létére meglepően érett a stratégiai érzéke.

Michael nevetett. – Az anyja meg jó színésznő.

– Mint minden szicíliai. Senkiben nem bízunk, színt játszunk mindenki előtt. Giuliano apja például megbízható, de nem biztos, hogy minden helyzetben diszkrét tudna maradni. Pisciotta a gyerekkor óta legigazabb barátja Giulianónak, Stefano Andolini megmentette az életét a carabinierékkel vívott harcban, de hiába, az embereket megváltoztatja az idő. Vagy a kínvallatás. Jobb tehát, ha senki nem tud semmit.

– De magában, lám, megbízott – mondta Michael.

– Meg vagyok áldva – felelt egyszerűen Ettore Adonis. – Hanem látod-e, milyen okos ez a Giuliano: a testamentumát egyedül rám, az életét egyedül Pisciottára bízta. Csak akkor veszhet el ő maga, ha mind a ketten eláruljuk.