13. fejezet

Szicília maffiafőnökei követelték, hogy találkozhassanak Don Crocéval. Jóllehet elismerték Don Crocét mint a főnökök főnökét, ő mégsem uralkodott felettük közvetlenül. Mindegyiknek megvolt a maga birodalma. A maffia olyan volt, mint valami középkori királyság, melyben a nagy hatalmú hűbérurak összefognak legerősebb társuk háborúinak támogatására, akit elfogadnak névleges uralkodójuknak. Ám – akárcsak a hajdani hűbérurakat – őket is tenyerén kellett hordoznia a királynak, részeltetnie kellett őket a hadizsákmányból. Don Croce nem erőszakkal, hanem eszének erejével, egyéniségének sugárzásával, a „tisztességről” egy életen át szerzett tudásával uralkodott felettük. Úgy uralkodott, hogy az eltérő érdekeket egy közös érdekké alakította, s ezáltal mindenki jól járt.

Don Crocénak óvatosnak kellett lennie a maffiafőnökökkel. Mindnek megvolt a maga hadserege, az orgyilkosai, fojtogatói, mérgezői, vagy akik tisztességesen, szemtől szembe osztogatták a halált a rettegett luparával. E tekintetben ők is voltak olyan erősek, mint ő; ezért akarta Don Croce maga mellett tudni Turi Giulianót mint saját hadvezérét. A maffiafőnökök is okos emberek voltak, némelyik Szicília legremekebb koponyái közé tartozott. Nem nehezteltek a Donra, amiért erősíti a hatalmát; megbíztak és hittek benne. S hitték, hogy a Don tekervényes elméjének egyetlen tévedése a Giuliano iránti rajongása volt.

Don Croce pompás ebédet adott a hat főnöknek a palermói Hotel Umberto kerthelyiségében: itt szavatolva volt a titkosság és a biztonság.

A legrettegettebb és legszókimondóbb főnök Don Siano volt, Bisacquino városának ura. Vállalta, hogy ő lesz a többiek szószólója; azzal a karcos udvariassággal beszélt, ami a barátok barátainak legfelsőbb köreiben dívott.

– Kedves Don Croce – kezdte Don Siano –, tudja, menynyire tiszteljük valamennyien. Maga keltett új életre bennünket és a családjainkat. Sokat köszönhetünk magának, így hát ha most nyíltan beszélünk, csak magának kívánunk szolgálatot tenni. Ez a bandita, Turi Giuliano, túlontúl erős lett. Nagyon is kesztyűs kézzel bántunk vele. Tejfölösszájú gyerek létére szembeszegül a maga hatalmával és a miénkkel. Elrabolja legjobb ügyfeleink ékszereit. Olajbogyót, szőlőt, gabonát lop leggazdagabb földbirtokosainktól. Mindennek tetejébe olyan tiszteletlenséget művel, ami fölött nem hunyhatunk szemet. Elrabolja Ollorto herceget, akiről tudja, hogy a védelmünk alatt áll. És maga mégis tárgyal vele, ezek után is baráti jobbot nyújt neki. Tudom, Giuliano erős; de mi talán nem vagyunk erősebbek nála? Ha pedig hagyjuk, hogy azt csináljon, amit akar, nem lesz-e még erősebb? Mind egyetértünk abban, hogy itt az ideje megoldanunk ezt a kérdést. Mindent meg kell tennünk, hogy letörjük Giulianót. Ha nem veszünk tudomást erről az emberrablásról, rajtunk fog nevetni egész Szicília.

Don Croce mindenre rábólintott, de nem szólt semmit. Guido Quintana, valamennyiük közt a legkisebb potentát, szinte panaszosan mondta: – Monteleprében én vagyok a polgármester, és mindenki tudja, hogy a barátok barátaihoz tartozom. Mégsem jön hozzám senki, hogy tegyek igazságot vagy adjak segélyt. A várost Giuliano uralja, és engem éppen csak megtűr, hogy ne kerüljön összeütközésbe magukkal, uraim. De lehetetlenné tesz, nincs semmi tekintélyem. Csak névleg vagyok a város első embere. És amíg Giuliano él, a barátok barátai nem rúgnak labdába Monteleprében. Én nem félek ettől a fickótól. Egyszer már két vállra fektettem, még mielőtt bandita lett. Nem tartom olyan valakinek, akitől félni kell. Ha a tanács egyetért, megpróbálom félreállítani az útból. Kidolgoztam a terveimet, csak a helybenhagyásukra várok, hogy végrehajtsam őket.

Don Piddu Caltanissettából és Don Arzana Piana dei Greciből rábólintott. – Mi az akadály? – kérdezte Don Piddu. – Vagyunk olyan erősek, hogy bevigyük a hulláját a palermói székesegyházba, és úgy menjünk a temetésére, mintha esküvőre mennénk.

A többi főnök, Don Marcuzzi Villamurából, Don Buccilla Partinicóból és Don Arzana szintén egyetértőén nyilatkozott. Aztán vártak.

Don Croce felemelte busa fejét. Kampós orra szinte felnyársalta valamennyiüket, miközben így szólt hozzájuk: – Kedves barátaim, tökéletesen együtt érzek veletek. De azt hiszem, alulbecsülitek ezt a fiatalembert. Agyafúrtabb, mintsem a kora alapján hinnénk, s van olyan bátor, mint alkalmasint bárki közülünk. Nem lesz olyan könnyű megölni. Egyébként pedig terveim vannak vele, nemcsak a magam, hanem mindnyájunk hasznára. A kommunista agitátorok valami olyan tébolyba hergelik bele Szicília népét, hogy mindenki egy új Garibaldi eljövetelét várja; tennünk kell róla, nehogy Giuliano elbízza magát, és ő akarjon lenni a megváltó. Nem kell mondanom, milyen következményekkel járna ránk nézve, ha Szicíliában ezek a vademberek kerülnének hatalomra. Rá kell vennünk Giulianót, hogy a mi oldalunkon harcoljon. A helyzetünk még nem olyan szilárd, hogy lemondhatnánk az ő erejéről, és megöljük. – A Don sóhajtott, bekapott egy falat kenyeret, leöblítette egy pohár borral, majd szalvétájával gondosan megtörölgette a száját. – Ezt az egy szívességet kérem. Hadd tegyek még egy utolsó kísérletet, hogy meggyőzzem. Ha nemet mond, azt csináltok, amit akartok. Három napon belül meglesz a válasz. Csak még egyszer utoljára hadd próbáljak egyezségre jutni vele!

Elsőnek Don Siano bólintott egyetértőén. Végül is melyik épeszű ember akar olyan nagyon gyilkolni, hogy három napig se bírja türelemmel? Amikor elmentek, Don Croce odarendelte Ettore Adonist a villabatei házába.

A Don ellentmondást nem tűrően beszélt Adonisszal. – Elfogyott a türelmem a keresztfia iránt – mondta a kis embernek. – Mostantól vagy velünk van, vagy ellenünk. Ollorto herceg elrablásával személyemben sértett meg, de hajlandó vagyok megbocsátani és felejteni. Végtére is fiatal még; emlékszem, az ő korában én is ilyen forrófejű voltam. S mint mindig is mondtam, csodálom érte. Higgye el, nagyra tartom a képességeit. Boldog lennék, ha mellém állna, a jobbkezem lenne. De tudnia kell, hol a helye a dolgok rendjében. Egyes főnökök nem éppen a csodálói, ők nem ilyen megértők. Nem fogom tudni visszatartani őket. Menjen hát el a keresztfiához, és mondja el, mit hallott. Legkésőbb holnap hozza el a válaszát. Tovább nem várhatok.

Ettore Adonis megrémült. – Don Croce, ön igazán nagyvonalú, gondolkodásában is, tetteiben is. De Turi akaratos fiú, s mint minden fiatalember, nagyon erősnek hiszi magát. És tény, hogy nincs egyedül. Ha háborúzni kezd a barátok barátaival, győzni ugyan nem győzhet, tudom, de a veszteségek iszonyúak lehetnek. Esetleg ígérhetek neki valami viszonzást?

– Ígérhet – mondta a Don. – Magas rangot kap a barátok barátai között, és élvezi az én személyes bizalmamat és szeretetemet. Utóvégre nem élhet örökké a hegyekben. Eljön az ideje, amikor el akarja foglalni a helyét a társadalomban, törvényes keretek közt akar élni, a családja körében. S ha ez a nap eljön, Szicíliában én vagyok az egyetlen, aki kieszközölheti számára a kegyelmet. Amit boldogan meg is teszek. Ezt őszintén mondom. – S a Don csakugyan úgy beszélt, hogy nem lehetett nem hinni, nem lehetett ellenállni neki.

Amikor Ettore Adonis felment a hegyekbe, hogy találkozzék Giulianóval, mélységesen aggódott keresztfiáért, féltette. Eldöntötte, hogy nyíltan fog beszélni. Meg akarta értetni Giulianóval, hogy egymás iránti szeretetük a legfontosabb, még a Don Crocéval szembeni kötelezettségénél is fontosabb. Amikor megérkezett, székek, összecsukható asztalok álltak a fennsíkon. Turi Aspanuval kettesben ült egy asztalnál.

– Négyszemközt kell beszélnem veled – mondta Adonis Giulianónak.

– Kis ember – csattant fel Pisciotta –, Turinak énelőttem nincsenek titkai.

Adonis eleresztette a füle mellett a sértést. Nyugodtan mondta Pisciottának: – Ha Turi úgy látja jónak, majd elmondja neked, miről volt szó. Ez az ő dolga. De én nem beszélhetek előtted. Nem vállalhatom a felelősséget.

Giuliano vállon veregette Pisciottát. – Hagyj minket magunkra, Aspanu. Ha olyasmi lesz, amit tudnod kell, majd elmondom. – Pisciotta felpattant, szűrős pillantást vetett Adonisra, aztán elment.

Ettore Adonis sokáig hallgatott. Majd beszélni kezdett: – Turi, te a keresztfiam vagy. Szeretlek, mióta csak megszülettél. Tanítottalak, könyveket adtam a kezedbe, segítettelek, amikor bandita lettél. Azon kevesek közé tartozol, akikért érdemes élnem. Te mégis szó nélkül eltűröd, hogy Aspanu, az unokatestvéred sértegessen.

– Jobban bízom benned, mint bárkiben, a szüléimet kivéve – mondta Giuliano lehajtott fejjel.

– Ez az Aspanu – folytatta Ettore Adonis szemrehányóan – nem lett vérszomjasabb, hogysem bízni lehetne benne?

Giuliano a szemébe nézett, és Adonis elámult, milyen derűsen tiszta a tekintete. – Jó, be kell vallanom: jobban bízom Aspanuban, mint benned. De szeretlek gyerekkorom óta. Te tanítottál meg gondolkodni, a könyveiddel, az éles eszeddel. Azt is tudom, hogy a szüleimet anyagilag segítetted. És igaz barátom voltál a bajban. De tudom, hogy kötelékek fűznek a barátok barátaihoz, és valami azt súgja, hogy ma is ezért jöttél.

Adonis megint csak csodálta keresztfia jó megérzését. Előadta, mi járatban van. – Egyezségre kell jutnod Don Crocéval – mondta. – Sem a francia királynak, sem a „Két Szicília” királyának, sem Garibaldinak, de még magának Mussolininak sem sikerült soha teljesen szétverni a barátok barátait. Ne is reméld, hogy háborút nyerhetsz ellenük. Könyörgök, egyezz ki Don Crocéval! Eleinte fejet kell hajtanod előtte, de mit tudhatod, idővel mire viszed. Becsületszavamra mondom, mi több: édesanyád életére, akit mindketten imádunk: Don Croce hisz a kiváló szellemi képességeidben, mint embert pedig őszintén kedvel téged, hogy azt ne mondjam, szeret. Te leszel az örököse, a kedvenc fia. De egyelőre el kell fogadnod, hogy ő szab törvényt.

Látta, hogy Turira nagy hatással van, amit mond, alaposan megfontolta minden szavát. – Gondolj édesanyádra, Turi! – folytatta szívhez szólóan Adonis. – Nem maradhatsz örökre a hegyekben, hogy az életed kockáztatásával évente párszor lásd. Don Croce révén kegyelmet remélhetsz.

A fiatalember összeszedte a gondolatait, aztán lassan, megfontoltan így szólt keresztapjához: – Először is köszönöm az őszinteségedet. Az ajánlat nagyon kecsegtető. De én eltökéltem, hogy felszabadítom Szicília szegényeit, és nem hiszem, hogy a barátok barátainak is ez a célja. Ők a gazdagok és a római politikusok szolgái, akik pedig esküdt ellenségeim. Várjuk ki, mi lesz. Persze azzal, hogy elraboltam Ollorto herceget, a tyúkszemükre léptem; Quintanát viszont életben hagytam, pedig rongy embernek tartom. De türtőztetem magam, Don Croce iránti tiszteletből. Ezt mondd meg neki! És mondd meg neki azt is, hogy imádkozom: jöjjön el a nap, amikor egyenrangú partnerek lehetünk. Amikor az érdekeink nem fognak ütközni. Ami a többi maffiafőnököt illeti, csináljanak, amit akarnak. Nem félek tőlük.

Ettore Adonis nehéz szívvel vitte meg a választ Don Crocénak, aki úgy bólintott rá oroszlánfejével, mintha nem is számított volna másra.

A rákövetkező hónapban három merényletet kíséreltek meg Giuliano ellen. Az első lehetőségét Guido Quintana kapta. Olyan aprólékos tervet dolgozott ki, amely egy Borgiának is becsületére vált volna. Volt egy bizonyos út, amelyen Giuliano gyakran közlekedett, ha rajtaütésre indult a hegyekből. Az út mentén kövér legelők húzódtak, ahová Quintana jókora juhnyájat telepített. A juhokat három ember őrizte, látszatra három ártalmatlan pásztor: corleoneiek voltak, Quintana régi barátai.

Vagy egy hét telt el úgy, hogy amikor a pásztorok megpillantották Giulíanót, tisztelettudóan köszöntötték, s a régi hagyomány szerint kezet csókoltak neki. Giuliano barátságosan elbeszélgetett velük; nem egy pásztor dolgozott az ő bandájának is, és állandóan keresett új tagokat. Nem érezte veszélyben magát, hiszen majdnem mindig testőrökkel közlekedett, s gyakran vele volt Pisciotta is, aki legalább két emberrel felért. A pásztoroknál pedig nem volt fegyver, a könnyű ruhájuk alatt se rejtegethettek semmit.

Csakhogy a pásztorok a nyáj közepén álló juhok hasa alá szíjazták a luparáikat meg a töltényöveiket. Lesték az alkalmat, hogy Giuliano egyszer egymaga jöjjön, vagy legalábbis ne erős védőőrizettel. Pisciottának azonban szemet szúrt, milyen barátságosak ezek a pásztorok, milyen hirtelen került oda a juhnyáj, s a besúgói révén tudakozódni kezdett. S így a pásztorokról kiderült, hogy Quintana által felfogadott bérgyilkosok.

Pisciotta nem vesztegette az időt. Magával vitt tíz embert a saját külön bandájából, és bekerítette a három pásztort. Kivallatta őket, kié a nyáj, mióta pásztorok, hol születtek, mi az apjuk, anyjuk, feleségük, gyerekeik neve. A pásztorok kapásból válaszoltak, de Pisciotta biztos volt benne, hogy hazudnak.

Rövid kutatás után előkerültek a gyapjúban rejtegetett fegyverek. Pisciotta végezni akart a gazemberekkel, de Giuliano megtiltotta. Végül is nem ártottak neki, az igazi bűnös pedig Quintana.

Így aztán a pásztorokkal betereltették a nyájat Monteleprébe. Ott pedig a főtéren azt kellett kiabálniuk: – Gyertek, vegyétek át Turi Giuliano ajándékát! Minden család kap egy juhot, Turi Giuliano áldásával! – Aztán a pásztorok le is vágták és megnyúzták a juhokat, ha valaki erre tartott igényt.

– Ne feledjétek – mondta Pisciotta a pásztoroknak –, olyan készségesek legyetek, mint a legelőkelőbb üzletek eladói Palermóban, amikor nagy rendelést kapnak. Guido Quintanának pedig mondjátok meg, hogy tiszteltetem, és köszönöm.

Don Siano nem bonyolította ennyire a dolgot. Két embert menesztett, hogy pénzeljék le Passatempót és Terranovát, és intéztessék el velük Giulianót. Csakhogy Don Siano nem számított arra, hogy Giuliano még egy Passatempo-féle vadbaromban is felébresztette a hűség érzését. A kivégzést Giuliano ismét megvétózta, Passatempo meg agyba-főbe verette a két küldöncöt, úgy engedte vissza őket.

Harmadszor megint Quintana próbálkozott. És ettől a kísérlettől fogyott el Giuliano türelme.

Monteleprébe új pap érkezett, egy utazó barát, aki különféle stigmákat viselt a testén. Vasárnap reggel misét mondott a templomban, és megmutatta szent sebhelyeit.

Dodana atyának hívták, magas, atlétatermetű férfi volt, aki úgy szedte a lábát, hogy fekete csuhája csak úgy suhogott repedezett bőrsaruja felett. A haja fakószőke volt, arca ráncosra cserzett, bár fiatal volt még. Egy hónap se telt bele, és Monteleprében csodákat regéltek róla, mert nem félt a nehéz munkától: segített a gazdáknak a betakarításban, megzabolázta a rosszalkodó utcagyerekeket, sorra látogatta a beteg öregasszonyokat, hogy meggyóntassa őket. Így hát Maria Lombardo Giuliano nem lepődött meg, amikor egy vasárnap a mise után a pap megállította az utcán, és megkérdezte, miben lehetne a fia segítségére.

– Biztosan aggódik a fia lelki üdvéért – mondta Dodana atya. – Ha legközelebb lelátogat, küldessen el értem, és meggyóntatom.

Maria Lombardo vallásos volt ugyan, de nem rajongott a papokért. Ez a pap mégis nagy hatással volt rá. Tudta, hogy Turi nem fog meggyónni, de talán jólesik neki, hogy egy ilyen szent ember rokonszenvez vele. Azt mondta a papnak, hogy majd tudatja a fiával az ajánlatát.

– Akár a hegyekbe is fölmegyek, hogy segítsek neki – mondta Dodana atya. – Mondja meg neki ezt is. Nekem csak az fontos, hogy megmentsem a lelkeket a kárhozattól. Hogy ki mit csinál, az az ő dolga.

Turi Giuliano ez után egy héttel látogatta meg édesanyját. Maria Lombardo győzködte, hogy menjen el a paphoz, és gyónjon meg. Dodana atya talán még meg is áldoztatja. Neki, az édesanyjának könnyebb lenne a szíve, ha tudná, hogy Turi feloldoztatott a bűnei alól.

Turi Giulianót nagyon érdekelte a dolog, ami meglepte édesanyját. Ráállt, hogy találkozzék a pappal, el is küldte Aspanu Pisciottát a templomba, hogy hozza el a szent életű férfiút a Giuliano-házba. Amikor Dodana atya megérkezett, Giuliano gyanúja igazolódott: a csuhás szokatlanul élénk és mozgékony volt, és roppant megértő Giuliano ügye iránt.

– Meghallgatom a gyónásodat, fiam – mondta Dodana atya –, utána pedig megáldoztatlak. Itt van nálam minden, ami kell. – Megveregette a hóna alatt szorongatott fadobozt. – Olyan tiszta lesz a lelked, mint édesanyádé, s ha valami baj ér, a mennyekbe jutsz.

– Főzök kávét, és összeütök valami harapnivalót neked meg az atyának – mondta Maria Lombardo, és kiment a konyhába.

– Itt is meggyóntathat – mondta mosolyogva Turi Giuliano.

Dodana atya Aspanu Pisciottára pillantott. – Akkor a barátodnak ki kell mennie – mondta.

Turi felnevetett: – A bűneim köztudottak. Megjelentek minden újságban. Egyébként tiszta a lelkem, egyvalamit leszámítva. Meg kell vallanom, gyanakvó természet vagyok. Úgyhogy szeretném látni, mi van abban a ládában, amit szorongat.

– Szent ostya – mondta Dodana atya. – Megmutatom. – Már nyitotta is a dobozt, amikor Pisciotta a tarkójának nyomott egy pisztolyt. Giuliano elvette a dobozt a paptól. Farkasszemet néztek. Giuliano kinyitotta a dobozt. A bíborszín bársonyon sötétkék géppisztoly csillogott.

Pisciotta látta, hogy Giuliano elsápad, szeme elsötétül a visszafojtott dühtől.

Giuliano visszacsukta a dobozt, és felnézett a papra. – Azt hiszem, el kéne mennünk a templomba, hogy együtt imádkozzunk – mondta. – Mondunk egy imát magáért, maga meg imádkozik egyet Quintanáért. Könyörgünk a Mindenhatóhoz, hogy szabadítsa meg Quintanát a gonosztól, magát meg a kapzsiságtól. Mennyit ígért magának?

Dodana atya nem esett kétségbe. Az előző merénylők olcsón megúszták. Mosolyogva vállat vont. – Az állam által kitűzött vérdíjat, plusz ötmillió lírát.

– Nem kis pénz – mondta Giuliano. – Azért nem is hibáztatom, hogy meg akart gazdagodni. De becsapta az édesanyámat, és ezt nem tudom megbocsátani. Maga tényleg pap?

– Én? – kérdezte Dodana atya felháborodottan. – Sosem voltam az. De azt hittem, senki se fog gyanakodni.

Hármasban mentek ki az utcára. A fadoboz Giulianónál volt, Pisciotta mögöttük ment. Bementek a templomba. Giuliano ráparancsolt Dodana atyára, hogy térdeljen le az oltár előtt, aztán elővette a géppisztolyt a fadobozból. – Egy percet adok, hogy imádkozzon – mondta.

Másnap reggel Guido Quintana a kávéházba indult volna, hogy megigya a reggeli kávéját. Amikor a házkaput kinyitotta, valami sötét árnyék fogta el előle a szokásos kora reggeli napfényt. A rákövetkező pillanatban egy durván ácsolt fakereszt zuhant be a házba, kis híján ráesett. A keresztre szögezve pedig Dodana atya golyó lyuggatta holtteste volt.

Don Crocét elgondolkodtatták a kudarcok. Quintana megkapta a figyelmeztetést. Polgármesteri feladataira kell összpontosítania, különben Montelepre városa önigazgatóvá válik. Világossá vált, hogy Giulianónak elfogyott a türelme, és minden erejével háborút indíthat a barátok ellen. Don Croce figyelmét nem kerülte el, hogy Giuliano úgy torolta meg a merényletet, mint aki ura a helyzetnek. Ez után már csak egy dobás lehetséges, és az nem téveszthet célt. Don Croce tudta, hogy végre a sarkára kell állnia, így hát valódi szándéka és jobb meggyőződése ellenére elküldetett legmegbízhatóbb bérgyilkosáért: Stefano Andoliníért, más nevén Fra Diavolóért.