27. fejezet

Michael, Peter Clemenza és Don Domenico együtt költötte el korai vacsoráját. Ha ott akarnak lenni idejében a hajnali találkán, esti szürkülettel kell kezdeni az akciót Giulianóért. Újra végigvették a tervet, és Domenico is áldását adta rá. Mindössze egy javaslattal állt elő: Michaelnél ne legyen fegyver. Ha rosszra fordulnak a dolgok, és a csendőrség vagy az államvédelmi erők letartóztatják, ne emelhessenek vádat ellene, és elhagyhassa Szicíliát, bármiként alakuljon is a helyzet.

Elfogyasztottak egy kancsó citromos bort a kertben, s aztán indulni kellett. Don Domenico búcsúcsókot váltott öccsével. Aztán gyorsan megölelte Michaelt. – Add át apádnak jókívánságaimat. Imádkozom érted, s minden jót kívánok neked. És ha az elkövetkezendő években bármiben szolgálatodra lehetek, csak üzenj.

A három férfi együtt ment le a mólóhoz. Michael és Peter Clemenza fölszállt a motorosra, amely már tele volt fegyveresekkel. Nekivágtak a víznek; Michael és Peter Clemenza lement a kajütbe; Clemenza azon nyomban el is aludt az egyik fekhelyen. Mozgalmas napja volt, és tudta, vízen lesznek másnap hajnalhasadásig.

Megváltoztatták a tervet. A Mazara del Vallóban várakozó repülőgép, amelyen eredetileg Afrikába repültek volna, csak megtévesztésnek marad, és a motorossal fognak átszökni. Clemenza verekedte ki, hogy így legyen, mert, mint mondotta, embereivel a motorost meg tudja védeni, nem úgy, mint az ismeretlen kis repülőteret. Arra sokfelől rátörhetnek, és amilyen törékeny jószág egy ilyen repülőgép, könnyen tönkre lehet tenni: halálos csapdává válhat mindaddig, amíg a levegőbe nem emelkedik. A sebesség nem annyira lényeges szempont, mint a félrevezetés, és a tengeren könnyebben „el lehet bújni”, mint az égbolton. Sőt: hajót is lehet váltani, ha minden kötél szakad, ugyanezt a levegőben művészet volna megtenni.

Clemenza még a nap folyamán embereket és gépkocsikat küldött a castelvetranói országúton kijelölt találkozóhelyre; más fegyveresekkel biztosította a Mazara del Vallo körüli vidéket. Órás időközökben indította útnak embereit, elkerülendő, hogy a kémeknek föltűnjön a villa kapuján kigördülő gépkocsioszlop. Hogy minden vélelmezett megfigyelőt még jobban megkeverjenek, a gépkocsik a szélrózsa minden irányába indultak el. Ezenközben a motoros megkerülte Szicília délkeleti csücskét, s eltávolodott, hogy a látóhatáron túl vesztegelve várja be a hajnalt, amikor is majd besuttyan Mazara del Vallo kikötőjébe. Ott már autók és emberek fogják várni őket. Onnan félórai autóútra van Castelvetrano, beleszámítva a kerülőt is, északnak, a trapani útra, ahol föl kell szedniük Pisciottát.

Michael is végignyúlt a fekhelyen. Elhallgatta Clemenza hortyogását: irigyelte, amiért ilyenkor is képes aludni ez az ember. Ő bezzeg nem bírt: elgondolta, hogy huszonnégy óra múltán Tuniszban lesz, és újabb tizenkét óra elteltével már otthon, övéivel. Kétévi száműzetése véget ért: szabad emberként élhet újra, nem kell bujkálnia a rendőrség elől, nem kell gyámolítóihoz alkalmazkodnia. Igen, de addig még előtte ez a nehéz harminchat óra. S miközben elképzelgett, hogy milyen is lesz az első napja Amerikában, a hajó gyöngéd ringása álmatlan álomba dajkálta.

Fra Diavolo jóval mélyebben aludt.

Annak a napnak a reggelén, amelyen Trapaniban föl kellett volna szednie Ettore Adonis professzort, először is Palermoba hajtott. Találkozója volt a szicíliai államvédelmi rendőrség fejével, Velardi felügyelővel. E rendszeresen ismétlődő megbeszéléseken tájékoztatta a felügyelő Luca ezredes akcióterveiről. Andolini a friss értesüléseket Pisciottához, az pedig Giulianóhoz továbbította.

Szépséges reggel volt; az út két oldalán virágszőnyeg pompázott. Ideje még jócskán lévén, megállt egy országúti szentély mellett egy cigarettára, aztán letérdelt a ráccsal, lakattal védett kis fülke elé, amelyben Szent Rozália szobra állt. Imája egyszerű volt és gyakorlatias: arra kérte a szentet, hogy oltalmazza meg ellenségeitől. Jövő vasárnap, ígérte, meggyónja bűneit Beniamino atyának, és magához fogja venni az Oltáriszentséget. Hétágra sütött a nap, rátűzött kopasz feje búbjára; a virágillattal terhes szellő kimosta orrából és szájából a nikotin bűzét. Rettentően megéhezett. Jó reggelit ígért magának Palermóban, a legjobb vendéglőben, amint vége látogatásának a felügyelőnél.

Federico Velardi felügyelő, a szicíliai államvédelmi rendőrség parancsnoka a türelmes ember tiszteletre méltó diadalát érte meg; mindig is hitte, hogy az Úristen végül majd rendet teremt a világegyetemben, és ő is elnyeri jutalmát. Csaknem egy éve már, hogy Trezza miniszter közvetlen és szigorúan titkos utasítására ő maga segít Giulianónak kicselezni a csendőrséget meg a tulajdon rohamosztagait. És rendszeresen tárgyal egy vérszomjas rablóval, Fra Diavolóval. Ha jól megnézzük, voltaképp Don Croce Malo alantasaként szolgált kerek egy esztendeig.

Velardi északolasz ember volt, és odafönn az emberek megbecsülik az iskoláztatást, tiszteletben tartják a társadalmi szerződést, hisznek a törvényességben és a kormányban. Velardit a Szicíliában töltött szolgálati évei a szicíliaiak megvetésére és mélységes gyűlöletére tanították meg. A gazdagoknak nincs szociális lelkiismeretük, és a maffiával kötött bűnös szövetség erejével tartják kordában a szegényeket. A maffia, amely hipokrita módon a szegények gyámolítójának kiáltotta ki magát, eladja magát a gazdagoknak, és féken tartja a szegényeket. A parasztok meg túlságosan is büszkék, és kis énjük nagyobb dicsőségére gyilkolásznak, még ha börtönben kell is tölteniök érte hátralévő éveiket.

De most majd más világ lesz itt. Végre szabad kezet kapott Velardi felügyelő, és nekieresztheti rohamosztagait... Most majd megtudják az emberek, micsoda különbség van az ő államvédelmi rendőrsége meg a pojáca csendőrök között.

Legnagyobb megdöbbenésére maga Trezza miniszter adta ki a parancsot, hogy akiknek vörös szegélyes miniszteri menlevelet adtak ki – amelynek fölmutatóját át kell engedni minden igazoltatáson, fegyvert viselhet, és nem szabad rutinszerű letartóztatásnak alávetni –, azt most mind őrizetbe kell venni, és magánzárkában tartani. És összegyűjtendő az összes ilyen menlevél. Különösen az a kettő, amelyet Aspanu Pisciottának és Stefano Andolininek adtak ki.

Velardi fölkészült a rendelkezés végrehajtására. Andolini ott várakozik előszobájában a szokásos tájékoztatásra. Nohát, ma nem kis meglepetésben lesz része. Velardi fölvette a telefont, és értesített egy kapitányt és négy rendőr őrmestert, álljanak készenlétben. Ő maga is felöltötte pisztolytokos derékszíját, pedig irodájában nem szokta viselni. És akkor berendelte Stefano Andolinit.

Andolini vörös haja szépen meg volt fésülve. Krétavonalas sötét öltönyt viselt, fehér inget, sötét nyakkendőt. Végtére az államvédelmi rendőrség fejét jött látogatni, s annak meg kell adni a módját. Fegyvertelenül jött. Tapasztalatból tudta, hogy aki belép a parancsnokságra, azt kivétel nélkül mindig megmotozzák. Megállt Velardi asztala előtt, várva a szokásos felszólítást, hogy üljön le. A felszólítás azonban elmaradt, Andolini tehát tovább ácsorgott, és fejében megmoccant egy parányi gyanakvás.

– Hadd lássam a menlevelét – vetette oda Velardi felügyelő.

Andolini nem moccant. Ízlelgette, mit is jelenthet e váratlan kívánság. Mindenesetre reflexszerűen hazudott: – Nincs nálam. Végtére egy barát látogatására jöttem. – Jól megnyomta a „barát” szót.

Velardi dühbe gurult. Megkerülte asztalát, és megállt Andolini előtt. – Maga nekem soha nem volt barátom! Parancsot teljesítettem, másként szóba sem állok egy ilyen disznóval. Most pedig nagyon figyeljen. Ezennel le van tartóztatva. További intézkedésig cellám foglya marad, és hadd mondjam el, hogy lent, a pincebörtönben van egy cassettám is. De holnap reggel majd elbeszélgetünk itt kettesben, és ha okos lesz, sok kellemetlenségtől kímélheti meg magát.

Másnap reggel Velardi még egy telefont kapott Trezza minisztertől és egy jócskán konkrétabb tartalmút Don Crocé-tól. Pár perccel később fölvezették hozzá Andolinit.

Az éjjeli cellamagány meggyőzte Andolinit, hogy halálos veszedelembe került. Mikor belépett, Velardi öles léptekkel rótta a szobát, kék szeme dühödt villámokat szórt. Stefano Andolini hideg volt, mint a jégcsap. Megfigyelt mindent: a készenlétben álló kapitányt és az őrmestereket, a revolvert Velardi csípőjén. Tudta, hogy a felügyelő mindig is gyűlölte őt, s az ő gyűlölete sem volt kisebb Velardi iránt. Ha rá tudná venni Velardit, hogy távolítsa el testőreit, akkor legalább megölhetné, mielőtt őt ölik meg. Így szólt tehát: – Beszélek, ha kiküldi a sbirrókat innen. – Sbirróknak megvetőleg az államvédelmiseket hívták.

Velardi kiparancsolta a négy rendőrt, de a tisztnek jelezte, hogy maradjon a közelben. Sőt azt is jelezte, hogy tartsa készenlétben a pisztolyát. Aztán minden figyelmével Stefano Andolini felé fordult.

– Minden olyan információra kíváncsi vagyok, amely révén megközelíthetem Giulianót – mondta. – Mikor találkozott utoljára vele és Pisciottával?

Stefano Andolini gonoszul elnevette magát; gyilkos ábrázata gyűlölködő grimaszba torzult. Kiborotvált vörös szőrű ábrázata csak úgy lángolt a gyilkos dühtől.

Nemhiába hívják Fra Diavolónak, gondolta Velardi. Valóban veszedelmes ember. De nem sejtheti, mi következik.

Higgadtan így szólt: – Ha nem felel, megnyuvasztom a cassettán.

– Te rohadt áruló – mondta jeges megvetéssel Stefano Andolini. – Tudd meg, hogy Trezza miniszter és Don Croce védelme alatt állok. Kivágom a hekusaid szívét, amint szabadulok innen.

Velardi szó nélkül áthajolt az asztalon, és pofon vágta Andolinit, egyszer a tenyerével, egyszer a keze fejével. Látta az Andolini szája sarkán kiserkenő vért s a szemében megvillanó indulatot. Tüntetőleg hátat fordított, és leült az asztalához.

Stefano Andolini, akit dühe a legelemibb óvatosságtól is megfosztott, odaugrott, kikapta a felügyelő övéből a fegyvert, és elhúzta a ravaszt. Abban a pillanatban benn termett a rendőrtiszt, és négy golyót eresztett Andolini testébe. Eltántorodott, és összeesett a szemközti falnál. Fehér inge pirosra vált. Jól illik a haja színéhez, gondolta a felügyelő. Kivette Andolini kezéből a fegyvert, miközben a többi rendőr is berontott. Gratulált a kapitánynak gyors reakciójához, s aztán, ügyelve, hogy jól lássék, visszatárazta pisztolyát, amelyet kiürített a kihallgatás előtt. Nem akarta ugyanis, hogy a kapitánynak fejébe szálljon a dicsőség, és azt higgye, hogy megmentette gondatlankodó parancsnoka életét.

Aztán parancsot adott a halott zsebeinek átkutatására.

Mint sejtette, nála volt a vörös szegélyes menlevél, együtt a minden szicíliaira kötelező többi okmánnyal. Velardi széfjébe zárta a menlevelet. Majd személyesen adja át Trezza miniszternek, méghozzá Pisciotta igazolványával együtt, ha lesz egy kis szerencséje.

A fegyveresek egyike forró eszpresszókávét szolgált föl a fedélzeti korlátnál könyöklő Michaelnak és Clemenzának. A motoros kényelmes, lassú tempóban a part felé haladt, motorja halkan duruzsolt, s látszottak a távolban a móló apró kék fénypontjai.

Clemenza körüljárt a fedélzeten, s parancsokat osztogatott. Michael a kék fényeket nézte, amelyek mintha feléje szaladnának. A hajó most fölgyorsult, s az erősbödő vízcsobogás mintha elmosta volna az éjszaka sötétjét. A keleti égaljon sápadt csíkkal beköszöntött a hajnal, s Michael szeme előtt kibontakozott Mazara del Vallo partvidéke és kikötőmólója, mely fölött porosan rózsállottak a kávéházi asztalok tarka napernyői.

Három gépkocsi és hat ember várta őket a mólón. Clemenza az első autóhoz vezette Michaelt: ómódi, nagy, nyitott túrakocsi volt, csak a sofőr ült benne. Clemenza beült melléje, Michael hátra. Clemenza így szólt hozzá: – Ha megállít bennünket a csendőrség, te azonnal lebuksz a padlóra, világos? Itt nem lehet gatyázni, széjjel kell lőnünk őket, és menni tovább.

A három öblös túrakocsi nekivágott a hajnal sápadt fényében a vidéknek, amely alig változott Krisztus születése óta. Ókori akveduktusok és csövek köpték a vizet a földekre. Máris meleg és párás volt a lég, s terhes a szicíliai nyár hevétől rothadásnak indult virágok nehéz szagával. Keresztülhajtottak Szelinusz görög romvároson; időről időre roskadozó márvány templomoszlopok tünedeztek föl – a görög gyarmatosítók több mint kétezer éve emelt építményei Nyugat-Szicília szerte. Kísértetiesen hatottak a sárga fényben ezek a düledező oszlopok; tetőmaradványaik fekete varjak gyanánt gubbasztottak a kék égen. A gazdag humusz mint habzó tenger csapott föl a gránitsziklákra. Sehol egy ház, sehol egy ember, egy állat. Táj, melyet egy irdatlan kard suhintása teremtett.

Északnak kanyarodtak, rá a tarpani-castelvetranói országútra. Michael és Clemenza most már figyelmesebben nézelődött: ezen az úton áll majd elébük Pisciotta, és adja át nekik Giulianót. Michael erősen izgult. Meglassúdott a három túrakocsi futása. Clemenza balján, az ülésen, hogy a kocsi mellett állva is könnyen kikaphassa, ott hevert egy géppisztoly. Kezét rajta pihentette. A nap közben elfoglalta jogos örökét az égen, és szerteküldte olvadt-arany sugarát. Lassan gördültek az automobilok, már kis híján elérték Castelvetrano határát.

Clemenza még lassúbb menetet parancsolt. Michaellal együtt élénken figyelte az út két oldalát. Castelvetrano külvárosát járták már, enyhe emelkedőn kaptattak a kocsik. A dombtetőn, ahonnan ráláthattak a mélyebben fekvő főutcára, megálltak. Michael e magaslati pontról végigtekinthetett a palermói országúton is: járművek, katonai járművek hosszú sora; az utcákon csak úgy hemzsegett a fehér paszományos fekete csendőregyenruha. Számos sziréna jajongott egyfolytában, de a főutcán csak nem oszladozott a tömeg. Odafönn két repülőgép körözött.

A sofőr káromkodva rátaposott a fékre, miközben lehúzódott az út szélére. Ránézett Clemenzára: – Hajtsak tovább?

Michaelnak fölkavarodott a gyomra, így szólt Clemenzához: – Hány emberünk vár benn a városban?

– Nem elegendő – felelt kesernyésen Clemenza. Arcán szinte ijedt tekintet. – Mike, tűnnünk kell innen. Gyerünk vissza a hajóhoz.

– Ácsi! – mondta Michael. Szemébe ötlött egy fölfelé kaptató szamaras kordé. Vénember hajtotta, szalmakalapja mélyen a szemébe húzva. A kocsi oldalai, tengelye, a kerék küllői tarkára festve. Melléjük érve megállt. Az öreg ráncos ábrázata teljesen kifejezéstelen; arcához nem illően izmos karja vállig csupasz volt, mivel buggyos vászonnadrágja fölött csupán egy fekete mellényt viselt. Átszólt a gépkocsiba: – Maga az, Don Clemenza?

Clemenza hangján érződött a megkönnyebbülés. – Peppino bácsi, mi a fene lesz itt? Miért nem jöttek elibém az embereim, hogy figyelmeztessenek?

Peppino bácsi gyűrött arcának kifejezése mit sem változott. – Mehetnek vissza Amerikába – mondta. – Meggyilkolták Turi Giulianót.

Michaelt könnyű szédület lepte meg. Mintha nagy fényesség zuhant volna le rá. Az öreg szülőkre gondolt, az Amerikában várakozó Giustinára, Aspanu Pisciottára, Stefano Andolinire. És Ettore Adonisra. Turi Giuliano volt ezeknek az embereknek az életében a sarkcsillag, és elképzelni is képtelenség, hogy a csillag kihunyt.

– És ő az, bizonyosan? – riadt rá nyersen Clemenza.

A vénember vállat vont. – Giulianónak régi trükkje volt, hogy valami hulláról vagy báburól elhitette, hogy az ő holtteste, és így ölte meg az odacsalogatott csendőröket. De most már két órája a dolognak, és semmi nem történik. A test most is ott fekszik az udvaron, ahol megölték. Ott vannak máris a palermói újságírók, és mindenkit lefényképeznek. Még a szamaramról is készítettek fölvételt. Szóval hogy higgyenek, amit akarnak.

Michaelt rosszullét kerülgette, de nagy nehezen kinyögte: – Oda kell mennünk. Meg kell néznünk. Bizonyosat akarok tudni.

Clemenza nyersen közbevágott: – Akár eleven, akár holt, mi már nem segíthetünk rajta. Viszlek haza, Mike.

– Nem – mondta halkan Michael. – Be kell mennünk. Lehet, hogy Pisciotta vár bennünket. Vagy Stefano Andolini. Hogy megmondják, mit tegyünk. Talán nem is ő az, nem tudom elhinni, hogy ő lenne. Nem halhatott meg így, ennyire közel a szabadulásához. Különösen mivel a testamentuma már Amerikában, biztos kezekben van.

Clemenza sóhajtott. Látta, hogy Michael gyötrődik. Talán csakugyan nem Giuliano az a holttest, talán Pisciotta most is vár a találkára. Talán ez is tervszerűen történt, hogy eltereljék a hatóság figyelmét, ha túl szorosan ott lihegett volna Giuliano sarkában.

Teljes pompájában állt már a napkorong. Clemenza parancsot adott embereinek, hogy parkoljanak le, és kövessék.

És akkor Michaellal elindult az embersűrűs főutcán. A tömeg egy mellékutca elején tömörült össze: az utcában katonai járművek, csendőrkordon. Különálló házak sora, köztük udvarok. Clemenza és Michael hátul ágaskodva próbált látni valamit. A csendőrtiszt, látták, az újságírókat és a hivatalos személyeket átengedi a kordonon, miután gondosan átvizsgálta papírjaikat. Michael megkérdezte Clemenzát: – Át tudsz vinni a kordonon?

Clemenza karon fogta barátját, és kivezette a tömegből.

Egy óra múlva egy másik mellékutca egy kis házában voltak. Parányi udvar, mintegy húszháznyira attól a helytől, ahol változatlan hevességgel tolongott a tömeg. Clemenza öt emberével ott hagyta Michaelt, ő maga, a maradék kettővel, visszament a városba. Egy óra hosszat lehettek távol, és Clemenza meglehetősen földúlt állapotban került vissza.

– Kutya egy állapot, Michael – mondta. – Elmentek Monteleprébe Giuliano anyjáért, hogy agnoszkálja a tetemet. Itt van Luca ezredes, a Különleges Alakulat parancsnoka. És újságírók a világ minden tájáról. Az Államokból is. Kész őrültekháza ez a város. Táguljunk innen mielőbb.

– Holnap – szögezte le Michael. – Holnap majd megyünk. Most azzal foglalkozzunk, hogy hogyan juthatnék be. Ez ügyben tettél valamit?

– Még nem.

– No, akkor gyerünk kifelé, és lássuk, mihez lehet kezdeni.

És hiába tiltakozott Clemenza, kimentek az utcára. Csendőr csendőr hátán. Vannak vagy ezren, gondolta Michael. És száz meg száz fényképész. Az utakon egymást érték a csapatszállító és egyéb járművek; egyszerűen képtelenség volt megközelíteni az udvart. Látták, hogy egy csoport magas rangú tiszt bemegy egy étterembe: suttogás kelt, hogy Luca ezredes az meg a vezérkara, és diadalmi ebédet esznek. Michael egy pillantásra elkapta az ezredes arcát. Apró, inas ember, szomorkás arcú. A hőség miatt levette sapkáját, és fehér zsebkendővel törölgette kopasz feje búbját. Fotósnyáj csattogtatta körülötte gépét, riporterfalka ostromolta kérdéseivel. Némán elhessentette őket, és eltűnt az étteremben.

Az utcán lépni is alig lehetett a tömegtől. Clemenza javaslatára visszamentek a házba, hogy ott várják be a híreket. Késő délután be is futott egy emberük az újsággal, hogy Maria Lombardo azonosította a fia testét.

Kávéházi teraszon vacsoráltak. Hangos rádiószó bömbölte világgá Giuliano halálát és az újabb fejleményeket: a rendőrség, úgymond, körülvette a házat, amelyben ott bujkált Giuliano. Mikor kilépett, fölszólították, hogy adja meg magát, ám ő azonnal tüzet nyitott. Perenze kapitány, Luca ezredes jobbkeze sajtótájékoztatóját a rádió egyenesben közvetítette. Elmondta, hogy Giuliano futásnak eredt, ám ő, Perenze kapitány követte, és egy ház udvarán sarokba szorította. Giuliano úgy küzdött, mint az oroszlán, de ő viszonozta a tüzet, és lelőtte a rablóvezért. A kávéházban mindenki a rádiót hallgatta. Senki nem evett. A pincérek még csak nem is imitálták, hogy fölszolgálnak: ők is a rádióra figyeltek. Clemenza így szólt Michaelhoz: – Bűzlik ez az egész. Még az éjjel indulunk.

De abban a pillanatban az utca a kávéház előtt megtelt az államvédelmi rendőrség embereivel. Gépkocsi állt a járdához, s kilépett Velardi felügyelő. Egyenest asztalukhoz lépett, kezét Michael vállára tette. – Letartóztatom – mondta. Jeges kék tekintetét akkor Clemenzára szegezte: – Biztonság kedvéért maga is velünk jön. És hadd figyelmeztessem: száz emberem áll a kávéház körül. Ha bármi ostobasággal próbálkoznának, mennek egyenest a pokolba, Giuliano mellé.

Rabomobil állt meg mellettük. Michaelt és Clemenzát megmotozták, aztán durván belökték a kocsiba. Az asztalok mellől fölugrált néhány fotográfus, de visszalökdösték őket az államvédelmisek. Velardi felügyelő zord mosollyal, elégedetten szemlélte a jelenetet.

Másnap Turi Giuliano apja beszédet intézett az utca népéhez monteleprei háza balkonjáról. Az ősi szicíliai hagyományok szellemében vendettát hirdetett fia elárulói és legelsősorban a gyilkosa ellen, aki, mint mondotta, nem Perenze kapitány, nem is hivatalos közeg, hanem Aspanu Pisciotta.