29. fejezet

Michael Corleonét és Peter Clemenzát letartóztatásuk után nyomban a palermói börtönbe vitték. Csakhamar Velardi felügyelő szobájába kerültek kihallgatásra.

Hat, állig fegyverzett csendőr vigyázta Velardit. Hűvös udvariassággal köszöntötte foglyait. Először Clemenzához beszélt. – Ön amerikai állampolgár – mondta. – Útlevele tanúsága szerint a bátyját jött látogatni. Don Domenico Clemenzát Trapaniban. Mondják, igen tiszteletre méltó férfiú. Tiszteletre méltó – hangsúlyozta gunyorosan a tradicionális kifejezést. – És erre nesze, ennek a Michael Corleonének a társaságában találjuk, fölfegyverkezve, abban a városban, ahol Turi Giulianót, alig néhány órája, utolérte végzete. Hajlandó vallomást tenni?

– Vadászni voltunk – jelentette ki Clemenza –, rókára és nyúlra mentünk. Bejöttünk a városba egy reggeli kávéra, és akkor láttuk, micsoda nagy a fölfordulás. Körülnéztünk hát, hogy mi történik.

– Amerikában géppisztollyal lövik a nyulat? – kérdezte a felügyelő. Michael Corleonéhoz pedig így szólt: – Találkoztunk mi már, maga és én, és jól tudom, miért jött. Aminthogy ez a kövér barátja is pontosan tudja. Csakhogy megváltoztak a dolgok azóta, hogy azt a kellemes ebédet ettük pár napja Don Crocénál. Giuliano halott. És maguk összeesküvésben vétkesek, amiért meg akarták szöktetni. Immár nem vagyok kénytelen úgy bánni a magukfajta mocskokkal, mintha emberek volnának. Elő van készítve a vallomásuk; bölcsen teszik, ha aláírják.

Ebben a pillanatban csendőrtiszt lépett a szobába, és súgott valamit a felügyelő fülébe. – Küldjék be – intézkedett a felügyelő.

Don Croce volt az, éppolyan hanyagul öltözve, mint ama bizonyos ebéden. Mahagóniábrázata is éppolyan kifürkészhetetlen. Odacammogott Michaelhoz, és megölelte. Peter Clemenzával kezet rázott. Akkor megfordult, s még továbbra is állva, szó nélkül rámeredt Velardi felügyelőre. Nyers erő áradt súlyos tömegéből. Arca, szeme erőt, hatalmat sugárzott. – Ez a két ember a barátom – jelentette ki. – Ugyan mi okból bánik velük tiszteletlenül? – Hangjában nem volt indulat, nem volt semmilyen érzelem. Tárgyilagos kérdés, mely hasonló választ vár. Ugyanakkor azt implikálta, hogy nincs az a tény, ami magyarázatát adhatná letartóztatásuknak.

Velardi felügyelő vállat vont. – Meg fognak jelenni a rendőrbíró előtt, s az majd belátása szerint intézkedik.

Don Croce leült a felügyelő asztala mellett álló karosszékre. Megtörölte homlokát. Halkan, ismét minden fenyegető tónus nélkül így szólt: – Barátságunk kedvéért tegye már meg, hogy fölhívja Trezza minisztert, és megkérdi, mi a véleménye ez ügyben. Lekötelezne.

Velardi felügyelő megrázta a fejét. Kék szeme immár nem volt hűvös: csak úgy sütött belőle a gyűlölet. – Mi ketten soha nem voltunk barátok – jelentette ki. – Parancsra cselekedtem, de most, hogy Giuliano halott, a parancs érvényét vesztette. Ez a két ember a rendőrbíró elé megy. És magát is oda küldeném, ha hatalmamban állna.

Ebben a pillanatban felcsörgött a telefon Velardi asztalán. Velardi, a Don válaszát várva, nem nyúlt érte. Az azonban csak hallgatott, majd így szólt: – Vegye föl, Trezza miniszter lesz az.

A felügyelő lassan fölvette a kagylót. Pár percig hallgatott, s aztán így szólt: – Értettem, kegyelmes uram. – Letette a kagylót, visszasüppedt székébe, és csak ennyit mondott: – Mehetnek.

Don Croce fölállt, és mint aki csirkét hesseget, kiterelte Michaelt és Clemenzát az irodából. Akkor ránézett Velardi felügyelőre: – Jóllehet idegen itt minálunk, egy esztendőn át minden tiszteletet megadtam magának. S maga mégis tiszteletlen volt velem a barátaim és a kollégái előtt. Én azonban nem vagyok haragtartó. Szívből remélem, hogy a közeli jövőben együtt vacsorálunk, és a kölcsönös megértés alapján újítjuk meg barátságunkat.

Öt nappal később Federico Velardi felügyelőt fényes nappal agyonlőtték Palermo legforgalmasabb sugárútján.

Két nap múlva Michael otthon volt. Családi ünnep – Fredo, a bátyja Vegasból repült át, eljött Connie férjével, Carlóval, ott volt Cleménza a feleségével, valamint Tom Hagen, szintén asszonyostul. Megölelték Michaelt, köszöntőket mondtak, ámuldoztak, hogy milyen jól néz ki. Száműzetése éveit senki nem hozta szóba, senkinek nem akaródzott észrevennie beesett arcát, senki nem célzott Sonny halálára. Úgy örvendezett a nagy család, mintha Michael egyetemi tanulmányaiból vagy egy hosszú vakációból tért volna meg. Apja jobbján ült, valahára biztonságban.

Másnap sokáig aludt; első igazi, pihentető éjszakája volt, mióta menekülnie kellett az országból. Anyja reggelivel várta; megcsókolta, mikor asztalhoz ült, pedig nála ez nem volt mindennapos kedveskedés. Ez idáig egyszer tette csak, mikor Michael megjött a háborúból.

Reggeli végeztével átment a könyvtárba. Ott várta az apja. Michael meglepetten látta, hogy Tom Hagen nincs mellette: akkor jött rá, hogy a Don tanúk nélkül akar beszélgetni.

Don Corleone szertartásosan kitöltött két pohár ánizspálinkát. Az egyiket fiának nyújtotta: – Az együttműködésünkre.

Michael megemelte poharát. – Köszönöm. Sokat kell még tanulnom.

– Úgy van. De időnk mint a tenger, és itt vagyok én, hogy tanítsalak.

– Úgy gondolod, hogy tisztázzuk előbb a Giuliano-ügyet? – kérdezte a fia.

A Don nehézkesen leült, megtörölte a száját. – Úgy. Szomorú egy história. Reménykedtem, hogy megússza. Apja-anyja jó barátom volt egykor.

– Tudod, igazából föl nem tudtam fogni, mi történik – panaszkodott Michael. – Nem láttam világosan, ki kivel van. Te azt mondtad, Don Crocéban megbízhatok, s erre kiderül, hogy Giuliano gyűlöli. Azt hittem, hogy a testamentum, itt, nálad, megóvja az életét, és tessék, nem óvta meg. És most, ha közzétesszük a testamentumot, ezek odaát mintha a saját torkukat vágnák el.

Látta, hűvösen nézi az apja. – Ez Szicília, hiába – mondta a Don. – Még az árulásban is újabb árulás lappang.

– Don Croce és a kormány nyilván megalkudott Pisciottával – kockáztatta meg Michael.

– Úgy van – hagyta rá az öreg.

De Michael így sem értette. – De hát miért? Itt a kezünkben a testamentum, amely feketén-fehéren bizonyítja, hogy a kormány lepaktált Giulianóval. Ha a lapok lehozzák az anyagot, bukik az olasz kormány.

A Don halványan elmosolyodott. – A testamentum titokban marad. Nem adjuk ki.

Egy teljes percbe tellett, mire Michael fölfogta, mit is mond az apja, s hogy az mit jelent valójában. És akkor, életében először, megdühödött az apjára. Haragtól sápad tan kérdezte: – Azt jelentse ez, hogy mi mindvégig Don Crocé-val dolgoztunk együtt? Azt jelentse, hogy nemhogy segítettem volna Giulianónak, még én is elárultam? Hogy hazudtam a szüleinek? Hogy te, papa, elárultad a barátaidat? Azt, hogy halálba küldted a gyermeküket? Hogy pojácát, s ami még rosszabb, Júdást csináltál belőlem? Az isten szerelmére, papa, Giuliano jó ember volt, igaz ember volt, a szicíliai szegények hőse! Ki kell adnunk a testamentumot.

Az apja hagyta, hadd beszélje ki magát, aztán fölállt, és kezét a vállára tette. – Figyelj rám – mondta. – Minden elő volt készítve a megszöktetésére. Nem szövetkeztem én össze Don Crocéval Giuliano halálára. A repülőgép ott várt, Clemenza és emberei azt az instrukciót kapták, hogy minden lehetséges eszközzel álljanak rendelkezésedre. Don Croce is azt akarta, hogy megmeneküljön, számára is ez lett volna a legegyszerűbb. Giuliano azonban vendettát esküdött ellene, és húzta az időt, hátha végre tudja hajtani bosszútervét. Több napon át vártad, nem igaz? De ő csak maradt, amíg késő nem lett. Magára vessen.

Michael elhúzódott apjától, és beletelepedett a bőrfotelba. – Oka van annak, hogy nem teszed közzé a testamentumot – szögezte le. – Az az oka, hogy megalkudtál rá.

– Nyert – mondta egyszerűen Don Corleone. – Emlékezned kell, hogy mikor a bombarobbanáskor megsérültél, barátaimmal együtt ráeszméltem, hogy Szicíliában nem tudjuk teljesen szavatolni a biztonságodat. Támadásoknak vagy ott kitéve. Abszolúte bizonyos akartam lenni abban, hogy épen-szépen haza fogsz térni. Tehát megalkudtam Don Crocéval. Védelmébe vett, és cserébe ígéretet tettem, hogy ha Giuliano amerikai földre teszi a lábát, rá fogom venni, hogy ne adja ki a testamentum titkait.

Michael kis híján rosszul lett a gondolatra, hogy ő maga mondta meg Pisciottának, hogy a testamentum biztonságban van Amerikában. Ezzel pecsételődött meg Giuliano sorsa. Michael nagyot sóhajtott.

– A testamentumért az apjának meg az anyjának tartozunk köszönettel. És Giustinának. Hogy van Giustina?

– Jól – felelt a Don. – Gondját viseljük. Pár hónapba azért bele fog telni, mire napirendre tér a történtek fölött. – Hallgatott egy keveset. – Igen okos lány, boldogulni fog.

– Eláruljuk a Giuliano szülőket, hanem tesszük közzé a testamentumot – makacskodott Michael.

– Nem úgy van az – vetette ellen az apja. – Tanultam én valamit az évek során ideát, Amerikában. Ésszel kell élni.

Rugalmasnak kell lenni. Mi haszna lenne a publikációnak? Jó, mondjuk megbukna a kormány, habár az sem bizonyos. Trezza minisztert kitennék az állásából, de azt hiszed, felelősségre is vonnák?

Michael fölcsattant: – Végtére egy olyan kormányt képvisel, amely összeesküdött a tulajdon polgárainak öldöklésére.

A Don megvonta a vállát. – No és? De hadd folytatom. Mennyiben segítené a Giuliano szülőket és barátaikat a testamentum közzététele? Utánuk menne a kormány, bebörtönözné vagy másként zaklatná őket. S ami még sokkal rosszabb, belekerülnének Don Croce fekete könyvébe. Hadd éljenek már békén öregségükre. Üzletet fogok kötni a kormánnyal és Don Crocéval, hogy legyen gondjuk rájuk. S ezáltal éppen hogy hasznot fog hajtani a testamentum titokban tartása.

– És persze hasznos lesz számunkra is, ha egy nap el akarunk valamit érni odaát Szicíliában – mondta maró gúnynyal Michael.

– Most mit lehessen tenni? – tárta szét karját Don Corleone.

Hosszú szünet után csöndesebben szólalt meg Michael: – Hát, nem is tudom, tisztességtelennek tűnik valahogy. Giuliano valódi hős volt, máris legendafigura. Szorgalmaznunk kellene az emlékezetét. Nem pedig hagyni, hogy az is vereséget szenvedjen.

A Don valami okból, most először, megbántódott. Töltött magának egy pohár ánizst, lehajtotta, fiának szegezte mutatóujját, és így szólt: – Tanulni akarsz, igaz? Nohát, akkor figyelj. Az ember első és legfontosabb kötelessége: életben maradni. Aztán jön az, amit becsületnek szokás nevezni. Ezt a becstelenséget vagy tisztességtelenséget, ahogy te mondod, én készséggel vállalom. Azért tettem, amit tettem, hogy mentsem az életedet, aminthogy egyszer te is vállaltad az én életem megmentésének becstelenséget. Ha nem élvezed Don Croce védelmét, élve el nem hagyhattad volna Szicíliát. Ezt értsd meg. Vagy inkább hős akarnál lenni, mint Giuliano? Legenda? Holtan?! Szerettem Giulianót, mint a barátaim gyermekét, de a hírnevét nem irigyeltem tőle. Te élsz, ő pedig halott. Mindig emlékezzél erre, és úgy alakítsd az életedet, hogy ne hős legyél, hanem eleven ember. Idővel a hősök kissé ostobának fognak tűnni.

Michael sóhajtott. – Giulianónak nem volt más választása.

– Mi azonban szerencsésebbek vagyunk – mondta az apja.

Ez volt az első lecke, amit Michael az apjától kapott, és ezt tanulta meg a legjobban. Egész eljövendő pályájára hatással volt, s olyan kegyetlen döntésekre késztette, amikről régebben nem is álmodott. Megváltoztatta ez a lecke a becsületről alkotott fölfogását, és csökkentette ösztönös hőstiszteletét. Hozzásegítette az életben maradáshoz, de az örömét elvette. Mert, jóllehet az apja nem irigyelte Giulianót, Michael, a szíve mélyén, annál inkább.